Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Hétfő, 1978. április 3. 26 Lépcsők B

ilázs Józsefnek, a társadalmi kérdésekre különös érzékenységű fiatal írónak egyik novellahőse a nyírségi parasztfiúból lett tudományos intézeti munkatárs. A falujában összesúgnak a háta mögött az emberek; a számukra megközelíthetetlen, kifürkészhetetlen dolgoknak kijáró, már-már misztikus csodálattal és tisztelettel , mondják: tudós. Sok ilyen tudós jár közöttünk. Bár nem mindegyikükről mintáznak irodalmi hősöket, de szűkebb környezetükben tiszte1 let övezi őket. Mert ..sokra vitték". A maguk erejéből. Meg a társadaloméból. Hosszú történet lenne, csak vázlatosan is áttekinteni, miként változott a társadalmi tagozódás, milyen folyamatai számláihatók az „átrétegződésnek", amióta jogilag biztosított nálunk a társadalmi felemelkedéshez az esélyek egyenlősége. E felemelkedés eszköze a tanulás, az iskolázottság, a művelődés; melyekhez való egyenlő jog mindazonáltal nem jelenti a művelődési lehetőségek gyakorlati egyenlőségét. „E fiúból pap lesz..." — Ismerjük az Arany János-i sort; a tartalmát, a „hátterét", a mármár kaszt-szerűen merev társadalmi berendezkedés gyötrelmes következményeit akár apáink, nagyapáink elbeszéléseiből is; a „rendből" kitörésnek a lehetetlenségét, vagy legfeljebb ezt az egyetlen lehetőségét — a fiú esetleg pap lehetett. Nagyot fordult a világ, akár pap is, tudós is lehet — akárkiből. Bár a közelmúltunkban, a hetvenes évek elején sokat hallhattunk arról, hogy nem éppen akadálytalanul, korántsem sima úton. Szociológusok és más társadalomtudományok kutatói feltárták, hogy az iskolába kerülő gyerekeknek egyáltalán nem egvenlóek a továbbhaladási esélyeik. A különuséqek alapvetően a szülők helyzetéből fakadnak. Ennek a legfontosabb meghatározói pedig: a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely, a foglalkozás, valamint az iskolai végzettség. Nagyjából levezethető ezekből a gyerek útját kijelölő többi tényező is, mint. a lakóhely, a jövedelem szintje, a lakásviszonyok, a fogyasztási, művelődési szokások stb. Ahogy mondtuk: mindenkinek egyformán joga van nálunk a továbbtanuláshoz: az erre való alkalmasságot mindenkinél azonos mércével mérik. Csakhogv: ez a mérce mégis jóval magasabban van azoknak a fiataloknak, akik — egy korábbi iskolai szóhasználattal — hátrányos helyzetűek. Ma már tudjuk, hogy ez a helyzet nem egyszerűen azt jelenti: fizikai dolgozó gyerekének lenni; nem csupán azt, hogy valamivel rosszabbak a tanulásuk feltételei. Hanem sokkal bonyolultabb meghatározottságot: az előbb felsorolt élettényezők következményét; nem egyszerűen a tanulási feltételek, hanem az esélyek különbségét. Azt is például, hogy a parasztból lett ipari segédmunkás gyerekének alig van, vagy csak jóval kevesebb a művelődési lehetősége, sokkal előnytelenebb a kultúrához-tanuláshoz való viszonya, mint mondjuk a szakmunkás gyerekének, akirfek már a nagyapja is szakmunkás volt. A társadalomtudósok feltették azt a kézenfekvő kérdést is: mit tesz, mit tehet az iskola annak érdekében, hogy kiegyenlítse a kétségtelenül meglevő társadalmi szelekciós folyamatokat. Mit tehet azért, hogy az egyenlőtlen esélyekkel „érkező" tanulói között a különbségek ne fokozódhassanak, ne is maradjanak változatlanok (ne termelődjenek tehát újra), hanem csökkenjenek. Hogy a legtehetségesebb gyerekeknek szabad útjuk legyen akkor is, ha tetemes műveltségbeli hátrányukkal kezdik tanulmányaikat Nem kell különösebben magyarázni, miért olyan fontos nekünk ez a kérdés. A szocialista társadalomnak alapvető érdeke, hogv a vezető, irányító posztokat a fizikai dolgozó rétegek gyerekei is betölthessék; vagyis megszerezhessék az ehhez szükséges magasabb iskolázottságot. A hatvanas évektől — céljainkkal ellentétben — több éven át egyre csökkent a fizikai dolgozók egyetemeken tanuló gyerekeinek száma és aránya is. A társadalmi és pedagógiai erőfeszítések ellenhatása ma már érzékelhető, de a mostani arányok nagyobb változását később sem várhatjuk. Az egyetemi felvételi keretszámok ugyanis nem bővülnek annyira, hogy a helyeket több fizikai dolgozó gyereke foglalhatná el. Az értelmiségi családokból származó fiatalok a kulturális előnyök révén sokkal inkább megfelelnek a felvételi követelményeknek, mint előnytelenebb helyzetű társaik. Akiknek éppen azok a képességeik fejletlenek, amelyeket nagyra értékelnek a felvételiken. (ilyen például a verbális készség, a beszédben is megnyilatkozó intellektuális fejlettség). Ilyenformán az értelmiségi réteg úgynevezett belső újratermelődése a következő években is valóságos tendencia, amelyet az egészséges társadalom-szerkezet. érdekében mérsékelni kell. Hogvan? Mársék'ődik egvrészt „magától", nontosabban a társadalom fejlődésével, amelynek velejárója az értelmiségi munkakörök számának egvre gvorsabb ütemű emelkedése. És mérsékelheti —, hogy visszakanyarodjunk kiindulópontunkhoz — a különféle központi intézkedésekkel ebben támogatott iskola. A szociológusok nyomán az előbb felvetett kérdésre — mit tehet az ügyben az iskola — azért nagyon nehéz válaszolni, mert a pedagógiai erőfeszítések eddig majdnem kizárólag azt célozták, hogy a fizikai dolgozók legtehetségesebb gyerekeit „kiemeljék", a továbbtanuláshoz segítsék. Ennek is rendkívüli a jelentősége. De nagyobb, alapvetőbb feladata lenne az iskolának az úgynevezett felzárkóztatás: a kulturális hátrányokat a tanulóévek alatt csökkenteni, a társadalmi felemelkedés esélyeinek különbségét mérsékelni. Ennek a sikerétől függ ugyanis a legtehetségesebbek egyre zavartalanabb, simább útja is. Az iskolarendszer azonban még mindig nem képes arra. hogy kielégítően betöltse ezt a felzárkóztató funkciót. Az okok nem kizárólag a pedagógiában keresendők, de hogy abban is — bizonyosnak látszik. Nem kétséges, hogyan kell értékelnünk annak a pedagógusnak a szavait, aki egy nyári olvasótábori tartalmas program láttán a következőképpen nyilatkozott szakmunkástanulóiról (a márciusi Valóságban): „Ezeknek — ezt? Ugyan! Én, én ismerem őket! Én tanítom őket! Még írni, olvasni is alig tudnak!" Különösen ha azt is meggondoljuk: a szakmunkástanulók túlnyomó többsége fizikai dolgozók gyereke. Legtöbbjüknek nyolc általánost se végzett segéd- és betanított munkás az apja. Számukra — az előbb jelzett művelődési hátrányok folytán — az elérhető, reális perspektíva: szakmát tanulni. Ezt nagyobb egyéni erőfeszítés árán érik el, mint mondjuk egy megbecsült szakmájú városi munkás gyereke a gimnáziumi érettségit. A sort. az egvéni felemelkedés mára kialakult, általában érvényesülő A tehetség dicsérete „rendjét" jelző példákat — folytathatnánk. A következtetés mindegyiknél ugyanaz: a társadalomnak értékes, kívánatos „lépések", is, az úgynevezett egylépcsős mobilitás esetei is nagyobb figyelmet érdemelnének az iskolákban. Több megbecsülést, törődést, a képességek megfelelő fejlesztését, „egyéni foglalkozást" azok a gyerekek, akik bár csak egy fokkal, de feljebb érnek apáiknál. Tisztelet a „nagy ugrásokra" képes ifjaknak és oktatóiknak; de jusson több a sokaknak, akik egyelőre, törekvésük ellenére is, csak egy lépcsőt léphetnek. SULYOK ERZSÉBET J

ártomban-keltemben mindegyre szemembe ötlik a ptákátszöveg, s addig-addig incselkedik a figyelmemmel, míg hagyom, hadd kapaszkodion meg, hadd duruzsoljon csak az agyamban- „Nagyobb Szaktudás, több jövedelem." Igaz ez a mondat — állapítom meg magamban. Mert ha. mondjuk, a téesz kertésze nem ismeri eléggé a növényvédelem fortélyait, és a kánoszta permetlevéből kihagv.ia a tanadószert, a kukacok martalékává válik az egész termés. Oda a téesz jövedelmének egy része, és ez a töredék hiányozni fog a nemzet jövedelméből is. Ha sok ilyen kertész akadna széles e hazában, bizony, nem lenne mit aorítánunk a tejbe. A tudatlanság szellemi ínség, de anvagi szegénység a következménye. De vajon így érzékeli ezt Kis József és Nagy Sándor is? Nemrégiben beszélgettem két fiatalemberrel. Mindketten különböző építkezéseken tűnnek föl, aszerint, hol kínálkozik jobban fizető segédmunka. Az egyik — bevallása szerint — igen pompásan megél tudatlanságából, eszébe se jut. hoey szakmunkás-bizonyítványért törje magát. Nem éri meg — mondja. A másik meg kitanulta a rádió és tévéműszerész-szakmát, mégis szívesebben laoátolia a földet órabérben: „pénzem van, és szabad vagvok, mint a madár". S hozzáfűzi még: „semmi felelősség a vállamon". Kétségtelen: a tudás felelősség. A nagyobb szaktudás nagyobb felelősség. De hogy állunk a jövedelemmel, az elismeréssel? Mintha a bőség kosarából máris egyformán csemegézne, az. aki roskadásig telepakolja, és az is. aki csak ímmel-ámmal, hébe-hóba rak bele valamit. Pedig hol van még a Kánaán! Sok alkotó, tehetséges ember munkája kell ahhoz, hogy megteremtsük magunknak az „ígéret földjét". Csak az alkotókedvet, a tudásvágyat táplálni kell, mint a tüzet, nehogy elhamvadjon. A szakmunkás tapasztalatokból fölhalmozott szellemi tőkéié érték a vállalatnak. Ha befekteti, akkor jól jár a gyár. akkor gazdagodik az ország. Ha ezen múlik, miért ne gyarapodnék ő maga? Szembetűnőbben akár. mint a kevesebb tudásúak. Hadd magasodjék ki egy feijel a tömegből. A kiváló mérnök, a tanár, a tudós és a művész is. ha — munkáiéval, nem mással — rászolgál erre. Az egyik gyárban hallottam: az üzemmel együtt felnőtt szakmunkást művezetővé akarták kinevezni. Ismeri a munkafolvamat összes csínját-bíniát. a kisujjában van minden egyes ember és gép „használati utasítása". Az értékei alánján kiszemelt szakember azonban könyörgőre vette a dolgot: ne akarják az ő vesztét, megfosztanák havi 1800 forinttól, és helyébe csak gondot és felelősséget akasztanának a nyakába. Pedig ami a feiében van. azzal fölbecsülhetetlenül többet hozhatna a közös konyhára, mint amennyit ő kér a sajátjáéba. A példák sorában nem akarom említeni az elfektetett újítások, a külföldön vásárolt licencek példáiét, amelyek az em> ékezetes liftriport óta különösen foglalkoztatják a közvéleményt. És hosszadalmas lenne azoknak a termelést, szervezést korszerűsítő tudománvos dolgozatoknak a fölsorolása is. amelyek — anyagiak miatt — eltemettettek saíát dossziéiukban. A tudomány termelőerővé válik, minden iskolás tudia. De hogy ez szinte létkérdés, azt napjainkban érezzük igazán. Oi géneket szerkesztettünk. új anyagokat kísérleteztünk ki. amelvek új gyógyszerekkel. ruhákkal látnak el bennünket, amelvek úi bútorokkal rendezik be új panelépületeinket. Aki a harminc évvel ezelőtti Magyarországot látta utoljára, s most ismét idecsöppen, ismeretlen földön érezheti magát. Ez azonban még nem minden. A tehe+séeesek lényedéből fakad, hogy elégedetlenek, hogy nem gombnyomásra — és nem is a fizetési szalag bűvös számjegyére — forog az eszük kereke, irányítson akár tollat, vésőt, ecsetet vagy bonyolult gépet. Teszik a dolgukat. S ha valami méltányolandó az emberben az ember által: az az alkotás. Lehetőségünk már lenne az elismerésre: a módiát kellene megtalálnunk. Hisz szükségünk van a tettrekész alkotókra. Nem titok: több a munkahely náhink. mint a munkaerő. Amit már nem győz a kéz. azt egvre inkább az észnek kell elvégeznie. Próbálja úgy szervezni a munkálkodók táborát, hoev oda kerüllön a szakma kiváló mestere, ahol a legióbban megvalósíts önmagát, és ahol a legtöbb hasznot hajtja valamennyiünknek. Nemcsak úgy, hogy közreműködésével sok gén. sok lakás, sok bútor, sok ruha készül el. hanem úgy. hogy tökéletes gének, tartós és szén lakások, ruhák kerüljenek ki az emberek keze közül. S aki arra is kénes, hogy kiváló minőségű munkát végezzen, az mee-ScIemli. hogv feiet haitsunk előtte, kezet rázzunk vele. S ha engediük. hogy a pénztárcája duzzadtabb legyen a középszerűekénél, magunknak is jót teszünk. Nem tudom, ki hogy van vele: én szívesebben kéredzkedek olvan szekérre, amelyiken biztonságban érezhetem macam. mert nagv tudású, tehetséges ember fogia a gyeplőt. És nem baj. ha ennek a biztonságnak ára van. Csak a bóbiskoló kocsis keríí' n-Tvn—-^„von sokba. CHIKAN ÁGNES EmlékezetOtt tartunk már — s milyen jó érzéssel vesszük ezt tudomásul —, hogy meg sem lepődünk, ha néhány hónap, év alatt megváltozik egy-egy utca vagy tér arculata. Gyorsan megszokjuk az újat, hamar felejtjük, hogyan is volt azelőtt. Ki emlékszik már arra, milyen épületek álltak a Centrum áruház és a tízemeletes irodaház helyén? Hát az új postapalota előtti tér tíz évvel ezelőtti forgalmi rendjét le tudná-e még rajzolni valaki? S ugye, milyen gyorsan elfelejtettük, hogy a Lenin körutat egy évvel ezelőtt még gyalogosan is bajos volt keresztezni... Ebben az átalakulási „hullámban" tekintélyes része van az új partfalnak is, lépcsősorának ősét, n kockaköves, alig-alig járható rakparti utat vajon mikorra mossa ki emlékezetünkből a felejtés árja? S odaát, a folyó bal partján, az új kollégiumok, lakóházak, intézmények változatos épületegyüttesét körbesétálva, jut-e időnk arra gondolni, hogy ott valaha kerítések közé zárt konyhakerteket kerülgettünk? Somogyi Károlyné képsorát ilyenfajta emlékezetébresztőnek szánjuk. ébresztő