Délmagyarország, 1978. augusztus (68. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-20 / 196. szám

V WC DM MAGAZIN \ Vasárnap, 1978. augusztus 20. 44 Cv« ItV* Veres Péter Nehéz kenyér* A kapálást már csak elvégezték édesanyamék, de mi lesz az aratással? Az orvos eltiltott minden munkától. A nagy erőkifejtést igénylő, s amellett poros aratásról szó sem lehet. Szerencsére hűvös, esős Idö járt július elején, s az aratás folyton húzódott, én meg erősödtem. Már július tizedike felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A bandagazda, Ecsedi Sándor bácsi, régi, jó elvtárs és romániai fogolytárs volt, mindenképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor eljött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzak, megyek-e aratni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik emberről, hogy a kommcnciót már annak mérhessék. A szomszédok, rokonok, Ismerósök már leszámoltak velem, egyikük már ajánlotta a vejét helyettem aratónak, mivelhogy én nyilvánvalóan „hepti• Bánkt » túrnád* * .néláUré.ML kás" vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátkozottság a mi népünk közt, mint a keletiek közt a leprás vagy kutyák közt a veszett. Emlékszem legénykoromból, hogy amelyik fiúnas heptikás hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok, az egészséges ember ösztönös irtózásával. Nehéz helyzet volt, s még nehezbítette az is, hogy nem tudtam, mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit enni, emellé még a céljaim is semmivé lesznek. Vagy meghalok rövidesen, vagy egész életemben, amíg élek, szerencsétlen félember leszek, aki csak úgy teng-leng, semmiféle komoly munkába nem foghat bele. Az idő közeledett, nyilatkozni kellett. Ekkor döntöttem. Belemegyek. Kenyerünk sincsen már, s ha aratok, mérik a kommenciót. Megkérdeztem az orvost: 6 megmondta a magáét, erőszakkal viszsza nem tarthat, a többi az én bajom. Eljött az idö. Kivonultunk az andrásházi határba. Szerencsétlenségemre Veres Zsuzsanna nagynéném próbálatlan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedőnek, aki még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen jó lány volt, szorgalmas is, de a tapasztal taboak mellett bizony elég volt neki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni, mint a tapasztalt, ügyes marokszedők szoktak a kaszásuknak. Amikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csapatban —, mondta ugyan a bandagazda, hogy nem kell erőltetni a dolgot ne törjük magunkat nagyon össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az errevaló földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fékezni magát amíg dögre nem fárad. Hej, keserves napokat éltem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim szintén átéltek hasonlókat Akikben erős a munkásonérzet, s nem akarnak engedni, még ha a testük gyenge vagy beteg, esetleg gyakorlatlanok is. Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy nálunk még évtizedek múlva is dalolták annak az egri legénynek a nótáját aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szégyenében a kútba ugrott és bele is fulladt Összetörve, de ki tudtam állni másnap is. Csakhogy enni még mindig nem tudtam. Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket. S a jó artézi víz, amelyből korlátlan mennyiséget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen kipárolgott A rozsnak azonban még ezen a délelőttön végére jártunk, s átmentünk az árpába, amely vékonyabb és apróbb volt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt nekem. De mert enni nem ettem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki, ha egész héten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtük, és közel volt a szombat Vasárnap kipihentem, kialudtam magam, s hétfőn valamivel könnyebben kezdtem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát és embermagas acatot és vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét végén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjönni, s ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett Csak a tüdőm nem javult, a torkomban s a tüdőcsúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, miután a következő években átestem epr évekig tartó oltássorozaton, amit a már említett Fórrai doktor kedvezményesen hajtott végre rajtara. Harmadik héten egészen jobban lettem, s már esténként nem feküdtem le, mint egy beteg kutya, hanem belevegyültem a munka után pipázgató öregebbek csoportjába, és el-elbeszélgettem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát. Learattunk szépen három hét alatt, és sokkal egészségesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam volt, sokat ettem, és szinte érezhetőleg erősödtem. Ez már meg ls volt, s én fellélegezve, örömmel dolgoztam, már újra kezdtem az élethez bízni. Dómján Gábor Az újságos búcsúja Jövőre újra eljövünk. Te. én, a harcsabajszú vendéglős, aki itt jó vízben lubickolt és mindenki, aki számít: a nemtudoménhovaengedikasoksört — vécés néni, » mutatván egy halom sörösüvegre; barnállanak bambán a német zslguli alatt, gazdáik ls, miután testűket bevakolta a Nap. Te tizenötért beengeded őket (Szabadstrandon a Tanács helypénzt alkalmaz!), megsúgod szépen, hogy diák... és Bitté eine Zeitung! mondom én, a napos alkonyat a legszebb a tihanyi Szabadslrand füvén, mikor az elvörösült vízbe sirály zuhan és akkorát csobban, hogy bepárasodik az égi Isten. ma rossz idő van. Tereld fel nyájamat a hegyre, hadd nézzen templomot Holnap majd visszaadod hfl pásztoraidnak. addig pihen a robot és nádsipon a Legendáért eljátszunk néhány dallamot ID. SZ \BÖ ISTVÁN KENYÉR CtMÜ SZOBRA utazások K

ésve indult a reggeli gép, még jó, hogy elértem a vonatot Nincs fárasztóbb egy rövid külföldi útnál. Elbarikádozom magam egy újsággal. Mellettem sovány kis ember fészkelődik, enyhén színjátszó lila nyakkendője meg-megvillan. Szemben öreg pár ül, és amerikai mogyorót eszik. Nincs kedvem beszélgetni. Fél kézzel előkotrom a cigarettámat de mielőtt a gyufát meggyújtanám, hatalmas arany gázöngyújtó imbolyog előttem, egekig érő lánggal A kis emberé. — Szintén külföldről? S már mondja is: egy arab országban dolgozott két évig, a sivatagban fúrtak, olajat kerestek, alig bárom hete jött haza, ő is repülővel. Azóta egyfolytában ügyintéz, vám, elszámolások, mifene. Nem mondja, megérte a dolog. A fizetést ugye dollárban kapták, mármost ha nem ls számítjuk, amit olcsón megvett és vámmentesen hazahozott, még akkor is... Szóval, ha most a sógornak azzal az ismerősével meg tudnak egyezni az árban, akkor mindjárt meg is veszi a házat. Azok ketten, ott szemben, csendesen rágcsálnak, szemük a kis emberen. A mogyoró hártyás héja ráhullik az öregember vásott öltönyére, az öregasszony barna patentharisnyájára. — Hogyan éltek ott? — Hát ott, a sivatagban, barakkokban. Szentséges meleg volt Rohadt dolog, nekem elhiheti. Három műszakban dolgoztunk, de mikor az ember letette a munkát, csak döglött, aludt, unatkozott — Nem lehetett bemenni a városba? — Lehetett De minek? — Hát... körülnézni — Körülnézni? — csóválja a fejét a lila nyakkendős. — Maga úgy beszél, mint a Hosszú. Volt ott egy bolondosforma legény is velünk, tudja. A Hosszú. Mindig az öreget nyagatta, arabul akart tőle tanulni Ez elég sokat mászkált a városba. A többiek meg cukkolták, hogy van ott valami nője. Ez egyszer engem is bevitt — És? Milyen a város? — Dögmeleg. — Szépek a templomok, nem? — Ja. Amúgy szépek. — Belülről is? — Általában nem engednek be senkit — magyaráz jóindulatúan a kis ember. ¥ Szemben abbamaradt a fogak őrlése, a szemek rámszegődnek, aztán csalódottan a mogyoróra fordulnak. A nénike átveszi az öreg tenyeréből a héjakat és újabb adag rágni valót ad neki helyette. — Hát az arab nők? — Ilyenek is, olyanok. — És az arab ételek? — Nem tudom, nekünk saját konyhánk volt — És az arabok, akikkel dolgoztak? — Hát... nem tudtunk beszélni velük. Külön is laktak. Jöttek, meg mentek. Lusták. Amelyiknek köll a pénz, dolgozik, ha aztán nem köú, elmegy. — Amennyire én tudom, talán mert sivatagi pásztorok voltak, csak az állatokhoz értettek, nem? — Lehet — mondja a kis ember érdeklődés nélkül Rá akarok gyújtani, de előhúz egy csomag amerikai cigarettát — Vegyen ám nyugodtan — mondja. — Hoztam egypár kartonnal Aztán meg mit gondol hány arany gyűrűt hoztam? A fülembe súgja. A két öreg nagyra nyílt szemmel bámult — Az asszonynak két fülbevalót, köveset Meg bundát Nem szólhat semmit A vonat lassít, a lila nyakkendős kinéz az ablakon, nem, még nem vagyunk ott de ha ott is lassítunk, ő lelép. Megtakarít majdnem egy órát ha el tudja csípni a csatlakozást — Tudja, honnan jövök most? A központból Leadtam a papírokat Tudja, mit kérdeztek? Nem vállalnék-e még két évet Nem ott, egy másik helyen. Hát most vagyok a gondban. — El akarja vállalni? — kérdezem elhűlve. , — Nagyon hajlok rá. — Hiszen mindene megvan, ház, telek, kocsi, ékszerek, bunda, itthon is jó fizetés... — A ház még nincs meg — helyesbit a kis ember —, ámbár meg lesz, nem vitás. Na de. Hol van az a szekér, amelyikre nem fér még egy lapáttal? — kacsint — Csak az asszony, az fog morogni De hát nagyon meg akarja látogatni a rokonait Németországban, az meg sokba kerül. Majd azt mondom neki ... A vonat tényleg lassít emberünk kapja a táskáját köszön, lelép. Sokáig csönd van. A nénike kidobja az üres zacskót, letakarítja előbb az öregember ruháját aztán a magáéi Egy kicsit ül, ölbe tett kézzel, de láthatóan nyugtalanul, aztán elszánja magát és megszólít Honnan megy a busz ebbe meg ebbe a faluba? Mikor indul? Hogyan lehet az állomástól odajutni? Mikor megígérem, hogy odaviszem őket, nagyon megkönnyebbülnek. Az öregember szikár arca is kiderül, megszólal. — Nem jártunk itt több mint tíz éve. Az Alföldön lakunk. — Csak az uram bátyja, az nagyon beteg Haldoklik, ezt Írják. Azért megyünk — bólogat a nénike. — Az uram juhász a téeszben, tudja. Jöttek hozzá, hogy Józsi bácsi, nagy bajba vagyunk, ha maga nem vállalja... — Az úgy volt — helyesbít az öreg —, hogy vett a téesz ötszáz birkát Vagyis előbb háromszázat Én már akkor a disznóknál voltam kilencedik éve, de sose szerettem a disznókat Én megmondtam akkor, hogy ne adják el a birkákat de eladták. Pedig nálunk mindig tartottak birkát Az öregapám idejében, dc még annak az öregapjának az idejében is. Aztán csak eladták. Pedig másra nem jó az a sovány föld. Akkor a birka nem volt üzlet, azt mondták. No, aztán most megint van birka. Az új elnöknek több esze van, mint a régieknek együttvéve volt — A legkisebb Búnk, az juhász lett szintén — mondja lágyan az öregasszony. — A legöregebb elment a városba, a középsőnek meg, tudja, mindene a gépek, ott van a faluban, traktoros. De a legkisebb az szereti az állatot nagyon. A Sanyink. — A külföldi országok minden pénzt megadnának a birkáért — folyüitja az öreg. — Rájönnek lassan a népek, hogy ami régi, nem mind eldobni való. — Viszek nekik ételt, tiszta ruhát — sorolja az öregasszony gyönyörűszép éneklő tájszólásban. — Most már, hogy a fiam is segít, elbírjuk a munkát könnyen. Este tüzet gyújtunk. Még újra faragni is kezdtem, pedig már... — Nagyon tudja ám csinálni — néz rá szeretettel az öregasszony. — A birka, tudja, annak olyan a természete... Látom ls már az öreget a hunyorgó parázs mellett heverni, fönn a csillagok, körös-körül „az a jó nagy levegő", ami nélkül 6 megfulladna. Igy meg tán száz évig is eléL — Mink ezt az életet szoktuk — mondja töprengve a kis öregaszszony. — Más ember meg, lássa, olyan messzire elmegy ... HALLAMA ERZSÉBET