Délmagyarország, 1978. december (68. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

12 Vasárnap, 1978. december 24; M n • • Ünnep Lerogytam az egyetlen szabad helyre. Aludni, jai csak egy órányit aludni. Fohászkodtam magamban egy kis jótékony kábulatért, felszabadító ern.yedtségért, yzünjün már a gépzakatolás, lemezcsattogás idegeim közé fészkeit visszhangjai Most aludnék, de nem tudok. Éjjel meg rátenyereltem a forró beiglire, mert állva elaludtam a sütő mellett. Rohadjon meg az összes ünnepi kalács... hm. meg is rohad. Csak előbb méR kirohangálom a lelkem túlórában, éjszakai műszakban, miközben odakint hull a hó, rólam meg szakad a viz. Erzsiről ls. Bandi bácsiról ls. Móra Laci olyan, mint egy bokszbajnok a harmadik menetben, csak éop bandázs helyett nyomózsák vége van a kezére tekerve s ötvenedszer kíván vajkrémmel a dísztorta tetején kellemes karácsonyi ünnepeket. — Legközelebb már apróhirdetést is vállalunk! Dühös. Felnéz, megtörli a homlokát. — összecsinálod magad, te szúnyogcsődör! Rohan oda a gyúrógéphez, elkapja a zsák végét. Ketten öntjük fel a lisztet. Gyúrom a beiglit. Meg sem lepődöm, mikor a kiszedésnél Berci tartja kérés nélkül az üstöt. . — Mennyi lesz? — Tiz mázsa ... Katt. katt. Kartkatt. Aludni kéne! Tizenhat óra után. Két óra tizenhatért? Mindegy, akkor is. Aludni 1 Most már lehetne. Katt. katt... haver, eszik a nép. tíz mázsa beigll, túlóra nélkül nem megy. nem bírjuk. Maradsz? Nem. nem. engem nem lehet bepa'iznl, kötelezni sem lehet!... Ne hülyéskedj, a fene se kötelez, de mit csináliunk, rendelték, a brigád meg vállalta... Ti vállaltátok, én nem! Az én bőrömre ti ne válla'gassatok .. Nem maradsz?... Nem .. Oké... Maradtam. Nvomás hansik, hajtsunk rá. gyúrjuk. vágiuk. nyújtsuk, hnltsuk. kenlük. süssük! Vigyétek, egvétek! Még a ..irdát is beigllvel kövezik ki Alsóvároson Zabáli mngvnr! Fúj de meleg van Nem ba! iatám. együtt sülünk. Az egész banda. Zúgl a felem, remeg a lábam, a tizenhat óra gépmoraia. sütőlemez csaDkodása, cukrászok, kézilányok, kiadók veszekedése, hisztériás rikácsolás, az elcserélt. ellonkodott lemezek, összetört. szé''olyt tojások miatt, röhögéshullám ... De ez a kelt té*zta arcú kopasz muki sem. Csak bámul. „Mit nézel, nem láttál még fehér embert?" — gondolom és behunyom a szemem. Azért is alszom. Egv nercre elmúlt a zakatn'ás. dübörgés és elaludtam. mikor hirtelen reszelős kappanhanR riasztott fel. — Tessék ké-em szépen eloltani azt n cigarettát Ez nem dohányzó. Mit képzel? A kelt tészta képű volt. Kivörösödve kiabált a rendbontóval. A kocsi túlsó végén lehúzott ablaknál állt. és a hidegbe kihatolva slukkolt egv idős férfi. Bocsánatkérő tekintettel dobta ki a cigarettát, és felhúzta az ablakot — Megérzi az ember, kérem tisztelettel — mondta. majd hosszú csend után tette hozzá: — Még így is. Nem érdekel Kovász elvtárs! Hagyj békén! Kár, hogy nem mondtam ki. mert csak beszél. — Nyitott ablaknál és hogy felőlünk fúj arra a szél odakint. Még fgy is — tűzte tovább. „Hm. tényleg. Én. aki háttal ülök a menetiránynak, rálátok a sarokra, ő nem, mégis észrevette. — Valóban felőlünk fúj — mondtam ki hangosan is. „Na, most boldog vagy jóorrú? De hagyj már aludni 1" — Maga nem dohányzik? — Nem. Már nem. — Szívta? — Nem is szívtam, ettem, uram, zabáltam! Azt hittem, az jó. Az segít — mintha megbánta volna az utóbbi szót, elhallgatott, kinézett az ablakon a sötétbe vesző tájra. — Segít? Min? — Mindegy, elmúlt... Hagyjon békén. Mégiscsak megbánta. Pedig most már azért sem hagyom! ö kezdte. Huzakodtunk. Én, hogy meséljen. ő, hogy meg sem szólal többet. — Szégyelli, hogy leszokott? — Szégyen? Nem arról van szó. Fáj — hogy rászoktam. — Ki mondta magának, hogy szokjon rá? — Senki De azt se, hogy ne szokjam. Senki nem mondott semmit. Nem volt. aki mondjon. Egyszercsak nem volt. Feleségem. két fiam. Húszéves, tizenhat éves. — Baleset? Az ablakra nézett. hosszan hallgatott. Arcán összesűrűsödtek a ráncok. Tekintete zavarttá vált. — Látja, ezért bánom, hogy elkezdtem. Tiz év óta ezerszer el kellett mondanom, hogy az autóval a sorompó közé. és a mozdony, meg a roncsok, ajjaj... — Beszappanoztam a kuncsaftot, kezdem borotválni. mikor megszólal: „Tudja mester, én azt csodálom magában, hogy még dolgozik. Hogy van kedve élni?" — mondta és vigyorgott. Rászorítottam a torkára a borotvát. Amikor meglátta a tükörben a képemet, elájult. Úgy maradt ott. Be sem mentem a munkakönyvemért, később küldték utánam. Bejött a kalauz. Útitársam havi munkásjegyet nyomott a kezébe. A kalauz, forgatta, valamit hosszasan betűzött. — Jászberény. Csúnyán írt a pénztáros — segít a kisember. Jászberénybe? Innen? őrültség! Már nem voltam álmos. — Nekem most jó. A gyárban, a városban senki sem ismer. Agglegény, különc, emberkerülő, de dolgozni azt tud. Ilyesmiket mondanak rólam a Horváthék. És elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Nincs mesedélután kérem. nincs kötelező sajnálkozás, tapintatlan szellemeskedés. Munka van! összetartás van. Mert nálunk is kell ám. szállítóknál összedolgozni, egymást segíteni. Erőlködöm a minap egy tengelylyel. tenném a targoncára, lebillen. Hát. kérem tisztelettel, anélkül, hogv szóltam volna, odalép a Galkovics. maid a Boitár, ők a munkatársaim. és földobják. maidnem helvettem. Ezek a Horváthék elküldik ám a jóanvjába az embert, szóval, nem olvan csiszoltak, finomak, mint egv fodrász... Két éve. már. hogy leszoktam a dohányzástól. Elzavartak orvoshoz, hogy •lyukas a tüdőm, azért sínol. stoppoltassam meg. Amikor megtudták, hogy az orvos eltiltott (ezt mondta, az életemmel játszoml egy hónapig nem szívták előttem, meg ne kívánjam. Ne nevessen ki. jólesett, hogy törődnek velem. Tudia, ezek az emberek nekem afféle csendes jókomák. vagv hogy is mondjam, kollégák? Néha már azon kapom magam, hogv szégyenkezem. mert magázódok velük, mert titkom van előttük. Nem jó ez ígv. nem lehet mindig sündisznó az ember. Nem gondolja9 Na de maid most. Megvek. mert megbeszéltük ezzel a brigáddal, hogy elvállaljuk az ünnepi műszakot! Megyünk. Fékezett a vonat, le kellett szállnunk. A kelt tészta arcú eltűnt a tömegben. IGRIC7I ZSIGMOND M

essze, ahol a Körös kanyarog, falucska lapul a gát to.eoen. Ha járnánatt najók arra, a fedélzetükről a kémények füstjét is láthatnák a kormányosok. De mivel csak a régi pákászoktól maradt csónakok fodrozzák néha a víztükröt, a falu sem jelent semmit a hajósoknak. Nemhogy a v.'zen, még a szárazon sem vezet arrafelé fontosabb út. Azért a kémények kitartóan füstölögnek, hirdetve, hogy azon a környéken épp olyan melegszerető emberek laknak, mint másutt. A Mixlós-nap igazi telet hozott a faluba. Hósipka födte a tetőket, fehér takaró a kerteket, bozontos szőrű kutyák kergetőztek az úton. Néha elsétált közöttük Buksi, a hatalmas termetű házőrző, egy hócipői kisgyerek társaságában, akit Gáborkának hívtak. Még nem járt iskolába, de reggelente éppen olyan gyorsan kana azta a teába vagy a meleg tejbe aprított kenyeret, mint a nagyobbak, csak ő az óvodába sietett. Délután is egyedül indult haza a falu legszélesebb utcáján. Magas ablakok alatt bandukolt, az üvegen át a Télapó ajándékai piroslottak. Néhol a fenyőfát is az ablakba rakták a házbeli gyerekek, hogv oda találjon a „Jézuska". Gábor is a karácsonyfára gondolt aznap, hazafelé menet Már régebben felfedezte a fáskamra Iimlomjai között Vajon ott van-e még? És ha eltűnt? összeszorult a torka. Megszaporázta hát apró lépteit, hogy minél előbb otthon legyen. Buksi, a házőrző várta a kapuban. de most hiába dugta oda az orrát, nem játszott vele. Óvatosan megkerülte a házat, a fáskamrához lopódzott és benyitott A fenyő sehol! Dobogó szívvel futott a verandára, erőlködve tarA fenyőöltöztető totta vissza könnyeit. Már éppen kiáltani akart, amikor megpillantotta a karácsonyfát egy fából készült talapzaton. Az anyukája éppen akkor lépett ki a konyhából, levette a kötényt s beletörölte a kezét. — Kisfiam, el kell mennem apuka elé. Addig ugye felöltözteted a karácsonyfát? Megsimogatta Gábor fejét, majd bevitte a fenyőt az előszobába. Két vaskos dobozt vett elő a ruhásszekrényből. Arasznyira vá- 1 gott cérnát is hozott. Gábor pedig nekilátott, hfcgy párosával' egymáshoz kötözze a szaloncukrokat., ahogyan a nagymamától tanulta, ^'ire az anyukája átöltözött. már egészen belemerült a munkába. Fél füllel még hallotta az ajtó csapódását, aztán csend uralta a lakást, csak a szaloncukrok papírja zizegett. Gábor dolgozott. Két ujjal nyúlt a szúrós ezüstcsíkért, nagy nehezen körültekerte a karácsonyfán. Az ágakra ezüstös díszeket aggatott, csillagszórókat, gyertyákat is talált egy kisebb dobozban. Tudta, hogy azokat csak akkor szabad meggyújtania, ha már a csengő is megszólal odakint. Hamar elkészült a díszítéssel, hajtotta az izgalom. Többször is kiszaladt az utcára, de messziről sem látta szüleit. Visszaült hát a karácsonyfa alá és dalolni kezdett. Ügy nyomta el az álom, éneklés közben. És akkor nyílt az ajtó, és fehér ruhás valaki settenkedett az előszobába. Nehéz csomagokat, helyezett a fenyő alá, utána ahogyan jött, olyan észrevétlenül el is ment. Gábor szülei ugyancsak csodálkoztak, amikor meglátták, milyen édesen alszik a fiú. Az apa még arról is elfeledkezett, hogy tovább szidja azt az , át- j kozott jelentést". Előkeresték az ajándékokat, a fenyőfa alá rakták. majd megszólaltatták a csengőt a szomszéd szobában. Gábor a sziporkázó karácsonyfát pillantotta meg először, csak utá- t na a csomagokat. Azt sem tudta, melyiket bontsa ki először. így | aztán inkább a szüleihez futott. Megölelte őket. karácsony volt... JÁMBOR ERNŐ Történetek J-J a magányról Az ajtó úgy dörrent, akár a puska'övés. Az öregember egy darabig még ott áll mögötte, gondoltam, fújtat. asztmatikusan kaokodja a levegőt Aztán megtordul. « indul vissza a sivár szobába; leül a karosszékbe amelynek fejtámláiéra, hrgv a kárpit el ne zsírosod] ék, cg • kerek csinke van odatűzve. Ali am a léocsőházba a rámcsapott ajtó előtt. „Eta. kérem, magánügy" — mondta az előbb az öregember, akinek pontosan olyan színű ha ja van. mint a karosszékre tűzött csinkekarikának, fakó. Mazánügy-e a magány? Erről beszé'gettüok. g amikor egv kicstt sikerű't sarokba szorítanom, tétován csak azt tudta naizsul eme'ni maga elé: az ismerősök, a szomszédok ... Mit szótoknak az ismerősök, mit gondolnának a szomszédok? — Betegeskedik? — kérdeztem. — Nem. — Mi történne, ha rosszul lenne? Az öregember összehúzta a szemét. — Ki küldte ide magát? — Senki. Magamtól jöttem. — És mi a szándéka, be akar csukatni valami szociális izébe? Abból maga nem eszik! Biztosan a harmadikról szóltak! Kéne nekik a nagyobb lakás? Tudom én... — Én csak segíteni szeretnék! — Mit tud maga segíteni, semmit, menjen innen, menjen, azonnal menjen innen! Álltam a léocsőházban a rámcsaoott aitó előtt Tényleg, mit ís tudnék segíteni, gondo'tam. Beszéltem ennek az öregembernek egv sor dologról. hogy vannak nyugdíjasoknak k'ubok. de akkor is tudtam, hogv a hetv>"odik év táián az ember már aligha köt barátságokat: aztán gon-teUnm arra is. bog- megkérek valahol egv brigádot, látoea sók meg néhanao, de félek, hog" ők sem tudnák megg-'őzni ezt a nvakas öregembert hogy a magány nem magánügy... * Nem szén. csúnyácska inkább. Az alakja viszont jó, sportolt egy időben. Társaságban ismertem meg évekkel ezelőtt Sokan voltunk a két hata'mas szobában, de mindenütt az ő hangját hallottam — Ki ez a nő? — kérdeztem a házigazdát —. rettentő jó kedve van. — Nem tudom, azt hiszem. Klárival jött Ta'án a barátnője. — Kivel van itt? — Azt sem tudom, szerintem mindenkivel. Egv óra telt el. talán kettő is, összesodródtunk az egvik sarokban, ahol az asztalon vodkásüvegek álltak. — Kér? — Igen. Mohón ivott, ahogy a gyakorlott ivók, egvhajtásra tüntette el a dupla vodkát A szeme erősen csillogott már. a mozdulatai bizonytalanok voltak. Az időjárásról nem akartam csevegni vele, ahhoz túl késő volt már... — Mi a foglalkozása? — Az. hogy iszom. Ad még egv vodkát? K'ári a konyhában szendvicseket g .'ártott. — Vigyázhatnál a barátnődre, tisz'e'c're méltó mennyiség i piát gurgu'ázott már le a torkán. — Reménytelen eset — Hogv érted? — öt éve egyhuzamban férjhez akarom adni, de nem tudom az istennek sem. Nem ért a fiúkhoz, ha valaki véletlenül belebotlik, akkor le nem megy a srác nvakáról, ottfelejti a zsebkendőját. öt percenként felhívja, szörnyű. és hiába nevelem, te kibírnál egv ilyen nőt? — Nem. — És újabban iszik. Hazamegy az albérletébe, visz egy üveg italt Ha kevés a nénre. bevesz egv gyógyszert mindegy. c~-ak ártson. Azt mondja, azért csinálja, mert rettentő eRvedül érzi magát — De hál most is társaságban van! — Mondd, öregem, te még sohasem érezted magad egyedül társaságban ...? * Van egv barátom, aki mindenhez ért, sőt mindenhez jobban ért Szerinte a magány, vagv az elmagányosodás nem társadalmi ügv. vannak társas kaocsolatokra képtelen emberek. Etaek válnak magánvossá. Az érdekükben nedig semmit nem lehet tenni. Kéoletet is tud állítólag saiát kútfejéből: a magány lehetősége egvenesen arányos a települések nagyságával. * — Mi újság nálatok? Ko'légám lánva. utolsó éves a Tanárképző Főiskolán, elmosolyodik. — Most tetőzik az eljegyzési hullám. 1V9 — Hét lánv tartott eljegyzést már eddig. — A többiek? — Szegények, nem tehetnek róla. csúnyák. — Mondod, hogv az utolsó év- j ben minden lánv kaoaszkodik, hogv férjhez tudlon menni. — Ez ígv természetes. Legtöbbünk falura kerül... — És? — Ott nem nő kl a fű. A diolomások már foglaltak mind. Senki sem akar egyedül maradni! [ — Egv tanárnő csak diplomás- j hoz mehet férjhez? — Nem. de mind ahhoz szeretne. — És akinek nem sikerül.., Elmond'am ezt a goodo'atsort egv o'van tanárnőnek, akinek sikerült. — Szerintem a magánvra ítélt i pei'ag '"íü-n"kben akaratuk e''9- . néra is felhalmozódik a keserűség. és ez baj... — Evidens. — Ne csak rájuk gondoljon, j hanem a gyerekekre is .., * Rájuk gondolok, arra. hogv ők már minden bizonnyal okosabb gvülekezetet alkotnak majd a miénknél; arra az újságíróra, aki emberöltő múltán itt ül majd ennél az íróasztalnál, s nem fogia azt mondani törarengései végén, ha a magányosságról ír: „nem tudom, mit lehetne tenni az öregemberért. a lassan a'kobo'istává váló lánvért, a magánvos netagógu-é'-'" — mert addigra talán a tejekben is megé-'k az. ami körű'mén "ótoktól már ma is valóság lehe'ne. mert mór ma is do g-"nnk. to-z'tok ér'e Addigra mto't'mt iobban t"dó barátom is belátia. ba m^-tó-i. hogv az igazi receot más: fetoött tá''"adatomhoz valódi közösségben fe'nőtt emberek kellenek. Fel fognak nőni. Hiszem. PETRI FERENC