Délmagyarország, 1978. szeptember (68. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

65 Vasárnap, 1978. szeptember 24; Urbán Lajos A miértet is tudni kell... — Nagyképű? — Nem. Miért? — A múltKor egy beosztottjának írásos anyaga után érdeklődtem és ön azt mondta, még nincs készen, mert „nem tetszett és visszadobtam". Van ebben valami fölényesség. — Vannak szakemberek, akik szakmailag jók, de bizonyos öszszefüggéseket nem tudnak kellően megérteni... — „Visszadobtam!" Ez az igazgató és a beosztottja közti távolságot jelzi, vagy nyeivbotlás veit? — Nyelvbotlás! — Maradjunk ennél. Hogyan lehet a szegedi kábelgyár-igazgatóhoz bejutni? — Na, látja, inkább ez mutatja a kapcsolatot. Nekem ugyanis fogadónapom nincs. Az, hogy egy dolgozóval foglalkozom-e, vagy sem, csak attól függ, hogy akkor épp ráérek-e, de ha nem, akkor egyeztetjük az időpontot. Ez pedig a hét minden munkanapján lehetséges. — Milyen ügyekkel keresik meg a dolgozók? — A legkülönbözőbbekkel. Például anyagi természetűekkeL — Fizetésemelés? — Igen, bérkérdésekben is fordulnak hozzám. — És azt hogyan intézi el? — Miután nem én döntök az ilyen természetű kérdésekben, hanem a decentralizálás következtében az adott üzem vagy üzemrész közvetlen vezetői, őket kérdezem meg. Legjobban az üzemvezető, a főművezető és az ottani társadalmi szervek vezetői ismerik a dolgozót, ők tudják jobban elbírálni, jogos-e a panasza vagy sem. Volt eset, hogy az egyik felelős vezetőt vádolta a dolgozó elfogultsággal. Az ügyet társadalmi bíróság elé vittem. — És a dolgozónak lett igaza? — Nem. Az én tapasztalatom szerint az a négyes vagy ötös fogat megbízható és jól végzi a feladatát. Ez a rendszer szerintem jó. — Nincs meg az egyenlősdi veszélye? — A célunk az anyagi elosztás lenini elveinek megvalósítása. Bár még nem tartunk ott, de úgy érzem, megközelítjük. Arra is volt már példa, hogy ilyen egyenlősdiszagú bérlista futott be például a fémműüzembőL Ezt aztán felülvizsgáltattuk. — Volt-e a gyárban bérfeszültség? — Volt és van is, ha nem is szépen hangzik, de úgy is mondhatom, tudatos bérfeszültséget hoztunk létre, pontosabban: kényszerültünk létrehozni a tavalyi és az idei évben. — Ez kinek jó? — A fejlődés követeli meg. 1975-től 82-ig amellett, hogy a termelést fokozatosan növeljük, jelentős minőségi változáson kell az üzemnek keresztülmennie és ugyanakkor a gyártmányszerkezet változtatását is el kell végeznünk. — Üj gyártmány... — és persze új technika. Hadd érzékeltessem a fejlődést azzal, hogy mondjuk eddig stiftes asztali csörgőórát készítettünk, ezután viszont Schaffhausen márkát. — És mi köze ennek a bérfeszültséghez? — Nem találta ki? Magasabb színvonalú munkához magasabb képzettségű szakemberekre van szükség. Elég, ha egy példát mondok. Két éve, amikor idekerültem, a gyárnak négy diplomás mérnöke volt. Most van 15, és az utóbbi két évben velük együtt 29 felsőfokú végzettségű, műszaki szakembert vettünk fel. Világos, hogy csak azért, mert nem dolgozik itt 8—10 éve, nem adhatok neki kevesebb fizetést. — Mint annak, aki 8—10 éve Itt do'gozik? — Szóval, valóban azok zúgolódtak ez ellen, akik régebben Itt vannak, viszont az is igaz, hogy legtöbbjüknek alacsonyabb a végzettsége. — A Schaffhausen-szintű gyártást azért bizonyára továbbra is « régi dolgozókkal végzik. Ho? gyan tudnak lépést tartani a megnövekedett feladatokkal? Vagy egyáltalán kell-e lépést tartaniuk? — Ha csak azt veszem, hogy egy modern gép kezelése egyszerű dolog, leegyszerűsítve úgy mondhatnám, hogy „csak" gombokat kell nyomkodni, akkor nemmel felelhetnék. Csakhogy ezt ma már mindenki tudja, hogy nem elég. Nemcsak a hogyant, a miértet is tudni kell. Nem mindegy, hogy egy több millió forintot érő gép fenntartása kire van bízva. Van például egy 20 milliót érő ólomprésünk. Erre válogatott fizikai dolgozókat állítottunk rá, és Budapesten, illetve az NDK-ban képeztük ki őket. De ennek az üzemrésznek vezetőiként már mind felsőfokú végzettségű embereket alkalmaztunk. Itt már a technológiai fegyelem betartása vagy be nem tartása súlyos összegeket jelent Elég, ha csak annyit mondok, hogy ebből a termékből egy méter körülbelül 500 forintot ér és az idén például 400 kilométert gyártunk belőle. — A Szegedi Ipari Vásáron mutatták be a világszínvonalon álló terméküket, az úgynevezett koaxiális kábelt... — Nos, amiről az előbb beszéltem, az épp ehhez a termékhez szükséges munkaművelet volt. Francia SAT licenc alapján és ugyancsak francia gépekkel gyártjuk ezt a kábelt — Tudunk-e már annyit, mint a franciák? — Nézze, a technika, a technológia francia, ott már tíz éve fut. A termék világszínvonalú. — Miben van a különbség? — A munkamorálban... — Ezt mire érti? — Most én mondjam ki...? — Sokszor hivatkoznak a vezetők a munkaerőhiányra. A kábelgyár igazgatója mit ken rá erre? — Én semmit. Tudom, hogy a jelenlegi létszámmal kell megoldani a feladatokat, illetve 1982-ig a megduplázott termeléshez a törzsgyár fizikai létszámát tíz százalékkal kell emelni, és azt is, hogy most épp 60 fővel kevesebb a létszám, mint 1975ben volt. A dolgozóinkat átképezzük az új technológiára, sőt lehetővé tesszük azt is, hogy a jövőben kábelkészítő szakmunkás-bizonyítványt szerezzenek. Egyszóval Utolérjük a követelményeket Másrészt azonban kikerülhetetlen, hogy új dolgozókat ne vegyünk fel. A kisteleki gyáregységünkben 1980-ra felépül egy nagy üzemcsarnok. Az itt, meginduló termeléshez a jelenlegi 320 főt 650-re keli emelni. Nem kis feladat. — Meg kell gondolni, mikor adnak fegyelmit egy dolgozónak, ha ilyen munkaerőhiány van. — Ne higgye, hogy ezért már mindent elnézünk. Volt nem egy olyan dolgozónk, akit fegyelmi úton bocsátottunk eL Az italozást nem tűrjük. — Milyen az ideális dolgozó? — Legyen becsületes és ismerje be, ha hibát követ eL Merje bevallani. — ön mit hibázott? — Hm. Jó kérdés, biztos hibáztam. — Akkor hadd kérdezzem másképp: volt-e olyan döntése, amelyből tanult? — Na, például az az üzem, amelyben a töltött terű telefonkábelt készítjük, ez volt a fejlesztés első lépése. Altalános vélemény volt, hogy a modern technika „mindent tud", s elég néhány dolgozó, aki „jól nyomkodja" a gombokat, és majd kijön a jó minőségű végtermék. Ma azt látom, hogy két éve nagyobb szellemi kapacitást, mai gyárán több műszaki szakembert kellett volna oda irányítani. Akkor hamarabb készítünk folyamatosan selejtmentes munkát. — Drága volt a tanulópénz? — Igen. A legújabbnál, a koaxiális kábel gyártásánál mér előrelátóbbak voltunk, ott már így szerveztük a gyártást. — Volt-e olyan vitája, amiben Osztályozó nem önnek volt igaza, és el is ismerte? — Hű. miket kérdez! Erre nem egyszerű válaszolni. — Volt vagy nem volt? — Biztos... De egyet tudok, azt soha nem mondom a vitapartneremnek, hogy „nem érdekel, csinálja, ahogy tudja". — A gyár fejlesztése 1975-ben indult, ön a következő évben került ide. — Amikor kineveztek, a fejlesztés ígérete volt a legnagyobb vonzóerő. Bár megijedni is lehet ettől, hisz az átlagosnál nagyobb termelési dinamika mellett a gyárat is át kell alakítani. Ez engem inkább serkent. Jövőre kétmilliárdos termelési értéket akarunk elérni, erre már a tervjavaslat az MKM-központban van. Elkezdjük a kisteleki gyárat felkészíteni az 1980-as termelésre. Ezután, 1980-ban 15 százalékos termelésfelfutást tervezünk. A koaxikális kábelgyártó gépsor Budapestről Szegedre kerül, ezzel egyedüliek leszünk az országban, új típusú, töltött terű telefonkábelt gyártunk, amely már tőkés exportcikk is lesz, s ugyancsak tőkés export árualapját jelenti majd az a termék, amelyiknek a gyártása Kisteleken indul be. 1981-ben a törzsgyár egyes termékeket átad más gyáraknak és a felszabadult kakapacitást újabb, modernebb technikával gyártott helyi és távolsági telefonkábel-készítésre használjuk fel. Ekkor 2 6 milliárd forintos termelési értéket kívánunk elérni. — És az igazgató mit szeretne elérni? — Azt, hogy ehhez legyen erom. IGRICZI ZSIGMOND K

evés kell a boldogsághoz. Nem mindig, és nem mindenkinek, semmiképpen sem akarom tehát lejjebb szállítani a fejadagot a boldogságkiszerelő vállalat mérettáblázatos adagolójában, inkább csak azt mondom, néhanapján egészen kicsi dolgok mérhetetlenül boldoggá tehetnek embereket. Itt van ez a csupa szív férfiú, a Balaton közepén, és tetőtől talpig boldog. Nyakába akasztottak egy külföldi csoportot, vállalati kis iszákkal. Dorbézolási keretnek semmiképpen sem mondható az az összeg, amit kapott, töri tehát a fejét egyvégtében, mi a teendő ilyen nehéz helyzetben. Badacsonyba mennek. Ezekbe a jámbor lelkekbe, akik egyébként mind szaktársak, illetve külföldi partnerek, már messze idegenben beletáplálták, hogy Szürkebarát nélkül a Badacsony alsó grádicsai sem hághatok meg, csúszkál tehát a nyeldeklőjük arra a puszta gondolatra le és föl, hogy az a szép hegy minden idők tőkén termő Szürkebarátjának főbérleti otthona. Üres pohár mellett, telve várakozással, tisztességes vendéglátó keze között külföldi csoport ezt a hegyet imbolygó hajón nem közelítheti meg, úgy dönt tehát Bornemiszsza János, kecskeméti barackpálinkával veti meg az ágyát huszonöt gyomorban a baráti bornak. Az első nyelet után tekergetik a fejüket, köhögnek egy kicsit, nekipirosodnak, nevetnek, és azonnal elismerik Kecskemét nagy hírét. Végtelenül kedves népek, hűvös még a reggel, mi fázunk, ahányan csak vagyunk, ők énekelnek, mire az üveg körbejár. Elönti a hajnalpír a házigazda arcát is, hiszen a pálinka ára fölment, a csoportos repiköltségek viszont nem emelkedtek mindjárt az első hőnapban — jó munkához idő kell —, és fenyegető rémként sziklaszilárdan áll Badacsony. Ebből leégés lesz. Lenne, ha a közgazdasági szemlélet bele nem ivódott volna hazánk minden állampolgárába. Azért mondom ilyen szépen, mert emlékszem rá, hogy népművelési főszempont volt nem is sok éve, hogy arccal a gazdaságtan fe'.é. Tanú vagyok rá, alig tíz év telt el azóta, és máris beivódott öcsibe-báesiba, mindenkibe. Mert azt mondja János, hogy ácsi! — de ezt a tolmács nem fordítja. Ha ő fölmegy keretes bukszájával és huszonöt külföldi baráttal a szürkék hegyére, összeomlik a világ, ellenben ha lemegy a hajó kamarakocsmájába, és megveszi a bort másodosztályú áron, jól jár. Szürkebarát nincsen, csak ZöldSzilváni, de nem baj, hiszen még nem vagyunk Badacsonyban, csak arra haladunk, és építjük magunkban a képét Öt-hat dugó mindjárt kilép üvege torkából, és hirdeti az igét miszerint hajnalok hajnalán barackpálinkára a hajó bora éppen jó. Minden borban nóta van, kántál valamit mindjárt a sok ember a lengyelek és magyarok szép barátságáról. Kiállnak a korlát mellé, mert állomáshoz érkeztünk, és kórusban olvassák a tábláról: Sigligetl Ej-haj, Sigliget! Annyira tetszik Jánosunknak a nagy tábla ilyen olvasata, hogy megint fordul egyet az üvegekkel. Akkor önti el igazán a gyönyörűség, amikor hallja, a mostani dal tisztára magyar, csak éppen lengye'ül mondják. Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék — énekli velük természetesen, jó hangosan, hogy mindenki meghallja. Lám, milyen közel vagyunk mi egymáshoz. Nem tudni, a lengyel barátok vigyázni akarnak-e magukra, vagy az üveges barátra várnak, tény, hogy el-elhúzzák poharukat János mondja fűnek-fanak, micsoda kolosszális nagy ötlet volt tőle, hogy megitatja őket másodosztályon, keve:ebb kell majd az elsőn. Minden rossznak jó a vége, ha közgazdaságilag helyén áll az ember esze. Kicsit rémül meg csupán a tartózkodás láttán, és bár eddig ia teljes együttérzéssel ürítgette poharait, elérkezettnek vélte az időt, hogy mások buzdítására személyes példát mutasson: mindenkivel koccint és mindenkivel iszik. Kedves magyar barát! — fordítja a tolmács, amit a kocka fejű öregúr mond neki. Ki lenne az a hitvány ember, aki Szürkebarát elleni menekülés közben a baráti szóra megint nem inna egyet. Már a hajóskapitány is tudja, hogy itt nem holmi bemelegítés folyik, nem is isznak sokat, hiszen a lengyelek csak nyalogatiák már, itt semmi más nem történik, csak a valóság mezébe öltözködik a közgazdasági szemlélet Neki is elmondja János, milyen szomorú viszonyok között kelt ő útra ennyi emberrel, és milyen huszárosán kivágta magát. Mert itt megveszem, kérem, a bort, másodosztályon, másodosztályon, másodosztályon, csakis másodosztályon kérem, mert ott sokkal o'csóbb — és mindenki látja rajta, mennvire bo'dog. Pardon: tetőtől talpig — részeg. Osztályon aluL Már fogni kell, mert állni se tud. Kedves lengvel barátaink! Vigyázzatok a hajó lépcsőjén, amikor vendéglátótokat viszitek. Az ott szemben va'óban a Badacsony, de n« felejtsétek el azt a nagy örömöt, amelyet a józan közgazdasági szemlélet vált ki belőlünk, ha beivódik minden porcikánkba. HORVÁTH DEZSŐ Benjámin László Tengerek fogságában (RÉSZLET) A toronyőr Egyidős vagyok ezekkel a sziklákkal, meg a toronnyal, meg a tengerrel, meg az éggel Nem számolom az egyforma névtelen napokat, sem az elmúltakat, sem az eljövendőket. Tenger vén csősze, mit őrzök? — ha csak magamat nem. A jelzőtűz odafönn, igen, aa soha ki nem alszik, világit a nagy semmibe, régen járt erre hajó. Töltöm az olalat, pislogjon az örökmécs, ha nem az élők hasznára, hát a halottak emlékére, a tengerbe-veszettekért, hajdani bajtársaimért, a vérbeli hajósokért meg a többiért is, a szedettvedettekért, a vackukból kirángatott, a kocsmákból kihajtott fiúkért, akik gyűlölködve és iszonyodva szolgáltak a határtalan vízen, míg meg nem haltak a hatnapos ménkű csatában a Felső Scamander-öböl, Nervuk admirális alatt Én ugyan nem értettem akkor se, ma sem a gyűlölködőket, a rajongókat sem, együtt élek, ikertestvére, a vízzel sohasem gondoltam szeretni- vagy gyűlölnivalónak. A tenger — tenger, se jó, se rossz, akár az élet, vagy a halál Azóta is, hogy a harcban a lezuhant árboc megnyomorított, a felsőség meg idetett ebbe a csöndes hivatalba, egyedüli társaságom a tenger. Embert ritkán látok. Tavaszi és őszi napfordulón az öreg Jakab. vénséges vén, mint magam is, megjön a bárkán, — ügyesebben mozog még mindig a zátonyok közt, mint sok fiatal — e meghozza a járandóságot: lisztet, sót. cukrot, zsiradékot, kétszersültet, kávét, némi rumot, hat font dohányt A két fafejű legénye kirakja az olajoskannákat aztán félrehúzódik. Bizony, közelembe se jönnek, mióta elvettem kedvüket a kötekedéstől. Jobb is ez így. Valamikor postát is hozott az öreg, képes hírlaoökat, de akiknek írnivalójuk volt, nincsenek már a vénasszonyok, vénemberek, a hírlaDokból meg elegendő a sok régi. Szemem is rossz. Megkínálom itallal, vacsorával az öreget, a két semmirevalót ls, szót keveset váltunk, nemigen van mit mondani. Igaz, ami igaz, alig várom, hogy menjenek már. Napkeltéig várhatom, akkor aztán a viszontlásásra! Sose kívánkoztam velük tartani, látogatóba se. soha. Megvagyok itt. Mit is kezdenék egy büdös uccában házzal, pénzzel, szomszédokkal? Jó idő. rossz idő. éjjel, napoal — senkire, semmire gondom. Elbíbelődök a pipámmal, el a horgokkal. És történeteimet — mert különös dolgokat éltem meg a régi időkben — elmondom a szikláknak, a tengernek, a szélnek.