Délmagyarország, 1978. május (68. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

Vasárnap. 1978. május 21. 11 Budapesti levél H

árom hónappal ezelőtt beszéltem meg telefonon egy találkozót Udvardi Jánosnéval, a Tanácsköztársaság egykori szegedi direktóriuma tagjának özvegyével. Felkerestem hát barátságos és kellemes budai otthonában Udvardinét, hogy elbeszélgessünk hősies emlékű férjéről, Udvardi Jánost 1918 márciusában Kun Béla küldte Szegedre, hogy vegye kezébe a KMP szegedi szervezetének irányítását Mint a szegedi szervezet titkára, tagja lett a Direktóriumnak, majd központi pártutasításra távozott Szegedről, de az ellenforradalmárok kezébe került. Vésztörvényszék elé állították és a halálos ítélet kimondása előtt, amikor a tárgyalóteremből a Csillag-börtönbe kísérték, csodálatos, izgalmas kalandfilmbe illő módon szökött meg Bartha Lászlóval együtt Zocskár András cipészmester szervezte meg a szöktetést A fegyveres őrök karmai közül szabadította ki Udvardit és Barthát — cipészsegédek közreműködésével. Vékes József cipészsegéd rejtegette édesanyja Csemegi utca 21. sz. alatti lakóházának padlásán Udvardi Jánost 4 napon keresztül, majd Zocskár és Vékes a Bertalan-emlékműtől északra, a Tápai-kapu közelében lopták csónakba a két üldözöttet és Újszegedre szállították őket Innen került el Udvardi János központi pártsegítséggel Baranyába, Siklósra. Ez a terület akkor a szerbek fennhatósága alá tartozott — Siklóson 1920 végén, amint férjem odakerült, azonnal hozzáfogott a KMP szervezéséhez. Járási titkár lett, majd a PécsBaranyai Tanácsköztársaság végrehajtó bizottságának tagja. Amikor visszacsatolták Siklóst Magyarországhoz, férjem tovább emigrált Belgrádba. Ott is lelkesen tevékenykedett a pártszervezésben. A szegedi direktórium tevékenységéről, amelynek Czibula Antal és Wallisch Kálmán társaságában Udvardi János is vezető tagja, szíve-lelke volt, azért nem beszéltünk részletesen, mert ezt több párttörténeti leírás, közöttük Karsai—Pintér „Darutollasok" című történelmi munkája is tárgyalta. Az özvegy visszaemlékezésében csupán azt domborítja ki, hogy a direktórium tagjai a Szegedet megszálló franciák ultimátumára nem adták ki a Vörös Hadsereg lőszerkészletét, titokban elszállították és csak központi utasításra vonultak visasza. — Ott tartottunk, hogy a siklósi és baranyai működése miatt a pécsi ügyészség vádat emelt férjem ellen, aki Belgrádból pártutasításra Bécsbe ment s onnan a párt a Szovjetunióba vitette. 1924-ben érkezett Moszkvába és nagyon gyorsan bekapcsolódott a pártéletbe. Egy nagy moszkvai üveggyár függetlenített párttitkára volt. Szerbül már tudott s így könnyen tanult meg oroszul. Katonai építkezésekhez vezényelték gazdasági vezetőként Közben állandóan tanult Elvégezte az egyetemet s mérnöki diplomát szerzett volna, ha... És itt tértünk rá Udvardi János küzdelmes, bátor életének fájdalmas befejezésére. Amikor a személyi kultusz időszakának törvénytelenségei kapcsán Kun Bélát letartóztatták, Udvardiék kábultan és hitetlenkedve fogadták saját letartóztatásukat. Udvardi János Kun Bélával szoros kapcsolatot tartott fenn, Kun Béla volt ajánlója a pártban és figyelemmel kísérte Udvardi tántoríthatatlan párthűségét, minden ténykedését. Udvardiék a Szovjetunióban kerültek össze, mindketten özvegyek voltak és Udvardi 1 éves kislánya hozta össze őket... — 1938. február 8-án láttuk egymást utoljára... — mondja halkan az idős elvtársnő és szeme elhomályosodik. — Ahogy végre visszatérhettem Moszkvába, nyomban a férjem után érdeklődtem. 1943. március 6-án kaptam a hivatalos értesítést, hogy bélátíúródás következtében elhunyt. Udvardiné 1954-ben hazatért Első perctől kezdve itthon belefogott a pártmunkába, a XL kerületi nőbizottság, a Hazafias Népfront vezetőségi tagja volt majd a II. kerületi szervezet szociális bizottságának elnöke lett 1956 után ismét részt vett a párt újjászervezésében. Pártmunkáját számos kitüntetéssel ismerte el a magyar haza: a Szocialista Munkáért, az 1919es Tanácsköztársaságért, a Szocialista Hazáért érdemrendek, a Munka Érdemrend ezüst fokozata, a Partizán Emlékérem, a Jubileumi Emlékérem tulajdonosa; alig győzi elsorolni és megmutatni. Aztán a családi fényképeket amelyekre szintén büszke. Boldogan mutatja két szép leánya fényképeit, férjéét és az egyszem unokáét akinek a közeljövőben lesz az esküvője... Eredményes, szép élet van a nyolcadik ikszét már tovahagyott Udvardiné mögött CSANYI PIROSKA B

orzasztó, mennyire szeretek mindenféle tudományos és politikai ismereteket terjeszteni. Előadni számomra annyi, mint egy pohár víz felhajtása. Pofonegyszerű. Oszlopos tagja vagyok a kerületi ismeretterjesztő társaságnak. Még be sem lépek az ajtón — a titkár máris fut hozzám: — Kedves Vaszil Ivanics, segítsen! A bútorgyár kéri. — Mikorra? — kérdezem. — Holnapra. Nagyon kérem ... — Rendben van — felelem. — És mi a téma? — Működő és kialvó tűzhányók a Földön. — Jól van. Adja a szöveget! A csokoládégyárban tartottam előadást az ember származásáról. A téma, mondom, pofonegyszerű: Engels: A munka szerepe a majom emberréválásában című művének értelmezése és magyarázása. Megkaptam a kész előadásszöveget, tanulmányoztam, ahogy kell, és elmentem a gyárba. Amikor megkezdődött az ebédszünet, rengetegen összegyűltek a társalgóban. Főleg, látom, nők: hófehér köpenyben, könnyű fejkendőben, amolyan szimpatikus, elragadóan bájosak, és nem csak úgy néznek rám — veszem észre —, mint előadóra. „Az efféle szimpatikus emberek — gondolom magamban — nem kellemetlenkednek, nem tesznek fel kérdéseket" Egyszóval, eldaráltam a mondandómat minden fennakadás nélkül, elhangzott a „köszönöm a figyelmet", majd mégegyszer megköszöntem a tapsot és már indultam volna a kijárat felé. De, hirtelen, a csendben tisztán hallom: — Kérdezni lehet? — Micsoda?! Kérdezni?! —csodálkoztam el, mintha arra kértek volna, hogy meztelenre vetkőzzem. — Igen, természetesen... Tessék!.,. Feláll egy hajadon, véznácska, szemüveget visel, lerí róla, hogy nincs sikere a szerelemben, így aztán könyvek fölött sorvad el, már a szemét is tönkretette, mindent tudni akar. Hát azt mondja: — Nos, az érthető, hogy a munka következtében a mellső végtagok kézzé váltak, a test helyzete vertikális lett, az agy bonyolultabbá vált stb., stb. De vajon, hogy alakult ki a majmoknál a kollektivizmus emberi érzése? „Ez aztán kérdés!" — szörnyülködtem magamban. De a mi munkánkban nem lehet késni a válasszal, így, bízva tudományos ösztöneimben, rögtön, fesztelenül, nekikezdtem: — Meg kell mondanom teljes őszinteséggel, kedves elvtársak, hogy a marxizmus—leninizmus klasszikusainál nem találunk egyenes választ erre a kérdésre. De egy cseppet sem térek el a tudományos igazságtól, ha megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a kollektivizmus érzése feltétlenül a munkavégzés során született. A Előadás az ember származásáról . leghaladóbb majmok, ezek pedig, rendszerint, a hordák vezérei voltak, kezdtek ráeszmélni, hogy ha nem válnak emberekké, az életük mindörökre nyomorúságos, perspektíva nélküli marad. Engedjék szabadjára fantáziájukat, kedves elvtársak: képzeljék el a lakatlan, ember nélküli földgolyón a szétszórt, nagyszámú majomhordákat, amint az „emberi kollektíva" címért harcolnak. Minél tudatosabban és lelkiismeretesebben látta el a munkáját egyik vagy másik individuum, annál hamarabb egyenesedett ki a hátgerince, kopott le a szőrzete, és alakultak ki az emberhez illő viselkedési szokásai. Az ilyen individuum elmaradt testvéreinek egészséges, alkotó irigységét váltotta ki, és azok még nagyobb buzgalommal dolgoztak saját emberi jövőjük érdekében. A teremben halk zajongás támadt. Zsebkendőmmel megtöröltem izzadt arcomat, elégedett voltam a válasszal. — Még egy kérdést: miért nem vált minden majom emberré? — Nem nehéz kitalálni — válaszoltam szemrebbenés nélkül. — Sok individuum fegyelmezetlen, lusta, sőt néhányan ellenséges érzelműek voltak. Minek következtében ezek kívül kerültek az emberréválás fő vonalán. A születő emberiség szánakozás nélkül dobta őket félre, mint súlyos terhet, ami a gyors előrehaladást gátolja. Lehet, hogy Önök most azt mondják: az efajtákért kezességet kellett volna vállalni, átnevelni őket. De értsék meg, kedves elvtársak, azokban az időkben még nem létezett nevelőintézet, a pedagógiai, mint tudomány, sokkal később alakult ki. A patronálásról még szintén szó sem lehetett. Bolygónk történetében az emberréválás folyamatát mindössze egyszer figyelhetjük meg; az említett individuumok elvesztették ezt az egyetlen kedvező lehetőséget, és így örökre majmok maradtak. Pofonegyszerű. A hallgatóság méginkóbb zajongani, mozgolódni kezdett: válaszaim, úgy látszik, célt értek. „Elég lesz már a kérdésekből" — könyörögtem gondolatban. De egy középkorú, testes hölgy, aki az első sorban ült, jelentkezésre emelt kezének ujjait türelmetlenül mozgatva, megkérdezte: — Elnézést a kényes kérdésért, de mi itt valamennyien felnőtt emberek vagyunk: mivel magyarázható, hogy a nők testén a szőrzet csaknem teljesen hiányzik, a férfiakét. pedig, általában, dúsan borítja? „Auuuú — öntött el a méreg. — Csupa szőrös lennél, nem kérdeznél te se ilyeneket!" Ugyanakkor elhatároztam, hogy tovább fejlesztem az első válaszban már megfogalmazott teóriámat: — Ennek is ugyanaz az oka — a munkához való viszonyulás. A nőnek kezdettől fogva sokkal többet kellett dolgoznia. — Önök, valószínűleg észrevették, tisztelt hölgyeim, hogy a szőrzet a férfiaknál sem egyforma. Az egyiknek a teste szép, tiszta, öröm ránézni, míg a másiké — olyan szőrös, mint a kaukázusi majom —, egyszerűen rémes. És miért? — vetődik fel a kérdés. Pofonegyszerű, mindennek az oka ugyanaz: a nem lelkiismeretes viszonyulás a munkához. „Kár volt a kaukázusi majmot emlegetni" — gondoltam, de már késő volt A hátsó sorok egyikéből, látom, lassan felemelkedik egy barna szőrös kéz, az egyik ujjon keskeny arany karikagyűrűvel, utána pedig a tulajdonosa, egy hatalmas termetű, bogárfekete férfi, örménynek látszik, és lassan, amolyan kaukázusi akcentussal, beszélni kezd: — Kedves elvtársak! Mi itt azt hallottuk, hogy az emberréválás folyamata és a szőrzet elvesztése közvetlenül összefügg a munkához, vagy ahogy mondjuk, a saját dolgainkhoz való lelkiismeretes viszonyulással. Ha ez így van, akkor teljes joggal felállíthatjuk a tudományos hipotézist, hogy a mi igen tisztelt előadónk — a legszőrősebb mindazok közül, akiket valaha is volt alkalmunk hallgatni. Erre kitört a nevetés, amit időnként taps szakított félbe, sokan felugrottak a helyükről. Röviden: megfosztottak a fellépés jogától. Es mind amiatt a csokoládégyári szőrzet-ügy miatt, hogy az ördög vinné el! De nem vagyok nagyon elkeseredve: kivárok egy keveset, amíg ez az egész história feledésbe merül, aztán ismét hozzálátok az előadásokhoz. Mert hisz' borzasztó, mennyire szeretem ezt a munkát — a tudást terjeszteni. MIHAIL ILJAS (Odessza) Fordította: Kocsis Mihály Ezeréves római humor A lampakoszi származású Anaximenosz oktatója volt a macedónok királyának, Nagy Sándornak. Mint oktató és tanítvány között szoros kapcsolat alakult ki, Anaximenosz minden feszélyezés néíicül cseveghetett az uralkodóval. Egyszer a perzsák elleni háború idején a királyi hadsereg Anaximenosz szülővárosához, Lampakoszhoz közeledett, s az csak természetes, hogy a nagy tudós és oktató védelmet kért a királytól saját szülővárosára. A király elé sietett, aki már messziről sanda szemekkel nézte a közeledő Anaximenoszt, megsejtette a kérést és elébe vágott: — Becsüllek Anaximenosz, de esküszöm a nagy Zeuszra, hogy kérésedet ezúttal nem fogom teljesíteni. Anaximenosz meglepődött Aztán váltott egyet az agyán és ragyogó szemekkel felelte: — örök hála érte, Felség, mert csupán arra akartalak kérni, hogy pusztítsd el Lampakoszt tüzzelvassal. A Girgentiből származó Galliasz nagyhírű szónok volt, de nyavalyás kis törpe emberke, igazi torzalak: ha beszélt, inkább gúnyos megjegyzéseket váltott ki mint elismerést. Az egyik városban mint követ tartott beszédet, de ott kinevették. Egy ideig türelmesen hagyta, csak nevessenek, aztán kezének egy mozdulatával csendet teremtett és így szólt: — Polgártársak! Ne csodálkozzatok! Követségünk szép szál követet csak nagy és dicső néphez küld, a kicsi semmiháziakhoz pedig olyanokat, mint én. • Cestius Pius, Cicero nagy irodalmi ellensége, utálta Siliust nagyképűsége miatt. Valaki elbeszélte neki, hogy Silius ötórás előadást tartott arról, hogy miért törik el a boroskancsó, ha leesik és miért nem törik el például a szivacs. Silius legközelebbi előadását megelőzően Cestius Pius maga is beállt a gyűlést szervezők közé és e szavakkal édesgette az újabb előadásra hallgatóit: — Holnap újra jöjjetek el Siliushoz és hallgassátok meg hasznos előadását. Meglátjátok, sokat okultok az 6 tudományos beszédeiből. Holnap arról fog értekezni, hogy miért énekel a rigó és a tök miért nem! • Rómában volt egy Timon nevű megátalkodott embergyűlölő. Senkivel nem társalgott, az utcára ki nem ment, s ha mégis ember akadt elébe, a hányinger környékezte. Egyszer csodák-csodája, ez a Timon kiment a főtérre az emberek közé. A téren éppen szónokolt Plutarchos. Amikor befejezte, Timon kért szót. Felkapaszkodott az emelvényre és beszédét így tartotta meg: — Róma szeretett polgárai! Tudjátok magatok is, hogy házam mögött, a kiskertben van egy nagy fügefa. Igazán kecses termetű, jó magas, erős törzsű. Erre az én szép fügefámra nagyon sok polgártársatok felkötötte már magát a mi nagy demokráciánkban a jóléttől és sok fiatal a szerelemtől. Nos, polgártársak, drága barátaim, ezennel bejelentem, hogy házamat mintegy két hét múlva át kívánom építeni a hegy tövébe, s a fügefát is ki kívánom vágni és átültetni az új kertembe. Ezért tehát akinek olyan szádéka van, hogy erre az én szép törzsű fügefámra felkösse magát, igyekezzen! Plutarchos számára remek életrajzai biztosítják a halhatatlanságot. A bölcsész életrajzíró kiváló tanácsokat tudott kortársainak adni. Egy helyen felveti a kérdést, hogyan kell a vendégeket az asztalnál elhelyezni, s mindjárt meg is felel rá: A fecsegő ember szomszédja szófukar legyen, a tudós mellé oktalan bamba kerüljön, a sportoló mellé nyomorék. De ha a társaságban legalább két költő van, feltétlenül egymás mellé kell ültetni őket, mert csak ők értik meg egymást. • Róma utcáin egy fegyveres őr egy gazembert kergetett: — Fogjátok meg! Fogjátok meg! — kiabálta. Az üldöző és az üldözött éppen a bölcs Plutarchos háza előtt futott el. A bölcs rájuk sem hederített, a kapufélfának dőlve gondolataival volt elfoglalva. Közben az üldözött gazfickó egérutat nyert. A fegyveres őr dühösen visszaindult, majd odament Plutarchoshoz és ráripakodott: — Maga ostoba. Mért nem tartóztatta fel a gyilkost, amikor eppen az orra előtt szaladt el? Buta fráter! Plutarchos nyugodtan vette az ör szidalmait, majd hirtelen kérdezte: — Várj csak: hát gyilkos volt az ipse? De mit értesz tulajdonképpen a „gyilkos" szó alatt? — Már micsoda kérdés ez? Gyilkos az az ember, aki öl. — A, dehogy. Az egy hentes. — Bolond. Gyilkos az, aki egy embert megöl. — Ahá. Nyilván katona volt az illető, akit kergettél? — Ej de buta vagy. Természetesen nem háborúban öl, hanem békében. — Most már értem. Szóval hóhér volt a pasas? Az őr toporzékolt dühében: — Mindjárt széttéplek, te esztelen. Értsd meg végre: gyilkos az, aki egy ártatlan embert a saját házában megöl! — Na végre. Ezt bizony hama rabb is mondhattad volna. Akko tehát az a szegény ember, akii kergettél, orvos volt? Az őr fegyvere után kapott, c nagy lángész azonban megelőzte. — Csillapodj fiam. Plu'.archo vagyok. Bizonyára hallottad a nevemet! — Ah, grácia, grácia — hajion gott az ör —, mos! már megye és nyugodtan megpróbálom felku tatni azt a szemtelen ... izé... orvost. Vagyis hentest. (Déne« Géza gyűjtése) /