Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Hétfő, 1978. április 3. 28 MAGAZIN Weöres Sándor Rapszódia Behajtom éjre ablakom és egy kopott bérházról álmodom, lehet Kőbányán vagy Újpesten vagy sehol sincs talán csak álmomba bújva testtelen-resten. De föl remeg belőlem, hintázik, meleg életek hajtják, leheltetek ringatják az éjfél ágbogán. Ébrenlétek és álmok szuszogása feszíti a tetőgerendát s nyög mintha értené, fáradtak öntudatlan hangja gondok szünetlen vészharangja vágyakozók szerelmes kínja reménykedők kék baldahinja hintázik gödrök közt az ég felé. Hailéktalannak még itt sincs lakása ahol a lakó befalazva tombol, ahol rossz csapok s vécék csobogása kíséri örök zenével a hintát, zuhog a tenger a falból. Valaki mondja: — Istenem segíts legyőzni végzetem — Valaki súgja: — Kedvesem ne hagyj el. csak te vagy velem — Valaki sírja: — Jaj nekem most rázza ki a láz az életem — Valaki káromkodik: — Istenem hát öld meg minden gyermekem — és nem tudják meg sohasem hogy mind e fuldokló meleg beszédes éhes életek egy nagy palotát építenek; lesz annyi szobás mint a bérház és mégse lesz szegényház: aki most éhes, ajakán tiszta méz lesz. fagyos szerető csókla méz lesz. káromló nyelve is csupa méz lesz — mily messzi cél. mégis közel! Már labdázhatnak gyümölcseivel. Ü x Takáts Gyula Hajnali groteszk Az év tngujjából éjjel opálos vizek folytak széjjel. s míg a rét álmosan füstölög, pillájára ülnek a ködök. Fenn a hajnalcsillag ül sután egy délceg jegenye gomblyukán. s hogy főlsercen a hajnal lángja, kigyúl a száraz kórók szára s hamujuk úgy szitál, akár a köd. Tűz-kányák úsznak a fák között s csőrükben víg reggeli dísznek, csupasz verébcslcsergést visznek... Ladányi Mihály Este kivetem a csapdákat Este kivetem a csapdákat, azután gyertyafénynél történeteket olvasok a humanizmusról, hogy „az ember a legcsodálatosabb", meg ilyesmi. Emlékszem, pár éve szerelmes voltam és egy piszkos folyón néztem a lebegő csillagokat órákon át. és nem kavarta gyomrom a csatornaszag. Szerelmesnek vagy részegesnek kell lenni, hogy elámuljunk időnként önmagunkon, és nyúl-sírás, ember-mocsok ne ríkasson. 1. Kelj fel és járj — ismét­lődőit a uiuiiai. Í u.ólépes! — Csontjaid Kosarat minuia te vinnea. — Keit es jart — riusszu karokkal öleid ut ma­gauat te a szerencses: Kenye­red, palástod, igea — Te vagy a megajuias, a nalottak kozul való — szolott a nang — min­den az arcod iránt éi. 2. Mert nyugodtan fekszel és föleoredsz reuegcs nélkül, és az almod is akar a simoga­tas, lábujjhegyen a romvaros fölött — nem riadsz döngelés­re, a vijjogások is visszakúsz­tak, és torkuk a repedések is bénulttá merevedtek, és min­den ablakok heiyén mégis ke­retben kigyulladnak a gyer­tyák. 3. Te vagy az újrakezdő, ro­mok és puszták tulajdonosa, egyenesedj, hisz termeted is már a magasság, látnivaló jel, föltámadás a temetők fölött. Ujjongás a te két karod, in­dulj, soványan, mint a fák, hunyt szemmel csupasz ágak a boldog ágaskodásban, mozdu­lat, tavasz növekedj, s dicsér­tessék ! i. Tiszta lap a te jövőd, te­nyered mása, szolgája szándé­kainak, arcod az arcod, hang­Kelj fel és járj Legenda a felszabadulásról ja a te hangod hangja, zené­je benned kiáltó: tántorogva is hatalmad teljén, harmad­napon a rejtett keresztek, megszülettél! a Mindenki Országa jött el — így szóltál — szólhattál tántorogva is hatalmad teljén és leomlottak a kivégzőfalak. 5. Ki vagy te álmodozások­pásztora élén a nyájnak? Föl­kent dadogó? Kié a száj, sza­vaidat mily sírgödör ontja? 6. Mit látsz te akit láttatsz, micsoda vak szemrés éle hasít ki? Ki kölcsönözte arcod vi­lágosságát? Ki bátorított tég­lát téglára emelni újra? Rése­ik között a vér. Nem szivárog a hiábavalóság? 7. Mért lennél különb az utak padkáin ülőknél, akik lá­bukat elfelejtették. Emlékez­ne! és várnak, derékig föld­ben. Akik azt mondják: nem érdemes. Olyan az életben­maradott: letört ág, virágot hozó, azt hiszi túlélte fájai és szánalmas az ő kegyelet vá­záiban. 8. Elsüllyed legénység ten­gerek alól, nem félsz, hogy fölemelkedik újra? Arcok hor­padásai, kagylók, nem szív be az üresség? 9. Ki adott megbízatást, hogy visszahanyatlók, hal­doklók tekintetéből is betaka­rítsad és erővé kovácsoljad a hiszékenységet? 10. S bírája te a hivő-go­nosznak is, van merszed hi­tet plántálni, amikor hullák­tól mérgezettek a földek, a hómezők .alatt hanyatt feküsz­nek hadoszlopaik, szét sem oszoltak, páncélosokat hordoz­nak homlokukon, puszták kö­vei, utak: a rászedettek?! 11. Ki vagv te kiszabadított? mit kérsz háttól a megbillent égnek, mely lehasadt? Renü­lők levált szárnyain zuhant. Ki kedvel, miiven szabadság téged, bogv eláühaftad a rést, s kiürüljek a nincék. az arcú­kai kezükbe temetők nem zú­dultak föl ellened kövekéi és kimondhattad, bogv Érdemes, sértetlenül tól.ölbe+ted a jö­vendőt, kinw'Htntt. karral, egyetlen "—iJ*Vfti? MEZEI ANDRÁS' Hűvös, sötét helyen Mostanában csak úgy ott­hon töltögeti el az estéket. Nemcsak azért, mert egykori törzshelyüket, a Borostyánt lebontották és egy talán túlsá­gosan is tágas, Bukarest nevű étterem épült a helyén, ahol a kicsi európai országokat, no meg fő- és egyéb városaikat — így Budapestet is Bukarest­tel — összekeverő, hangos és tájékozatlan újvilági turisták valódi magyar csorbalevest esznek és cujkát isznak rá, amitől még hangosabbak és még tudatlanabbak lesznek, hogy némelyik éjfél felé már azt hiszi, hogy a Budapest Körszállóban van Bukarest­ben, és nem a Bukarest étte­remben Budapesten. Ha állna is a régi Borostyán, akkor sem ülne már a barna asztalokhoz. Lajos, a minden­tudó kopasz levélhordó, az öreg Birtalan, a kéményseprő, Lovinusz úr, a bonenok, s a többiek is mind elfoglalták pár köbcentiméternyi helyü­ket az Átlós út melletti ko­lumbáriumban. Ja, az utat sem így hívják ma már. Ezen morfondírozott Gás­pár, valahai lámpagyújtogató, a városháza nyugdíjas hiva­talsegédje. Hozzá lehetett iga­zítani az órákat, illetve hát, nem volt akkor még fűnek­fának órája, amit hozzá iga­zíthatott volna, de legalább napjában egyszer, amikor Gáspár horgas botjával meg­jelent az utcában, mindenki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksége volt rá. Ült a nyikorgó dívány szé­lén. nézett ki a nappali fényű estébe, s ekkor ma este fe­dezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik neki ilyen­kor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillagokat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakát. Az autók, a buszok és a villamo­sok, a lámpák meg a reklá­mok úgy pazarolják fényüket, hogy az éjszakából semmi nem marad. — Hm — mondta Gáspár, és tekintetével a holdat kutatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, az­után bement a kamrába, le­akasztotta a szegről a kiszol­gált horgas botot, aztán a szekrény aljából előkereste a régi doboz sipkát, lekefélte, fejébe csapta és elindult. A villamoson rászólt a veze­tő: — Két méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni! — Ez munkaeszköz, kérem — mondta Gáspár, koppintott a padlón a bottal, és rendíthe­tetlenül állt a peronon. — A trolitól, ugye? — mo­solyodott el a villamosvezető, és bólintott is, helybenhagyó­lag. Gáspár hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, el­indult az Átlós út felé, keres­ni az éjszakát, megtalálni a holdat. Távol, az utolsó lám­pák irányában már sötétedett, csillagok fénylettek a sötét­ben. és köztük ott sárgállott a hold. Gáspár szuszogva közele­dett, aláállott, horgas botjával felnyúlt, és leakasztotta a hol­dat. Alig fért a zsebébe, pedig aznap éjjel szerencsére még nem is volt telihold. A horgas botot leszúrta az árokpartra, hátha megered a tavaszon. Neki meg úgysem kell többet, mindent elvégzett már vele. Hazaérve elővette legna­gyobb uborkásüvegét, akkorát, ami holdtöltekor sem fog be­lülről szétrepedni, óvatosan belétette a holdat, az üveg száját lekötötte celofánnal, az oldalára ragasztotta a cédu­lát: hűvös, sötét helyen tar­tandó. A stelázsi legalsó pol­cára tette, és lefeküdt aludni. ZELEI MIKLÓS Ismeritek a lámpa énekét? Vannak, akik még emlékez­nek rá. Téli délutánokon, ami­kor az égbolt szürkesége las­san homályba. borította a konyhát, s csak a tűzhelyajtó két izzó szeme árulkodott élet­ről, a családanya meggyújtot­ta a lámpát. Sok gond, baj volt vele, munka és vesződ­ség. Mindennap fel kellett töl­teni petróleummal a fényes bádogból, vagy kék színű üvegből készült tartályt, ra­gyogó fényesre kellett tisztíta­ni az üvegcilindert, le kellett csipkedni a kanóc széléről a megégett részt, hogy a láng­nak sehol se legyen farkincá­ja. Igen, figyelem és törődés kellett a petróleumlámpához, de amikor aztán sercent a gyufa, és helyére került a ci­linder, semmihez sem volt ha­sonlítható a békés, egyenletes sárga tény, ami lágy simoga­tással ömlött szét a konyhá­ban, betöltve minden zugot. És a petróleun^ámpa éne­kelt. Ha a vacsora köré gyűlő család beszélgetése meg-meg­szakadt egy pillanatra, halla­ni lehetett a dalt. Halk, kris­A lámpa éneke tálytiszta, másra nem emlé­keztető, megnyugtató és lází­tó, vidám és szomorú, édes és keserű. Valahonnét a mesék világából jött ez az ének, a lámpa éneke, és helyet kere­sett magának az akkori élet fájdalmas hullámokat vető, csak néha elnyugvó zűrzava­rában, s aki ráfigyelt, társává lett annak. Mindenki azt hal­lotta ki a dalból, amire éppen szüksége volt. És énekelt a lámpa lakodalomban és ha­lott virrasztáskor, énekelt, ami­kor vajúdott az asszony, és énekelt amikor a ház gazdáját elvitték katonának; s milyen bizakodóan született úijá a dal akkor, amikor elhallgattak a fegyverek, a kis tartálykát végre úira feltöltötték a rég­óta nélkülözött petróleummal, és a lámoa fénye felváltotta a sqtearinmécses néma fénvét. Én°kelt a lámoa. reményke­dődben. mint vatóha. Emlékeztek rá? Egy emberöltő múlt el az­óta. Hol láthatsz ma petróle­umlámpát? Az izzólámpa is átadja helyét a fénycsőnek, s szétárad fejünk felett a pon­tosan megtervezett színű, hőt nem hordozó ökonomikus fény, és magától, értetődőnek véve, mint a leVegőt, nem tö­rődünk vele. Pedig a fénycső is éneke! Hangja valamivel halkabb, mint öreg nagynénjéé, a pet­róleumlámpáé volt, de emlé­kezik rá és énekel, majdnem ugyanolyan üveghangon; sze­rényen. nyugodtan és bizto­san, mintha tudná: a mesék igazságának már előtte jár a tudás igazsávn, annál fény« áraa szét az embp«--K köz'C biztosan, megszakíttatlanul De ha úgy érzed, hogy a ml konszolidált, steril, ésszerű vi­lágunkban is szükség van a mesék igazságára, ha úgv ér­zed. hogv az is eltéohete'lenül hozzátartozik életedhez, hagyd abba a munkát — tedd le a kalapácsot, a sebészkést. a tol­lat. és bnltgasd ev-két pilla­naté a lámna énekét. F"ibéri Hnlg-ik-M Halol halk, törékeny üveghangján. K. S.

Next

/
Oldalképek
Tartalom