Délmagyarország, 1978. május (68. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-12 / 110. szám

Péntek, 1978. május 12. Háromféle emlék Azt írja levelében Csiszár Géza (Budapesti körút 34/B), hogy az egyébként kitűnő konyhájáról híres Tarján bisztróban nem lehet főzelékeket kapni, s délután két óra után tejes ételeket sem, mert azok hamarabb elfogynak. Miután emlékezetem, a tudomásom szerint sok ismerősöm, kollégám a bisztróból látja etl családját hétköznapi, s vasárnapi ebéddel is, közvéleménykutatást rendeztem. A megkérdezettek nem értettek egyet olvasónk véleményével. Már most a bisztró dolgozóinak, s a vállalat vezetőinek jóakaratára bízzuk olvasónk panaszát: ha úgy látják, a választék bővítése terén akadhat még tennivalójuk, fontolják meg a kérést. Páhi Károly (Algyő, Kerekes utca 11.) és levelének 18 aláírója számára az idei szombatok azért emlékezetesek, mert nem nézték a tévé műsorát, a vasárnapok meg a gyerekeknek szereznek örömet: nem kell tejet inniuk. Ugyanis a tej megromlik az áramtalan hűtőszekrényekben. „Sajnos, ez az állapot a hálózat korszerűsítése óta van így... A javításokat úgy végzik el a nálózaton, hogy vasárnaptól szombatig szolgáltat csak áramot... Nagycm. szeretnénk, ha valamilyen megoldást találnának, hogy az áramszolgáltatás ne caak ötnapos legyen. Mi igazán kifizetnénk a szombat-vasárnapra eső fogyasztást is." Ezt, s a következő panaszt úgy szeretnénk az illetékesek — feltehetően a DÉ_ MASZ — figyelmébe ajánlani, hogy lapunk pénteki ^zárnának elolvasása után nem sokkal, talán már hétfőn emlékezzenek rá: segíteni kellene. A másik levél Szabó Imrénéé (Üjszeged, Derkovlts fasor 55.). „Körülbelül öt honapja transzformátorállomást helyeztek üzembe a Töltés utca és a Derkovlts fasor sarkán. A transzformátor nagyon zavarja az esti tévéadást. Ha lehalkítom a készüléket, akkor nem hallom a műsorhangot, csak a Rúgást, ha felerősítem, a zúgás elnyomja a műsorhangot." A kihívott DÉMASZ-szerelők olvasónk panaszát nem tudták orvoBolni, akkor 6 a hódmezővásárhelyi zavarvizsgáló állomáshoz fordult. Mint írja, ennek egy hónapja, válasz még nem érkezett — nyilván zavarvizsgáló sem. A GELKA dolgozói megállapították, hogy a készülék nem hibás, tehát másutt kell keresni a zavar forrását. Emlékeznek még talán olvasóink is arra a régebben gyakran megjelenő feliratra a képernyőn: a hiba nem az ön készülékében van. Nos, ez esetben ez nem vigasztalná meg Szabó Imrénééket! Érthetetlen „A Sóhordó utca, József Attila sugárút és a Lenin körút találkozásánál egy ócska sarokház állt, melyet a tér rendezése miatt bontottak le. még 1977 őszén. A városképet csúfító ház eltakarítása után kiderült, hogy udvarán (1 darab gyönyörű lombos fa áll. Ezek a lebontásig a kis udvarban beszólítva tengődtok. Öröm volt látni, hogy kiszabadulásuk után, levegőhöz, napfényhez Jutva, milyen szénen fejlődtek. Most tavasszal rendezték a terepet, bevetették fűvel, úgy tűnt, a fáknak megkegyelmeztek. De nem ez történt. Pár napja valakik a két legszebb, legdúsabb lombú fát egyszerűen gyökerestől kifordítottak a földbőL Az egészet nem lehet érteni. Ha építkezésre készülnek ezen a területen, miért nem a még ott csúfoskodó többi fltött-kopott ház bontásával kezdik? Ha meg ez még nem aktuális, postaláda társszerzőnk az olvasó F. László, B. Tibor, valamint Kopasz Márta részleteiben idézett levelében azonos témáról szólnak társszerzőink: hozzászólásaik teljes terjedelmű közlésére nincs módunk, csak a levelek rövid ismertetésére. Mindhárman a tréfásan cukrászdái sarokháznak nevezett ház, a hídfőben nemrégiben újrafestett épület színét bíráló. Csak a hab hiányzik című cikkünkhöz fűzik mondandójukat. F. László arra gyanakszik, az olcsóbb, s gyorsabb megoldás késztette a kivitelezőket ennek a színnek a választására. Nos, a festéket színkártya alapján rendelik, s a gyártónak édes mindegy lett volna, hogy melyik színárnyalatot küldi Szegedre. Ami pedig a díszítések, keretek, párkányok világosabb vagy sötétebb színű kiemelését illeti, hát azt valóban a gyorsabb befejezés miatt hagyhatták el — bór ez csak feltételezés. S nem is biztos, hogy jót tett volna a háznak, ha még habostortára is emlékezteti a járókelőket. B. Tibort azért bosszantja ez a ház, mert a Tisza-parti sétány védett városkép, s a neves építész, Leehner Ödön alkotása több figyelmet érdemelt volna. Átfestése most már pénzpocsékolás lenne — ilyen véleményt is hallottunk. Azt, hogy ez a ház így a legszebb, még senkitől sem. miért nem hagyták békén ezeket a gyönyörű fákat? Olyan Jól állunk Szegeden fák és oxigén dolgában, hogy meglevő fáinkat csak úgy vígan irthatjuk? Miért nem a kiszáradt husángokat távolítják el, miért az élő fákat gyilkolják? — írja egyik olvasónk, s mert sokunk helyett tette fel kérdéseit, valamilyen ésszerű magyarázatot várnánk. Legalább egyet! Fokozatok Kiest a kérés, kicsik érdekében szól Katona Lászlóné: cseréljék ki a tarjáni 325—326-os épületnél levő játszótéren a homokozó homokját, mert négy év alatt bizony eléggé szemetessé vált, s a csúzdánál is már a betonaljzat koptatja a nadrágokat. Hogy a Széchenyi téren játszadozó kisgyermekek rálépnek a fűre — nos, azt még kiheveri a fű. Hogy letördelik az alacsonyabb bokrok ágait, letépik a virágokat — az már, ráadásul szülői felügyelettel, igazán nem helyeselhető. De hogy e két megjegyzését csak névtelenül merte megírni egyik levelezőnk, az már Idfejezetten érthetetlen. S úgy vagyok én ezzel, hogy az édesanyjának kedveskedő, virágot tépő apróságot kevésbé ítélem el, mint a névtelen felnőtt levelezőt. Nagyobbacska rakoncátlanokról- ír levelében dr. Kovács László. Ügy véli, az Aradi vértanúk terén futballozó fiatalok veszélyeztetik a gyerekkocsikban napozó apróságokat, a padokon pihenő embereket. Igazán elítélendőnek azonban azokat tartja, akik — engedelmet a kifejezés nyíltságáért — nyilvános vécének nézik a Pantheont, annak is a Dóm tér és az Aradi vértanúk tere közötti kapujának környezetét. El kellene onnan távolítani a járdát a kocsiúttól elválasztó fémlemezt, s így megszűnne az a „sarok", mely így éppen nem válik e forgalmas hely díszére. Akik szabálytalanul fedték le Tarjánban a 315— 316-os épületnél, az óvoda kerítésének közelében a bokrok közé bújtatott, másfél méter mély aknát, bizonyára felnőttek voltak. A fedél leemelhető, a gyerekek meg is teszik — írja Kurai Ferenc — s a kérése ebből következik: tegyék biztonságossá az aknafedelet. Köszönetek Azt szoktuk mondani, hogy ha két-három levél érkezük egy-egy cikkünk visszhangjául, már biztosan érdemes volt helyet adni az ügynek az újságban. Mert igaz ugyan, hogy csak páran fogtak tollat, de hányan lehetnek, akik szerettek volna, csak nem értek rá, vagy másnapra elfelejtették szándékukat. Nos, dr. Veress Sándornak a Postaláda április 28-i számában megjelent javaslatára —, hogy tudniillik szervezzenek Szegeden ls úgynevezett életmentő, telefonos szolgálatot — több, egyetértő levél érkezett szerkesztőségünkbe. S szinte valamennyiben előfordul a kifejezés: „köszönjük a javaslatot". Hogy aztán mi lesz az ügy további sorsa, az ma még kiszámíthatatlan. Ugyanis egyetlen hivatalos szervtől, intézménytől sem jött ajánlat, hogy szívesen adnának helyiséget, telefonvonalat, szakmai tanácsot... Molnár György kislánya megsérült kerékpározás közben május elsején a József Attila sugárúton, s egy fiatalember vitte be a kislányt és édesanyját az orvosi ügyeletre. A skodás segítőtársnak szóló köszönetét a Postaláda közvetítésével küldi levélírónk. Még egyszer a sarokházról Nem állíthatja senki rólunk szegediekről, hogy valami is elkerülné figyelmünket, ami városunkban megtörténik és közömbösen hagyna bennünket az a nagyfeszültségű alkotómunka, amivel egyre szebbé, otthonosabbá, kultúrállabbá válik itt az élet. A megelégedés boldog érzésével vesszük tulajdonunkba a környezetalakító, a környezetkultúránkat emeiő eredményeket. Gyönyörködésünk hasonló 90 évvel ezelőtt élt tisztes elődeink érzéseihez, akik szinte csodát látva figyelhették, mint emelkednek a magasba a gyönyörű palotasorok a véglegesnek gondolt hullámsírból. Ezért volt szép sikere a házak átfestését művészi értékrendbe soroló pályázatnak is. Hogy eddig magasrendű esztétikai elvek alapján születtek a derűsebbnél derűsebb, Ízlésesebbnél ízlésesebb palotasorok és utcaképek, azt feltétlenül a kivitelező vállalatok kitűnő szakembereinek köszönhetjük. Hallottam, hogy annak idején kis utcavázlatokat készítettek és így bírálták el a legmegfelelőbb színharmóniákat. Bevallom, e sikerült megoldások minket szegedieket valósággal elkényeztettek, igényesekké tettek, ragaszkodunk hozzájuk. Eddig olyan művészi szépet alkottak e szakemberek, hogy javasolnom kellene minden egyes ház és minden egyes utcakép színes fényképen való megörökítését, hogy ha az idő vasfoga eljár, e szépség emlékezete me®. maradjon. Semmiképpen nem tudjuk ma már elviselni, hogy valami okból e színvonal lecsökkenjen. A hídfőnél levő, Leehner Ödön tervezte ház színét elhibázottnak tartom. Adott a nemes cserépanyagból elkészített zöldes színű tetőszerkezet, mely hasonlóan a városháza tetejéhez, szép zöldesarannyal csillog a napsütésben. Ha egy palotának már van ilyen értéke, mindent úgy kell színben hozzá alkalmazni, hogy e tető dbmináljonuralkodjék szépségeivel. Fel kell ehhez használni a színtani törvényeket — melyeket jól ismerünk, akik színekkel dolgozunk és fel kell használni hozzá a már meglévő környezeti hatásokat: a többi, szomszédos palotát és a zöld fasort körülötte. Kétségtelen, hogy bizonyos mértékű kárt jelent egy már meglevő munkát megismételni, de mennyi és menynyi kárt okozunk mind magunknak, mind a következő nemzedéknek azzal, hogy Ilyen példákat, hagyunk magunk után. Kopasz Márta címzetes főiskolai docens Válaszol az illetékes Ritkaság, hogy a Postaláda válasz-fejezetében az illetékes még meg is köszöni, hogy szóvá tettük a hiányosságot, felhívtuk rá figyelmét A DÉMASZ üzemigazgatóhelyettese, Hörömpő József A lámpa szára címmel megjelent glosszára küldte el válaszát, melyből többek között megtudtuk: a kandeláberek ajtói sok gondol okoznak a szerelőknek, s noha félévenként vizsgálatot tartanak, mégis előfordul : rakoncátlankodik az ajtó, kinyílik, leesik. S következzék a ritkaság: „Cikkük megjelentetését köszönettel fogadjuk, ezáltal is köztudottabbá válik a veszélyhelyzet, s reméljük, ennek kapcsán több lakossági bejelentést Í6 kapunk. A be, jelentéseket követően azon, nal intézkedünk." Dr. Hódi István, a Szegedi rostaigazgatóság igazgató, helyettese annak a levélírd, nak címezte a válaszát, aki kifogásolta: az 1. számú postahivatal egyik dolgozójától nem kapott bélyegszélt a levél leragasztásához. „A jelenleg érvényben levő szabályzat szerint a postai munkahely kezelője a küldemények lezárásában nem vehet részt és azok leragasztásához bélyegszélt nem adhat ki." összeállította: Pálfy Katalin Gémes Eszter: Mindig magam 23. Vissza sem nézett! A nevelőanyja sírdogált, azt mondja: hálátlan! Még vissza sem nézi Egyiknek egy sem, a másiknak nyolc-tíz is? Az egyik nélkülöz, a másik meg dúskálkodik? Nagy öröm volt itthon, hogy a húgom hazajött. De ha vétett valamelyikünknek, mindjárt ez volt: — Kalapos kisasszony! Minek jöttél haza? Helycserélgető? Megríkattuk, elpanaszolta apámnak, az aztán megtiltotta, hogy csúfoljuk. Nem mondtuk szóval. csak a szánk járt Megértette, megmondta apámnak: — Lányok, addig nem nyughattok, amíg mindnyájótokat sorra nem verlek? De nagyon ám! Nem csúfoltuk többet Ha apám szigorúan nem fogja, kimarjuk. A jószág közül is, ha egyetkettőt elvisznek, visszahozzák, a többi nem akarja elvállalni. Azután lelki jó testvérek lettünk, két évvel volt fiatalabb nálam, együtt jártunk bálba, templomba, vásárokra, búcsúkra, egyforma ruhákban. Most Bugacon lakik, de még pia is olyan viszonyban vagyunk. Szél! János. Háború alatt két tehenünk volt Szegedre hordtuk a tejet, leginkább én. Széthordtam a tejet, a vonat csak két órakor Indult. Elmentem a rongypiacra nézelődni, egy szombati napon is így tettem. Ahogy ott járkálok, észreveszem, hogy egy katona mindig utánam jön. Szakaszvezető. Nem szólított meg. De anyám is megmondta, ha katona megszólít, nem kell rá felelni. Megyek az állomásra, követ, figyelni sem mertem. Abba a kocsiba jön. ahová én. Ez nem véletlen. Központon leszállok, 6 is. Elindulok hazafelé, ő is utánam. Mi lesz ebből? Bejövök, leteszem a kannákat, megyek a nagyházba, az ablakon a kaput látni, jön be rajta. Én innen ki nem megyek. Hallom, hogy köszön: — Jó napot, ángyomasszony! Ekkor már előbátorkodtam. — Jó napot, Márton bátyám! összecsókolóznak. Mikor meglát: — Gyere, te kis vadóc. — összecsókolt — Mióta együtt lehettünk volna már, de úgy menekültél előlem, mint egy őzike. Ekkor tudtam meg, hogy első unokatestvérem, apám nénjének a fia volt. Tíz éve nem láttam. A háború ott érte, mikor kitöltötte az idejét. Fogságban is volt, ismét katona, csak mostanában vergődött haza. Még akkor mindkét néném lány volt. Az öregebb ment a legényével a bálba, ő is elkért engem. Nem akartam menni, mit csináljak én ott? Táncolni sem tudtam, meg is mondtam neki. De ő eltartott beszéddel, az ivóban ültünk vele. ö már 30 éves volt, én meg 17. Apáméknak csak előhozakodott, hogy szeretne feleségül venni, inkább várna egy pár évet, de apám azt mondta, még kettő van előtte. — Tudod te azt, hogy apád se vágat sarnyú szénát anyaszéna előtt De én sem mentem volna. 1938-ban özvegy lettem. Ismét megkért, akkor is csak azt mondtam, csak mint rokont szeretem. Elvált lettem 1950-ben, megint megkért, csak hiába. Már meghalt. Julcsa. Legöregebb testvérem. 1919-ben férjhez ment Csengelére, Kun Szabó Ferenchez. Haszonbérlők voltak, Szegedtől. Nem akarták hozzáadni, mert hatholdas árvalegény ls kérte, különb is volt Ferencnél, de a nénémnek csak az kellett. Apám még azt is mondta: a te fajtád is jó népes, meg az enyém is, majd lelep a gyermek benneteket. — Atrtól nem kell félni! — mondja. — Mért voltam én hat évig katona? Mikor az első család megszületett, néném élethalál közt volt, akkor is azt mondta: nem lesz több! Még utána kilenc, csak egy lett koraszülött Mind a kilenc él, szép, egészségesek, már mind családos. Mikor mondták sógoromnak, mit mondott, mindig azt felelte: — Hiába volt minden, a feleségemet az anyja megátkozta. Róza Julcsával járt a bálba. Hogy Julcsa férjhez ment, azt mondja anyám: — Eszter! Elmégy Rózával a bálba! — Nem biz én! — De bizon el mén kend! Ha már kendnek szólítottak, tudtam, hogy ott nincs irgalom. — Vén medve! — mondja anyám. (68 kilós voltam.) Táncolni nem tudtam, nem tanultunk egymástól sem. Szégyenlősek voltunk. Volt olyan lány, aki azt mondta: — Én behúzom az istállóajtó madzagát, a nyírfaseprűt előkapom, úgy tanulok táncolni, forogni. Vasárnap már mennem is kellett Sok vöröskatona volt a bálban. A táncoshívás úgy ment, hogy a legény leste azt a lányt, akit el akart hívni, mikor néz rá, akkor a kezét feltartotta, a mutatóujját begörbítette, és ezzel intett neki. A lányok néha tízsorjával is álltak egymás háta mögött. Nagyon kitűnt, ki akar mindenáron táncolni, mert azok a legelső sorban álltak. Akik meg nem siettek táncolni, azok hátrahúzódtak. Engem egy ismerős legény, Újvári János hívott el. Meg kellett várni neki, míg előlem elhívják a lányokat táncolni. Az hamarosan meg is történt, mert a katonák elkapkodták őket. Mentem a táncosomhoz. Uram Isten! Mi lesz itt? Valóban, mint egy medve, úgy lépkedtem, ha szólt hozzám, még jobban összezavartam a lépést, ha forgatni akart, mindig a lábára léptem. Alig vártam, hogy vége legyen a nótának, mentem az asszonyok közé, onnan nem hívtak táncost. Ha egy nótának vége volt, mehettek széjjel a táncosok, nem volt. kötelező, hogy a másik nótát is együtt táncolják. Estefelé mondom Rózának: Gyerünk hazafelé! Dehogy jött, 6 már tudott táncolni, táncoltatták is. Mikor szünetben beszélgetek egy lánycimborámmal, látom, a füle elé egy kis hajfürt volt húzva, egyenesre vágva. Megfogom neki: mi ez? — Huncutka! — Hogy csináltad? — E'.őrehúzom a haifürtöm, Ilka mög igenyösre vágta. Ennyi az egész! — De szép! — mondom. — Hát ha teccik, té is csináhacc. — Csinálok is! Másnap anyám nem volt odabent, szépen előrehúzgáítam a kis hajfürtöket, lefésültem, mondom a húgomnak, vágd le! El ls vágta. — Nekepi is van huncutkám! — mondom Anyám meglátja: (Folytatjuk.) (