Délmagyarország, 1979. január (69. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

4 Vasárnap. 1979. január 14. A

mikor az Iskolából kimaradtam, 1928-ban, beálltam az uradalom szolgálatába, apám mellé, cselédnek. Apám ' harmincöt évig volt itt juhász, az egész élete itt ment el, a katonáskodás kivételével, s végén beszorult a faluba, egy kis házba, 1939 tavaszán bújt bele, nemigen kapott semmit az uradalomtól, tán valami három mázsa búzát, meg szárat, tüzelőanyagot, ennyi volt régen a nyugdíjélet Én becsülettel kapom a nyugdíjat, negyvenhét esztendő után 2800 forintot, de 2400 valahány forintról indultam el. íflás ez, mint a múlt társadalomban. Apámat jószerivel a semmivel küldték el, nem számítbtt, hogy mennyit dolgozott az' uraságnál. Betegség nélkül, 86 éves korában balt el. Heten voltunk testvérek, öt fiú és két lány. Mind itt kezdte az életet Két bátyám béresgazda volt, az egyik felkerült Pestre 1930-ban, nem szeretett itt semmit, még a birkákat sem. Hárman élünk már csak. Talán én vittem legtöbbre, mert amit itt lát, az mind a két kezemből való. Egyszerű juhász létemre két Iányomat, két fiamat felneveltem és tisztességgel engedtem útjukra. Amikor a hadifogságból negyedmagammal hazajöttem, itt a faluban bontást kaptunk, de más semmi se volt, én építettem fel ezt a hajlékot. Gyermekkoromtól kezdve a juhászatot szerettem, ha apám megkereste vele a kenyeret, es 72 esztendős korában ment be a faluba, úgy gondoltam, akkor én is megkeresem a kenyeremet belőle. De a többi testvérem nem szerette meg. Az iskolából ahogy lemaradtam, azonnal beálltam, betegség nélkül és fegyelmi nélkül 1928-tól 1975. január 31-ig szolgáltam. Miért szerettem ? A nyugalmáért Mozogtak előttem a jószágok, hát én örömömet leltem abban. Az állat nem szereti a színházat, a mozit vagy a társaságot, aki erről nem tudott lemondani, hát az nem ls való volt juhásznak, az most is menjen inkább a növénytermesztésbe. A birkát mindig etetni kellett, télen is, vasárnaponként is. Nekem meg pihenés, szórakozás az, ha legelnek, vagy látom, hogy szépen esznek a bárányok. Szép az, hogy hathetes korukra 18—19 kilós bárányt tudok felmutatni. A legtöbb birkát akkor őriztem, amikor a 42-es majorban szolgáltam. Az nagyon nyugalmas hely volt Később meg csoportvezetőnek tettek, akkor is háromezer birka járt a kezem alatt, mert az én falk£m mellett másokat is irányítottam, úgy lett ki a háromezer. Fiatalkoromban tettek a 42es majorba, magányos helyre, 600 sok jó birkát egy falkában, csak bizalommal lehettek irántam. Idősebb juhászok sem tudtak jobb eredményt felmutatni. A takarmányozási naplóban kimutatható, hogy mit termelt és mennyit ért a jószág. Még az sem mindegy, hogyan legelteti és hogyan tereli a juhász a falkát, minden hónapban megmérhetik és úgy jár a fizetés. A juhásznak régen is jó volt, most is jó. Akkor azért másként adták a takarmányt Most meg bajom támadt a kerületvezetővel, azt mondja: bátyám, írja rá a birkákra a tíz hold káposztát Hogy írjam rá? A káposztát csak én láttam, attól hét kilométerre legeltek a birkáim. Beszántották mindet a földbe. Máskor meg másképpen jártam. A kosoknak ötven deka zab járt naponta. Azt mondja a kerületvezető: bátyám, maga a zabot mindennap kiveszi, de a valóságban bent marad a raktárban. Mit egyenek? Azt mondja a kerület vezető: van ott minden, nekik való, legeljenek. Na. ezeket a dolgokat én nem nagyon viselhettem el, hogy elfogták fgy az abrakot is. Mi lehetett volna más belőle? Megmondtam a nagyobb főnöknek, akkor meg húzgálni akartak Ide-oda, a párt elébe. Személyileg így kerültem szembe emberekkel, mert 6 kerület vezető jó termésátlagot akart, ki is mutathatta, kapta érte az elismerést, a kitüntetést, az én bőrömre Lehet, így tették a papírt az igazgató elé, hogy ráfizetéses a birkatenyésztés, mert megszüntették itt, pedig világéietünkben volt birka, országos - ersenyeken jól szerepeltem, díh óztam évről évre, a veViharsarki barangolások Hosszú szolgálat zetőség meg nem pártolta. Ezzel elintéztek engem is. A családban nincs más juhász. Az öregebb fiam, aki szemben lakik velem, és most traktoros az állami gazdaságban, velem kezdett juhászkodni. Magam mellé vettem. Szerettem volna, hogyha hajlik a mesterségre, de nyugodtam mondhatom, hogy nem szerette, csak fővé a birkát, meg amikor a fizetést kapta. Én meg mással kínlódjak? Egyszer delelés után, fél háromkor kiindítottuk a birkákat. Mondom a fiamnak, hogy megyek mindjárt, csak a törzskosokat, a kiállítási kosokat megetetem. Na, jó. Megyek utána, hát fekszik a fűben, a feje nem is arra van, amerre a birkák legelnek. Fekszik, mint a kutya, amelyik nem akar hajtani. Mondom neki: te mit fekszel itt? Elfáradtam — feleli. Belémfutott a méreg, az anyád erre, arra, akkor miért nem arra fekszel, hogy lássad ? Mert nem szeretem. Azonnal elzavartam. Pedig ez ötvenötben történt, amikor háromezer forint fizetés járt neki, jó kereset. A másik munkahelyen kapott egy hónapra 600 forintot. A másik fiam telepvezető a gabonatárolóban, az egyik lányom Szegeden a ruhagyárban KISZtitkár, éppen most babázott, a kisebb lányom meg bolti eladó. Én azt mondom, nem igaz az, hogy bolond az ember, aki a munkát szereti. Az élettől nem voltam elkeskenyedve sohasem. Az SZTK-tól nem kaptam fizetést, soha egy fillért Ki is szúrtak velem, a nyugdíjazásnál meg is tapasztaltam. Akkor már a fatelepen dolgoztam. Mondja a mérnök úr: Pali bácsi, nem maradna vissza? Idehallgasson, mérnök elvtárs, ha nem elég a 47 év szolgálat, akkor maradjon vissza az, akinek kurva volt az édesanyja. Ezt mondtam én. Elismerem, keményen szóltam, de akkorra már elhúzták a nótámat. Hallja, engem senki nem tanított ki, nem okosított fel, hogy új törvény lesz, s igazoljam visszafelé a szolgálatomat és akkor több nyugdíjat kaptám volna. Minden megvolt az én munkakönyvemben, mégis azt mondták, hogy kevés a szolgálati időm. Hát negyvenhét év nem elég? Mérges voltam, gépel tettem egy dokumentumot, hogy hivatalos legyen. Megjött a válasz, akkor már huszonkilenc évet ismertek el, de akárhogy számolom, csak 1939-től számították az éveket, s az én eszem szerint akkor is ki kellett volna-36 évnek jönni. így hát újra írtam, de megint a fejemre ütöttek, mert úgy vették, hogy például 1939-ben sem volt meg a szolgálati idő, százvalahány napot követeltek, de mit tehettem én arról, hogy 1939. február 9-én bevittek katonának? Igazán nem magam kértem. Minderről miért nem tájékoztattak? Nem mindegy az, hogy mennyi nyugdíj jár, és csak egyetlenegyszer megy az ember nyugdíjba. Nem vagyok járatos az ilyen dolgokban, így aztán lefaragták a nyugdíjamat, s a 3800 forintos összkereset után kijárt nekem havonta a 2400 forint De ha azt mondja a mérnök úr is, hogy vigyázzon, ez és ez a helyzet, akkor csak visszamaradok néhány hónapig! Rátoltok pár hónapot, ha kell, egy évet is. Azok meg, akik becsapták az SZTK-t, mert évekig táppénzen tengődtek. 3. A juhász jól találtak közeledni az orvoshoz, hamarabb elmentek nyugdíjba. Az egyik trágyahordó ember megette a krétát, mindig maródiskodott, hát nem jobban járt? Éjszaka, télen-nyáron jártam ki a birkákhoz, hét kilométerre innen, gyalog, eshetett a jeges eső, az ónos eső, nem maradtam el a szolgálatból. Nyáron még csak jó az, felül az ember a biciklire, de télen? Amikor meg tíz kilométerre levő majorba jártam, lovat adtak alám, mert reggel hatra kint kellett, hogy legyek. Hetekig nem beszéltem a gyerekeimmel, amikor éjszaka megjöttem, már aludtak, hajnalban elmentem, még aludtak. A szél meg elkotorta a havat a lovam után. de az én munkámra panaszt itt nem mondtak. £s mi lett a vége? Ajjaj I 1971. november 30-ával felszámolták a birkaállományt. Az enyém maradt meg utoljára. Húztuk-halasztottuk, azt akartam, hogy maradjon egy konyhafalka, megőrzöm én azt a nyugdíjig. Hát két esztendőt nem várhattak volna? Az üzemi konyhának, vendégeknek ebből a konyhafalkából vágtak volna, de nem, azt se engedték! Háromszázötven birkám maradt utoljára, eladtuk a szebbnél szebb kosokat, jó híre volt itt a birkatenyésztésnek, átvették mindenfelé. A semmiből csináltuk a jó pénzt, országos viszonylatban is első között, de a seggire vertek. Nem az a jó vezető, amelyik pocsékolni tud, mert a jó állományt kinyírták, akik abból vettek, azóta ts pénzelnek belőle. Itt csak pusztítani kellett, minden volt hozzá. Volt baromfitenyésztés, ólak, keltetők, tönkretették. Volt erdősáv, elpusztították. Volt juhállomány, felszámolták. S ez mind tönkrement, pedig a birkákat is feles birkákból tenyésztettük ki igazi törzsállománnyá. Én, higgye el, 1955-től feljártam a mezőgazdasági kiállításokra, aranyérmek, nagydijak nélkül sohase jöttem haza. Pedig már ott igencsak megnézték, kinek adják. Amikor meg elmeséltem, hogy mit csinálnak idehaza, hüledeztek csodálkozásukban. Tudja, hogy esett az nekem, amikor az utolsó húsz darab birkát elhajtottam a vágóhídra? Szép szarvúak voltak, verték ott agyon őket. Nem volt szivem, eljöttem onnan, nem volt lelkem arra, hogy hazahozzak egy szarvat is. Ez 1971 novemberében lezárult. Kivettem a szabadságomat, és 1972 januárjában, hogy mégis ne zökkenjek ki a munkából, ugyanazon a telepen megtettek kanásznak. Tíz hónapig kanászkodtam. Tizennégy kilót fogytam. Ettem, mégis fogytam. Más ember lettem. Mert ha tönkretettem volna a birkákat,, ha lopok, vagy ölök, vagy sikkasztok, ha valamilyen kihágásra alkalmat szolgáltattam volna, akkor nem esett volna rosszul. De miért kellett ezt csinálni. Hányódtam-vetődtem, mint a kutya, aztán a lovakhoz tettek, etető lettem. A csődörök, a kancák között. Elszabadultak, rúgtak, vágtak, keskeny az istálló, elszabadult egy csődör, fogalom, hogy milyen grimbuszt csinált ott. Hogy igazoljam én azt? Fegyelmi elé kerüljek? Engem azért ne állítsanak fegyelmi elé! Hová menjek? Bánja már az isten, gondoltam, de itt nem leszek. Akkor a keverőüzembe tettek. Három hétig bírtam ott A táp, a koncentrátum, a csontliszt a halliszt, a por, még egymást se láttuk, majdnem megfulladtam éjszaka, hát azon a munkahelyen se bírtaAi. Akkor meg is piszkált az üzemegység vezetőie. mert azt mondta, hogy masa ilven sűrűn < változtatja a munkahelyet? Közben az egész idő alatt nem csinált velem munkaszerződést. Igaz, én nem sokat adtam a naofrra, mit akarhat a papírral? Nekem cész idő alatt nem volt panírom. 1928ban megkaptam a cse'édkönwet, a-zóta az kiszolgált en"»m. Levették a fizetésemet, hiába mondtam, hogy védett korban vagyok, nyugdíj előtt. Fmiékszem a fizetésemre, hazahortam, 1400 forint volt a borítékban, és ríttam. Hát ezt egy gyerek is megkeresi. Szé'veiHem, hogy tán a végén maid kiflit kapok nvugdíj helyett. Odaadtam az asszonvnak a borítékot. és nem tudtam, hogy mit csináljak. Akkor kerültem kl a fatelepre. Szóltam én az egve'tető bizottságnak. hogy levették a fizetésem 3800 forintról 1400 forintra, nyugdíj előtt vagyok, minek csinálnak ilyet velem, nem szolgáltam erre. Leintettek, ez van. ezt vegyem tudomásul, a munkám után fizetnek. Elmehettem volna olyan helyre, hogy kikeressék az igazamat, jobban kikapartam volna. de az állattenyésztési főnökömet néztem, aki jó szívvel volt hozzám. Hát ez az én sebem, amire nem szolgáltam rá. Nem haragudott énrám az igazgató sem, de elvette a kenyeremet. Ezt a botot az én apám azért adta. hogy az életében ezzel megkereste a kenyerét, úgy gondoltam, hogy én is megkeresem vele. És az utolsó időben vették el tőlem, úgy, mintha a mankós embertől elvennék a mankóját, hogy úgy járjon tovább. Nem volt ez igazságos. Hívtak sokfelé, de úgy gondoltam, hogy azért gürcöltem, itt születtem, itt éltem le az életemet, nem voltam soha eldobott gyerek, hát menjek most, vénségemre? Nem hittem a szóbeszédnek, hogy magát az csapja be, akiben a legjobban bízik. Nem dolgoztam úgy, hogy ezt csinálják velem. Akartak többen kiállni mellettem, de csitítottam őket: ne tessék kiállani, mert én kiszolgálom az igazgatót, ő hamarabb elmegy innen. A fatelepen végül másfél évig dolgoztam, s 1975. január 31-ével zártam az életemet. Fákat hordtam, vagont raktam, mindent, amit a többiek. Az utolsó munkanapon délután fél négyig, szakadó esőben cipeltem a nehéz fákat, s/ akkor azt mondtam, na, én többet egy lépést sem teszek a gazdaságért, ha ennyit értem neki. A feleségem sűrűn megkérdezi: minek hajtogatod? Neki is csak azt mondom: ez a sebem. Ha a birka megmarad, nincsenek ezek a visszavágások, és a nyugdíjam is más. A feleségemnek nincsen nyugdíja, ketten élünk már ebben a házban, elég is az, ami van, hát mit házsártoskodok? Ha íölsebzik az embert, csak fáj az, mert nem voltam rossz, ráhallgattam sok főnökömre, nem mentem el más vidékre, a pénCsanády János Régi őszi este Hűvös a szél, az estalkonyi kék olyan szelíd, akár a gesztenyék, sárgán mosolyog még néhány levél, a szél keze finom bőréhez ér, kertben az elvirágzott ibolya sötétkék életét újraálmodja, a rég-rég elszáradt mentalevél akár a teában, frissen lehel; a hűvös szél átvág az udvaron, nyomban végigsimít kabátomon, mert én is átvágok az udvaron, becsukom az ólajtókat reves. öreg zárral, a rigii kétszeres; árnyék sincs már, az alkonyattal elment az is, sötét a pitvar, konyhaajtó elé a fény kicsap, benne ül egy fekete macska, csal lomborít, ahogy az ajtót nyitom, besurran, átugrik a lábamon, a kutya már a tűzhelynél hever, hogy hagyjuk békén, ez az óhaja, mert kinn ugyancsak hűvösen szelel már az ősz didergő sóhaja. zem, lakásom megvolt, éltem nyugodtan, de még álmomban sem gondoltam, hogy fölszámolják a birkát. Azt szerettem volna, hogy rendesen menjen le az életem. A házzal is mit csináljak, öregségemre adjam el? Végül kényszermunkára szorítottak, amit adtak, azt kellett, hogy elfogadjam. Pedig máshol megvolt a becsületem, amikor már nem dolgoztam, akkor is hívtak az országos kiállításra Budapestre, 1975-ben, istállómesternek. A kosokat csak énrám bízták. Naponta 444 forintot kerestem, nem a két szép szememért, hanem a tudomásomért és tiszteletből hívtak fel. A családom jó anyagi körülmények között él. Szolgálnak a társadalomnak mindnyájan, és nincs nagy panaszkodnivalójuk. Másképp indultak az életbe, az alapot nekik megteremtettem. A lakáshoz is hozzásegítettem őket. Sűrűn találkozok velük, a két fiamnak autója van, én segítem is őket. Szerencsére megtehetem. Tartok huszonkét anyabirkát, most a bárányokkal együtt harminckettő van. Ott van az udvaron a pad, azon mindig nagy örömem van, csak amikor elcsaptak a juhászattói, akkor volt más. Háttal ültem, és hiába hívott az asszony vacsorázni, nem nagvon hallottam, hogy mit mond. Abban van az én gyönyörűségem és fölvidít, ha látom a birkákat A nyugdíj mellett megtalálom most ls a számításomat, évente összehozok tiszta pénzt, 35 ezer forintot Most meg feljebb emelem az állományt A tőke megvan, szeretném a hasznot is megemelni 40—50 ezer forintra. Nem azért, hogy hiányzik a pénz. Minek az már nekem? Annyit tartok itthon, hogy az eltakarításhoz elég legyen. Házam van, két szoba, meg egy kisebb szoba, fürdőszoba, konyha, előszoba, kamra, bebútoroztam, háztartási gépekkel elláttam. Takarékkönyvem nincs, aki a családnak él, annak nincs vastag takarékbetétkönyve. Megszorulnak, ide jönnek, én meg szívesen adok, csak ők haladjanak. A régiekkel, az Ismerősökkel ritkán találkozunk, kinek fgy, kinek úgy alakult a sorsa. Ma már hajléktalanul nem marad az ember, még ha szolgálati lakásban él is. De az más, ha saját háza van. Nézze, én egyszerű ember vagyok, akinek semerről semmi, csak a munka, a két keze és hát így lerendeztem a családomat, úgy vagyok vele, inkább én adjak, mint kapjak. Nem fújok senkire, a társadalomra egyáltalán nem. Másképpen van, jobban van, mint régen. Hát mi volt akkor? Se rádió, se villany, semmi se. Fújd el a lámpát, tedd szét a lábad, és ott van a televízió. Már® meg nagyot fordult velünk az élet, hirtelen meg se mondom, hány ruhám van, akár temetésre, akár lakodalomba kell menni, felöltözök, ha kell, juhászosan is. Itthon megiszom az italt is, jártam külföldön, jártam az országban többfelé, színházban sohasem, moziban talán, de hát a birka ezeket, meg a társaságot nemigen szereti. Most már itt a tévé meg a rádió, nekem ez a szórakoztatás megfelel. Hatvannégy esztendős vagyok. Írót, költőt, zeneszerzőt, ezeket én megnevezni nemigen tudok. Mindenkivel jóban vagyok, sehová se járok. Ügy voltam vele mindig, aki családot alapít, az törődjön is vele. Az erdészet is hozzánk tartozott, és vadászatokkor mi voltunk a hajtók. Szaladhattunk a puskás emberek mellett, tán még roszszabb volt, mint más munkákon. Leadási terve van az erdészetnek és vadászni kell. Ha nincs elég ember, akkor a kerületekből hoznak hajtókat, jár nekik a rendes fizetés, és semmi más, olyan, mintha órabérben dolgoznának a munkahelyükön. Én meg vénségemre éppen akkor kaptam a leg- • kevesebb fizetést a gazdaságból. Hajtottam a nyulakat, emeltem a fát, raktam a madarakat a szekérre, szokatlan munka volt. Ha hiszi, ha nem, el se akarták hinni más vidékeken, meg Pesten, amikor elmeséltem, hogy itthon hogy jártam. Igaz talán, nem is kellene ezt úgy venni. Megszaladtattak, megizzasztottak még az utolsó munkanapon is, de az erős ember mindezt kibírja. Még az igazságot is. SZ, LUKACS IMKg