Délmagyarország, 1978. december (68. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

Vasárnap, 1978. december 10. íl Federico Garda Lorca A fekete bú románca Míg a kakas csákány-csőrrel várakozó szádat mossa! az éjből a hajnalt bontja, Nagv bánat bánt, bol..nd lettem, alászáll a sötét hegyről sörényemet földre ontva búsan So'edad Montoya. konyhától a kamoráig Meleg sárgaréz a tette. forgok, má'zok tébolyogva. csuna homály-szag és ló-szag. Ó. fekete kővé válok, Mellei, a füstös üllők testem, ruhám be'eborzad. nyögnek, nehéz dalt borongnak. Jaj, a fehér gyolcsingeknek! Soledad, kire vadászol, Jai, ennek a pipacs-combnak! ilyen korán kóborolva? Soledad, pacsirta-vízzel Akárkire vadáznék is. mosd a tested, az megóvja. nem kö.ném a te orrodra. Hagvj a reívednek már békét. Vadá'zok én önmagamra. békét, Soledad Montoya. örömömre, jobb soromra! Soledad, a ló ha elfut * gvötri magát ha'á'o-ra, eléri a tengert végül, temérdek víz besodorja! ' Kár a tengert emlegetni, a fekete bánat bokra olai'Ak között is fe'nő. lombja serken sátorosra. Soledad. a bánat benned, girqlrrincnn bánatos vagv. Mélyen lent a fp'vó mormol. Felleg és levél a fodra. Indás tök virág a ha inalt aranv koszorúba fogia. Cigánvbánat, ó, te tiszta, ó. az árvák eDajongnak. Ö, rejtőző medrű bánat, bánata a hajnaloknak! Citromlevet sírsz, a könnyed (Nagy László fordítása) A műhely héttől háromig Péter elkáromkodta magát: — Hogy az a magasságos... A káromkodást követően dühében a PVC-vel bevont munkaasztalba döfte a keze ügyében levő csavarhúzót. — Így nem lehet dolgozni — folytatta és tovább átkozódott. Szidta a raktárost, az anyagbeszerzőt, az adminisztrátorokat, sót még az igazgatót is. — Mindegyik csak ül a babérjain! (Az igazsághoz tartozik, hogy nem ,.babérjaln"-t mondott, hanem egészen mást.) No de kapjunk a történet magvába. Péter, miután fölhívta a központot és megtudta, hogy ilyen alkatrész sincs, meg olyan alkatrész sincs — melesleg éppen a legfontosabbak hiányoztak —, földobta az asztalra a javítandó gépet úgy, hogy arról imittamott még a festék is lepergett. A többiek a kávéjukat szürcsölgették. miközben a vasárnapi kupameccs emlékezetes pillanatait. a gólokat, a kimaradt helyzeteket elemezték. Gábor bácsi az öreg, rutinos róka csitította Pétert: — Mit izgatod magad fiam! Ne félj, teszünk róla, hogy megtérüljön az állásidő! — Kacsintott egyet és meghúzta a cseresznyepálinkás üveget. Körbeadta. s mivel volt még benne egy-két korty, az üveg nyakára csavarta a sárgás fémkupakot. A kétdecis palackot fakó. agyonmosott köpenye zsebébe csúsztatta. s intett a sofőrnek: — Menjünk Lacikám, hosszú lesz -»z a narr. Majd megszakadt a szerszámokkal megpakolt táska súlya alatt. Behajította az ülésre, s elhelyezkedett a vezető mellett. Kevéssel nyolc óra után beállított Gombos Gyula, a művezető. — Na, mi újság gverekelm? — kérdezte és összedörzsölte a tenyerét. Kiguvadt szemeivel végigpásztázta a műhelyt a Padlótól a plafonig, de nem fedezett föl különösebb rendellenességet. — Dolgozgatunk, dolgozgatunk? Ezt csak az orra alatt motyogta. mert közben belemerült a heti munkalapok értékeléséhe. Amikor megunta a lapozgatást, összecsukta a gvorafű-őt. hóna a'á fogta, ma+d Péterhez, a legtöbb szakmunkáshoz lépett Péter körül vibrált a levegő Vészjósló pillantással nézett a művezetőre. szemei szikrát szórtak Gombos rögtön megérezte, hogy itt valami bűzlik — Ml a baj Péter? — érdeklődött tapintatosan. — A szokásos — hangzott a válasz és következett egy hoszszas felsorolás a hiányzó alkatrészekről, melyek igazán nélkülözhetetlenek. — Édes gyerekem — kezdett a magyarázkodásba Gombos —, nagyon jól tudod, hogy ez országos probléma. Hát én tehetek róla? Nem érkeztek meg időben a megrendelt anyagok, mit csináljak? Nekem a legkellemetlenebb, hidd el, amikor hitegetnem kell a kuncsaftot, hogy így édes asszonyom, úgy drága uram, anyaghiány miatt szíves türelmei kérjük, egyelőre nem tudjuk mgejavitani a hibás készülékét. Rövid hallgatás után a művevezető imára kulcsolta kezét és könyörögve folytatta: — Mérjétek föl drága gyerekeim, mi kell a határidős gépekhez, és egyikőtök vegye nyakába a várost, járja be az összes üzletet, szedjétek össze a szükséges anyagokat. — Gyulám — húzta ki magát Péter —, mi teljesítménybéresek vaRyunk. nemde? Gombos Gyula művezető meghökkent egy pillanatra, aztán észbekapott: — Van itt annyi tanuló. írd föl. hogy mi kell és elküldjük valamelyiket a boltba. — Nem ez a megoldás. Gyulám — duzzogott Péter, azonban engedett a szónak. Elővett egv papfrt meg egy ceruzát öszszeirta mi kellene, s Viktort az inasfiút útnak eresztette. — Siess nagyon fiam! — mondta Gombos. Mutatóujját az ég felé emelte, akár egy prédikátor. — És meg ne feledkezz a közületi blokkról! — Na, gyerekek, akkor dolgozzatok tovább — dörzsölte öszsze ismét a tenyerét. — Ezt is elintéztem — mosolygott elégedetten és elköszönt. Felbőgette ezüstszürke Ford Capryja motorját, s elindult a központba. Péter valamelyest megnyugodott. Keresett a fiókban egy finomszemcsés vászonsmirglit, megcsiszolta az agyonégetett érintkezőket Hiába igyekezett nem sikerült használhatóvá tennie a bimetált. Az inasfiú félig-meddig szerencsével járt. — Így kell ezt csinálni — dicsekedett és kipakolta a beszerzett alkatrészeket. Péter elégedetten mormogott, a cigarettát a szája sarkéba dugta, szemét csípte a füst. Szortírozni kezdte a munkalapokat. A legrégebbieket tette felülre, s dátum szerint haladt lefelé. A délelőtt gyorsan elszaladt, az előtérben szaporodtak a megjavított gépek. Egy órakor megcsörrent a telefon. Péter a kagylóhoz kapott. A vonal túlsó felén Gombos művezető hangja recsegett: — Na, mi újság gyerekeim? Mit intéztetek? Péter elújságolta a történteket, beszámolt Viktor eredményes anyagbeszerző útjáról. — Tehát sikerült Dé-nullakettes forgórészt is felhajtanotok? — kérdezte Gombos. — Mindössze kettőt — felelte Péter. Az egyiket már beépítettük, a másik most következik. — Álljunk meg. édes gyerekem! — kiáltott Gombos a meszszi távolból. — Keresd csak elő a kilencvenöt-negyvennyolcas munkalapot! Az fontosabb. Péter a paoírhalom legalján lelt rá az említett megrendelőlapra. — De Gyulám! — tiltakozott. Ezt a készüléket csak tegnap hozták be! — Ugyan fiam, 'ne beszélj már! A sorrendet én döntöm el. Különben is régi kuncsaftról van szó. Egy szénasszony — suttog+a bizalmasan Gombos. Péter szinte látta maga e'őtta művezető arckifejezését, elképzelte. amint Gombos ma-káha fogja a kagylót s beleleheli! titokzatosan : „Egv szépasszony". Aztán eszébe jutott a valódi soronkö"etké"ő. aki három heti hitegetés után beállít a szervizbe. belenyugszik kiszolgáltatottságába — még meg is kös-öni Gombos lóind'ilstát —, s a követVoTő ttöt„n újból reménykedve érdeklődik. — Mc'esz. Gyulám, nhogv parancsolod — mondta ozra- ŐS dükdsen lecssmta a hallgatót. Két óra klen) ha-sány dudaszó telezte u^hor bárai. a kiszálló műszerész mepó-kertót. Az ö-eg. r-ttínos róka r^regségét sem titkolva fordult ki a koraiból. Munkára buzdította a bámészkodó inasokat: — T.enakoiás lepakoló*! M» jó fog4-t p«|n4itam — öüongott A műkolv tombolt az örömtől. Gához bácsi pedig betántorgott a zukzc'zóka. — Hn'nno reg"°l ezt tplf Vp7p'ó*bp jntA-Vp^ott doli»a rnaH klnvtto+ra a hő'chó- hö»ö*zpV-ó->« nttatát és megehette a mélyhűtőbe rejtett — Ajándék — adta szálról szájra a palackot. — Megígértem. hoev péntekre készen lesz a mac,na. — Hát egészségünkre! — sóhajtott beleegyezően péw. s nagyokat kortyolt a bo-ból Nem sokkal ezután megszólalt a szögre akasztott Sokol zsebrádió: — Tizenőt óra. Híreket mondunk. RÓZSA IMRE Mihail Zoscsenko A kampó Kora reggel ellenséges repülőgépek támadták meg hajónkat. Az első hat bomba a vízbe ese:t, de a hetedik a hajó farába vágott. Lángok csaptak fel. Aki csak tehette, a tengerbe vetette magát. Már nem emlékszem, mire számítottam, amikor a korláton átugrottam, de valamire kellett számítanom, mert csak úgy tudtam úszni, mint a nyeletlen fejsze. Egyből elmerültem. Kém tudhatom, miféle kémiai vagy fizikai törvény szerint karültem a felszínre. De azt tudom, hogy kétségbeesett kapálódzásom közben amolyan kampószerü fogantyút sikerült megragadnom, mely melletlem merült fel a vízből. Belecsimpaszkodtam minden megmaradt erőmmel. Boldogan kapaszkodva a kampóba. melyet a világ minden k'ncséért sem engedtem volna el, hálát adtam az égnek, hogy megmentett, és áldottam a Providentiat, hogy ilyen alkalmatosságot plántált a tengerbe — valószínűleg a homokzátonyok, vagy a sziklaszirtek jelzésére. Hirtelen egy hajótörött-társ bukkant fel nem messze tőlem, és széles karcsapásokkal közeledik felém. Látszott róla, még a vízben is, hogy magamfajta civil. Arca — rémült kifejezése ellenére — eléggé megnyerő volt. Még a zakójának színét is látni véltem: mintha homokszürke lett volna. Mutatom neki a kampót, melyet 6 — hozzám érve megragad. Csüngünk a kampón szótlanul; nem sok mondanivalónk volt egymásnak. Mégis, illendőnek találtam, hogy megkérdezzem tőle: milyen munkaágban dolgozik. De 6 válasz helyett megelégedett azzal, hogy kihányja az elnyelt vizet, és vállat vonjon. Megértettem ekkor, hogy hullámvölgyben és hullámhegyen hasonló kérdéseket feltenni udvariatlanság. Bármennyire is gvötört a kíváncsiság, ' hogv út'társam hivatalos kiküldetésben van-e. vagy a maga szakállára utaz'k, nem zaklattam tovább kérdéseimmel. Olyan három órás hallgatás után az én beszélgető társam, ha egyáltalán nevezhetem igv a megkukult atyafit, hirtelen felkiáltott: — Hajói Csakugyan, mentőhajó érkezett. És kezdte felszedegetni az é'etben maradottakat. Flke~dtünk kiabálni teljes erőnkből, és integetni, hogy a tengerészek észrevegyenek bennünket. Láthatatlanokká vált"nk volna? Ránk se fütyültek. Ügy tetszett. mintha a hajónak esze ágában sem lett volna, hogy felénk jöjjön. Ekkor levetettem a zakómat, aztán az ingemet, s ezzel kezdtem kétségbeesetten integetni, minden szó helyett: — Itt vagyunk! Szíveskedjetek értünk jönni... De a hajó ránk se fütyült. F-kkor összegyűitöttem minden erőmet hogy megint megrázzam feléjük ingemet: — Értsétek hát meg helyzetűnket, itt nusztulunk. mentsetek meg bennünket! Erre a hatón nagy mozgolódás támadt. Valaki kihajolt a korláton, és hangerősítővel kiabált felénk: — Világ két hülyéje, nem látjátok, hogy egy aknábu kapaszkodtatok? Ezek a szavak villanyüté'ként érték útitársamat. Nagyot rúgott a vízben; ott hagyva megmentőjét, és igyekezett úszva elérni a hajót. Ösztönszerűen én is elengedtem a kampót, de ez elég volt ahhoz, hogy egyből elmerüljek. Nem tudom, hogyan sikerült újból marokra kapnom életmentőm. de sikerült, és tartottam keményen. A hangerősítő úiból megszólalt, de most már üvöltve: — Ökrök ökre te. ne érj az aknához! Ekkor, még minden megmaradt erőmet összegyü- >e, kiáltottam: — Hé, fiúk! Az akna nélkül elvesztem, elmerülök! Értsétek meg helyzetemet! Gyertek értem! Könyörüljetek meg rajtam! A hangszóró könyörtelenül válaszolt: — Nem mehetünk közelebb, te báromfej! Aknára futunk. Ha nem jössz, megyünk! Mondhatom, amúgy igazában, szép kis pácba kerüliem, a tengert is beleszámítva. Méghogy én ússzam, amikor nem tudok ú:zni. És erre még jobban belekapaszkodtam a fogódzómba. Nem akadt volna olyan erő a világon, mely kampócskámat ki tudta volna tépni kezeim közül. És még egyszer elkezdtem ordítani: — Tengerészek, testvéreim a tengerben! A haditengerészet halhatatlan hősei! Találjatok ki valamit, hogy megmentsetek egy értékes emberi életet. Erre a fedélzet egy embere rászánta magát, hogy kötelet hajítson felém. De ugyanekkor mindenfelől üvöltés hangzott fel: — Ne ficánkolj! Vitt volna el az ördögi Felrobbantod az aknát! Szép kis dolog. Mintha olyan könnyű lenne megőrizni a hidegvérem! — Ök bolondítanak meg egészen — mondtam magamban — kiabálásaikkal. Jobb lett volna, ha nem tudom/ hogy aknába kapaszkodtam. Sokkal nyugodtabban viselkedtem volna. És most mit tegyek, hogy ne ficánkoljak? Félek az aknától... és az akna nélkül még jobban félek a tengertől. Végül is elkaptam a kötelet és óvatosságból testein köré csavartam. És kiáltottam: „Rajta hát, húzzatok, essen belétek a ménkű! Elegem van az ordibálásaitokból!" A tengerészek elkezdték húzni a kötelet, de úgy tetszett, hogy az nem segített rajtam. Elmerültem, egészen. Hirtelen éreztem azonban, hogy megragadnak, és a felszínre kerülök. ' Fülsiketítő ordibálást hallok magám körül, és egyszer hangerősítő nélkül. Nekem estek valahányan. > „— Szép kis cirkuszt csináltál. Döglöttéi volna meg! Háború idején aknába kapaszkodsz! És ráadásul úszni sem tudsz. Jobban tetted volna, ha felrobbansz az aknáidal együtt. Legalább megszabadultunk volna tőle is, meg tőled is." Természetesen hallgattam. Azokkal feleseljek, akik megmentették az életemet? Ráadasul lelkiismeretfurdalást is éreztem. hogy járatlan vagyok a haditechnika vívmányaiban. Nem tudni megkülönböztetni eav közönséges kampót... a fene se tudja mitől! Na de ott volt az én „kuka" útitársam is. Most aztán kioótolta. amit a vízben elműUisztott. Elárisztott szemrehányó szóözönével. Kérdőre vont. hogy mi címen csábítottam én őt a kampó megragadására? Kalózkodásnak minősítette vizbeni magatartásomat. Szerinte olyan bünt követtem el. amelyért őt évig terjedhető kényszermunkára ítélhetnek. Neki aztán igazán n&m, tudtam válaszolni. Én kukultam meg. És ami igazában elrontotta kedvemet, az ama ténymegáflapításból eredt, hogy ing nélkül, pucéran ültem. A zakóm velem volt de az ingem?! Először azt gondoltam, megkérem a kanitínvt, tennen félfordulatot haiójával. hogy lássam nem lobog-e valahol az ingem. Am a kavitimi sötét tekintete előtt nem volt bátorságom klmrtni a számat. Volt Ingem, nincs ingem. ott maradt az aknán fehér lobogónak. És azon a naoon úi-pn fogadalma* tet'am maga~nak. hogy ezután komol-'a** *nnr,-n tanulmínnozni a hadi M e-t i»»en a területen nak maradni amint az én' esetemből Is kitetszik, nagyon veszélye« d. Ing Madáe*-' László fordítása