Délmagyarország, 1978. június (68. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-29 / 151. szám

2 Csütörtök, 1978. június 22. Tizenegy, huszonegy A villamos szereti a gyorsvonatot Testvérének hiszi — legalább mi, sínen járók tartsunk össze! — vagy hoszszú útról hazatérő feleségnek, mert minden este várja. Ha késik, akkor is megvárja. Az egyik megáll a vasúti kijáratnál, a másik valamivel előbb, a harmadik pedig éppen jön, mert neki az a dolga, hogy akkor is járjon, amikor a másik kettő vár. A busz haragban van a gyorssal. Nem várja, de ha netán találkoznának, elszalad előle. Hátulról integet neki pislogójával, és indul, mielőtt a leggyorsabb utas is fölkapaszkodhatna rá. Nem látná a sok embert, amelyik feléje törtet? Amazok látják őt. Azért lehet, mert a busz nagyobb, az ember pedig kicsi. Busz-alatti lélekbúvárok kellenének ide, hogy az ellenszenvnek okát adják. Nem merem elsorolni, az a legalább száz ember, amelyik hánykolódó farát még látja, mit mond ki róla hangosan, mert az éjfekete nyomdafesték ls elpirulna tőle, de ha fogná az átok a buszt, amit most mondanak rá, a másik kanyarban már szelelőrosta szórná széjjel. Azt mondom csak, amit a higgadtabb népek beszélnek. Magyarázza az egyik, hogy nem érti. Ha öt percet késik a gyors, már szidjuk az egész államvas utat. Azt mondjuk neki. megint Mászunk, Állunk, Várunk? (Mindentudó emberek szerint ebből lett ugyanis a MÁV.) Tipródik, aki vendégfogadó családi küldöttségként jött Jtí az állomásra, és az is kapkodja az óráját, akivel még csak Szatymaznál ingadozik a vonat, pedig már bent kellene állnia. A másik belevág, és azt mondja, sok vonatot taszigálnak félre az útból Pesttől Szegedig, hogy a vaspálya szabad legyen, hogy a gyors hadd fusson. Amelyik nem tud igazodni hozzá, álljon félre! Pedig, ha jól belegondolunk, kár sietni. Ha lassabban járna a gyorsvonat, húsz perccel kevesebbet állna az ember gyereke az esőben, buszra várva. Első szóra tudhatná mindenki, hogy annak a száz — vagy több — embernek nincs igaza, akinek minden percben legalább hatvanszor fordul meg fejében a busz. Mert az autóbusznak is van menetrend je, ki is van nyomtatva, tehát írás, azaz szentírás. (Ha itt-ott kimarad egycgy járat, mindjárt tudhatjuk, ideológiai gondok támadtak, valamelyik kanyarban új szentírásmagyarázök álltak elő.) Nem teheti meg ilyen nagy vállalat, hogy ennyi ember kívánsága szerint kapkodja magát. Ha egyszer nincs igazunk, ne is szóljunk bele. Mondhatnánk olyanokat, hogy Szeged nem becsüli saját fiait, akik éppen kebelére akarják hajtani fejüket. (Az egyik gyerek éppen apja jobb vállára, a másik a bal vállára buktatja a buksit.) Nem igaz. hogy saját álmos fialt nem becsüli a város, és azért nem várja autóbusszal, mert az idegent se várja. Ha egyszer ide jött, álljon csak nyugodtan, és tudja meg, hogyan lehet a napfény városában húsz perc alatt bőrig ázni. Vannak még kelekótya emberek — a százból ilyen is, olyan is kitelik —, akik elkezdik rebesgetni, az a busz miből él, amelyik elszalad a kétforintosok elől? Ha az utas nem, valaki csak kifizeti az üres fordulót. Valaki komoly pénzeket ad azért, hogy mi ázunk. Mindjárt jobban viseli az ember, ha tudja, hogy nem ingyen van. De beszélni azért nem érdemes róla, mert nagyon este van. Aki itt jártatja a száját, nem gondol bele, hogy üres buszt sokkal könynyebb vezetni, mint a rakottat, és a nappali hajtás után egy csöndes járat semmivel sem jobb, mint hivatalban kávét kevergetni, amikor a kuncsaftot sorozatban ütögeti a guta az ablak előtt. Abban maradtunk tehát, egymáshoz közel állók, azt sem nagyon várhatjuk, hogy a busz emberei megkérdezik egyszer a villamos embereit, ti hogyan csináljátok ősidők óta. mert ki menne el saját városába tapasztalatcserére. A vasutat kérjük tisztelettel, ne járassa olyan gyorsan a gyorsvonatot. Állítsa csak vissza azt a rági nótát, mely szerint fölülök az éjjelire, s reggel ott vagyok. A sok beszédre pedig ne adjon a busz. örüljünk inkább, hogy két űrhajó találkozását már meg tudja szervezni az emberiség. Az is csak addig tart, mondja a gonosz lélek, amíg oda nem fejlődünk, hogy űr-buszok járnak. Közel az idő, ür-es buszt már láttunk. Most ment el az orrunk előtt. Az egyik neve Tizenegy, a másiké Huszonegy. Horváth Dezső Mitől mozognak az árak? Az öröklésről Sz. S.-né szegedi olvasónk edesanyaja meghalt és végrendeletet nem hagyott hátra. Négyen voltak testvérek, de egyik nővérük három éve meghall. Olvasónk arra kíváncsi, hogy Ilyen esetben kik örökölnek; olvasónk és testvérei, vagy az elhalt nővérük gyermekei is. Tájékoztatást kér, hogy mit tartalmaz ezzel kapcsolatosan a rendelet. A7. állampolgárok öröklési jogát az Alkotmány biztosítja, és az erre vonatkozó részletes szabályokat pedig a Polgári Tarvénykönyv tartalmazza. Az öröklési jog szabályai széles körű lehetőséget adnak arra, hogy mindenki szabadon rendelkezhessék vagyonával halála esetére. Ez a rendelkezési jog gyakorlatilag végrendeletben, öröklési szerződésben stb. nyilvánul meg. Ha az örökhagyó után végintézkedés (végrendelet) maradt, akkor az határozza meg az öröklés rendjét. Ugyanakkor a törvény megállapítja az öröklési szabályokat olyan esetekre, amikor valaki végintézkedés hátrahagyása nélkül hal meg. Ilyenkor a törvényes öröklés szabályai jutnak érvényre. Ilyen esetben a törvény szerint elsősorban a gyermek a törvényes örökös. Amennyiben az örökhagyónak több gyermeke van. a gyermekek egyenlő részben örökölnek. Ha az örökhagyó valamelyik gyermeke az öröklésből kiesik, az 6 gyermekei, vagyis az örökhagyó unokái öröklik azt a részt, ami az örökségből kiesett gyermekre jutott volna. Olvasónk esetében az örökhagyó négy gyermeke közül az egvik az örökhagyó halála előtt halt meg és két gyermeket hagyott hátra. A törvényes öröklés a következőképpen alakul ez esetben: az örökhagyó életben maradt három gyermeke kapja az örökség háromnegyed részét, míg az örökség egynegyed részét egyenlő arányban fel kell osztani a korábban elhalt nővér leszármazói — az örökhagyó unokái — között. Abban az esetben, ha az örökhagyónak leszármazója (gyermeke, unokája) nincs, az örökhagyó házastársa az örökös. Olyan esetben, ha a7. örökhagyónak — például egy hajadonnak — sem leszármazója, ,sem, házastársa nincs, a törvényes öröklés vendjén az örökhagyó szülei örökölnek egyenlő részben. Az öröklésből kiesett szülő helyébe ennek leszármazói örökölnek ugyanolyan módon, mint a kiesett gyermek helyén annak leszármazói, vagyis az örökhagyó testvérei. Ha a kiesett szülőnek nincs leszármazója, egyedül a másik szülő, illetőleg — ha a másik szülő is kiesett az öröklésből — annak leszármazói örökölnek. Dr. V. M. 2

A jobb, korszerűbb • termékek magasabb ára — mert jobb,' értékesebb anyagból, magasabb értékű munkával előállított termék — legtöbb esetben indokolt és elkerülhetetlen. Aki nem tartja szükségesnek, hogy egyre jobb, praktikusabb, szebb termékek készüljenek, a tudomány folyamatosan születő űj eredményeit hasznosítóak, az akarva, nem akarva megkérdőjelezi a fejlődést. A magasabb termelési költségeknek az árban meg kell térülniük. Ha az anyag drágább, ha a munkabér emelkedik, ha a termelőeszközök egyre értékesebbek, akkor, hogy a befektetések megtérüljenek — emelni kell az árakat. (A külföldi, importált nyersanyagok áremelkedése ellen sem lehet mit tenni.) Bőséges tartalékok Elképzelhető persze (nagyon is!), hogy a termelési költségek növekedését a vállalatok ellensúlyozhatják például a termelékenység javításával, a selejt csökkentésével. az állásidők lefaragásával. Ez azonban csak egy ideig jelenthet tartalékot. nevezetesen, amíg ezekben nagy megtakarítási lehetőségek rejlenek. Ezek a tartalékok ma még sok helyen. s elég bőségesen rendelkezésre is állnak. Éppen ezért — e tartalékok feltárását sürgetve —, rendelkezett úgy a kormányzat, hogy például az 1978. január 1-vel hatályba lépett termelői áremelések jelentős részét a gyárak nem háríthatják át a fogyasztókra. Az emiatt esetleg bekövetkező eredménycsökkenést mindenütt jobb hatásfokú munkával kell ellensúlyozni, ha a vállalati nyereséget nem tudják (esetleg különféle törlesztési kötelezettségek miatt), vagy nem akarják csökkenteni. A szocialista társadalomban azonban lehetséges az a megoldás is, hogy az elkerülhetetlenül növekvő termelési költségek miatt soványodó vállalati nyereséget a költségvetés kiegészíti, kipótolja, hogy az áremelés elkerülhető legyen. Ilyenkor mondjuk azt, hogy az állam dotálja a terméket. Többnyire alapvető fogyasztási cikket és közszükségleti1 cikket. Csakhogy minél többet kőit az állam a különféle termékek dotációjára, annál kevesebb marad például a közjólét — tehát a közegészségügy, a közoktatás, a közszolgáltatások • (villany, csatornázás, víz, gáz stb.), az utak, a közlekedés, a gyermekintézmények fejlesztésére, vagy a nyugdíjak és a közalkalmazottak bérének emelésére. Ráadásul az anyag- és gépárak számunkra, túlnyomórészt nem is a hazai, hanem a világpiacon emelkednek. Hiszen nyersanyiagés gépszükségletünk lényegesen nagyobb részét külföldről kell beszerezni. Ismeretes, hogy az utóbbi években a nyersanyag- és energiahordozó árak a korábbinak a többszörösére emelkedtek. Több fogyasztási és élvezeti cikk ára ugyancsak növekedett. Végülis, a hazai fogyasztói árak színvonalának fenntartásához a költségvetésnek már óriási összegeket kellene átcsoportosítania, vagy egy sor termék behozatalát mérsékelni kellene, vagy egyenesen megszüntetni. Ez viszont áruhiányt, az életszínvonal visszaesését okozná, romló társadalmi és egyéni közérzetet, s mindez gyengítené a munkateljesítményeket, majd tovább rontaná — önmagát gerjesztő negatív körforgásként — az ellátást és így tovább. Magasabb ár vagy áruhiány? Vegyünk egy egyszerű példát, fiktív adatokkal. Mondhatnánk tehát — hiszen az ilyesmi egy tervgazdaságban látszólag csak elhatározás kérdése —, hogy például ne emeljük a banán árát. Legyen az, mondjuk, 15 forint. A világpiaci ár viszont, tegyük fel, 25 forint lenne. Ehhez jön még a szállítás, tárolás, a hazai nagy. és kiskereskedelem árrése, haszna, amikből ezeknek a vállalatoknak kell fenntartaniok magukat. Tehát végülis, az államnak (ebben a kitalált példában) minden egyes kiló banán valóságosan 30 forintba kerülne. Kilónként tehát 15 forintot kellene a költségvetésből kifizetni, az állampolgárok 15 forintja mellé. Százezer kilós behozatal esetén a banán alacsony árának támogatása másfél millió forint kiadást jelentene a költségvetésnek évenként. Ha év közben, valami váratlan kiadás éri a költségvetést (fagykár, árvíz. olajár emelése stb.) könnyen megeshet, hogy ebből a másfél millióból kellene kiszorítani, a váratlan többletkiadás egy részét. Ez ugyanis elég könnyű, ha már szükséges. Csupán 100 ezer kiló helyett, 50 ezret kell importálni, s ezzel a másfél milliós árUmogatás n tar is felére csökken. A vásárlók fele pedig abban az évben igaz. hogy 15 forintért, de hiába keresné a banánt. Lám; hát nem a közellátást, a közérdeket szolgálja — ilyen helyzetben az —, ha az import csökkentése helyett inkább emelkedett a banán ára és az állampolgárnak 27 forintba kerül, amennyibe valóságosan ls. Lehet, hogy pár ezren, vagy tízezren, esetleg nem tudnak majd egyszerre megvenni egy kiló banánt, de legalább a fél kilót meg tudják verini, mert van az üzletekben. Közgazdasági logika Ez a közgazdasági logika és indokoLtság húzódik meg tehát az áremeléseik hátterében, miként legutóbb is a déligyümölcsnél, kávénál. 1 kakaónál. De ha nem importtermékről, hanem hazairól van szó, akkor is ez a logika tűnik helyénvalónak, minden olyan terméknél, amelynek termelési költségei esetleg „nem férnek" el az árban. Ez a logika (a példa kedvéért itt most egyszerűsítve vázollak fel) az ellátás zavartalanságát és a költségvetés pénzügyi-egyensúly-javítását egyaránt jól szolgálja. Az is igaz persze, hogy az indokolatlanul növekvő árakat, a bérek emelésével nyomon kell követni. De az áremelkedés csak részben indokolhatja a béremelést. A bérek növekedésének nagyobb részt és valóságosabb indoka az, ha a munka értéke, a teljesítmények növekedése emeli a jövedelmeket. így együttesen alakulhat ki a bér. és árrendszer leghasznosabb harmóniája. Gerencsér Ferenc Gémes Eszter: Mindig magam 62. V Az anyja Is. Ahogy rápislantottam, láttam, hogy egy éjjel meg tudnám csinálni. Rózsika hozzám fordul: — Na nézze, Esztike! Mindent megadunk nekik, mit hátalunk, cipelünk, hogy őket taníttathassuk, és semmibe se veszik. Most itt áll, bukás előtt! — Nézzük azt a kézimunkát! Erdélyi minta volt, kéthurkos. Megcsinálom én ezt reggelre. — Megcsinálja, Esztike? — Meg én! Kaptam a csókot Rózsikától, a lányoktól. Hozzáültem. odahozták a vacsorát helyembe, feketekávét rummal, egész éjjel iszogattam. Rózsika kijött, ahogy haladt a munka, úgy kaptam a csókokat. Reggel 4 órakor kész lett. Akkor felkelt. Rózsika, kimosta, kikeményítette, kivasalta, vihette a reggeli vonattal a lánya Kistelekre. Legközelebb nagyon szép öltözet ruhát hozott Szegedről Rózsika. Rajzban is segítettem nekik. A német kérte a neve magyarosítását, meg is kapta. A Katona nevet vette fel. Van még egy emlékezetes esetem, volt egy kutya, irtó kupászkodós volt (tolvajos, kutatós). Rózsika mondta: — Esztike! Az ajtóra nagyon vigyázzon, mert a Mackó bemegy, ott intézkedik. Ez a helyiség lent, az udvarban volt. Vigyáztam is én, dé egyszer csak úgy feledtem. Megette a kutya az érett túrót. Mikor megláttam, ugyan emelgette a hajam a kendőt a fejemen. Most megszidnak! — Esztike! Köménymagos krumplit főzzön, az lesz a vacsora, érett túróval. — Érett túró nincs mér. — ..Nincs? Hát hová lett? — Megettem! — Annyi túrót? — Apránként! Szeretem. — Akkor is főzzön krumplit, főtt sonkához! Megjegyzem, a német kenyér helyett krumplit evett. Így el lett a túróügy intézve. Hanem náskor megint nyitva feledtem az ajtót. Rózsika éppen jött be, meglatta, hogy a kutya bent kupászkodik. — tgy ette meg maga a túrót? — Így! — felelem. — Miért nem mondta meg? — Azért, mert tudtam, ha azt mondom, hogy megettem, az nem lesz baj! De ha megmondom, a ténsúr elveri a kutyát, én meg szorulok az ajtó nyitvahagyásáért. — Jól gondolta, pontosan így lett volna. Nagyon sokat tanultam náluk, nagyon is sokat dolgoztam, de ez nem esett rosszul, mert ők is olyan sokat dolgoztak. Jobban esett nekem is a dolog, ha nem láttam magam körül henyélőt. Meg a pénzből is jól bevásároltam! Mindig azon eszköltem, hogy kellene innen megszabadulni. Csak megsértenének! Este mindig tíz-tizenegy óra volt, ha eső nem járt, amikor lefeküdtem. Locsoltam gémes kútból, nagy, nehéz faveder, vastag ostorfa, félig érte körül a markom. Nagyon elfáradtam már, meg nehéz is volt a faveder. Bementem a konyhába, este tíz óra körül bejön Rózsi utánam. Cs^k úgy, ruhástul el voltam dőlve a fekhelyemen. Azt mondja: — Mi van, Esztike? Tán kifogyott a víz a kútból? — Nem, Rózsika, adna az reggelig is. De nem locsolok. Nem szólt semmit. — Nem olyan sokára anyám csak eljött, meg a fehér-tói testvérem. Azt mondja anyám: gyere haza, gyűjjön oda az urad is, hagyj föl ezzel a nehéz élettel. Én is úgy akarom! — gondoltam magamban. De haza nem mék, anyám! Maga Bandi viselkedését egy napig sem bírná, van magának eléR baja, nem akarom a magamét is a nyakába aggatni. Azt mondja a testvérem: Gyere el mihozzánk. Ott a falu közel, bejársz Sándorfalvára, megtanulsz varrni, a gépet anyám oda adja. Annyit kapsz, amit megeszel, szállást meg kapsz minálunk. Így is lesz, nem megyek Bandival össze. Hogy mi mit beszéltünk meg anyámékkal, arról Rózsinak nem szóltam, csak vártam a kellő pillanatot, mikor mondhatok fel. András elment anyámékhoz, anyám mondta neki: — Gyertek haza! Mert az hozzátok vissza nem megy. Bandi bele is egyezett, hazament, megmondta otthon. Az apja levette a kalapját, azt mondta: — Fiam! Ha ebbe a kalapba belecsúnyítasz, felteszed a fejedre, lécsorog a szádba. Azt meg tudod enni? Ügy eredj az anyósod házához. A nőszemély arra van teremtve, hogy kövesse a férfit, aztán akárhogy bánnak vele, abba neki nincs szégyöne. Mert ez a mönyecske-sors. De égy férfi embört ha légyaláznak az anyós házánál, az örök szégyöne, mög mindönki azt neveti. Most már úgy csinálod, ahogy akarod. Az apai intést mögkaptad, ha mögtartod, úgy is jó, ha nem tartod, úgy ls jó. András visszahőkölt. Október eleje volt már, azt mondja Rózsika: — Esztike, kérem, van ott húsz sószsák, rázza ki! Sokat mondok, ha egy kiló -ő összejött a húsz zsákból, kiforgatni, kívül-belül kiverni, kirázni, a zsáknak a szöszössége hullott kifelé, azt kifújkálni a só közül. Utálatos munka volt. — A gyökeret szedje fel, a sparhetot pucolja ki! — Csak annyit kérdek, Rózsika, melyiket csináljam előbb? — Amelyiket tetszik! — felel dölyfösen. (Folytatjuk.)