Délmagyarország, 1978. június (68. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

Négyezer éves műemlékek az Alföldön Budapesti levél » A szeri nemzetgyűlés után a hét vezér itt hét halmot emelt — olvashatjuk Hornyik Jánosnak, Kecskemét tudós főjegyzőjének Pusztaszerről 1865-ben írt könyvében. Tanúsítja: szer síkján a hét halom ma is fennáll — bizonyításképpen fel is sorolja rendben: Kovácsné Halma, Sáregyházi Halom, Szárnyék Halom, Vesszős Halom, Kártyás Halom, Császárné Halma, Lukas Halom. Ma már tudjuk, hogy ezen a területen sokkal több halom van, mint hét; azt is, hogy a felsorolt halomnevek — egy kivételével — a XVIII. századból származnak részint a tulajdonosokra, a halom alakjára, részint kisebb-nagyobb eseményekre utalva. A kivétel: Sáregyházi Halom — ez a név középkori eredetű, mert tetején vályogból épült templom romjai találhatók. Hornyik állításából mennyi a legenda, mi az, amit a helybeliektől hallott, vagy az, amit ő talált ki, azt ma már lehetetlen szétválasztani. Föltehető, hogy az egykori főjegyző azoknak a halmoknak nevét sorolta fel, melyek az akkori közhit szerint a honfoglaláshoz kapcsolódtak. — Ezeket a több nevű — kunhalom, őrhalom, határhalom, kurgán — földépítményeket a közhit középkori eredetűeknek tartja. Mi az igazság? — kérdem a neves régészt, Trogmayer Ottó múzeumigazgatót — Több mint háromezer halom állt vagy áll ma is az Alföldön. A megyében a két legnagyobb és legmagasabb a már említett Császárné vagy Nagycsászárné halma — ez a műit században még 15 méter magas volt. A-másik a Szentes—Szegvár közt fekvő Sáp halom — tetején a középkori falu temploma állt Ezek a halmok nem középkori eredetűek! Ásatásaink bizonyítják. Ezeket a furcsa földpiramisokat egy különlegesen fontos szerepet játszó nép hagyatékaként tartjuk számon. — Mióta kutatják nálunk e halmok titkát? — A magyarországi kurgánkutatás a múlt századba vezethető vissza. E század elején elsődlegesen Debrecen környékén Zoltay Lajos tárt föl többet. A kutatók apró megfigyeléseiket lapokban publikálták is — ezeket —, mint korai eredményeket — Kőszegi Frigyes foglalta össze. Az 1960-as evekben a szegedi egyetem régészeti tanszékének vezetője, Gazdapusztai Gyula vezetett föltárásokat, az ő eredményeinek feldolgozója és továbbfejlesztője Ecsedy István. A jelenben egy megyei kollektíva folytatja ezt a munkát. Megjegyzem: e témával Moszkvától Los Angelesig foglalkoznak. Egyes kutatók szerint ugyanis ez a halmokat építő nép az indoeurópaiak, vagy indogermánok őse Állítják azt is, hogy i. e. 2000 körül ők hozták be a házilovat Európába, pontosabban a Kárpátmedencébe. Következik tehát, hogy ezek a halmok — gyakorlatilag — negyezer éves piramisok! — Kultúrájuk megnevezésére — tudomásom szerint — többféle fogalmat használnak? — Igaz — nevezzük okker-, kurgan- vagy gödör-sírós kultúrának. E háromféle elnevezés mindegyike jellemző rá. Okker-síros azért, mert általános volt a szokás, hogy a sírba apró okkerrögöcskéket helyeztek eL Nem tudjuk miért — talán mert az okker az élet színe, és a halott arcát velük — púderszerűen — bedörzsölték. Ez rendkívül vékony réteget alkotott, mert ha vastagabban kenték volna be, akkor a csontok megvörösödtek volna. A kurgánsíros kultúra elnevezés adott: a Szovjetunió déli részétől, a Kaukázustól nyugatra egész Európán át így temetkeztek. A gödör-siros azt jelenti, hogy a halmon belül többféle temetkezési szokás érvényesült — van, amikor csak gödröt ástak, előfordul, hogy katakombaszerű sírt találunk, de arra is van példa, hogy a föld felszínén, tetején faszerkezetet — hátaitól — taelttfc * áalott régsáre. — Hogy néz ki egy halom — belülről? — A föltárások adatai szinte egyöntetűek. Ástak egy nagy gödröt — ez az úgynevezett alapsír. Ezt a gödröt vagy lefedik, vagy ki is bélelik gerendákkal. Így alakul ki a sírkamra. Ebbe a halottat egészen sajátságos módon helyezik el: hátára fektetik, két keze a hasán nyugszik, térdeit az álláig felhúzzák. Az izomzat elpuhulása után a lábak ebből a helyzetből elmozdulnak, szétválnak. A halott csontváza ezután — úgynevezett — „békafekvés"-ben maradt ránk. Ez a temetkezési mód igen jellemző erre a vándorló népre. A sírkamrák mellékletei — látszólag — nagyon szegények. Ha azt vesszük, hogy háromezer kurgán van az Alföldön, és ha egybe öt embert temettek el, ez 15 ezer sír. Ebből a korszakból viszont mindössze két edényt ismerünk, nagyon ritkán kőkések és kisebbnagyobb rézgyöngyöcskék kerülnek elő. Ami a legmeglepőbb: prémmel nemcsak a halottat takarták le, hanem a sírkamrát is állati bőrrel bélelték ki. Erre a sírkamrára emelték a halmot a környező föld összehordásával. Emlékmű tehát a halom — emlékmű, akár az egyiptomi piramisok, vagy az indiai Tádzs Mahal. Míg azonban ezeket a rabszolgák hada építette, e halmok a rokonok, a nemzetség tagjainak munkája halottuk nyugalmának biztosítására. A halott nyugalma ugyanis az ő nyugalmuk is. Ha meghal a család vagy a nemzetség egy másik tagja, akkor utántemetkezés következik. Találunk mellétemetkezést is. Mindkét esetben a halmot megpúpozzák. Nagyban függ a halom nagysága a család, a nemzetség lélekszámától, gazdagságától, lehetőségeitőL — Tettek-e kísérletet a sírok kirablására? — A legenda, hogy ezekben a halmokban kincsek vannak, mais él, miután eredetüket a közhit a hunokhoz, Attilához köti. Nem meglepő tehát, ha csaknem mindegyikben találunk rablóaknát. Ez egy kútszerű fúrat. Szerencsére — több okból — a rablók becsapódtak. Először azért, mert a szél ezeket a halmokat egy kicsit arrébb tolta — vagyis: egyik oldalon lehordja, a másikon feltölti. Tehát központja eltolódott. A másik: nem biztos, hogy az alapsír már eleve pontosan centrálisán fekszik, tehát a rablók — mindkét esetben — mellé ásnak. A harmadik eset, hogy az omló, puha földbe — ráadásul titokban! — nem volt módjuk az alapsírig hatolni. Találtak Magyarországon olyan beszakadt rablóaknát, amelyik a XVII— XVIII. századbeli sírrablót betemette. — Program szerint történik-e halmok föltárása? — Többféle lehetőségünk van — a körülmények megszabják programunkat. Egy kurgán föltárása ugyanis egy erkölcsi akadályba ütközik. Ha mi föltárunk egy halmot, ezzel meg is semmisítjük, tehát egy meglevő műemléket pusztítunk eL Miután ennyi halom műemlékké nyilvánítása lehetetlen, vannak esetek, amikor akceptálni kell egy-egy gazdaság kérését elhordásukra, de ezt csak abban az esetben engedélyezzük, ha a halmon sem templom, sem temető nincs, és szakszerűen átkutathatjuk. Térképünk pontosan jelzi — hogy úgy mondjam — „értékét". Ezen a nyáron például Makó környékén két halom föltárását irányoztuk elő. — összegezésként: mi e halmok kutatásának jelentősége? — Tudományosan föltárjuk egy olyan népnek a hagyatékát, amelynek alapján következtethetünk eredetére, korára, mozgására, gazdasági életére, esetleg társadalmi berendezkedésére. Minden kis adatnak számos vetülete van: az áldozati máglyák állatcsontjainak, a prémeknek, a fakorhadékoknak eíemzése e korszak növény- és állatvilágára, az emberi csontok embertani vonatkozására vet fényt. Legutóbb például a szentesi múzeum igazgatója, Hegedűs Katalin Besenyőhalmán — a kurgán belsejében — egy egészen különleges értékű építményt talált. Szerkezete: alól négyszögletű, felül kerek. Ennek most keressük dél-oroszországi párhuzamát, miután építkezési formájukat onnan hozták — fejezte be nyilatkozatát Trogmayer Ottó. Az őstörténetben vannak fehér foltok. Ezekről tudósainknak-kutatóinknak is elképzelése még igen halvány. Apró adatokból — sok-sok munka révén — áll össze valami kép a négyezer évvel ezelőtti életrőL Most erről ennyit tudunk... SZABÓ ENDRE — Hát lehet Szegedet elfelejteni? — így válaszolt Rajz János, a szegediek régi, kedvenc komikusa arra a kérdésemre, hogy emlékszik-e pályájának kezdetére, első sikereire? Öt sem felejtették el a szegediek. Áz idősebb nemzedék még jól emlékszik híres szerepeire, az „Egerek és emberek"-re, a „Szorocsinci vásár" kis ördögére vagy a „Coppélia" című népszerű balett Coppelius mesterére. A fiatalok meg filmszerepeiben ismerték és szerették meg. Rajz János volt az a megbízható, ideális színész, akire mindig lehetett számítani. Ö, meg legjobb barátja, a másik kiváló jellemkomikus: Sugár Jenő, aki oly hirtelen és tragikus módon halt meg Szegeden, pályája delelőjén... — De most derűsebb dolgokról beszélgessünk — mondotta Rajz János, szegedi emlékeit idézve. — Szegeden nagyon boldogok voltunk. A feleségem szegedi születésű volt, ez is Szegedhez kötött. Sétáltunk a Tisza partján, mutatta nekem a „Sárga Strand"-ot ahol gyermekkorában ingyen lehetett fürödni, majd az újszegedi nagy parkot, ahol bújócskát lehetett játszani... Én ma is szegedinek érzem magam... A művész felesége: Süli Manyi — bájos, filigrán termetű, kedves hangú színésznő volt —, két éve meghalt Rajz János azóta nyugdíjba vonult, félszázados színészi múlt után; ma már csak ritkán vállal egy-egy filmszerepet. Éldegél pesti, Galamb utcai otthonában és így gondol vissza a szegedi szép időkre: — A felszabadulás után Szegeden volt az első állami színház. Olyan nagyszerű színházat nem is lehetett másként létrehozni, mint szabad lélekkel, boldog akarással! Amikor már nem kellett semmitől félnünk! Tiszta szívvel komédiáztunk. Jöttek haza a száműzött, kiváló művészek. A zenekarban 100 zenész muzsikált, az első két sort hozzá kellett venni a zenekarhoz a nézőtérből. Jól emlékszem az első igazgatókra, művészekre, akikkel együtt pályáztam. Lehotay Árpád, Vaszy Viktor, ők voltak az első igazgatók; nagy művészek, akik a felszabadulás után felléptek: Pataky Kálmán, Beregi Oszkár a lányával, Beával — ők a hosszú éhezés után jöttek Szegedre — jóllakni végre... — Az- . tán Bessenyei, Simándy József, Lakatos Gabi, és sokan mások. Lehotay és Vaszy csodálatosan nívós előadásokat produkáltak! Hiszen a színházhoz is, akárcsak — Montecuccoli szerint a háborúhoz —, 3 dolog kell: pénz, pénz; pénz... Jól emlékszem: a „Háry János"-hoz 60 tagú férfikórus számára 60 pár csizma és 60 katonaöltöny készült a színház szabászatán, cipészműhelyében. A díszleteket pedig Varga Mátyás tervezte. Aztán végeszakadt a szegedi történelmi szép naprknak... A nagy művészek szétszéledtek, pedig szívesen maradtak volna, mert mindnyájan szívükbe zárták Szegedet. Elcsábították őket a felszabadult városok, s a főváros szinházai. Rajz János még 3 évig Szegeden maradt, itt aratta emlékezetes sikereit, amelyekre e sorok írója, mint akkori szegedi színházi kritikus, még jól emlékszik. Aztán felkerült Budapestre. Egy kis színpadon százszor alakította a „Peleskei nótárius"-1 s ezután a szériás 3 hónap után már kezében volt a szerződés a Nemzeti Színházhoz. Harminc év pergett le azóta életünk homokóráján... A művész mögött a sok-sok nagyobb és kisebb jellemábrázolás színpadon és filmen. — Melyik szerepére emlékszik vissza a legszívesebben? — kérdezem. — Mindegyikre, de különösen egyre a szegediek közül. A „Szorocsinci vásár" kis ördögére, aki mindig ott volt a színen — csak a közönségnek volt szabad észrevennie —, drótkötélen táncoltam, mókáztam, kacagtattam, mint Puck „A szentivánéji álom"ban... Ott, Szegeden nagyon-nagyon boldog voltam, a szivem végképpen ott maradt... Így búcsúzott a felejthetetlen, kiváló művész rajtam keresztül a szegediektől s a várostól, ahol mint elismételte, akkor, 3 évtizeddel ezelőtt ő volt a legboldogabb ... CSANYI PIROSKA A

Budapestről induló expresszre Cegléden szálltam át. Átszállás után elfoglaltam a helyemet, majd elindultam az étkezőkocsi irányába, jobbra-balra billegve a kocsik folyosóin, néha elnézést kérve, néha pardont mormogva, ahogy továbbengedtek. Nagy volt a forgalom. Minden asztal foglalt, hol is talán lok helyet? Ilyenkor — mindenki tudja — oda kéredzkedünk, ahol a legkevesebben vannak, vagy oda, ahol már csak nekünk van egy üres szék. Messziről észreveszem, hogy az egyik asztalnál nagyon szép, fekete hajú nő ül egyedül, piros ruhában, fekete, széleskarimájú kalapban, a kalapon a ruha anyagából készített szalag. A nó talán negyvenes, de nagyon közel a negyvenhez. Szemüvegéről vékony lánc lóg le. Az asztalon magyar napilapok. Ez azért tűnik fel, mert francia lapot olvas. A kocsi elejéről átdöcögök a végéig. Szabad leülnöm? Parancsoljon. Jön a pincér, egy üveg sört kérek. Hozza, kitöltőm. A nó előtt egy fél deci konyak. Kis fejbiccentéssel köszöntésre emelem a poharat. A konyakkal visszaköszön. A poharat az ablak felé tartja, figyeli az áttetszően csillogó italt, anélkül, hogy egy kortyot inna. Kinn zuhog az eső. Gondolom, úgy láthatta, az esőcseppek belerobbantak a poharába. Megkérdezem, ért-e magyarul? Magyar, de ha akarom, beszélgethetünk franciául ia A magyar mellett maradok. Konyak és illúzió Miért nem ivott? Ha egymásra köszöntjük a poharat, illik valamennyit inni is. Kérdéssel válaszol. Hova utazok, rendszeresen-e, vagy csak látogató1 ba? Családlátogatásra a Hajdúságba. Ö is családot látogat, csak messzebbről és messzebbre. Párizsból a Nyírségbe. A célunk közel van egymáshoz, de a kiindulópont? Meg kell tudnom azt is, hogy 56ban ment ki a férjével, illetve akkor még udvarlójával. Férje kinn elvégezte az egyetemet, addig ö dolgozott, hogy fenn tudják magukat tartam. Férje az egyik nagy kiadó cégnél dolgozik. Párizst úgy emlegette, mint a fegyverek, a művészetek és a törvények városát. Nem emlékeztem, kitől származik az idézet, s arra sem, hogy tényleg Párizsra, vagy egész Franciaországra alkalmazta valaki valamikor. Akármelyikről is szólt az idézet, jó néhány évszázadot átfogott, ö divatszalont nyitott Férje el van foglalva, most nem utazhatott vele. A poharat ismét az ablak felé tartja, átnéz rajta, leteszi. Mozdulatai rendkívül ökonomikusak, visszafogottak, semmi fölöslegesség. A beszédhez semmi gesztikulálás. Hangja kicsit fátyolos, kifejezései választékosak, modora udvarias, kedves. Egész lénye mégis valami belső feszültségről árulkodik, amit mintha percről percre le kellene győznie. Beszélgetés közben többször viszszatér férje munkájára. Közeledtünk Debrecenhez. Megmondtam, benne is, a vele való beszélgetésben is gyönyörködtem, megismételhetetlenül kellemesen telt az idő, hiszen soha többet nem találkozunk. Mosolygott, felemelte poharát, de most sem ivott Táskájából magyar címkés fél decis konyakos üveget vett elő, a címkén olvashatatlan aláírás. Legutóbb, amikor együtt jártak itthon, a férje vette azzal, hogy soha ne bontsa fel, de míg fel nem bontja, mást se igyon. íme, itt van, hozza magával haza is. Nem iszik, azt szereti nézni, ha a konyakon átbukik a napfény, vagy az ital a pohárban felvidítja a szürkébe hajló világot mint most is, ebben a nagy esőben. Kifizeti, a pincér ftiajd megissza. További jó utat kívánva búcsúztunk el egymástól. Pár hónappal később Budapestre kellett mennem. Az értekezlet előtt összetalálkoztam régi nyírségi ismerősömmel. Szóba került emlékezetes utazasom. Tudta, kikről van szó. Egy faluból valók mindhárman. Ugyanarra az egyetemre jártak, amelyikre ő, csak más karra. A lány mindenképpen külföldre akart menni, udvarlója nem. Az egyik kiment, a másik maradt — meséli ismerősöm. A kinti megismerte a munkakeresés, a munkanélküliség gyötrő bizonytalanságát. Az ittnonival tizenöt éven keresztül levelezett. Megírta azt is, hogy alkoholista lett Tizennégy évi párizsi tartózkodás után nyithatta meg a kis butikot. Az itthoni tizenöt év elteltével megnősült' Tizenhat év elteltével jött először haza a kinti. Találkoztak. A férj — tényleg férj — ekkor adta át a kis üveget. Csak a múltról beszéltek. A nő rendszeresen hazajön a szüleihez Emlékeket keres, hogy élhesSm. Esőben a föld szagát, eső utáni napsütésben a száradó deszkakerítés párolgását, anyja dúdolását, a poros padláson a régi-régi kócos babát. Emlékekből akar jövőt építeni. Nemrég újból hallottam róla. A párizsi magyar nő, viszszautazása után két hónapra vigyázatlanul lépett le a járdáról. Egy teherautó alá került. Ott halt meg a kerekek alatt. A táskájában egy összetört kis üveget találtak, a címke ragasztóanyaga néhány üvegszilánkot összefogott. A címkén olvashatatlan aláírás. Picike műanyagzacskóban föld, miniatűr kötegnyi széna, aranyzsinórral erősen átkötve. Találtak egy fényképet is a kiömlő konyak enyhén e' rta. Nádtetős ház, előtte a irdán két gyerek. Az egyik fiú. a másik lány. Tizenket-tizenhárom évesek. CSOHÁNY I ÁSZLÓ