Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

»mag; N * Vasárnap, 1978. április 16. 11 Gémes Eszter élete N

agy örömmel bocsátja útjára folytatásokban szerkesztőségünk a 77 éves őszeszéki parasztasszony. Gémes Eszter Mindig magam című önéletrajzi írását. Előre kell bocsátanunk, hogy nem felfedezésről van szó, az írogató Gémes Eszterről mi magunk is hírt adtunk már, többször is, és más lapokban is találkozhattunk vagy írásával, vagy róla szóló tudósítással. Mankónak szánt beharangozásra sincs szüksége, amit leír, kritikus elmék előtt is állja a próbát. Az pedig egyre inkább nem újság, hogy szinte az egész életüket észrevétlenül élő emberek közül sokan papiros mellé ülnek, és betűbe csorgatva mondják el, mi történt velük. Tudós koponyák, nagy hírű államférfiak magukat igazoló önéletírásához csak annyiban vethetők, hogy bizonyítják, hasonlót csinálni ők is tudnak. Mi kell a jó életrajzhoz? Gazdag élet Századunk gondoskodott róla, hogy a valójában szegény élet is gazdag legyen eseményekben. Gémes Eszter írása mégsem ezzel hökkenti meg az olvasót, fokkal inkább azzal, hogy az egyszálú kis történeteket is olyan írói gazdagsággal mondja el, sok tanult pályatársa nem dicsekedhet hasonló erénnyel. Belső íráskényazer hajtja, asztalán mindig ott a tintásüveg, és csak ritkán csavarja rá a kupakot. Maga mondta, gyönyörűség az írá3, de kegyetlen hajsza is. Sokszor fölkel éjszakai álmából, ha eszébe jut valami. Érdemeit nehéz lenne rangsorba szedni, álljon első helyen mégis az, hogy hiteles, amit leír. Az apró részletekben is az. Előtte a lehetőség, hogy kedvező színben tüntesse föl magát, nem él vele. Magyarul: nem festi magát — de szépen festi a mondatokat, ha szükségét érzi. „Földközelben" élte le eddigi életét, innen veszi a színt is. Még nem évült be a gödör — megáll itt az olvasó, és azt mondja rá, szépen szól. Gomolyog egy felhő, terül, mint a csipke, de csupa fodros. Aki az eget ismeri, tudja, ebből jégverés le3z, aki a betűt figyeli, megint gyönyörködik. Jellemezni is tud a szavakkal, nagyszerűen: Nagyot örülök, nem is tudnám takarni az örömömet magira vonatkozóan. Nem csalódtam, sőt reményemen felül áll a személye. A falusi boltosasszony beszél ilyen „választékosan". Jön a postás, kopertás levelet hoz. Ki írhatta? Sehonnan levelet nem várok. Csengelei a pecsét. Érezni lehet a várakozás lépcsőit. A pénzherdáló embert sok írástan láttam már magam elé állítva, Simony János öszeszéke vize égő napsugártól langyosra melegült Zöldcsatakos sásba kuruttyoló tékák feje elmerült. Két kisleány fürdik a sziksós habokba, jóleső érzéssel. Nagyobbik mesélget a nád bizonyítja, zizegő lengéssel. Ahol az a nádas! Sűrűbb, mint az erdő, mutatja ujjával. Oda menekült be Simony János honvéd, tengernyi -bújával. Nem akart harcolni, hogy miért kell ölni, más idegen népet Akit nem is ismert, akit sosem látott, neki sohsem vétett Sok ilyen Simonyok búdokoltak akkor, békére megértek. Mint „lógó" katonák, éjjeli szállásra, tanyákhoz betértek. Simonyt is egy éjjel katonakészültség a nádasba érte. Add meg magad! Nem én! Sortűz alatt folyt ki ifjan piros vére. így még nem: Marsot irt volna a pénz hátára, ha megkaparintja. Aki így tud bánni az írott szóval, rögtön elárulja, sokat írt már. Népraizi, honismereti pályázatokra küldte el munkáit, mindig az elsők között volt, ha eredményt hirdettek. Nagy tapasztalatú pedagógusok előtt országos pályázatot nyert a gyermeknevelésről, bár gyermeke nem volt. Állami gondozottat viszont többet is fölnevelt. Ezzel a pályamunkával sietnie kellett, hogy le ne maradjon, de az ősz is sürgette. Nappal törte a kukoricát, este írta nevelési elméletét. Pályázatra készült a Mindig magam is, Juhász Antal, a szegedi múzeum néprajzosa biztatta rá. Keddtől közöljük folytatásokban Gémes Eszter önéletrajzát. Bízunk benne, sok olvasónknak okozunk örömet vele. Egy dologban azonban mégis hadd fedezzük fel Gémas Esztert. Kéziratának 343. oldalán áll a mondat: Mivel helyem van, egy néhány versem leírok. Érdeklődéssel forgattuk írásának azokat a lapjait is, melyeken verssorai vannak. Töprengtünk is. Költő-e Gémes Eszter? Aztán a tanakodás végén arra jutottunk, hogy költő, bizony az, olyaténképpen, ahogyan minden igazi líra fakad, a lelke mélyéről költő. Hát még ha a költői mesterséget is módja lett volna megtanulni! Bizonyságul két versrészletét mutatjuk meg. Az egyik a régmúlt idők magyar költészetét idézi, formájában is, hangulatában is. A másik arról a tőről fakad, amelyről József Attila népi szürrealizmusa is. A csutora... A csutora pihenget már! Engedett a bajuszos száj! Hanem egyszer a nagy alén, Jön két pirospozsgás legény, öregapám! Így szóllanak. A kezére ráomlanak. A kar nyúlik, térdre vonja Unokáit úgy csókolja. A könny is hull, szív is izzik, A hatvan hold csodálkozik. j—tva az a típusú nő volt, ff akire kenytelen-kelletien figyellek fel az emberek. Átkozottul pimasz modora felháborított mindenkit, gúnyos megjegyzései — ha akarta, ha nem — őrön alul ütöttek. Baráti társasága nem volt, ismerőse annál több, akik a vele való kapcsolatba kerülésnek inkább szenvedő alanyai voltak, mint aktív részesei. Mindemellet Éva szemtelenül fiatal és fiatalos volt. Télen, nyáron, ha esett, ha fújt, mindig ugyanazt a kopott bársonyfarmert viselte, ugyanazzal az egy-két inggel, pulóverrel. Göndör haja ritkán látott fésűt, s a buszon, ahonnan ismeretségünk is ered, rajtaragadt a név: Gyapjas. Egyik reggel, amikor már éppen elindult volna a busz, s becsukódtak az ajtók, a sofőr teljesen váratlanul szitkozódni kezdett. Kíváncsian lesett ki minden utas az ablakon: alig pár méterrel a busz orra előtt, arcán diadalmas vigyorral, a rohanástól még kissé lihegve Éva állt. — Ma semmiképnen sem késhetek el — mondta mentegetőzve, amikor lehuppant mellém az ülésre. Aznap egyébként szembeszökő—\ inrrsa volt a nő; raionatúi k*k farmer 1»s~vH i emi kar-s-'i1-e'^s-tnű Í«"<7-T. a halát — g-f—At r'-.'ii.án is—evehette, hegy végigmértem. — Nem vrnmk namron r«->n_ iaZ _ yfirr[a-tat * már c'Xre örült, hogy sikerült meghökkentenie. Válás — Nem, sőt.,. — Na, azért, mert ma van a válóperem. Es olyat szeretnék alakítani, hogy húsz év múlva is büszke lenessek magamra. Szerinted mit kellene csinálnom, hogy ne rendezzek jelenetet? Hát, ez új volt,. Hogy a Gyapjasnak férje van, azt nem tudta senki. — Miért akarsz jelenetet rendezni? —r faggattam. — Tudod, mi szeretjük egymást a férjemmel, csak éppen nem tudunk együtt élni. Egyéves házasok vagyunk, de már hét hónapja külön lakunk. A békítő tárgyalásról elzavartak, mert percenként öszeölelkeztünk. Szóval, ma hűvös és nyugodt szeretnék lenni. — Vegyél be valamit — javasoltam. — Kösz. Tegnap este óta már vagy tiz dilibogyót bekaptam, de felesleges volt. Igaz, jól aludtam az éjszaka ... — Tudod — folytatta —, a békítő valahogy más volt. Oda szándékosan úgy mentem, hogy kabarét csinálok belőle. Amikor először kérdezett valamit a bíró. odaálltam az orra elé, és mondtam neki. hogy rövidlátó vagyok, nem szeretek úgy beszélgetni valakivel, hogy nem látom. Ezen ő felháborodott, és felszólított, hogy viselkedjek. Erre mondtam neki, hogy ha az ülnökök hajlandók felébredni, akkor én is hajlandó leszek viselkedni. Mire az ülnökök felébredtek és megsértődtek. Ez volt a kezdet. Miután a továbbiakban mi csak azt hajtogattuk, hogy szeretjük egymást, de békülni nem akarunk, egyszerűen elzavartak. — Es a vagyonjogi kérdések? — Ja, hát az volt a legnagyobb szám. Ügy beszéltük meg, hogy osztozunk a lakáson. Hogy eléggé sajnálatra méltó legyek, a békítőre egy tízéves lastexnadrágban és egy agyonmosott pulóverben mentem. Mit mondjak? Ügy festettem, hogy hozzám képest a kukásnö... (Es itt egy mozdulattal érzékeltette a különbséget.) A férjem meg, akit közben felöltöztettek a szülei, úgy nézeít ki mellettem, m'nt zgy dandy. De kár volt a cirkuszért. A férjem lemondott a lakásról a javamra. — Aztán mit fogsz majd csinálni? — Hogy holnap mi lesz, még nem tudom. Ma a tárgyalás után a volt férjemmel fogok ebédelni valami drága helyen — legalábbis így beszéltük meg tegnan. Aztán ő újra megkéri a k"zem ... — És te? Hozzámész? — Tudod ez nem olyan egyszerű. Az ilupsmit rno—ond.nlia r- r-^-er — rö——i*a a homloi-it É-a. — A-t t-'szem. nem rrm-'-k ho-~A t-ár ki tridí" f—i* ii/>- n* ? „ motidt,n,l -mozdulattal leié-—t „ O-i—l-s feie hamar eltűnt a tömegben. FEKETE KL/ÍRA Vasarely hetvenéves Victor Vasarely, magyar nevén Vásárhelyi Győző hetven esztendős. A Franciaországban élő, világhíres festőművész, az op-art nagyhírű mestere 1908. április 9én látta meg a napvilágot Pécsett, a mai Káptalan utca 3. számú házban. Jó rajzkészsége már gyermekkorában kitűnt, de mégis kereskedelmi iskolát végzett, irodai alkalmazott volt már, amikor festészeti tanulmányait a Bortnyik-féle festőiskolában Budapesten megkezdte. 1930-ban azután Párizsba utazott, ahol le is telepedett, máig ott él. Franciaországi Aixen Provence-ban létesített alapítványt — amely múzeum, műterem, vitahely dokumentációs központ is, s egyben a Vasarely által hirdetett „boldog színes város" egyik prototípusa. Lapaj A

gyomor nagy úr, így kénytelen voltam lapos pénztárcámat figyelmen kívül hagyva felkeresni az étkezőkocsit. Ínycsiklandozó illatok mutatták a helyes irányt, s fokozták gyomornedveim termelését. A kötelező várakozási idő után fürgén helyet foglaltam s kedvenc olvasmányaim egyikét, az étlapot böngésztem. Elképesztő árak mellett nehéz volt a választás, mire azért a pincér „rámkérdezett', már döntöttem. A kiszolgálás gyors volt, az adag annál szerényebb, vagy én lettem volna nagyétkű? — hamar végezvén jeleztem fizetési szándékomat. Fürge járású, kissé kopaszodó pincér lépett az asztalhoz: — Tessen parancsolni! — szólt, és nekem ez a pár szó, ez a taglejtés nagyon ismerősnek tűnt. Rövid memorizálás után már a komputerem azonosította is a föúrt. — Béla! — tört ki belőlem az álmélkodás. — Mit keresel Te itt, s mi ez a maskara? A főúr hatalmasat nézett, majd kissé elbizonytalanodva, de azért méltóságteljesen közölte: — Valóban Béla vagyok, de ha szabad tudnom, honnan ismerjük egymást? — Ugyan Béla, azaz Lapaj, azt ne mondd, hogy nem ismersz meg! Én vagyok az Csimbók, tuf dod, egy csoportban voltunk a két utolsó évben. BáláHh kerek képén felengedni látszott a hivatalosság, s kis tétovázás után már le is vágódott mellém. Kérdések özönét zúdítottuk egymásra, majd miután kifulladva néhány pillanatig hallgattunk, rákérdeztem: — Mondd meg nekem, de ha lehet őszintén, megérte? Mármint az, hogy diplomáját a sutba vágva, jelenleg pincérkedik. Láttam, Bélám nem jött zavarba, gondolom nem én voltam az első, aki ezt a történelmi kérdést föltette neki, azért remélem az utolsó sem ... — Nézd öregem, az egyetem után nősültem, a nejem, de hiszen Te is ismered a Klárit, még harmadéves volt, irány az albérlet, jött a trónörökös, s így bizony az én kezdő fizetésem édeskevés volt. Nálunk nem voltak milliomos apucik, akik segítettek volna, engem anyám egyedül nevelt, Klári pedig árva gyerek volt. Nem akartam, hogy félbehagyja az egyetemet, így inkább én néztem jövedelmezőbb meló után. Kezdtem mint bútorszállító, majd volt egy haver itt a cégnél, s az elintézte, hogy ide kerüljek. Robot meló ez az egy biztos, de ha nem jön be az Ady egy este, akkor nagyon rossz nap az. No és nagyon ritka is szerencsére. Igaz, rengeteg csavargással jár ez, de már az egyetemen is én voltam a természetjáró szakkör vezetője — teszi hozzá kesernyés mosollyal. — Tudom Bálám, sőt azt is tudom. hogy alapszervezeti KISZtitkár voltál, bizottsági tag és még a jó ég tudja, hány megbízatásnak tettél eleget Hogy milyen eredménnyel, arról beszélnek a kitüntetéseid, mert arra is emlékszem, hogy nem volt olyan kitüntetésosztás, ahol a Te neved ne hallottuk volna. Ha valahol elakadtunk a szervezéssel, csak a Te neved kellett feldobni — Majd a Lapaj! s a Lapaj jött, elpusztíthatatlan energiájával, harsány jókedvével, magával ragadt bennünket is. — Nem hiányzanak neked azok az évek, az a sok nyüzsgés? Itt mintha felhő röppent volna át Bélám széles mosolygós arcát* — Hazudnék, ha azt mondai nám, hogy nem, de valamit valamiért, s ezt én nagyon megtanultam. Nem akarok dicsekedni, nézd, van egy háromszobás öröklakásunk Budán, van egy kis Passatom, nyugati kocsi érted, ne és most veszek egy telket a Balcsín, ha meg tudunk egyezni. Kél fiam van, ők is megkapnak tólem mindent, hát kell-e még valami? — Nem, valóban nem kell már más, nyugodj meg Bélám, mindent elértél, amit csak akartál. A Statisztikai Zsebkönyv nem rólad szól, s neked, mint látom, ez a legteljesebb boldogság. Tudod — mondom magamban — ismertem egy másik Bélát, akit mindenki csak Lapaj nak hívott, aki a közösségi munkájáért kapott elismerést, akire mi, többiek egy kicsit fel is néztünk. Emlékszem, szobánkban hány éjjel vitáztunk, világmegváltó terveink voltak, hogy majd mi megmutatjuk! Most itt ülsz mellettem, elhízva „elégedetten", de látom a tekinteted: egy hajSzolt emberé. Csak azt nézi, mi nincs még a birtokomban? Már csak hallgattunk, Te mert mindent elmondtál már, amit akartál, én mert hiába is mondanám. Az jár az eszemben, vajon azoknak, akiket kiszorítottál az egyetemről, hogyan alakult az életük, s hogy tudod-e. mibe kerül az államnak egy diplomás főúr? Érzem, hogy kezdünk kínossá válni egymásnak, talán a ki nem mondott gondolatok miatt? így fizetek, tisztes borravalóval. Nekem valahogy a régi Béla, a Lapaj jobban tefs'etf... TÓTH MATYAS