Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

32 Vasárnap, 1978. szeptember 10. Világszám A

megnyitó előadásra minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világszám is szerepel a műsorban. Szünetig még semmi sem történt Pontosabban semmi rendkívüli, csak a szokott és mégis mindig izgalmas attrakciók követték egymást Amikor a szünet eltelt, és a közönség perecet meg nápolyit ropogtatva visszahullámzott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő hatalmas ketrec. Aha. most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért — Hölgyeim és uraim — mondta —, amit látni fognak, az hosszú évek munkája és itt mutatjuk be először. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Csak semmi pánik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat és szórakozzanak kellemesen I Mindenki Izgatottan figyelte a „ketrec farkát", az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosszúra. És amikor már kezdett súlya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdöstök, püfölték egymást, fölborogatták a dobogókat, káromkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel kétméteres óriás —, most megöllek! Kibelezlek! összedarállak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött, és a ketrecrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kapkoda a levegőt, míg a többiek lefejtették róla a gólemet, aki roppant öklével ide-oda csépelt, de közben rá ls zuhogtak az Utésdc. Mint később kiderült, ez csak egy gyermeteg, csaknem ártatlan randalirozás volt Mert miközben csattogtak a pofonok, már sorjáztak be a többiek is. Ezek szigorú rendben közeledtek és ágyút hoztak be megukkal. Aztán kimentek és bevonszoltak egy rakétát is. A fegyvereket a közönségre irányították. Egy hamuszürke öltönyös úr mikrofont vett a kezébe. — Figyelem! Egy... kettő... három... — próbálgatta. majd a közönségre függesztve- a szemét, beleordított: — Mit képzeltek tl? Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassátok a könyveket, és gyönyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reggelit?! És ráadásul még tervezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tiz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hullahegyekben ! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak, ájuldoztak, felugráltak a székekről, és menekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izomkolosszus —, elálltak az útjukat Már az általános pánik fellobbanásától lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki, vagy akik éppen a rakétával játszadoztak. Sörényes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovaglócsizma. De a hagyományos idomárjelmezt nem korbács, hanem egy barkavessző egészítette ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok, az emberszelídítő — szólalt meg emberül, iszonyú hangjával túldörögve a zajt. — Kérem szépen, nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva engedelmeskedett neki, és döbbenten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsában a barkagallyal mezközelítette a ketrecben levőket. Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egymást, az ágyúsok meg a rakétások pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tegyenek majd a publikumban. Leó lassan közeledett. Előbb csak a szemével szuggerálta az embereit, majd megsuhintotta a barkavesszöt és hatalmasra tátott szájjal, elbődült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak látták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül állították fel azokat, mérgesen szidva közben a garázdákat, aztán lökdösve, taszigálva egymást, megkereste mindegyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó, és erre mindenki felpattant a dobogójára. — Jól van — vicsorított elégedetten az oroszlán és H körbesétált. Amikor elfordult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a „hokedliről", a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott termett, ölbe kapta, rávert néhányat a fenekére, és viszszatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ezután, megsuhogtatva a barkavesszőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Leó ekkor intett. Erre bejött négy bengáli tigris kék overáliban és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leopárdhölgy fiitteres bikiniben, és állattankönyveket osztott szét az emberek között. És ebpen a percben fölpergett a nagy attrakciókat jelző dobszóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Kinyitni! Olvasni! Egyszerre nyíltak ki az állattankönyvek, és az emberek tagolva kántálták a mondatokat. akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl oktalanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes". Leó a nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette a cilinderét és meghajolt. Soha még olyan taps! A közönség hosszú percekig tombolt boldogan, önfeledten. És megnyugodva. TÚTH-MÁTÉ MIKLÓS (Artner Margit illusztrációja) » Ásatás „Egészséges emberek társaságára vágyom", gondolta Kerekes, „ha egyáltalán vannak ilyenek". — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállító, azelőtt gróf. most részeges eltartott, hiszen az ezerforintos kórházi fizetés semmire nem volt elegendő, főképp nem a napi tíz pálinkára, amelyet Széky magába döntött. — Nos? — kérdezte Széky? — Semmi — mondta Kerekes. A reumaosztály előterében ültek, fél négy volt, már elvégezték a napi teendőket, várták a „fájrontot". És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéri ajtón. — Ferenc, Lacika! — süvöltötte. — Jelen — mondta Széky. — Itt — jelentkezett Kerekes. — A telepfelügyelő hívatja magukat. A telepfelügyelő: Vak Béla. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katonatiszt korában.) — Uraim — mondta Kerekeséknek —, holnap negyven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem. Elfordult — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta Kerekes. Ásót. lapátot fogtak, kivonultak az udvarra. — Mikor is kezdődik a hivatalos tél? — kérdezte Széky. (ösz volt, barna, szagos Idő. Kerekes a következő őszt várta, amikor elpályázik a Fürdőkórházból, egyetemi polgár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egyszer Széky —, de abbahagytam a vadászatok miatt.") — Idefigyelj. Kerék — mondta a gróf, és ásóját a földbe vágta. — Mekkora gödör kell negyven mázsa mésznek? — Nagy — mondta Kerekes. — Ez igaz — mondta Széky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, abból nem lehet baj. Ástak. Keményen, izzadva. Még szerencse, hogy néha keresztüllibegett egy-egy nővér az udvaron, fltyulával vagy anélkül, lobogó, őszi hajjal, földig érő malaclopóban... — Elég — nyögte Széky, leült a gödör szélére. — Méltatlan munka ez a kubikolás. A platánok halk susogásba kezdtek, s hamarosan a szél is megérkezett a kórházudvarra. — Nos? — mondta Széky. — Semmi. Kerekes belerúgott a földkupacba. — Odanézz — lökte meg Székyt. Egy barnás színű bordacsont fordult ki a földből. — Lócsont — mondta Széky. — Itt álomásozott valamelyik tüzérosztag, talán éppen Vak Béla századosé. — Embercsont — vélte Kerekes. Lemászott a gödörbe, ásni kezdett. Csont, csont, csont, végül előkerült a koponya is. — Ember — mondta Széky. — Volt — mondta Kerekes. — összerakjuk? — Nincs meg mind. Ültek a gödör szélén. — Ki lehetett? — mondta Kerekes. — Katona. — A. Meztelen volt, semmi ruha körülötte. — Régi katona. Végvári vitéz, a ruháját ellopták a törökök. — Szerintem áldozat — Hm — dünnyögte Széky. — Minden halott áldozat végül is. — Megölték, elásták. — Rémeket látsz. Illetve csontokat látsz, és mivel fiatal vagy, be vagy szarva. • — Most mit csinálunk? — Semmit. Elássuk a gödör alján. — Azt nem lehet Szólni kell valakinek. — Minek? — Hátha ... — Idefigyelj, Kerék, bárhol ásni kezdessz, előbbutóbb találsz néhány csontot. Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok ember élt rajta. Visszaássuk. Visszaásták, másnap föléje került a negyven mázsa mész. Kerekes nemsokára eltűnt a Fürdökórházbol, de még sokáig érezte, hogy csontokon jár. Székyvel nem találkozott többé, mert a gróf meghalt, mielőtt a tél beállt volna. BÓLYA PÉTER A levél A

tavasz utójától a nyár derekáig nem voltunk a nyaralónkban. Amikor pedig kimentünk — felkiáltottunk meglepetésünkben. A gazda szeme nélkül minden elburjánzott, valahogy idegen, vad lett ... Az eperágyás fölött Itt is, ott is magas dudvabugák lengtek. A paradicsom és az urborka csaknem teljesen elveszett a sűrű gyom között. És maga a házunk ls szinte felismerhetetlenné vált. A veranda padlójának résein át valamiféle sápadt hajtások bújtak elő, a falon — a padlótól a mennyezetig — hantyaút húzódott, az üres szobákban egerek garazdálkodtak. De a legváratlanabb dologra a levélszekrényben bukkantunk. Ott darazsak építettek fészket: az egyik oldalával a láda bádogfalának támaszkodott, a másikkal egy levélnek. És látszott, hogy ez a levél már rég vár itt bennünket. Vita támadt, mit tegyünk. — Ki kell venni a levelet! — mondta Vovka. — Ha kiveszed a levelet, tönkreteszed a fészket — felelte Tánya. Vovkának ls igaza volt, Tányár.ak is. Egyébként én csaknem pontosan tudtam, hogy ez a levél nekem szól: Vovka és Tánya egyelóre még nemigen kap levelet — Még ha legalább méhek volnának, de — darazsak! — mondta Vovka. — A darazsak nem hajtanak semmi hasznot az embernek! — „Hasznot, hasznot!" — Tánya haragra gerjedt — Mi az, nekünk mindent meg szabad rongálni, ami nem hoz hasznot? Ki mondta ezt neked? Igy hát nem tudtuk, hogy végül is mit tegyünk. A napok teltek egymás után, hetekké álltak össze. A levél meg továbbra is ott hevert a levélszekrényben, amely fölött állandóan mintha egy kis füstfelhő gomolygott volna — a darazsak repültek ki. s be. Július végén váratlanul nyirkosra fordult az idö, ritka nap múlt el eső nélkül. Így hát minden arra vallott, hogy levelünk az utolsó betűig teljesen átnedvesedik. — A levél persze, nem az enyém — szólt Vovka —, de bántani fog, ha valami fontos van benne. Már bizonyára minden szó elmosódott — Ha fontosat Írták volna benne, akkor már történt volna valami — válaszolta Tánya. — De hát semmi különös nem történt!... Augusztus végén hirtelen eltűntek a darazsak. Talán mind egyszerre szálltak el, akár a füstfelhő a mozdony kéményéből, talán egyenként — hosszúhosszú láncban, talán valahogy másképp... Nem tudom: ezt nem láttuk. Csak egyszer azt vettük észre, hogy kiürült a fészek. — No, ezek elrepültek —mondta Tánya —, még el se búcsúztak! Vovka me3 máris futott a levélszekrényhez. Kivette a fészket, amely igen silány szürke papírból csavart tölcsérhez hasonlított. — Ne törd szét! — kiáltott a verandáról Tánya. — Miért törném szét? — szólt vállat vonva Vovka, A levélnek jóformán nem esett baja, és nem nekem, nem Vovkának, nem Tányának szólt, hanem mind a hármónknak. Egy ismerősünk azt írta, hogy valamikor a nyár elején betért volna hozzánk, de nem talált itthon senkit, így aztán a tornáclépcső alatt hagyott egy doboz cseresznyebefőttet. Benéztünk a lépcső alá. Csakugyan ott volt a doboz. Teljesen megrozsdásodott, a befőtt pedig megsavanyodott — Eh! — mondta legyintve Vovka. — Pedig nekem ez a kedvenc befőttem! Az igazat megvallva, neker* is. SZERGEJ IVANOV