Délmagyarország, 1978. október (68. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-01 / 232. szám

10 Vasárnap, 1978. október í." Simády Béla Nem katonásdi — készenlét — „Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak..." — szíve vissza?... Szép rigmus, csak épp nem tudom, mit akar vele Merthogy Szegeden nincs ember, aki a Tiszából iszik! — Miért, milyen vizet iszunk Szegeden, a Tisza mellett? — Artézi, illetve mi úgy mondjuk, hogy mélységi vizet Fúrott kutakból. Bízom benne, hogy Szegeden még legalább tíz évig nem iszunk a Tiszából. — Nem jó a Tisza-víz? — Fogalmazzunk úgy: jobb az artézi. — Ügy hallottam. Itt is lesz felszíni vízmű, amelyik Tisza-vitet ad. — Tanulmánytervek valóban készültek az ATIVIZIG-nél, mert ha a város ilyen ütemben fejlődik, egy idő után bizonyára szükség lesz „vízpótlásra". Erre a part mentén létesített vízmű szolgálna, amely a parti homokrétegen szűrt Tisza-vizet venné ki. • — Mintha félne ettffl. — Még eddig nem volt komoly katasztrófaszerű vízszennyezés, ne is legyen, de csak képzelje el, mit tudnánk tenni, ha a Szegedtől pár kilométerre levő Algyői! valahogy elszabadulna az olaj. Itt még a védekezés előkészületeire se lenne időnk. — Tehát nem iszunk Tiszavizet De a Tiszát szeretjük, sétálunk is eleget a partján. Meg a vízügyi dolgozók is! Csakhogy mi akkor sétálunk, amikor nem dolgozunk, ők meg akkor is sétálnak, amikor dolgoznak. — Nem csodálom, hogy ezt mondja, mint ahogy azon sem, hogy megkaptuk már árvízvédekezéskor, hogy amíg más dolgozó Cipeli a homokzsákot a mieink „sétálnak". Csakhogy azt sokan nem tudják, hogy épp ez a sétálás milliókat menthet — Hogyan? — Egyszerűen úgy, hogy azok a bizonyos „korzózók" vészőri feladatokat látnak el, magyarán a veszélybe került gát minden méterét átvizsgálják és azonnal jelentik, ha valami rendellenességet észlelnek. A homokzsákot cipelni tudja az esztergá'yos is, de hogy mit jelent a csizmája alatt besüppedő föld a gát tetején. ezt csak a vízügyi szolgálat embere érti. — Vízügyi szolgálat... Egyáltalán. mi ez? Hivatal, hatóság, vállalat? — Most már csak azt kell kérdeznie, hogy minek tartjuk ezt a vízügyi szolgálatok — Tényleg, minek? — Amikor a Tisza szabályozása befejeződött, 2 millió hektár védett területet nyertünk. Ez a korábban árvíztől fenyegetett, lápos, mocsaras terület termővé vált ami mellesleg akkora, mint Hollandia kétharmad része. Ha anyagiakban mérjük, hogy „minek is tartjuk" ezt a szolgálatot, akkor azt mondhatom, hogy a szabályozás befejeztével alakult „cég" az árvízvédelemre és az önfenntartásra ennek a kétmúlió h°ktarnak a járadékát fordítja. És most kérdezhetném, vajon maga vagy más ki tudia-e fejezni az emberi élet értékét?... — Azt éppen nem... Na. látja, már esak ezé-t Is irreális azt feszegetni, hogv hány forint értéket védünk. De ha mindenáron számokkal akarunk játszani, az Alsó-Tisza vidékén meglevő nemzeti vagyon értékét számolhatnánk ide. — És mibe kerül ez nekünk? — Márminthogy a védelem?... Nos, a hetvenes árvíz idején számítgattunk, és megállapítottuk, hogy egy év alatt a teljes árvízvédekezésre, ebben a fenntartástól a közvetlen védekezésig minden benne van, annyit költünk, (Miat gz algyői kőolajmező két-. napi termelése. Hát érdemes számolgatni? — Mondjuk, hogy meggyőzött, de az mégiscsak furcsa, hogy egyegy árvízi akciónál — ezt szakemberektől is hallottam — afféle dupla biztosítással dolgoznak. Önökre nem érvényes a takarékosság? — Dupla biztosítás. Világos, van ilyen. Ügy is hívják, túlvédekezés. Például magas vízállásnál a gáton kívül vizet észlelünk. Ezt nem tudni pontosan, hogy buzgár, vagy szivárgás okozza. Ha buzgár, akkor eilennyomó medencét kell építeni. Ha szivárgás, akkor a gáton belül szádfallal védekezünk. Azt a rizikót viszont ki vállalja, hogy bocsánat, tévedtünk, nem azt, hanem amazt kellett volna és közben elúszik a gát, viszi a víz a várost, az embereket, az évszázados értékeket, így aztán mindkettőt alkalmazzuk. Meri ezt pazarlásnak nevezni?! — Szeged történetének két fontos „tiszai" évszáma ismeretes: 1879, 1970. Az előbbire bizonyára nem... —- Azt akarja kérdezni, hogy nem emlékszem. Hát világos, hogy nem, de nekünk, vizeseknek benne van az idegeinkben, a vérünkben. És amikor 1970-ben megmenekült a város, megmenekült az Alsó-Tisza-vidék, akkor mindenki arra gondolt, hogy a múlt században 806 centiméteres vízállásnál pusztult el a város, most meg másfél méterrel nagyobb, 9S0 centiméteres víztől óvtuk meg. Lehet, patetikusan hangzik, de igaz, hogy nekünk ez adja a munka örömét. — Hallottam egy kifejezést: békében... Ezt arra értették, hogy akkor, amikor épp nincs árvíz. Ezek szerint a vízügynél katonásdi van? — Készenlét! — Akkor is, ha a Tiszában térdig ér a víz? — Akkor is. Mondok egy példát Amikor néhány éve Dunaújvárosnál pakura szökött a Dunába, a szegedieket is riasztották. Itt semmiféle árvíz vagy belvízveszély nem volt mégis a védelmi osztagunk hat órán belül 8 Dunánál volt — Együttműködés? — Mi a bajai vízügyi igazgatósággal vagyunk munkakapcsolatban és kölcsönösen segítséget nyújtunk. Képzelje, még olyan is volt hogy egyszer a szentesi szakaszmérnökségre a bajaiak a védekezéskor küldtek egy mérnököt aki elfelejtett visszamenni, és két hónapig Szentesen maradt pedig a vész már elmúlt Ügy látszik, jól érezte magát — Még nem beszéltük meg: mennyiben vállalat a vízügyi igazgatóság? — Ugyanolyan vállalati tervünk van, mint a hagyományos termelőcégeknek, csak a tervfeladat arányosan csökken, ha árvíz van. Egyébként a hírközléstől, a gépszerelésen át a faiparig mindenre van szakemberünk és szakmai brigádunk, tehát úgyszólván önellátók vagyunk, sőt a szabad kapacitásunk lekötésére térmunkákat is vállalunk. Most például Csanyteleken halastavat építünk, de a saját feladatainkat is mi valósítjuk meg. — Úgyszólván saját maguktól rendelik meg a munkát? — Ügyszólván... — Szeged újabb nevezetessége kezd lenni az új tiszai partfalSzép, csak azt nem értem, hogy a híd közelében miért éktelenkedik egy óriási sebhely? Elfogyott a beton? — Dehogy fogyott Valószínű, kevesen tudják, hogy az a foghíj a szegedi vár vízi bástyájának helye. Ezt a múzeum kérésére a régészek rendelkezésére bocsátottuk, kutassák át a terűletet és Öregek öregekről Irta: Dr. Ábrahám Ambrus épp az ó útmutatásaik alapján restauráljuk a bástyát — A régészeti érdekek hátráltatták az önök munkáját... — Ha szemellenzősen nézem, akkor igen. Mi viszont ezt a partfalat száz évre, vagy még többre építjük. Igazán megengedhetünk a saját nemzeti értékeink megbecsülése címén magunknak annyit, hogy pár hónapot várjunk a befejezéssel. — Nem minden gazdasági vezető hagyja, hogy afféle „szép lelkek", történészek, régészek, természetbarátok, környezetvédők így dirigáljanak neki. — Ez engem nem érdekei, de ugye, nem baj? — Mi az, hogy igazgató? Rang, foglalkozás? — Amikor a fiamat kérdezik, azt mondja: apám mérnök. Én is ezt tartom, tőlem tanulta. Szeretem a szakmámat, és az igazgatói székben is megtartottam magamnak két mérnöki témát. Ha tetszik, akár hobbiból is. Ez az árvízvédekezéssel kapcsolatos. — Ennél hallottam, hogy tegeződik a beosztottaival, rangra való tekintet nélküL — Ne higgye, hogy az igazgató tekintélye a megszólításon múlik. Régen rossz, ha a „három lépés", sel mérik. — Nagy bukás lenne, ha egyik napról a másikra nemcsak az ön meghatározása, hanem a munkaköri besorolása szerint is „csak mérnök" lenne? — Igen, csak nem nekem, hanem a környezetemnek... — Látok itt az asztalon egy könyvecskét: ópusztaszeri Vízügyi Vadásztársaság, ön mióta tagja? — Gondolja, hogy minden igazgató vadászik? Én eddig sem fogtam puskát a kezembe, ezután sem fogok. Pont ezért merem támogatni ezt a vadásztársaságot Ne mondhassa senki, hogy kibuliztam magamnak... — A jövő? — Szeretnék ott lenni a csongrádi vízlépcső avatásánál, 1986ban. IGRICZI ZSIGMOND P

lr héttel ezelőtt egy angol könyvet kaptam Tokióból, amelyet a Soka Gakkai nevezetű japán tudományos társaságnak az igazgatója, Tomiya Akiyoma azzal a kéréssel küldött meg hogy olvassam el és véleményemet a benne foglaltakra vonatkozólag közöljem vele. A könyv címe „Válassz életet" (Choose life). Egy angol és egy japán szerző írta. Az angol szerző neve Arnold Toynbee, a japáné Daisaku Ykeda. Mind a kettő benne van a korban. A fényképek szerint 70 körül járhatnak, bár az angol fiatalabbnak látszik. De hogy O is közvetlenül a 70-ik előtt vagy után van, abból derül ki, hogy mint maga írja, a nyugdíjából éL A 348 oldalra terjedó, nyomdailag szépen és ízlésesen kiállított könyv végtelenül érdekes, minden olyan problémára, problémakörre kiterjed, és minden olyan kérdés megvilágítását megpróbálja, amely az ember és az emberiség életével és sorsával kapcsolatosan felmerült a múltban, felmerül ma és fel fog merülni a jövőben mindig amíg csak egyetlenegy ember él ezen a földön. Magam a sok, túlnyomó részben égetó és sorsdöntő probléma közül az alábbiakban az öregedést és az ezzel kapcsolatos öregségi állapotot szándékozom gondolataim körébe vonni. Nem azért, mert magam is közeledem az út végéhez, és tudom, hogy „ami felkel, lenyugszik, és ami született, megöregszik". Sorsát mindenkinek, így vagy úgy, de el kell viselnie. De teszem ezt azért, mert már kisgyerek korom óta figyelemmel ós fájdalommal kísérem azoknak az útját, akiknek az alig elviselhető öregséghez csalódás, megalázás, megszégyenítés és mindezek mellett kínzás jut ki osztályrészül, világ szégyenére annak a kapcsolatnak, amely a gyermek és a szülő között fennáll. Elemi Iskolába jártam, amikor édesapám mondta el a következőket. Egyik szomszédunk — akit én is jól ismertem — tehetetlen, öreg édesapját télen, a 31 fokos hidegben és térdig érő hóban kiküldte az urvarra havat hányni és fát vágni. A szegény öreg nagyon fázott, bement a házba, és leült a kályha meHé, hogy vértelen. remegő kezeit megmelegítse. Ekkor a fia, aki akkor fiatalember volt, od?. léoett és az édesapja uiiatt rásütötte a forró kályha fedelére. De azt sem felejtettem el, amit akkor láttam, amikor a csíksomlyói gimnázium második osztályából hazavittem a jeles bizonyítványt, és délután kimentem árpát aratni, a falu közelében levő földünkre, ahol a következő jeleTanéorl Dezső Ki hinné...? (Berda József emlékének) „Ki hinné...?" Milyen gyakran kérdezzük ezt, holott csak egy kis szerencse kell, és máris események központja lehetünk. Egy veréb felnevelése olyan tevékenység, mely a figyelem, az ügyesség, a folyamatos társas viszony elviselésének — érdek nélkül! — fejlesztője. Egy díszmadárral is bizonyára érdekes. Jó. De amikor az ősi formák egyike, a madár, mintegy Maga-A-Madár lesz emberi társsá, szabadon, ki'ejlesztve egyéniségét, nem tenyésztés céliából, nem hasznunkra, sőt: ha évekig él, ha egy évtizedig, mi évekig, mi egy évtizedig itt leszünk vele, mert a társas viszony olyan érzékenyen alakult, hogy terei yettraíthetet'enné váltunk: és rrégis. irodalomérték mo-idiák: Mi az, egy veréb...! Á'latkertben mondják: Verebet mm szoktunk felnevelni... És így tovább. Míg ezt í-om. a hátamon fekszik, a minél te-eoszír.űbb irg gal'ér'a alatt: ra^ok óta rajtam ez az in«. girbót váltok inkább, ha-M legyen Neki az ing egyre tereoszínűbb. hadd legyek egv verébnek- a Te~ep. mert ez nekem megfsztelt-tés. hadd legyek még elevenen ,.8 föld", s itt fert mind, akiket ez a dolog illet, derűsen, intenzíven, állandóságra berendezkedve akkor is, ha nem volna „muszáj"! net játszódott le a szemeim előtt. Nem messze tőlem úgy, hogy a beszélgetést jól meg lehetett hallani, egy fiatalasszony és egy több mint 80 esztendős, meggörbült, hosszú hajú férfi, ugyancsak árpát aratott és hozzá sarlóval. Az öregember, akinek gombnélküli, hátulkötős volt az inge, amilyet azóta sem láttam, fenetien és fogatlan sarlójával vágogatta a tincsbe szedett árpaszárakat, de mert fárasztotta a fiataloknak is nehéz hajladozás, hogy görbe gerincoszlopát megnyugtassa, az izzasztó melegben időnként felállt. Egy ilyen pihentető alkalmával a nő. aki az öreg idősebbik fiának a felesége volt. durva hangján így szólt oda az apósához: „arass, te vén disznyó". Mélységes fájdalmat éreztem, ahogy ezeket a szavakat hallottam. Szívesen segítettem volna 8 szegény öregnek, de az én tenyeremet is feltörte a sarló nyele, mert fiatal voltam, és akkor jöttem haza az iskolábóL Egyszer még találkoztam az öreg Farkassal, mert úgy hívták az öregembert, amikor egy kétkerekű, vasazatlan fakószekéren az egyik fia a másiktól húzta haza magához, mert letelt a két hét, amíg ő adott kenyeret édesapjának. És lényegében itt van a probléma, amelyet a két fent említett szerző nagy lelkiismeretességgel, nagy komolysággal — és hogy mai szót is használjak —, kellő hozzá 11 ássál tárgyal Az öregek élete és az ezzel kapcsolatos problémák olyan régiek, mint maga az ember, de talán sohasem voltak annyira égetők, mint ma, amikor a nagy próbálkozások dacára mind olyan árvák, olyan társtalanok és olyan elhagyottak azok, akik magukra maradtak. Hogy mi ennek az oka, azt senki sem tudja megmondani, mert ahogy a világon semminek, úgy ennek sincs oka, esak okai vannak. Ezek pedig annyira sokrétűek, hogy összefoglaló tárgyalásuk lehetetlennek látszik, főleg akkor, ha valaki röviden és összefoglaló formában akar velük foglalkozni, úgy, ahogy a dolgok természetéből kifolyólag, magam szándékozom cselekedni. Ezért követve a két kitűnő filozófus párbeszédsorozatát, gondolataimat a következőkben próbálom összefoglalni. Szerzőink szerint a legemberibb gondoskodás, illetőleg a problémák legmegnyugtatóbb megoldása az, ha az öregek a családban maradnak, ahol együtt vannak a nagyszülők, a szülők és a gyermekek. Igaz, hogy ez is őszi napsugár, amely világít, de nem melegít, langyos víz, amely szomjat olt, de nem üdít. Ennek dacára magam is azt vallom, hogy ez a megoldás a legjobb, mert ez az egyetlen kapcsolat, amely elsimítja a szervezet szülte ellentéteket és gyógyítgatja a kiújuló sebeket. Természetesen ez a megoldás csak akkor lehet gyümölcsöző, ha a három egymás mellé rendeződő generáció minden tagja tudja, vagy legalább tudni véli, hogy az egyes generációk tagjai egymástól teljesen elütnek és az együttlét, amely mind a háromnak hasznára válik, csak úgy oldható meg, és úgy lesz örömteljes, ha mindegyik próbálja megérteni a másikat, ha mindegyik azt érzi, azt tudja és azt cselekszi, ami összeköti őket, és nem azt, ami elválasztja. Nekem különösen serdülőkoromban nagyon sok és kemény harcom volt az édesapámmal, és ezt ő sem feledte el. Ezért történhetett meg az, hogy amikor öregkorában magára maradt és tőlem mindent megkapott, amit egy gyermek öreg édesapjának megadhat, emlékezve a néha veszedelmes csatákra, amelyek közöttünk lezajlottak, felém fordulva azt kérdezte tőlem: „Fiam, mért szeretsz te engem?" — amire én ezt feleltem: „Nagyon egyszerű a felelet: mert apám." Különbözők vagyunk, mert nem lehetünk mások. Különböző géncsoportokból vagyunk összegyúr(Folytatás 4 fi. oldalon.)