Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

10 Vasárnap, 1978. július 23: WLIDMZESS3SH N •Jfc (jSTjfe jii jurij Mihajlik Magyar hegedűk Testvérlapunk, a Vecsernyaja Odessza „Poetyicseszkie sztroki" (Költői sorok) rovatában ez olvasható: „A múlt év októberében Szegeden megrendezték az Odessza barátsági hetet. Ismeretes, hogy Szeged Odessza testvérvárosa, s Csongrád megyét — melynek székhelye Szeged — megyénkkel régi, erős barátság köti össze. A baráti hétre küldöttség érkezett Odessza megyéből. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is velük tarthattam. A világot megismerve önmagunkat is megismerhetjük —ez az ősi mondás változatlanul érvényes ma is, azt hiszem. Magyarországon töltött napjaim során nemcsak arra nyílt lehetőségem, hogy ismeretséget és barátságot kössek sok vidám, jószívű, vendégszerető házigazdával, hogy belülről is megfigyelhessem egy baráti szocialista ország életét, hanem valami újat is felfedezhettem magamban, olyan benyomásokat, érzéseket, melyek létezését csakis ennek az utazásnak köszönhetem. Ezekről szól a "Magyar hegedűk* c. versciklus, melyet a Vecsernyaja Odessza jóvoltából most örömmel nyújtok át olvasóimnak." A csendvizű éji Tiszába én nem dobok érmét Nem ámít a néphit, Hisz úgysem hoz vissza a sorsom. Csak emlék és álom, Mi fényt csihol újra és újra, Ha múlt mához koccan, — Mint tűzkövön egyre a szikra, Csak villan és tűnik a lángja. Mily lomha az elfolyó hullám, És röpte sem új már Felettünk a néma madárnak. Ott túlnan a parton Az esteli fátyol opálban Már búcsúra indul. Hát elmegy a vándor sirályhad, Még szárnyhegye vízarchoz simul, S bár vágya is itt még, — De elröppen, s vele az emlék. Lent hangja kél éjnek, Míg íve csak sejlik a hídnak, És hullámot ringat Lágy ködbéli karja a szélnek. Ma csillag hull mélybe, Az éj szeme süllyedő érme. II. Pirkad. Hajnal hat óra. Alszik a város, madár se szóL Ma is, mint tegnap hajnalban, Lópata koppan valahoL Hatot üt az óra épp, Elmúlt korok mélyéből Ismeretlen harcos nép Vad vágtában élre tör. Talpra bátran, mesterek! Ébredjetek, hajnal van! Hatot üt az óra épp, Mén dobog az udvarban. Nagyot horkant, felnyerít. Halld! A föld is megremeg Aljzva feszüljön az íj, Fémpajzs óvja testedet! Kinek karja fergeteg, Kinek lelke száz lángban, Múlt katonák, keljetek! Mén dobog az ajtóban. Ördög kísért, lidérc nyom? Egy se kel már hajnalban. Messze jár már, eldobog Lópata a városban. Ez az utca de keskeny! Vágtázni már nem való. Fűszeresnek, tejesnek Nem is kell már hátasló. Hallgat a csend, hajnaltájt Agyából a Nap kikéL Halom munka vár reám, Nem is vár, már jön felém. Túlharsog majd száz torok, Sok gond, bántalom befed. Hajnal hatkor mén dobog, Ezt az egyet ne feledd! III. üresen várt még a csárda. Hangszert hangolt a cigány. Halkan játszott még a banda Unott slágert, víg nótát. És mi közben adomáztunk. Munkánk szidtuk, hahotáztunk, Égő száj-a pálinkáztunk Egyre többet, nehogy fázzunk. A sarokból észrevétlen Ifjú nőtt ki, mellény rajta. Hogyan történt, ma sem értem: Hegedűjét vállhoz kapta, S édest játszott, ismeretlent, Furcsát, mégis ismerőst Honnan áradt, érthetetlen, Hogy sugárzott ily erőt Vajon mit mond el e dallam? Rónák bús hangján beszél. Tisztán hajlik, szinte hallom, Messzi hazámról regél. Félrefordul, remeg zokog Ádáz emlék rázza meg Üj sóhajra újra boldog, Játszi jókedv szállja meg Azt beszéli ez az ének — Könnyét mosoly pergeti —, Igaz honfi szülőföldjét Szülőjeként tiszteli. Mit rárakott, tenger terhet Görnyedt-büszkén cipeli, Keser-édes életéért köszönetet mond neki. Mi zokszó nélkül kiálltuk A Pokol lázíts kínjait Még a mélyben sem feledtük: A fény ls hordja árnyait. Könnyebb tán a csergetegnek, Dőlt gerincű lágy füveknek Illó létük tartani? Emberként szebb küzdenL Azt üzeni ez a dallam, Mindig is egyről beszél: Az az ország halhatatlan, Hol mindenki hősként éL Bárhol futkos ott a gyermek, Virághajú dombra ér Pihenni furulyaszó mellett, Álmodni ébren — zenét. Magyar hegedűk, köszönöm, Hogy ámulva hallgathatom, Mint fakad búra öröm Remegő húrjaitokon. IV. Eleted delét tán jobb, ha tűnni Htod, Tibetbe jutni fel tán akkor éri meg így lenn a honi tájat örökre szívbe zárod. Mely oly csoda és gyermekfő azt úgysem érti meg Hogy keserű a szél is, szárazabbat fűj, Ágak közt sem dél tüzel már, alkonyat parázslik, De mind tiéd, mi itt e földön messzeségbe nyúl, Lelked régi bánata könnyű csenddé válik. Paraszt kunyhó imbolyog tarló tengerében. Göndör birka füvet tép rőt bokor tövében. Cifrán nem hivalkodó, hogy szemedbe tűnnék, Földi létünk igaz éke ez az egyszerűség Magyar Alföld, valaha tenger simult hátadra. Most is hullámzik rajta, csend leplével takarja. Hajlok, merítek füvet, cseppje arcom mossa meg Ajkam nyílik sós ízre. őszi fűszál nedvére. Mily szilajon ült lován harcos ősöd, a nomád, lét határon vágtatott, házat házra felgyújtott, légiem maradt nyergében, a hunyó Nap fényében ligát némán adta, a végtelen rabja lett. :eted delét ne bánd, ha tűnni látod, •dvedbe zárni csak halkan éri meg A harcban szerzett rónát, mit békéd csenddel [szánt most, 5 mert hazád ez neked, a legszebb csúcs tied. V. Hívő szavam száz rézkürt, harsona, Messzi városok, el nem ér soha. De emlékemre némán ráfelel Öpusztaszer, Hódmezővásárhely. A kicsiny terek szürke kövein Avart kavartak egykor lépteim. Levéllel nyomom nagy szél kapta fel, 11agával vitte idegenbe, el. ^pusztaszer, Hódmezővásárhely, óg barátaim mind maradtak ott, 3 érzik talán, velük ballagok, Hol utca hajlik, ablakfény mereng S ha új nap kél, egy régi földereng, ^pusztaszer, Hódmezővásárhely. Két órahosszat titkon elhagyok, És újra hallom drága hangotok. Fordította: DÖMÖTÖR ROZA A Nyári Tárlat műveiből BERKI VIOLA: ÖSZ MADARAssi WALTÉR: ERMEK ZOLTÁNÉT ISTVÁN: AFAM 68 ÉVESEN «