Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-04 / 155. szám

/ Kedd, 1978. július 4. 3 Kérjük Szobüp ssembo iskolákban 4* Tévétalálkozó Veszprémben A dijakat kiosztották, ,-,a tévések elmentek" — kínálkozik Dömölky János tavaly díjnyertes filmjének címe. A veszprémi Dimitrov művelődési központban bizonyára takarítanak ... Mit mondhatnánk a nyolcadik tévétalálkozóról — megint post festa? Azért megint, mert általában is a tévékritikus sorsa: az elkésettség. A művekről azután kell írnia, miután elillantak a képernyőkről, ki-ki megalkotta róluk a saját véleményét, fölkent érzelmeit és gondolatait hozzákötötte a már meglevőkhöz. A kritikusnak olyasmit kell tehát írni, amit mindennek ellenére is elolvasnak. Vagyis: a színház- vagy filmkritika hagyományait például kevéssé követheti, az elemző módszer helyett inkább beszél a „nyomokról", amelyeket az előadás hagyott. Azt közli, ami neki „eszébe jutott" az illető tévéalkotásról, melyet egyidőben látott az újságolvasóval. (Szorítsuk meg: napilap olvasóval, hiszen más a helyzet hetilapok vagy szaklapok esetén.) Bocsátassék meg ez a kis „hazabeszélés", mert hisz elvezet az idei veszprémi találkozó egyik szakmai vitájának témájához. Ezeken az évente ismétlődő ankétokon általában olyan kérdések vannak teritéken, amelyeket a televíziós alkotás szempontjából éppen időszerűnek nyilvánítanak. Hogy kik — nem tudni; mindenesetre a televíziós alkotók (rendezők, dramaturgok, szerkesztők), a televíziónak is alkotók (írók, zeneszerzők, színészek) és akik a létrehozott művekről írnak (jobb szó híján: kritikusok), szóval az ankétok résztvevői minden évben „jól kibeszélik magukat". A tapasztalatok szerint: hagyján, hogy ettől az égvilágon semmi sem változik, nem is lehet ez a cél; de nemigen fordult még elő, hogy e három tábor képviselői valamely kérdésre megközelítően azonos válaszokat adtak volna. Mi akkor a haszon? Az eszmecsere maga. Pusztán azért nem nyilváníthatók egészen öncélúaknak ezek a párbeszédek, mert aki odafigyel, megismerheti a másik véleményét. Ez annak ellenére sem lebecsülendő, ha tudjuk, hogy a televíziózás fejlődése, vagy — szűkítve a kört — a drámai és a szórakoztató tévéműsorok érték- és színvonalemelkedése nagyon kevéssé függ e vitáktól. Például most is... Arról volt szó, hogy van-e a televíziós drámának esztétikája? Elhangzottak a referátumok, gondolatgazdagok, néhol szellemdúsak, néhol filozofikus mélységűek, vagy praktikus „arcélűek" voltak: Benedek Miklósé, az Észak-Magyarország. Galsai Pongrácé, a Nők Lapja munkatársáé és Békés Tamásé, aki a televizió irodalmi és drámai főosztályának vezetője. Előadásukban, vagy a készülődés idején, már ott megakadtak mindhárman: van-e a kérdésnek létjogosultsága? Mert ugyebár: léteznek a táncnak, a képzőművészetnek, a színháznak, az építészetnek stb. (az egyes művészeti ágaknak) sajátos esztétikai kategóriái, amelyekkel az illető ágazatban a művészi szép törvényszerűségeit meg lehet ragadni. Legalábbis: sokan így tartják. Ha valljuk az ágazati esztétikák létét, ebben a „fedezékben" lehet szó filmszerűségről, zeneiségről stb. Es tévészerűségről. Vajon? Békés Tamás kifejtette Veszprémben, hogy a tévémű hol film, hol dráma, hol a kettő keveréke. A hibrid nem a dilettantizmus jele, hanem új műfaj. Amelynek még nincs sajátos esztétikája., A tévémű — mondta — új minőség, melynek a Lukácsféle „egynemű közege": a távolbalátás, vagyis az események rögzíthetősége és viszszaidézhetősége. A feladat tehát: meghatározni, e fenti kiindulópontból, «a tévémű sajátos esztétikai kategóriáit, és rendszerbe szedni őket. Galsai Pongrác viszont nagyjából azt mondta, hogy a televíziós alkotásoknak valóban nincs sajátos esztétikája, de nem is kell, hogy legyen. Minthogy elismerte viszont — közvetve, rendezői értékteremtések, eredetiségek frappáns jellemzésével — egyedi tévéművek létét, tulajdonképpen a következő szimpatikus álláspontot vallotta: egyelőre nem érdemes az általános és ágazati esztétika feladatköreinek meghatározásával bíbelődni. Nézzük inkább azt a néhány igazán jelentős, eredeti tévéjátékot, és vizsgáljuk, kiindulva a maga zárt, saját teljességéből. Volt harmadik álláspont is, miszerint létezik ez a sajátos esztétika, csak még nem ismerjük a kategóriáit. Míg a maratóni vita zajlott, a zsűri — akár a hét többi napján — újranézte a versenyfilmeket. Esténként mi, a vitázók is néztük az ősbemutatókat, a tévében ezután műsorra kerülő újdonságokat. A külföldiek nézték a vásárlásra ajánlott programokat. A veszprémiek százai mindent láthattak. És ki-ki ítélt, esztétikai kategóriákat is figyelembevéve, vagy enélkül. Akik enélkül — elég népes tábor: a tévé mindenkori, széles közönsége. A nézőket ugyanis nem annyira az esztétika érdekli, inkább „csak" jó tévéműsort szeretnének. Vajon előbbre hozzák-e kívánságuk teljesülését a veszprémi találkozók? Minden bizonnyal. Hiszen a díjaknak értékorientációs szerepük is van, a vásárból ott a haszon, amellyel gazdálkodni lehet jobb produkciók érdekében, az ősbemutatókat követő ankétokból szellemi tőkét lehet kovácsolni, a szakmai vitákból úgyszintén. Ráadásul ez utóbbiak a veszprémi találkozók legolcsóbban előállítható eseményei, tehát egyedülállóak a következő szempontból: az anyagi ráfordítás itt biztosan megtérül. Sulyok Erzsébet * A találkozó díjai: a drámai kategóriában fődíjat kapott a Naponta két vonat, Gorkij novellájából a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Gaál István. Ugyancsak fődíjas a Felső-Ausztria című tévéjáték, rendezője Gothár Péter. A szórakoztató kategóriában nem adtak ki fődíjat; Örkény István: Egyperces novellák (rendező Kern András), valamint az Egymillió fontos hangjegy Fonográfműsora (rendező Bodnár István) megosztott díjat kapott A veszprémi tanács különdíját a Segítsetek! Segítsetek! (rendező: Nemere László) kapta, a kritikusok pedig Fehér György A bosszú című tévéjátékát ítélték legjobbnak. A közönség díjával a Sakk-mattot (rendező: Félix László) tüntették ki. Sokéves kísérletezés után 1976 őszén lehetővé vált, hogy az általános iskolák alsó tagozatában bevezessék a 11 napos oktatási ciklust Az iskolák mintegy négyötöde élt is a lehetőséggel. Azóta eloszlottak a kezdeti kételyek, amelyek nem nagy jövőt jósoltak a nagy horderejű intézkedésnek. Gondoljuk csak meg: az országban 400 ezer iskolás és 20 ezer pedagógus számára teremtette meg a kéthetenkénti áhított szabad szombatot A tapasztalatok egyértelműen pozitívak: kiegyensúlyozotabbak, nyugodtabbak lettek a kisiskolások, hiányzásuk ugrásszerűen csökkent. Nem igazolódott az az előzetes vélekedés sem, hogy a gyakori kétnapos szünet után szinte újra kell kezdenie a munkát a pedagógusnak. Érthető tehát, hogy azóta állandóan napirenden volt a kérdés: a felsőtagozaton tanító pedagógus nem érdemel szabad szombatot? Az sem mellékes körülmény, hogy számos családban szinte semmire sem mentek a szabad szombattal, mivel a kisebbik gyerek alsóban, a nagyobbik. felsőben tanult, aki viszont a hét minden napján kénytelen volt iskolába járni. Megszűnnek az efféle gondok : az oktatási miniszter utasítása értelmében szeptembertől valamennyi általános iskolásra és nevelőre vonatkozik a 11 napos munkarend. Egymillió gyerek, 70 ezer pedagógus jut általa a régen várt szabad szombathoz. Ez év őszétől kezdik bevezetni az új tanterveket, ezért az intézkedés megvalósítása nem járhat együtt óraszámcsökkentéssel. Mi hát a teendő? Bizony nincs más lehetőség, csakis a tanév meghosszabbítása. Siessünk gyorsan hozzátenni: korántsem arról van szó, hogy ezúttal a gyerekek június végéig görnyednek majd az iskolapadban, hiszen a miniszter az eddigi 198-ról 192-re csökkentette az előírt tanítási napok számát, s ez máris egyhetes megtakarítást jelent. A fennmaradó tízegynéhány napot szintén be lehet hozni. Ezentúl igyekszenek majd szeptember elsején megkezdeni a tanévet, persze csakis akkor, ha ez a dátum nem a hétvége valamelyik napjára esik Némileg kurtább lesz a téli, illetve a tavaszi szünet, s ezzel lehetővé válik, hogy a 1—6. osztályosok június 10-ig elvégezhessék az előírt tananyag feldolgozását. A 13— 14 évesek „zárórája" természetesen attól is függ, hogy hány napon keresztül végeznek úgynevezett közhasznú munkát. Legkésőbb június 20-ig minden iskolában befejeződik a tanítás. Az intézkedés mellett aligha kell érvelni, hiszen az illetékesek úgy rendelkeztek, hogy az iskolai szabad szombatok egybe essenek a szülőkével. Igaz, nem minden felnőtt szabad szombatos, s az is elmondható, hogy nem mindenkinek esik egybe a hét végi kettős pihenő napja az országban kialakult formával. A fő cél mégis az, hogy pihenésben, szórakozásban, otthoni munkában többet legyen együtt a család. Mód nyílik tehát arra, hogy a tanácsok művelődési osztályai — ha helyileg a szülők többsége másik héten kapja meg a szabad szombatot, mint az országban általában —, ennek alapján jelöljék ki az iskolában is a pihenőnapot. Bármilyen rugalmasan is kezelik ezt az intézkedést, sajnos minden szempontot nem lehet figyelembe venni. Lesznek szép számmal szülők, akik dolgoznak azon a napon, amikor gyermekük iskolájában nincs tanítás. Természetesen gondoskodnak az oktatási intézményekben felügyeletről, nem kell tebát attól tartani, hogy az intézkedés több kárt okoz, mint hasznot. A felmérések szerint az elmúlt két tanítási évben az alsósok 10—15 százaléka vette igénybe az ügyeletet, ez az arány várható az intézkedés kiterjesztése után is. A töbjpség, a gyerekek 85—90 százaléka — remél, hetőleg — számos élmény, nyel gazdagodhat a szabadnapok révén, ez mindenek, előtt az édesanyákon, édes. apákon múlik. F. Gy. Michelson nem jár a Balatonra Szép, hangulatos melódia szólt vagy tíz évvel ezelőtt arról, hogy a szerelem szomorú. Nem énekszám volt, zenekar adta elő: valamit — intuitíve — megsejdített minden szerelem születésekor fogant tragikumából és csöndes, mélázó szomorúságából. Kicsit mintha Krúdy Gyula írásai szólaltak volna meg hangosan. Talán valami effélét akart volna a televízió a múlt héten szerdán Kamondy László két novellájából készített két tévéjátékkal: Feltételes vallomás; Ismerkedés tükörből. Hogy mi valósult meg mindebből, arra kicsit még viszszaemlékezni is rossz. Hoszszú évek szívós tévénézései révén megszoktuk ugyan, micsoda fantasztikus közhelyek és sokszor az abszurditásig terjedő sületlenségek kerülnek a vizualitás nem túl válogatós hálójába. A szerdai Feltételes vallomás sajnos, tartotta a szintet. A házibulin történő ismerkedés semmitmondó, álbölcsességekkel terhes históriája" után a balatoni társasüdülésen résztvevő szép és magányos professzorné (hogy a szerzők hol láthattak ilyet?) tragikus, félreértésekkel és logikai bakugrásokkal terhelt történetét az ő díjbirkózó megjelenésű, nonkomformista festőjével. Sunyovszky Szilvia túl szolid volt kikapós professzornénak, Bujtor István túl erőteljes művészlelkű festőnek. A szerdai élmények után félve várhattuk a péntek estét: egy héten belül még egy tévéjáték. Nos, az ünnepi könyvhéten Szegeden is járt észt író, Jaan Kross kisregényéből Bíró Zsuzsa által televízióra alkalmazott Michelson beiktatása szinte meglepetésszerűen kellemes, jó estét szerzett. Fura véletlen: a Michelson beiktatásának főszereplője is Bujtor István volt. Nemcsak meggyőző: igen szimpatikus is volt a XVIII. századi miliőben, jobbágy származású tábornokként. Igencsak a mához szóló, a mára asszociáló kérdéseket hordozott a kiváló észt író müve. Mert ma ugyan hány „káder" vinné el egyszerű származású szüleit (a szavakon túl tettekben hovatartozását demonstrálandó) arra az ünnepségre, ahol valamiféle mai matrikulába iktatják be nevét, érdemeit elismerve? Hát aki a hatalom birtokosaként szerte a világon a kor haladó mozgalmai felé kacsintgat, ha mégoly ügyesen is, nem teríti-e le egy „eltévedt golyó"? Külön nagyszerű perceket szerzett Bulla Elma és Páger Antal Michelson szüleinek szerepében. S még valaki: Györffy György az intrikus Meyerhof alakítójaként. Pedig... A Michelson beiktatásában is volt ám szerelem. Előbb szomorú, később vidámabb, de a valóban tragikus vég miatt szükségszerűen újra és végérvényesen szomorú. Volt rohanás is, hiszen Michelson örökmozgó igazi katona: Szentpétervár és Tallinn között hol itt, hol ott tűnik fel, keresvén a maga igazát és hadakozva az intrikák ellen. (Ennyi és efféle mozgáshoz nem is kell XVIII. századi katonának lenni.) S volt izgalom is, volt elég érzelmi azonosulást kiváltó momentum is. Talán az segített — még egyszer és utoljára a szerdai tévéjátékra gondolva — hogy a darab kétszáz évvel ezelőtt játszódott? Vagy az, hogy Michelson bármennyit futkosott is, nem járt a Balatonra? Do/nonkos László Mérlegen a magyar színház üpitőfciisor Hétfőn nyitotta meg nyolcadik alkalommal kapuit Egerben az itjúsógi építőtábor, amelynek házigazdája a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola. Az egri, a pécsi, a szegedi, a miskolci es a budapesti tanárjelöltekkel együtt részt vesznek a munkában a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola külföldi — szovjet, bolgár, csehszlovák és lengyel — testvérintézményeinek hallgatói is. A tanárjelöltek Egerben az új kórház építésén, valamint a város szépítésén dolgoznak, Azzal kezdődött a műsor: vajon színháztörténeti szempontból fordulópont volt-e a most lezárult évad Magyarországon? S jóllehet dr. Tóth Dezső kulturális miniszter-helyettes, a Kossuth rádióban pénteken délután elhangzott, Gondolatjel című „Vita, interjú, jegyzet a kultúráról" műsor vendége megkérdőjelezte az igenlő választ, egyvalami tény: komoly jelentőségű évadot hagyott maga mögött a magyar színházi élet. Ezt a felismerést tükrözte, ezért a felismerésért készült voltaképpen ez az egy óra. Osgyáni Csaba szerkesztőműsorvezető semmit sem hagyott ki, ami nagy érdeklődésre tarthat számot. A Népszínház létrejötte, a nemzeti színházbeli változások, a .vidéki színházak helyzete, az átépítések kérdései — mindenre sor került, s mindenhez hozzá is szólt valaki. Igen nehéz bármit is kiemelni a sok fontos észrevétel és gondolat közül, de néhány mindenképpen különös figyelmet érdemel. Pro primo: még mindig sokan beszélnek a Nemzeti Színházban történt változásokról, és az azt követő helyzetről, már ami a vidéki színházakat illeti. A miniszterhelyettes szerint nincs itt akkora baj, hogy temetni kéne a „megcsapolt" vidéki színházakat, Kecskemétet. Szolnokot, Kaposvárt. S a Kecskeméten a „Ruszt-érában" játszó Gábor Miklós el is mondta: a legnagyobb sikerek is félházzal mentek, Pestnek és a szellemi elitnek voltak ezek a kitűnő vidéki színházak — ám az onnan fel- és visszakerülteket már egészen más mércével fogják mérni a fővárosban. Csatlakozzunk az optimistákhoz : talán valóban nincs olyan nagy baj, hiszen a győri színház elkészülte, a két év múlva meginduló rácliojígyeío nyíregyházi társulat, s a távlati zalai színházi Igények nyilván szintén segíthetnek a vidéki színjátszáson. Budapest pedig ... Pest az Pest, ezúttal a szó jobbik értelmében. Pro secundo: dr. Tóth Dezső törvényszerű igazságot mondott ki: a színházvezetés, a megyei tanácsok és a minisztérium együttes, jó csapatmunkája lehet a biztosíték mindig és mindenkoron egy-egy színház színvonalas, jó munkájához. Ehhez a megállapításhoz nem kell különösebb kommentár. Pro terzio (s egyben ultima ratio): a színházak rekonstrukciójával kapcsolatban szó volt a szegedi színházról is. S megkérdeztek néhány szegedi színházlátogatót: mi a véleménye a város színházának színvonaláról. Amiket mondtak, ezúttal hadd hallgassuk el szerényen. D. L. Minőségügyi konferencia Budapesten tartják a XXIII. minőségügyi konferenciát a jövő év szeptemberében — határozták el az Európai Minőségügyi Szervezet (EOQC) Drezdában tartott XXII. konferenciáján. Itt a magyar küldöttséget Sütő Kálmán, a Magyar Szabványügyi Hivatal elnökhelyettese, az EOQC alelnöke veaette. (MTI)