Délmagyarország, 1978. december (68. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

\ 10 Vasárnap, 1978. deceBiber 31: A

központból személyautóval viltek kl a majorba. A brigádvezető készségesen •zaladt, s előkereste az öregeket. Egy sor ház a kerület, gazdasági épületekkel, irodával, egy vegyesbolt és egy talponálló csinálta a forgalmat. Jó délelőtt volt. Emberek ténferegtek a kocsma előtt, az asszonyok ki-kidugták fejüket az utcára. Mozgalmasnak tűnt a kép. Az egyik házban gyászoltak. A családfő, 45 esztendős, kocsis, az este berúgott és maszek fuvarban járt, de az állami gazdaság igájával. Este nyolckor a lovak hazajöttek. Keresték az embert éjjelié találták meg halva a búzaföldön. Egyszer-kétszer feltűnik a népes család egyik-másik tagja, feketében, vagy anélküL Hét gyerek maradt utána és egyik lányának pár hónapos kicsinye, öt gyerek még neveletlen. A major most azon sutyorog, hogy nem is nagyon sírtak, amikor értesültek • szomorú esetről. Más ügyben járok, régi cselédeket keresek, hogy mire vitték, s boldogok-e? Az elégedett — Igaz, hogy maga régen Itt ifi? — Igaz. —> Hány éve? — Mindig. — Mikor kezdett dolgozni? — 1914-ben. — Hány éves volt? — Most? — Akkor. — Tizenkét esztendős. — Mit csinált? — Mindent. — Mi az a minden? — Először kanászbojtár lettem, B disznókat őriztem. Aztán könyörögtem a gazdának, vigyen be kommenciósnak. Hagyd el csak, jó hely ez, mondta. Majd rám került a •or, bevitt. Először szamaras fiú lettem, aztán későbben béres, hrj, örültem a négy ökörnek. Azután megint béres voltam, egészen meddig? Nem ls tudom már meddig, végig az életemben, a csak itt állandóan tán negyven övig. — Mit keresett? —• Búzát Nem tudok beszélni, mert szél ért — Mikor? — Már tíz éve. — Hány éves? t — Hetvenhárom-hetvenöt — Nyugdíjat kap? — Kapok, 1600 forintot — Család van, gyerekek'' — Nyolc. — Mind él? — Él. — Hol, merre? — Egy katona, milyen katona b, nem tudom. Egy kendergyárban van, egy Pesten, egy Szegedében, egy lány Itt van, kettő meg a közelben, egy beteg lány megint itt van a majorban. Az egyáltalán nem tud beszélni, 37 éves. — Az asszonnyal él? — Vele. — Hányadik felesége? — Első. — Hányszor csalta meg? — Egyszer se. — Hogy lehet az? — Nem volt rá mód. — Szerette volna megcsalni? — Nem. — Ki parancsol a háznál? — Hun én, hun az asszony. — Neki is van nyugdíja? — Nincs. — ö nem dolgozott? — Nem. — Maga dolgozik még? — Nem. — Ez aztán az úri élet A pénzből kijönnek? — Kijövünk. Voltam a vízügynél egy kicsit dolgozni, összegyűjtöttem a pénzt — Mennyit? — Ezernyolcszáz forintot. Jól jövünk ki pénz dolgából. — Mire költenek? — Mindenre. — Gyümölcsöt eszik? — Eszem. — Mikor vásárolt? — Most is. — Mit? — Almát — Az italt szereti? — Szeretném. — Hány osztálya van? — Kettő. — Tud írni? — Tudok. De most nem, mert ebben a kezemben van a betegség. — Olvasni tud? — Nem látok. — Amíg látott? — Tudtam. Viharsarki barangolások Hosszú szolgálat — És mit olvasott életében? — SemmiL Nem volt szabad a múltban olvasni, a jelenben meg nem látok. — Tévé van? — Van. — Nézi? — Nem. Nem szeretem, ha kiabálnak. — Mozi Itt van? — Itt nincs. — Ismer írót, politikust, színészt, zeneszerzőt, festőművészt? Nevezzen meg néhányat! — Nem ismerek. — Ki a legnagyobb ember? — A brteádvezető. — Ezt a majort hogy hívják? — Huszonnyolcas major. — Mióta lakik itt? — Nam régen, három-négy hónapja. — És azelőtt? — A harminckettes majorban. — Ott meddig lakott? — Harminchat évig. — Külföldön járt már? — Nem. — Más megyében, városokban? — Nem. —• Pesten? — Ott jártam — Minek? — A bátyám ott volt, elmentem hozzá látogatóba. Egyszer meg meghalt — Máshol nem járt? — Nem. — Autóbuszon ült-e már? — Ültem. — Hová utazott? — A központba. (Négy kilométer.) — Katona volt? — Nem. — Szóval a tengert nem látta, a Balatont se? — Nem. — Pesten járt az állatkertben? — Ott jártam. — Cirkuszban? — Nem. — Fiatat korában rúgott-e be? — Kétszer is berúgtam. — Többször nem? — Többször is, de kétszer tudom. Belementem a kanálisba a lóvaL Nem történt semmi baj, mert nem tudták meg Másodikszer meg nagyon sötét volt, nem láttam semmit. A töltésen ment a kocsi és felfordult A kocsi alatt maradtam. Hiába jöttek keresni, elmentek mellettem. Rám estek a deszkák, nem tudtam kiszabadulni, s amikor hallottam, hogy a közelben vannak, prüszköltem. Így vettek észre. Viharlámpát gyújtottak, elfordították a szekeret, és akkor hazajöttünk. A gazda reggel meg akart pirongatni, de volt egy idegen ember nála, ezért hagyott. Az asszony meg akkor szült éppen a kórházban, menni akartam hozzá, de előtte le kellett törni a kukoricát, és a gazdámtól is kértem a bocsánatát. — Verték-e meg a birtokon? — Nem. —- Mikor keresett legtöbbet? — A kereset elég gyenge volt, mindenkié gyenge volt. — Mit keresett? — Tizenkét mázsa búzát, két mázsa árpát, kis hold kukoricát, meg kevéske pénzt. — Hogy tudta felnevelni a nyolc gyereket? — Kínosan. — Ruhájuk volt7 — Volt, amilyen. — Mezítláb jártak? — Mezítláb hát Még mink is, márciusban már szaladtunk a szántáson. — Mind járt iskolába? — Mind járt elemibe. — Van köztük érettségizett? — Nincs. Nem akartak menni, pedig mondtam nekik, ez lesz a kenyeretek, tanuljatok. — Mindig cselédházban laktak? — Mindig. Változatlan végig. — Mi volt a berendezés? — Két ágy, kétajtós szekrény, asztal, meg székek. — Tízen nem fértek két ágybat — Csináltam dikókat •— Fürdőszobát látott? — Itattam. — Hol? — A központban, — Kinél? — A lányomnál. — Fürdött benne? — Igen. — Szeret fürödni? — A, nagyon. — Fürdőben járt-e már? — Nem. De a tóban fürödtem; Egyszer majdnem belefulladtam. Délben elmentünk az uradalomból, mert nagyon ineleg volt Mondtam a komámnak, kidugom a kezemet a vízből, ha nem látja, jöjjön utánam. De még a fenekére sem értem a tónak, már felrúgtam magam, inkább kiúsztam, annyira megijedtem. — Családja volt már? — Volt, kettő. — Más szórakozása is volt? — Volt Tavasszal vetettünk, ökörhajtó voltam, faros, kormányos, meg minden, meg kazalrakó is a gépnél. Jó esztendőben az intéző adott karácsonyra öt pengő jutalmat. Hát az volt De aztán maródiskodtam, a következő évre semmit sem adott — Elköltözne innen? — EL — Hová? — Mindegy az már. Itt olyan lakásban lakunk, ahol sok a svábbogár. — Más ls van? Egér, béka? — Nem vettem észre. (Az öreg és a felesége a másik majorból az istennek se akart elköltözni. Ott a cselédházakat már szétdúrták, hírük-hamvuk sem maradt Az öregek kötötték magukat, s nagy nehezen költöztek át ebbe a majorba.) — Hallottam, hogy nem akart Ideköltözni? — Nem bizony, — Miért nem? — Csalt abba szokott bele az ember. — Hány ruhája van? — Két ünneplő, ilyen munkaruha meg több is. — Hány cipő? — Sok. — Háza, vagyona, aranytárgyai, takarékbetétje van? — Nincs. — Pénze? — Van. Tíz forint — Mikor öltözik ünneplőbe? — Ritkán. — Imádkozni szokott? — Nem. — Párttag? — Nem, csak voltam. Abbahagytam a forradalomkor. — ötvenhatban? — Akkor. — Félt, és azért? — Nem. — Elégedett a sorsával? — Elégedett Többet nem lehetett elérnem, az intéző nem hagyta. — És a felszabaduláskor? —• Akkor se. Meg volt szabva, mát lehetett — Mikor keresett a legtöbbet? — Amikor fogatos voltam a baromfitelepnél. Az új forintkor. \ — Mit szeretne még elérni? — Semmit Már most semmit Rokkant vagyok. — Sokáig élni? — Azt igen. — Kik voltak az Intézők? Emlékszik a nevükre? — Körösi András, jó ember volt, néha lekapott bennünket ha rosszat csináltunk, az volt a szavajárása: megmarom, mint rozsda a vasat Fáber János is intéző volt. — Hát még? — Deák Gyula. — A lovak nevére emlékszik? — Azokra is emlékszem. — Na, mondja. — Számon volt, de nem tudom. — Mit csinál egész nap? — Ülök. — Hol? — A ház előtt — Kikkel? — Az asszonnyal, meg jönnek arra. Többen jönnek arra emberek. — Sűrűn találkozik a gyerekeivel? — Mindennap. A lányom itt lakik és a menyem. — A többiekkel? — Ritkábban. — Évenként? — Ügy. — Mit hoznak ajándékba' Mit küldenek? — Semmit — Semmit se? — Kapnak itthon — Mit? — Ennivalót — Miről beszélget velük? — Mindenféléről, ahogy eszünkbe jut Elnézem az öreget Már minden mögötte van. Leírhatnám, milyen az arca, szeme, haja, a feltűnő vonásai, de minek? Ezeket a régi öregeket egyetlen dolog hitelesíti: az életük. Jobbára bizony egyformán fáradtak, elnyűttek, fogatlanok, savanyú szagú a szájuk, és még mindig kaphatóak a munkára, amíg mozdulni tudnak. Kendőzetlenül adják az életüket. Hallgatom őket papírra szedem a sorsukat, rendezgetném az elém, öntött élménytengert, de fogva tart minden betű, nem tudom kihúzni, eltörölni, kihagyni, a valóságrögöcskék legyűrnek. Velem megtehetik, nyitva a szívem. SZ. LUKACS IMRE Benfce László Gyerekkor Tejkoromban mesék kellős közepében este mikor csillag lobbant az én anyám gyufát gyújtott s magasodva szentként szépen fölmutatta mint az Urat úgy vitte föl azt a lángot lelkéből az árnyat oldva föl a szegre istállónkban gerendára fölakasztott lámpásunkra Énnekem még nem volt árnyanr lámpafény ben mesék keilős közepében tejre vártam íaküszöbön üldögéltem úgy vártam az édes tejet anyám keze lüktetését tehéntőgyek szép zenéjét Az én anyám azt mesélte minden este mondogatta habzik a tej fejőkénkben Jézus lesz a jászolunkban lámpa ég a fejünk felett S kl volt az a holdas árnyék ki lépte át küszöbünket mesék keilős közepében ki itta el meséinket édesanyám mért nem mondtad hogy a hóhér hóhérunk is tejet iszik fejőkéből Kísért a múlt T

izenegy-tizenkét éves lehettem, amikor az alábbi történet megesett. Amolyan flaszterkoptató, külvárosi kis legény, akinek tarsolyában nagyon jól megfértek egymás mellett a mesék és a ponyvaregények vadnyugati hősei. Nem csoda hát, hogy a bátorságot, a verekedni tudást legfőbb erénynek hittem akkortájt, s mitagadás az oktalan, gyermekes hősködés jó pár kellemetlen epizóddal tarkította még alig nyúlfarknyi életem. Ügy nyár derekán történt Rongyfocizás közben összekülönböztünk Misával, a sarki, részeges hente3 nagyobbik fiávaL s a bevezető szóváltás, lökdösődés után, a fiúk biztatásától kísérve amúgy istenigazából csépelni kezdtük egymást Jómagam az összecsapás hevében nem láttam, nem hallottam semmit abból, ami körülöttem történt; csak magamat s ellenfelemet ügyeltem. így aztán megkésve döbbent belém társaim vészt jósló figyelmeztetése: ..Pucolj Bunyó, jön az Indián!" (vagyis Misa apja, akit hatalmas sasorráért tituláltunk így). De menekülni már nem lehetett, mert szinte abban a pillanatban akkora rúgás érte a nadrágomat, hogy csak pár méter repülés után kerültem ismét közelebbi kapcsolatba az édes anyafölddel. Ám Misa apját ez nem elégítette ki: rúgott, ütlegelt tovább ott, ahol ért Csak a járókelők közbelépésére engedett ki a kezéből. Anyám kétségbeesetten jajveszékelt, amikor meglátta lehorzsolt, vérző arcomat, térdemet rúgástól megkékült hátamat. A szomszédasszonyok meg felháborodottan biztatták: — Ne hagyja ennyibe, Bözsi néni, jelentse fel azt a részeg disznót! Így történt, hogy másnap reggel kezemet fogva, félénken bekopogott a városháza egyik ajtaján. — Kezitcsókolom ... Tetszik tudni a fiamat... — kezdte zavartan mondókáját, én meg álltam ott mint akit villám sújtott. Torkomat sírás szorongatta, mert sehogy sem értettem, hogy az én anyám, aki reggeltől estig mos, vasal, akinél jobb, különb aszszony kerek e világon nincs, miért köszön kezitcsókolomot annak a kikent-kiíent fiatal tisztviselőnőnek? Aztán egyszer csak felcsuklott belőlem a zokogás, sarkonfordultam és kirohantam az irodából... Szegény édesanyám csak a második sarkon ért utói. — Miért szaladtál el, kisfiam? — Csak! — szegtem le makacsul a fejem. — Miért kellett úgy köszönni, hogy kezitcsókolom? Rám nézett könnyesen, csillogó melegszép, fcarna szemével, s kopaszra nyírt fejemet simogatva, magához húzott. — Nem érted te ezt, kisfiam... A szegény asszony így kell köszönjön az úri nőnek még akkor is, ha az a lánya lehetne. Ez a világ rendje. Napokig letörten csellengtem a ház körül és közben háborogtam, dühös terveket szőttem. Talán ez volt az első lázadásom. Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, évek és lassan teljesen megfeledkeztem az esetrőL És most itt. Szegeden, több mint harmincöt esztendő múlva felelevenedett bennem minden úgy, mintha tegnap történt volna. Tébláboltam feleségem körül a konyhában, s egyszer csak kopogtak, nyílt az ajtó, és feikendős, egyszerűen, tisztán öltözött kis öregasszony lépett be raita. Távol levő unokanővéremet ke-este. — Ha nincs itthon, majd jövök máskor. Kezitcsókolom — mondta, és már fo-dult ls. Mi pedig megszégyenülten álltunk, maid szinte egys.-erre któl'ottuk utána: „Kezét csókolom!"' Aztán sokáig szótlanul tűnődtünk a történésen. Azon. hogy ma egy idős asszony kezitcsókolomot köszön egy másik asszonynak, aki a lánya lehetne... Ügy, mint akkor régen az én drága jó édesanvám... Szinte hihetetlen, hogv ennyire kísért még mindig a múlt. IZSÁK ANDRÁS ,