Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

84 Vasárnap, 1978. szeptember 10. Caldwell C

send. Fehérség, patikaszag, vasalt ágynemű szaga, dtromszag: betegségszag. Fáj az arcom. A csontom fáj. Amögött fáj valami. Tegnap az inkvizítorok belém piszkáltak, rámol vásott egy varázsigét a íőpiszkálnok feltehetően szuahéli vagy óhéber nyelven és azóta én vagyok Polypus Nasi Sinusitis Maxillaris főherceg a kettes ágyon. A kettes ágy nem jelent semmit. Azt sem. hogv az egves már foglalt Poiypus I. számára, aki után én következnék a sorban és kaptam egy számot, hogy ne keverjem össze saját magam vele. Aki rajtam kívül itt van, az is én vagyok. Tehát egvedül. Nagyon. Az előbbi ökörködés is arra volt jó, hogy ne gondoljak a homlokomon gyöngyöző verítékcsöppekre, amelyek gyülekeznek akkor is, ha nem akarom. Félek. Magamnak legalább bevallhatom. Ha lenne itt valaki, akkor érdemes lenne eljátszanom a Hős Váltókezelőt, aki nem félt a gyorsvonat léncsőjén. Legalább hangosan mondhatnám mindannak az ellenkezőjét, amit belül érzek. Fájni fog. Ki örül a fájdalomnak? Tévedésből vagyok itt Szeretnék hazamenni, leheverednék a szőlőtőkék közé a homokba és hallga'nám Prüttyögős Fekete Prücsök és népi zenekara árokparti koncertjét Az is csend. Zajos csend. Nem olyan, mint itt Ez süket, idegesítő siralomházi csend. Kopogás a folyosón. Jönnek értem. Nem megyek. Minek mennék, hiszen semmi bajom. Ezek itt átvertek, azt mondták meg kell operálni, mert arcüreg, légutak, meg következmény, szövődmény és társai persze óhéberül. S a végén: Lüc-Caldwe}l. Nincs mese, elitéltek. „A Magvar Népköztársaság nevében Rezgőlábú Beteg Pácienst hétrendbeli visszaeső orrooüpért, s a figyelmeztetés ellenére sorozatosan elkövetett arcüreggyulladásaiért Lüc-Caldwellre ítélem. Az ítélet jogerős." Iksz doktor hajtia végre a műtétet mert iksz doktor régi jó Caldwellcsinóló családból származik. Megcsinálom a Lüc-Caldwellt — mondja. Megcsinálom! Mint a bádogos, aki „megcsinálta" a lavór fenekét vagv az asztalos: „megcsinálja" a sámlit. Mindenki ellenem van. Gyűlölöm őket Meg kéne lógni. Hazamegyek. Kiugróm az ablakon és... Késő. * Ha lehet, a másik felébe szúrja nővérke. Vastagabb tűje nincs? Mondta, ezt köbméterre vagy tonnára mérik, mert hogy Jó adag volt És különben is, mi a fene volt ez? Mi... a ... volt... különben ... a... ez... izé... fene... jaj zuhanok, zuhanok, repülök ... is... volt... mi... Hol vagvok? Igen. repülőgépen vagyok. most kötik be rajtam a szíjakat Szorosra kérem, mert szédülök. Egy fehérálarcos stewardess feltett a fejére egv böhöm nagy tükröt és belevilágít vele a képembe. Mit szórakozik? Kérem ne villogjon, és főleg ne kopogtassa a fogaimat mert azt nem szeretem. Nem érti? Jóasszony, azonnal hagyja abba, mert ilyen őrült száguldás mellett könnven baj lehet, megcsúszik az a vasdarab — és... jaj... mit csinál? Most nézze meg, teljesen felszakította az Ínyemet hát ez mire jó? Most amikor majdnem lezuhantunk, maga a számban piszkál. Most tele van a szám ezzel a sós lével. Értse meg kérem, hogy én jaffát vagy citromlevet kértem jégkockával, s ez meg? Hát ez pocsék, érti, pocsék, meleg sós. Azonnal kérem ide a főnököt, panaszkönyvet mindent. Segítség! Na ugye. hogy megijedtek? Jön a főnök. — Lüc-Caldwell. Menet a szokásos. Eddig minden rendben. A jobb fogsor felett a lágyrészek lefejtése után bevésünk az arcüregbe és a kóros szöveteket eltávolítjuk, majd ablakot vésünk az orrüreg felé, amelyen keresztül a tamponálásra szolgáló gézt fűzzük át Első fázis megvolt. Vésőt! Furcsa neve van főnök úr, vagy esetleg Lüc-Caldwell elvtárs. Arról van szó, hogy piszkálják az Ínyem, tessék megnézni! Bocsánat kopognak, megyek ajtót nyitni. Elég, ne dörömböljenek, szétmegy a fejem, kiverik a fogamat szétrenesztik a koponyámat, ne nyomják már annyira, mert recseg az ajtó, forgácsokra hullik szét, hallom, ahogy ronoan, letörnek a fadarabok, a csontszilánkok, ütik, verik, nyomják, feszítik! * Csend. Fehérség, Vakitó, fényes, vibráló fehérség. Kint tombol a napsütés. A sugarak bevágnak az ablakon, és robbanva verődnek vissza, a pohárról, a citromos tea fluoreszkál a fényben, a félig megírt levélpapír szinte kínálta magát Minden mozog, minden él. Jókedvem támad, ha körülnézek. Lent a kertben a virágok színkavalkádja vonzza a szememet minden pillanatban rajtakapom magom, hogv oda bámulok. Micsoda illatuk lehet Hm, illat Hát azzal egye'őre távoli ismerősök leszünk. Ha valakinek a kéoe úgy ki van tömve gézzel, mint egy montírozott kisemlős, az örüljön, hogy él, az ne szipogjon. Majd eljön mindennek az ideje. Csak nyugi, várni kell türelmesen, nem ugrálni, nem okoskodni, mert az orvosok úgyis jobban tudják. Az ember bízza rá magát a kezükre, az orvostudományra és akkor minden fájdalma elmúlik, itt a kettes ágyon ls. Ebben a kellemes, idegnyugtató csendben. I. ZS. Nehéz nap A

z óra tolakodón, könyörtelenül beleberregett a hideg-szürke hajnali csöndbe. M'.nt tegnap, tegnapelőtt, hónapokkal, évekkel ezelőtt, minden nap. Ahogy hunyorogva, kelletlenül kinyitotta a szemét, megállapította: rövidülnek a nappalok, már később kel föl a nap. Köpenyébe bújt, kibotorkált a fürdőszobába, megnyitotta a csapot: haját, száját szemét hirtelen elöntötte a hidegen rálövellő víz. Káromkodva tapogatózott a tus gombja után, hogy elzárja. „Na, ez a nap is jól kezdődik" — morogta a törülköző alatt. Felöltözött, megitta a kávéját, vette a kulcsait, diplomata táskáját — és távozott A kocsi munkaeszköze volt. Anyagbeszerző autó nélkül olyan, mint a köszörűs köszörű nélkül, fogorvcs fúrógép nélkül. Az úton mellette elfutó fákat házakat, gyárakat laktanyákat a közömbösségig ismerte már. nem akadt az úttól jobbra és balra, ami figyelmét megragadhatta volna. Számolgatta magában: 280 kilométer a dunántúli városig, 80-as átlaggal három és fél óra alatt odaér, az annyi mint fél 11. Nem volt nagy forgalom. a kuplunggal, a fékkel nem kellett sokat bajlódnia. Az egyik kanyar után azért beletaposott a fékbe: fenségesen lépegető libanépség állta útját, kénytelen volt megvárni, míg háboríttatásuk miatti dühös gágogással méltóztatnak levonulni az útróL A veszteséget hamar behozta. Tovább tervezte fejben a napját. Délben harap valamit, 4re már otthon is lehet. Hétig bőven lesz ideje, akkor találkozik Máriával. Fogalmazgatta magában, mit is mondjon, hogyan mondja majd a fekete mellett. „Nevetséges a hősszerelmest játszani ötven felé... Lánykérés! Röhej. Mária is túl van a negyvenen, a fia is kész férfi már..." Fél 11-kor már belül volta gyarkapun. A tárgyalás nem töltötte él a siker érzésével: az alkatrészek közül csak két kis jelentéktelent tudott kipipálni, s amire a megrendelők hetek óta várnak, asztalt csapkodva, kereskedelmet átkozva, azzal nem tud szolgálni az ipar. Az asztaLcsapkodást továbbította az illetékeseknek, e a dolgavégezetlenség szorongató érzésével csukta be maga mögött az ajtót. Ebéd után sétált egyet a városban, aztán újból együtt volt ő és eddigi élete egyetlen párja, az autó. A délutánt már Máriának akarta szentelni, hiszen ilyen hosszú agglegényélet után a házassig mégiscsak életbevágó lépés. Az alkatrészek azonban nem hagyták nyugodni. Nemcsak a hiányzó tekercsekre, csavarokra, lámpákra gondolt, a türelmetlen kuncsaftokra, mégcsak nem is saját kudarcára. Mély közgazdasági fejtegetésekbe merült, a kereslet-kínálat kapcsolatán törte a fejét, a szükséglet fogalmát próbálta megfogalmazni józan paraszti eszével, 6 felvillant emlékezetében egy cück, amely az üzemszervezés tudományáról szólt, de a mindennapi gyakorlatot elfelejtette megemlíteni a szerző. Ismert, veszélyes útkereszteződéshez érkezett, lassított, körülnézett és gázt adott. A sebességmérő mutatója 100 fölé szökött. Ott ingadozott bizonytalanul még akkor is, amikor a kocsi érezhetően lelassult. Kisebb fokozatba akart kapcsolni; érzéketlenül siklott kezében négyesből hármasba, onnan kettesbe a sebességváltó karja. A lendület épphogy elvitte a kocsit az út szélére, ahol meg is állt. Kiszállt, megnézte a motorházat, persze a javítás szándéka nélkül. Körültekintett: legelésző tehe. nek, távoli tanya — és végtelen pusztaság. Leült egy fűzfa alá és várt Teherautó tűnt föl a láthatáron. Intett a sofőrnek. Votntatókötele nem volt, s a legközelebbi falu tíz kilométer, ahol — megtudta — szerviz nem működik. „Azért próbálja meg a maszekot" — mondta a teherautó vezetője — „szálljon be, elviszem." Útközben egy szót sem szólt, úgy érezte, mintha gyomra ökölbe szorult volna. Az órájára pillantott: fél 3-at mutatott. „Ha fél 6-ig zöldágra vergődünk, 7-re Máriához érhetek." Az autószereló ajtaján tábla lógott: „Esküvőre mentem." A két szó úgy érte. mint reggel a hideg zuhany. Bóklászott a falu utcáin, szóba elegyedett a kocsmázókkal. „Hátha a szövetkezet szere16je segíteni tud" — ajánlotta az egyik. Már söprögették az olajos műhelyet, amikor odaért. „Vállalom" — mondta a svájcisapkás, leemelt egy rojtosodó kötelet a falról, majd beült az idegennel egy javításra váró kocsiba. A vontatást megúszták, csak az ismeretlen kocsijának ütközője hajlott meg. A falu hírszerzői azonban gyorsabbak, mint a távirati iroda; a gazda nagy patáliát csapott, ezt is el kellett viselnie. i „Micsoda nap" — gondolta az órájára pislogva, míg a szerelő az aknában babrált a kocsija alatt A menetek koptak el, szerelés, reszelés, öszr szeszerelés: három óra hosz6za. Az ezres, amit kért a szerelő, érzékenyen érintette, de már nem tudott másra gondolni, csak Máriára. Hiába várja ma este. Pedig hogy elképzelte ... Szerencsétlennek érezte magát, megkoppasztottnak, faradtnak, életuntnak. A kocsma előtt akart lehorgonyozni, de a tömeg gyűrűjében álló rendőr nem engedte. Óvatosan hajtott az emberek között. Döbbent, meg kíváncsiskodó arcok, és az út közepén egy papírral letakart kis test. A fűben fiatal nő fetrengett, toporzékolt, üvöltött. Lefogták, simogatták, de feje vissza-visszafordult az aszfalton fekvő mozdulatlan halomra... Ahogy kiért a faluból, szembetalálkozott a mentövek Nem sietett. ö viszont gázt adott: rohanni, repülni volna jó, túl lenni a „lánykérésen", mert kell az embernek, hogy odabújjon valakihez. Különösen egy ilyen nehéz nap után. CHIKAN ÁGNES Dávidok és góliátok Amikor katona voltam, s másodmagammal telefonközpontot is kezeltem — ez nem hadi titok —. belevaló, vagány fiú volt a váltótársam. Nem ijedt meg holmi erős torkú tizedesektől, s így felelt, ha beszélgetőpartnere túlságosan is fölemelte hangját: „Vigyázz öreg, mert megrántom a zsinórt, és hasra találsz esni!" Ha érezte, hogy neki van igaza, nem hunyászkodott meg, és nem kért engedélyt a vonalból való kilépésre, mert nyilván arra gondolt, hogy — noha az ő gallérján nem fehérlett egy csontcstllag sem — tulajdonképpen egyforma mindannyiunk egyenruhája. A civil életben azonban — saját megítélésem szerint — egészen mast ír elő a „szo^lati szabályzat." Mostanában engem is fölhívtak telefonon innen-onnan. Csak úgy recsegett a fejhallgató membránja. Bár szinte alig-alig van élettapasztalatom, örökre megtanultam: „írni anynyi, mint ítélkezni." (Ibsent idéztem, valamelyik könyv mélyéről.) De nem akarok elkanyarodni a telefonos témától. A membrán recsegésnél tartottam. A vonal másik feléről megindultak az elektromos löketek, s én csodálkoztam — pedig tanultam elektrotechnikát —, hogy a vezeték ellenállása sem képes lecsökkenteni az elektronok önkényes száguldozását. Eltartottam fülemtől a kagylót, kibfrhatatlannak tűnt a dobhartyahasogató hangerő, talán még a levegő is vibrált a hapgnések körül. Az ember ilyenkor előbb megvárja míg elcsitulnak a kedélyek a túlsó állomáson, aztán belekezd végre saját mondókájába. Röpködnek az érvek, szállnak a megjegyzések, majd pedig következik a megegyezés, esetleg a kölcsönös bocsánatkérés, nfitalántán mindkét fél dühö6en lecsapja a telefon strapabíró müanyagnyelét úgy, hogy beleroppanjon az artatlan, s hajszálrepedések gyöngítsek gerincét. Fújtatunk, mint táltos paripák, végül megnyugszunk, lehiggadunk. Mondhatnám úgy is; beáll az erőegyensúly. Persze ez rendhagyó példa, az esetek többségében — ha nem egyszerű bájcsevegésről van szó — góliátok szorítják, markolják a kagylót, és kis dávidok kezében reszket a távbeszélő-nyél a másik állomáson. Nem akarok ezzel bocsánatos bűnök mellé állni, azt sem mondom, hogy nézzünk el mindenkinek mindent, azonban eszembe jut egy gyakorlati példa. Ha egy mai Dávid és egy mai Góliát váltóműszakban ugyanazt az automata gépsort kezeli, nem hiszem, hogy számottevő különbség mutatkozik munkajukban. De ha mindketten birkózók lennének, akkor sem billenhetne Góliát javára a mérleg, mert különböző súlycsoportban indulnának egy-egy versenyen. Napjainkban tehát adva vagyon az erő-kiegyenlítődés, legyünk akár súlyemelők, akár szövetségi kapitányok, vagy legyünk szakmunkások, s esetleg később művezetők. Igaz, mostanában már nem törvényszerű, hogy csak jónevű, edzett sportoló válhat kitűnő , szakvezetővé, s nem törvényszerű az sem- hogv csak a munkapad mellől indult gépkezelőből lesz jó igazgató. De mégis, mintha az utóbbi időben egyre többen megfeledkeznének az egyenruháról. Mintha sokan arra számitanának, hogy a szék közepén úgy besüppedhet a párna, hogy az a ragasztóanyagnál is erősebben tartja a benne ülőt. Pedig egy idő után — úgy tűnik — igenis felhigulhat a massza. Vagy itt vannak például a hangyák. Ezek a picinyke, apu-ó kis rovarok. Amikor gyerekfejjel ismerkedtem környezetem élővilágával, annyiszor elfogott a kísérletezési vágy. Elguritottam lendkerekes autómat a kövön, és bámultam a hangyák teherbíróképességét Kutya bajuk sem lett, ha a náluk százszor, vagy ezerszer nehezebb játekautó végiggördült testükön. Egy pillanatra ugyan meglapultak, összehúzták magukat, de utána, mintha mi sem történt volna, épen és egészségesen tovább másztak. Epp ezért csodálkozom az emberen. Magunkon. A mai dávidokon és a mai góliátokon. Hiszen vérrezgeseinkben tulajdonképpen egyformák vagyunk, meg ha nemcsak hasonlítani akarunk egymásra, hanem különbözni is a másiktól. Félelmetesek lehetnek a dávidok ki nem mondott szidalmai, magukba fojtott utálkozásaik és eltitkolt vicsorgásuk a góliátok iránt. De nem kevésbé félelmetesek a góliátok kényszeredett mosolyai, erőltetett kézfogasa is. Vagy nincsenek már dávidok, s góliátok? Lehet, ez csupán saját rögeszmém? S rosszul hiszem, hogy nincs szükség a mai dávidok furfangosságára s hogy a mai góliátoknak sem válhat hátrányukra született lomhaságük? Engedtessék meg egy utolsó példa. Sétára indul a család. A gyerek még alig tud járni, de már az utcara viszik. Hadd szokja meg a kezdeti buktatókat, hadd szokjon hozzá a nagyobb távolságokhoz, és — saját kárán tanul az okos — tudja meg. hogy a hasraesés térd horzsolással, esetleg orr betöréssel jár. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az apa és az anya csemetéiéhéz igazítja lépteit, vagyis a legkisebbhez, a leggyöngébbhez méri a tempót Persze ez sem döntő szempont — a gyerek később futni, rohanni is megtanul —, azonban az igen, hogy se azaoa, se az anya nem erzi fiához, lányához képeset Góliátnak magát. Tudják, hogy valamikor ők is dávidok voltak. S tudják, hogy a porontyból, a közös szerzeményből idővel Góliát lesz. Ezért félek nagyon a riasztó telefon csörgések^" RÓZSA IMRE