Délmagyarország, 1978. augusztus (68. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-06 / 184. szám

47 Vasárnap, 1978. augusztus 6. nők A

tudományos teljesítményt ják — dr. László Aranka nem a hormonok irányitadj unkLus, az orvostudományok kandidátusa mondta ezt, amikor a SZOTE-n dolgozó értelmiségi nők szakmai előrehaladásáról, lehetőségeiről kérdeztem. Ha ezt a kétségkívül megcáfolhatatlan tényt összevetjük egy ugyancsak igaz megállapítással — miszerint a tudományos ambíciójú nők több évvel később jutnak el az adjunktusi kinevezésig, mint a velük együtt startoló férfiak, s a. docensek, egyetemi tanárok között már nagyítóval kell keresni őket — némi ellentmondás rajzolódik ki. Márpedig, ha az okok nem a biológiára vezethetők viszeza, akkor társadalmi alapjai vannak, s a megoldás is csak a társadalomtól várható. Az MSZMP KB nőpolitikái határozatában ez áll: „...a nőkérdésben meglevő problémák és ellentmondások jellege elsősorban helyi intézkedésekei. követel". A Szegedi Orvostudományi Egyetemen az utóbbi években fölvett hallgatók 60—80 százaléka nő. Nem valamiféle tévesen értelmezett nőpolitika miatt. Egyszerűen azért, mert a felvétel objektív feltételeinek jobban megfelelnek. Kezdetben ambíciójuk, tudásuk, szorgalmuk teszi érdemessé őket a továbbtanulásra. A végzés után azonban megfordul ez az arány: a férfiak sorra hagyják maguk mögött kolléganőiket a tudományos versenyben. Az okok kutatásához ott helyben, az egyetemen hozzáláttak, hogy az igazságtalan hátrány leküzdésének lehetőségeit is megfogalmazzák, majd megteremtsék. A SZOTE III-as pártalapszervezetének megbízásából dr. László Aranka, a gyermekklinika pártcsoportvezetője eddig négy klinika értelmiségi nődolgozói között végzett fölmérést. Csaknem negyvenen válaszoltak a kérdőív tizenhat kérdésére, és személyesen is elmondták véleményüket a nők tudományos perspektívájáról. Hogy a lemaradás, a „késés", olykor a tudományos jövőről való lemondás oka mi, az nyilvánvalót A család, a háztartás a nők energiájának, idejének jelentős részét „fölfalja", s különösen az anyaság első éveiben szinte szükségszerűen háttérbe szorul a hivatás. A megkérdezett orvosok, vegyészek, pszichológusok mintegy fele férjezett, másik fele hajadon, illetve elvált vagy özvegy. Körülbelül ugyanannyian vállaltak egy gyereket, mint kettőt Három gyermeket csupán egy orvosnő nevel, ő viszont elérte — vagy megrekedt itt? — az adjunktusi kinevezést. A nap 24 órából áll, és véges a nők teherbírása — itt tehát nincs keresnivalójuk a megoldáskutatóknak. Remgpyekkel kecsegtet azonban az ésszerűbb, „gazdaságosabb" munkaidő-beosztás. Többen javasolták, hogy kevesebb rutinmunkát bízzanak rájuk, hogy a nyolc órába beleférjen az olvasás is. Az úgynevezett 6-|-2-es rendszer lényege az lenne: egyegy orvos 6 órán át csak a betegekkel foglalkozna, szorosan vett szakmájával, két órát pedig irodalmazásra, tudományos munkára fordítana. Ennek előnyeit különösen a nők tudnák értékelni. Annál is inkább, mert a fiatal, gyes-en levő gyakornokok rutinmunkáját is a tanársegédeknek, adjunktusoknak kell ellátniuk, így rajtuk krvül álló okok miatt is kénytelenek lenyesegetni tudományos ambíciójukból. A fül-orrgége klinikán például hat orvosnő van -gyes-en. Természetesen, az otthon maradó nök hátránya még nagyobb lesz, hiszen már az nehezen behozható, ha valaki néhány hétig nem irodalmaz. A három évet talán meg sem engedheti magának — és gyermekének — az, aki eljegyezte magát a tudománnyal. Hiszen egy diploma 8—10 év alatt elévül. A pályakezdő fiatalok, s nemcsak a nők gondja, hogy a munkahelyükké vált intézetben belekerülnek-e rögtön az ott folyó tudományos munka vérkeringésébe, vagy sem. Vezetik-e őket, vagy a maguk buktatóin át találják meg lassan a helyas utat. A gyermekklinikán már hagyománya van: mindenkit érdeklődése szerinti témával foglalkozó csoportba osztanak be. A fiatal oktatók tudományos fórumán lehetőség van az állandó tájékozottságra, az előadások, referátumok állandóan ébren tartják az érdeklődéi, és „félévenként „az asztalra" kerül, ki mit végzett az elmúlt hónapokban. Mindez hozzásegít a tudományos módszerek megismertetéséhez és a kutatómunka megszerettetéséhez. Az alkotás legfontosabb feltételei tehát adottak ezen a klinikán a nők számára is. A tudomány magányos művelői ma már nem élnek meg. Aki kutatásra adta az életét, elszigetelten, hazai és külföldi kapcsolatok nélkül megtorpan, megbénul. Közölni keil — szóban vagy írásban, tapasztalatokat átadni, átvenni. Ehhez idegen nyelveket kell ismerni és merni, akarni benevezni a nemzetközi mezőnybe is. Ami a nyelvtudást illeti, attól nem futamodnak meg a nők. Elvégre ezt lehet odahaza, éjszaka is, amíg a gyerek alszik. A dolgozat is megszülethet ellopott órákból, s egy-egy folyóirat szerkesztőségébe elviszi a posta. De a külföldi konferencián való részvétel, nem beszélve a tanulmányutakról, szinte riasztó a gyerekes anyák részére. Egy hónapnál hosszabb ideig nem is maradt távol a családjától egyetlen megkérdezett nő sem. Mindezt azonban nemcsak időhiánnyal és a család iránti felelősséggel magyarázzák. Magasak a kongresszusi részvételi díjak. Mind a külföldiek, mind a hazaiak. Pályakezdő, családos orvos, legyen nő vagy férfi, nehezen tud százakat, ezreket nélkülözni a háztartás kasszájából. A* intézetek anyagi támogatásának lehetőségét hiányolják a nők is, s vplt aki megemlítette: a kandidátusi nagy doktori disszertációért is sok saját zsebből az a 6—8 ezer forint Idő, energia, pénz: mind akadály a „szárnyalni" akaró^ előtt A nőket ezenkívül még érzelmeik, gyerekük iránti felelősségük is a földhöz köti. Erőfeszítéseiket szinte reménytelennek tartják, egyedül neki se vágnak a sok buktatót ígérő útnak. Ebbe nem szabad belenyugodniuk önmaguknak sem, de a társadalomnak és a számukra munkát adó intézménynek sem. A felmérések, a fölvetett javaslatok alapján úgy tűnik, a nők reálisabb pályaválasztására lenne szükség. Az orvostudományon belül is bizonyos szakmák oly annyira feminizálódnak, hogy már-már az egészségügyi ellátást is veszélyeztetik. A helyes arányok megteremtésével nem lenne gond a helyettesítés, és a nők tudományos előrehaladására is lenne lehetőség. Az ésszerűbb „elosztással" egyaránt kerülnének végzett medikák a klinikákra és az elméleti intézetekbe, sőt bizonyos csere lehetőségének útját sem kellene lezárni. A nők tehermentesítésére — szovjet és lengyei példa van már erre — kórházi, klinikai szakrendelést szervezhetnének, amely néhány éves fekvőbeteg-intézeti gyakorlat után 6 órás elfoglaltságra ad lehetőséget a szakrendelésen. Így nem csak a nők jutnak némi időhöz, hanem a területi ellátással a betegek is jól járnak. Az intézeten belüli támogatásra már vannak példák. Hasznos lenne azonban, ha az egyetemen belül és kérhetnék az aspirantúra lehetőségét, azt, hogy ilyenkor a nők 1—2 évig kevesebb részt vállaljanak a betegellátásban, az oktatás munkájából. Ahhoz, hogy a nők a tudományos pályán is egyenrangú félkánt versenyezzenek a férfiakkal, elsősorban nekik kell megszállottként merni és akarni. Áldozatok nélkül — függetlenül nemétől — egyetlen ember sem ért el kimagasló eredményeket. Az áldozatoknak azonban határai vannak: egészséges, kiegyensúlyozott anyákra is szükségünk van, akár a tudós nőkre. S mert így igaz, töprengeni kell a segítségnyújtáson, úgy, miként azt a SZOTE-n teszik. S ha a töprengést tettek követik, a magvar tudomány nyer általa. CHIKAN ÁGNES Rendnek kell lenni! K

éső éjjel betértem a pályaudvari borbélyüzletbe. — Rendkívül sajnálom — mosolygott udvariasan a borbély —, de a szabályok értelmében csak azokat a vendégeket szolgálhatom ki, akinek érvényes vasúti jegyük van. — De most egyetlen vendége sincs — ellenkeztem —, úgy hogy esetleg, most az egyszer, kivételesen.., A borbély sanda pillantást vetett rám: — Éjszaka van, kérem szépen. Mi szigorúan alkalmazkodunk a szabályokhoz. Rendnek kell lenni! Nálunk csakis utasok borotválkozhatnak! Ezzel faképnél hagyott. A pénztárhoz siettem. — Kérek egy menetjegyet! — Hová? — Bárhová. Nekem egykutya. — Tegye bolonddá a nagynénikéjét — förmedt rám az ifjú pénztárosnő. — Én egyáltalán nem teszek bolonddá senkit — válaszoltam nyugodtan. — Adjon jegyet a legközelebbi állomásig. Az éppen megteszi. — Mégis, milyen állomásra gondol? — Drága kisasszony, már emiitettem, hogy akármelyik lehet. A pénztárosnő ekkor már szemlátomást ideges lett. — De azt mégis tudhatná, hogy hová kíván utazni! — Sehová nem kívánok utaznj. Esetem mindjobban felcsigázta az ifjú hölgy figyelmét: — Ha sehová sem kíván utazni, akkor minek kell a vonatjegy? — Mert borotválkozni akarok. Kurta csattanás, a kisablak beB

etöltötte már 76. életévét is, de az észjárása ma is fiatalos, s ha olykor megindul mellettem az utcán, úgy kihúzza magát, mint egy huszárkapitány. Csodálom, mennyire telve van életkedvvel, tenniakarással ez a kis öregasszony, aki viszontagságokkal teli, küzdelmes élet után, ötvenvalahány éves fejjel befejezte az általános iskolát, s ugyanakkor a ruhagyárban, szakképesítési tanfolyamon, mesterséget tanult Mert pótolni akarta azt amit valamikor önhibáján kívül elmulasztott. ,. Egyébként ő a mi kiterjedt, népes rokonságunk önzetlen, segítőkész, mindent elintéző védnöke. Ha baj, nehézség keseríti valamelyikünket kézenfekvő a megoldás: „No, majd Rózsi nénénk, ő bizonyára mond valami okos tanácsot" És mond Is, sőt ha szükségesnek véli, szedelőzködik, megy oda, ahová kell és szerényen, de határozottan érvelve, okosan-kedvesen szól szívhez, észhez. Később pedig gyermekesen tiszta, nevető kék szemével huncutul hunyorogva így nyugtázza a történteket: — Mondtam én, kisfiam: nem létezik, hogy ne találjon meghallgatásra az, akinek igaza van. Jómagam alkalomadtán örömmel ülök mellé, s élvezettel hallgatom ízes-zamatos beszédét, csodálom különös tehetségét hogy élete legszomorúbb eseményeibe is derűt tud lopni. Pedig az élet csöppet sem kényeztette; a rosszból annyi jutott néki. hogy más háromnak is sok lett volna elcipelni. De ő vitte zokszó nélkül, és még csak kacagni sem felejtett el. Rosszul sikerült első és utolsó házasságára sem panaszkodva emlékezik; csak épDen elmondja, hogy né, velem ez is megesett — Nem bántott az én uram engem, még egy ujjal sem nyúlt hozzám, pedig sokszor négykézláb mászott be a konyRózsi néni hába. Igaz, én sem szóltam ilyenkor, nem veszekedtem, mint más asszonyok, mert mindig eszembe volt édesanyám mondása: részeg embert még az ördög is elkerüli. Csak másnap jegyeztem meg, de akkor is szépen: „Lacikám, nem megy ez így. Én mezítláb járok, te meg az utolsó fillérig eliszod a kereseted." Szégyellte magát, fogadkozott ilyenkor, de másnap már újból azt csinálta... öt évig várt türelmesen, hogy hátha megjön végre az urának a jobbik esze. Aztán mikor már csordultig telt a pohár, összekötötte batyuját, karjára vette kislányát és úgy otthagyta Battonyát, hogy kerek esztendeig senki sem tudta merre jár. — Miért tűrtem volna tovább, kisfiam? Csak azért, hogy azt mondhassam: nekem is van uram? Akkor már inkább egyedül kínlódjon az ember. Nem igaz? Cseléd lett Szegeden. De ügyes volt, fogékony, vállalkozó kedvű s így pár év alatt már a szakácsnőségig vitte. Előbb csak kisebb háztartásban, de később földbirtokosoknál, majd nagyvendéglőben irányította a konyhai munkát. — Voltak rendes emberek is az urak között, így igaz, de legtöbb helyen azt nézték, hogyan csapják be, hogyan használják kl minél jobban a cselédet. Mert a nagyságos asszonyok azt hitték: ha valaki szegény ember gyereke, akkor már hülyének is született. Hát én nem hagytam magam. Ha ravaszkodtak, ravaszkodtam ái is, hisz azért van esze az embernek, hogy használja... Egy alkalommal sopánkodva nyitott be a ház asszonya a konyhába: — „Jaj Rózsi, nagy baj van, beteg a mosónő. Főzőcskélés közben elvégezhetné maga a kismosást." — „El én, nagyságos asszony. Hozzák csak ide a mosnivalót" — vágta rá néném nagy nyugodtan, amaz meg boldogan körüludvarolta, hogy „lám milyen rendes ez a Rózsi" és egész délelőtt be se nézett a konyhába, hadd főzzön, mosson nyugodtan a szakácsnő. Néném pedig beáztatta a szennyest, ráöntött egy nagy lábos keményítőt, aztán úgy ahogy volt, kicsavarta, kiterítette. Közben arra is volt gondja, hogy az előbbi nap meshorzsolt csuklóját szépen beiáslizza, hadd lássák: nagy szorgalmában még a kezét is kidörzsölte. Azt persze mondanom sem kell, hogy száradás után olyan volt a fehérnemű, mintha páncélból szabták volna, és ott volt tiszta, ahol „mosás" előtt nem volt piszkos. A nagyságos asszony pedig újra sopánkodott: „Nahát ez a szegény Rózsi milyen ügyetlen! Véresre dörzsöli a kezét és a ruha mégsem lesz tiszta!" Kacagva meséli néném a fenti esetet, aztán nagy komolyan hozzáteszi: — Nem lustaságból, gonoszságból csináltam így. kisfiam. Csak azért, mert arra gondoltam: ha most rendesen, szépen kimosok, legközelebb valami ürüggyel ismét nyakamba sózzák a mosást. És akkor nemcsak velem végeztetnek ingyen munkát, de az a szegény mosónő is kenyér nélkül marad. Én pedig se ezt, se azt nem akartam.,. Hát bizony így kellett ravaszkodjunk akkoriban, hogy megvédhessük magunkat, hogy valahogy élni tudjunk. IZSÁK ANDRÁS csapódott. Égy kicsit vártam, aztán finoman megkopogtattam az üveget. — Drága hölgyem — fuvoláztam a helyzethez képest nyugodt hangon —, legyen szíves, adjon nekem egy menetjegyet. A pénztárosnő úgy pislogott rám. mintha őrült volnék. Aztán valamilyen vaskos könyvben kezdett lapozni. — Értse meg végre: a borbély menetjegyet követel tőlem t — harsogtam a bezárt ablakba. Erre az keskeny résre nyitotta az ablakot: — Mit követel a borbély? — Menetjegyet. Mivel csak érvényes jeggyel rendelkező utasokat borotválhat — ismételtem. Ekkor aztán világosság nyílt az ifjú hölgy elméjében. — Tessék, itt egy jegy Rebnitz állomásig. Hatvan pfenniget kérek. A menetjeggyel a kezemben visszaballagtam a borbélyhoz. — Itt a jegyem, tessék. Most már szeretnék megborotválkozni. De a fodrász kemény legény volt. — ön eredetileg nem is akart utazni. — Nem számit, itt a Rebnitzig szóló menetjegyem! Ez sem elég magának? — Roppantul sajnálom — mondta a fodrász, és elzárkózva összefonta a karját. — Ha csak azért vett menetjegyet. hogy megborotválkozzon — akkor nalam nem fog célt érni. Itt ugyanis kizárólag érvényes jeggyel rendelkező és utazni szándékozó utasok borotválkozhatnak! Erre már a lélegzetem is elakadt. — Bocsánat! — kiáltottam. — Azt senki sem tilthatja meg, hogy ha kedvem tartja, el ne menjek abba az átkozott Rebnitzbe. Ebben az esetben pedig in magának utas vagyok! — De hiszen ön sehová sem akar utazni — pálaszott jeges udvariassággal a borbély —, tehát nem utas, még akkor sem, ha menetjegye van. Ezért kénytelen vagyok nyomatékosan felszólítani, hogy azonnal hagyja el a helyiségetI Mi mást tehettem volna — visszaballagtam a pénztárhoz. — Kisasszony — fordultam ismét a pénztárosnőhöz —, a jegy sem segített. Kérem, váltsa viszsza. — Nem tehetem — tárta szét sajnálkozva karját a pénztárosnő. — Hogyhogy nem teheti? Hiszen én nem utaztam ezzel a j eggyel! — Ha utazás céljából vált menetjegyet. és így nem használja fel. akkor visszaadhatnám az árát — magyarázta készséges mosolylyal. — Keidnek kell lennie, ön azonban már az elején közölte, hogy nem szándékozik utazni, ezért nincs joga arra, hogy a menetjegy árát visszakapja. Forduljon talán a borbélyhoz, hiszen miatta váltott jegyet... — Megtérítené, kérem szépen, a jegyem árát? — kérdeztem a hajmüvésztől. — Egy pillanat tőreimet, kérem! — felelt a fodrász. Letette az újságot, a telefonhoz ment, és felhívott valakit. — Rendben van — közölte visszatérve —; őn megborotválkozhat... — Végre! — kiáltottam kitörő örömmel. — ...de nem itt — fejezte be a mondatot a borbély —: hanem Ott. Rebnitzbenl RALFH WIENER