Délmagyarország, 1978. május (68. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

8 ÜL DM MAG. Vasárnap, 1978. május 7. Szepesi Attila: Utcai zenészek két rossz tálat ők zörgetnek két faágat összeütnek füttyögetnek pumpa-sípon húrok hosszán pengetőznek húzzák fűrészen vonóval hangicsálnak harmonikán sikátorban körbeállnak vén kurafik vidám latrok táncot jár az utca népe kopott csepkék hajlandoznak szökdécsel a kecskepásztor sajtjai szertegurulnak tépett kutyák üzekednek viháncolnak hasas Fritzek katonák verik a taktust bakancsuk nehéz vasával Iám a piktor festi nyomban szende szüzek legszebbikét Neandervölgy vén banyáját kémény körül rekedt varjú mágus röppen fürge szárnyon pohos tógás nyargalászik kettős bástya magas ormán fenn az ősi Barbakánon léleklátó öreg rabbi gubbaszt szakállát cibálva kóricáinak körülötte kabba'ista kékharisnyák naokeltétől napnyugtáig szól a zene lankadatlan gyűl a pénz a pléhtányéron tetők fölött gyűl az éjjel mért nem jött el Kormos Pista ülne itt az utcaparton gesztenyékkel gurigázva hallgatná a macskazenét fáradt fűrész dunnyogását pumpa-sípok füttyögését hangicsáló vidám latrok szedett-vedett muzsikáját Tamkó Sirató Károly: Bánat Piramist én nem építettem. Sírom sziklába nem vésettem. • Zsarnokot meg, egyet sem öltem... — Fájó térddel mankón döcögtem. Országot sem alapítottam. Petróleumot nem fúrattam. Természet-titkot nem hántottam És atombombát sem gyártottam. Akartam egyet... nagyot... szebbet... — De ahhoz mikor szülnek embert?! Most mar mindegy, múltam nem sajgóm; A fejemet csöndesre hajtom. Éltem... — s mint mindent, ami él Mosott a víz... sütött a nap... fúvott a szél... A

háború úgy múlt el rólunk, mint egy agyhártyagyulladás, és úgy hullott ránk, úgy ölelt körül a béke, mint egy lázas lüktetést enyhítő, hűvös vízbe mártott törülköző. Körülbelül ilyesmit mondtam a lánynak, aki piszkos tornacipőben, röhögni valóan hosszú szoknyában ballagott mellettem, kezében csatos-hevederes szürke vászontáskát lóbálva — nem is olyan régen a birodalmi hadsereg birtokában volt ez a felszerelési tárgy —, és szemmel láthatólag sokkal kevésbé fennkölt dolgokon töprengett. Aznap reggel arról volt szó, hogy a kooperatív módon vásárolt lisztből előző este sütött pogácsát kivigyük-e a piactérre eladni vagy csináljunk egy privát ünnepet, és nem törődve az üzleti haszonnal, felfaljuk az egész, hihetetlenül Csábító ételmennyiséget A kérdés már eldőlt, de a lány arca elégedetlen volt. Ö, nem a holnapra nem gondoló pazarlás miatt, nem a másnapi diákmenza kukoricája vagy borsófőzeléke miatt, amihez akár darálót is mellékelhetnének. Meglóbálta a táskát, és rám nézett — Megesszük a pogácsát, ez rendben van. Utána mit rakunk a zsákba? — Süt a napi — Táskát üresen lóbálni, az manapság luxus, uram! — Fussunk! Futottunk. Át a vágányokon, keresztül a réten, aminek túlsó szélén patak vize csillogott De nem jutottunk odáig, mert a lány felsikoltott, megbotlott, elesett, de úgy, mintha közben védeni akarna valamit, ami a fűben lapul. Két marka lecsapott egy cicafarkkóró tövébe, és felkiáltott — Zsákba való! Egy fürj volt Legalábbis ml annak néztük a kétöklömnyi, barnáspettyes, pihegő madarat — Hús — mondtam, de a lány legyintett. — Ez fürj. És ha nem fürj, akkor is madár. Valami madár. Sokkal többet ér, ha ehelyett a negyedkiló hús helyett szemléltetőeszköznek tekintjük. Nálatok nincs ilyesmi a természetrajzi szertárban? — Van, de ahhoz ki kell tömni, és aztán valami vegyszerrel... — Egy kibombázott drogériából szereztem naftalint Az egész család évekre el van látva naftalinnaL Május — Gondolod, hogy elég, ha benaftalinozzuk? — És timsó is van. Adhatok. Azt hittem mosószóda, de aztán kiderült, hogy timsó. — Felnézett. — Na, azt hiszem, te nem túl gyakran borotválkozol. A fürj csipogott. Verdesett a szárnyával. A lány szemén felhő suhant át, levegőbe dobta a madarat. — Röpülj hajóm, rajtad a Holnap Hőse!... — a madár persze nem repült. Földre érve elfutott a majd térdig érő fűcsomók között. A lány lehúzta tornacipőjét, belegázolt a patakba. — Mit gondolsz, egy pár kiló naftalinért meg egy táskára való timsóért lehetne valahol cipőt cserélni? A patakon túl futballpálya lapult árván, hálótlan, tört kapukkal. — Volt a pincében egy néni — mondtam —, aki felháborodottan követelte, hogy ne itt, a városban harcoljanak, hanem menjenek harcolni a harctérre. Aztán, mikor egy akna bevágott az udvarra és akkorát szólt, mint egy... mint egy akna, síri hangon megszólalt: „Akna." Akna, ha tudna — mondtam neki, erre megátkozott A lány körülnézett, felszedett egy deszkadarabot, beleszorította a kapufélfa repedésébe, és rároszólt: — Van nálad ceruza? Volt És a lány imbolygó, de olvasható nagybetűkkel ráírta a deszkára: HARCTÉR! MÁSHOL HARCOLNI SZIGORÚAN TILOS! És akkor egymás kezét megfogva rettenetes esküt fogadtunk, amelynek lényege az volt, hogyha bárki át merészeli hágni tilalmunkat, az bilincsbe verve, borsón és kukoricán fog tengődni a legsötétebb légópince legmélyén, mindhalálig. A patak vize hűs volt — Fürödjünk — mondtam, — Hát a fürdőruha? — Hát a finnek, meg a svédek? — Ahhoz volna eszed, mi? Tehát fürdés helyett kerestünk egy árnyékos helyet és nyakára hágtunk mind a harminc pogácsának. Nálam volt egy csatosüvegnyi prima csapvíz, a felét megittuk rá. Akkor már csurogj tak a csapok majdnem az egész városban. — Megettük a holnapot — mondta a lány, és nagyot sóhajtott — A tegnapot ettük meg — igazítottam helyre. — Hálistennek, hogy megettük. — Mintha egy hosszú, piszkos, sötét alagút lett volna, de most már kijöttünk belőle, ugye? Csend volt, csak a nap sütött szinte hallhatóan. A lány arrébb csúszott, hátát nekivetette egy fának, a lehetetlen szoknyát ölébe húzta, hogy térdét-combját süsse az áldott nap, szemét behunyta, fejét egy kicsit félrehajtotta, és ettől a mozdulattól egyszerre sírhatnékom támadt. Két kézzel magamhoz rántottam, mint fuldokló a mentőövet, arcomat az ölébe fúrtam és zokogtam, mint egy taknyos kölyök. — Ne sírj — mondta. — Ne sírj, drágám. Hallod? Ne bőgj már, szívem, ne ordíts, még azt hiszik a mókusok, hogy légiriadó van, nem érted? Jaj te kölyök, összebőgöd az estélyi ruhámat, hogy fogok kinézni az angol misszió koktélpartiján? Ne bőgj, kisfiam, süt a nap... De akkor már 6 is bögött, 8 ls két kézzel kapaszkodott belém, arcát tarkómra fektetve sírt, öszszevissza könnyezve az ingemet. Aztán később, amikor már 6 is csak szipogott, férfias mozdulattal zsebkendőt kínáltam neki. Elfogadta. És ezt az apróságot a bizalom olyan magas fokának éreztem, hogy boldogan hanyatt vetettem magam a fűben, és ránevettem egy pitypangon turístáskodó katicabogárra, — Mondd, nálatok is volt * pincében ruhatetű? — kérdezte hirtelen, — Volt De fejtetű nem, — Nálunk az ls volt Anyám 838 Utolsó deci petróleumot öntötte a fejemre a lámpából, aztán bekötötte a hajam egy kendövet Még a ruszkik is rajtam röhögtek, olyan voltam, mint egy turbános török. De azóta már pont tizennégyszer mostam hajat Nézd! , Fölém hajolt, haja űgy hullott arcomra, mint egy sátor. A szeme nevetett. A csillogó sötét szeme, ami olyan óriási volt, és olyan mély, hogy egy egész ország minden elmúlt keserűsége és minden eljövendő boldogsága elfért benne. KEMÉNY DEZSŐ Egy falu három napja i. Nézem az asszonyt ahogy ott guggol a fal tövében, s néha kendős fejét előretolja, alig kijjebb a fal élénél, s lesi azt a másik asszonyt, aki egy kicsit odább apró libákat terelget a kerítésen belül. A guggoló asszony óvatos, gyanakvó, mint a róka. Bal kezével bő szoknyáját fogja hátra. a jobbal meg a falnak támaszkodik, így könnyebben tartja magát, amíg a fejét a földtől alig húsz-harminc centis magasságban kidugja, és szemmel láthatóan nagyon vigyáz, hogy a másik meg ne neszelje jelenlétét. Megyek közelebb, a fal mentén. Hátbakerülöm. — Mit csinál? — kérdezem. — Megrebben, de nem néz rám, meg sem fordul. — Hű-ö'ök... — dadogja. Hangja furcsa, szokatlanul rr tlv O'dalról nézem. Kit látok? Kiss Ferencet, régi gyerekkori pajtásomat — Megbolondultál, Ferenc? — kérdezem. — Meg a nyavalyát. Hagyj békén: S értek most már mindent. A libákat őrző asszony nem más, mint Ferenc komám felesége. — Lesed az asszonyt? — Lesem. Na és? — Nincs jobb dolgod? — Azt beszélik, hogy az elnök szaglászik körülötte. Mondom, megnézem közelebbről... Először feldühödök, de pillanatok alatt egészen máshogy látom a helyzetet. Kitör belőlem a nevetés. — Ne nevess, észrevehet! — int felém Ferenc. — Hát elhiszed te Rózsikáról? El? Én tenném helyetted a tűzbe a kezem, érte. Hát nem ismered? Minden pletykára felülsz! Meg — mit mondjak itt hirtelen — hány asszony jönne el így vasárnap libákat őrizni, mi? Érted is teszi, vedd észre! Ferenc rámnéz, barna, kerek arca megenyhül. — Csak nletyka lenne, biztos?' — Az hát! — mondom, de nevetésbe fullad megint a szó ahogv nézem ezt a fiatal férfit ezekben a vedlett asszonyi gúnyákban. Lassan nevetni kezd ő is, és nagyon gyorsan dobálja a kezembe a szoknyákat, mellényeket — Fogd meg már! — szól viszsza. — Mindjárt jövök. Ferenc szalad az asszony felé, én meg élvezem a forró napot, hallgatom a méhek döngicsélését Vasárnap van. Szép tavaszi vasárnap. Pista derék, erős ember, ötvenkilenc óta tagja a téesznek. Gyalogmunkásként kezdte, de nemsokára tanfolyamra járt most traktoros. Eszes, becsületes. Nemrégen nősült Félig kész házat vett a falu szélén, most azon van, hogy odaköltöztesse asszonyát, aki most éppen áldott állapotban van. Pista törekvő ember. Éppen erről beszélünk, ahogy megyünk az orvosi rendelő felé. Ö valamilyen gyógyszert kér az asszonynak, én meg elkísérem. Váratlanul az oldalamhoz bök. — Nézd, milyen szép asszony! Az orvos felesége. Nézem a nőt, fiatal, húsz-huszonöt körüli. Csinos, formás, szemrevaló. — Kezét csókolom, nagyságos asszony. Pista köszönését a nő mosolyogva fogadja. — Hogy mondtad? Hogy köszöntél? — tettem a nagyothallót. — Kezét csókolom," nagyságos asszony — ismétli készséggel. — Hát ezt meg hol tanultad? — Apám is így köszön neki. Ez így illik. — Tréfálsz? — Nem én — tiltakozik Pista, és most már kérdő, csodálkozó szemmel néz rám. Én is rá. Zsibong, kavarog a násznép. A gazdasszonyok előrefutnak. — Hujujujujujj! — hallatszik a hangjuk, s magasba emelik a borosüveget, perdíti k a kerek kosaTat, benne a foszlós mazsolás kalács. Végigkínálják az egész házat Béldi papa is kint áll a ház előtt. — Most ettem — menti magát de azért fogja, bütykös ujjaival tördeli és szájába gyömöszöli a kalácsot Hátul a zenészek fújják a talpalávalót, szól, recseg a trombita. — Lakodalom van a mi utcánkban... — éneklik. Hirtelen csend lesz. A násznép megáll. Mindenki a ház felé néz, a szemek végigtapogatják az ajtókat, ablakokat. A távolabb lakók kijönnek az út közepéig, hogy jobban odalássanak. — Mi lesz? Hogy lesz? Kibékülnek-e, haragszanak-e? — kérdezgetik errearra. — Lesnek azok úgyis. Csak kíváncsiak a fiuk esküvőjére — állapítja meg az egyik násznagy. — Lehet, hogy a kéményből leselkednek — mondja valaki gúnnyal. A vőlegényt figyelem. Szótlan, szomorú. Szorosan átkarolja új asszonyát. Horváth mama odahajol hozzám, és suttogva beszélni kezd: — Látod, milyenek. Falugazdák voltak, azért nem tetszik a meny. Pedig szorgalmas lány ez, dolgozik, keres. Szép lesz a hozomány is. Ezek meg — és fejével a ház felé bök —, mikor még beszéltek vele, azt mondták, hogy ilyen népekhez nem megy vőnek a fiuk. Ott még azért nem tartunk. Pedig, úgy mondom, tán junb módúak a Zsúzsikáék, mint ők. Ilyet tenni, ilyet tenni... Sopánkodik Horváth mama. Nézem az arcát. Mélyen ülő szemében felháborodás lobog. — Jöttek munkát keresni, hát találtak is. Itt laknak, o'yan régen. hogy az ifjú oár nem is igen emlékszik rá. De mégis, látod, a saját gyerekük lakodalmára se jönnek ki. Az autók az idősebb vendégekkel lépésben követik a sort. VARGA S. JÓZSEF