Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-23 / 95. szám

8 Vasárnap, 1978. április 23. A helytörténetlrás hiteléért A

Délmagyarország 1978. március 21-1 számában egy cikkem jelent meg Helytorténetirás. történettudományi ismeretterjesztés — szépséghibákkal címmel, amelynek a célja az volt, hogy lehetőleg népszerű módon felhívja a figyelmet a szakszerű helytörténetírás és a történettudományi ismeretterjesztés szükségességére, valamint ezek helyes módszereire. A cikk megírására abból merítettem bátorságot, hogy magam ls vállalkoztam már néhányszor mind helytörténetírásra, mind ismeretterjesztésre. Említett cikkem fő mondandóit kiélezve következőkben összegezhetem: 1. Csak annak a helytörténetírásnak van létjogosultsága amely számol az országos történettudomány eredményeivel is. 2. A történettudományi ismeretterjesztésnek az ismeretterjesztés és nem önálló — szakemberek előtt ls új — kutatási eredmények közlése a feladata. 3. Oj, önálló kutatási eredmények nyilvánosságra hozására és Ismeretterjesztésre egyszerre, értve ezen egyetlenegy hírlapi cakk kereteit, amelyről első szövegemben szó esett, senki sem vállalkozhat Ezek alátámasztására természetesen bizonyító anyagra is hivatkoznom kellett, mert nem „hittételek" kinyilatkoztatása volt a célom. A bizonyítékokat viszont olyan munkából kellett választanom, amély lapunk olvasói előtt ismeretes lehetett. Ezt a Szeged és Kossuth 1848—49-ben c. cikkben találtam meg. 1978. március 21-1 cikkem kiegészítéseként csak annyit, új történettudományi eredménynek alapvetően — az átmenetekről nem szólva — három dolgot tudok tekinteni: 1. Nyomtatásban még meg nem jelent, senki vagy csak nagyon kevesek által ismert levéltári anyag hiteles, szöveghű, ha úgy tetszik, kritikai kiadását 2. Uj forrásanyag feltárását ezeknek a már ismertekkel összevetését és ennek alapján történelmi ismereteink módosítását 3. Nyomtatásban megjelent művek kritikus felhasználásával új szintézis kidolgozását Mindezekből következően semmi e6etre sem tudom új történettudományi eredménynek tekinteni néhány levéltári Irat — más történelmi forrásokkal összevetetlen. megcsonkított, nem egyszer értelméből kiforgatott — szövegrészletének a közlését. Nem vitairatnak szánt cikkemet követően Történeti irodalom — történeti publicisztika címmel egy újabb cikk kerüli közlésre a Délmagyarország 1978. április 7-i számában, amely munkámat, szerzője szavával, kiválónak minősíti, majd pedig az olvasó tudomására hozza, hogy három fő mondandóm közül kettő nem fogadható el, bizonyító anyagom pedig gyenge, mert hiszen — a szerző tapintatosabb szóhasználatának értelme szerint — nem tudok olvasni és a magyar nyelvet sem ismerem. Az értékes helytörténetírás és az olyan történeti publicisztika védelmében, mint amilyen pl. Csongor Győzőnek, a Délmagyarország hasábjain nemrég megjelent cikksorozata, nem hallgathatok el Válaszomat azzal kezdeném, hogy az olvasóra bízom annak eldöntését, vitapartnerem vagy én vagyok-e az, aki nem tud olvasni. Vitatott cikkem második hasábjának utolsó bekezdésében a következőket írtam: „Ami először is a Kossuth Lajos által aláirt iratok .ismeretlenségét', .közöletlenségét' illeti, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a cikkben említettek kivétel nélkül megjelentek." Ezt a mondatot — csak a hogy kötőszóval kezdődő alárendelő mellékmondatból idézve — dr. Pernek! Mihály úgy érti, mintha a már ismertséget nem csupán a Kossuth-iratokra vonatkoztattam volna. Cikkem következő hasábján foglalkoztam Kossuth 1848. május 24-1 rendelkezésével, amely szövegének pontos lelőhelyét kissé előbb meg is adtam. Ézujáp rátértem Két U848. aug. 10.—szept. 6-i) pénzügyminiszteri rendeletre, közölvén róluk azt is, hogy ezek aug. 12. szept. 7-én a kormány hivatalos lapjának „számító" Közlönyben is megjelentek. A védekező, nem tudom miért, kioktat, hogy a május 24-1 rendelkezés a Közlönyben nem jelent meg, az abban való megjelenésről azonban szót sem ejtettem. Maradjunk még egy kicsit a május 24-i rendelkezésnél. A jelek szerint cikkem alapján végre dr. Pernek! Mihály kezébe került a történészek körében közismert Kossuth Lajos 1848-49ben c. forráskiadvány, mert ennek korábbi ismerete esetén, szeretném remélni, nem minősítette volna saját új felfedezésének vitacikkében az általa is már közöltnek elfogadott Kossuth-iratokat Felhívásomra a szerző „elolvasta" a forráskiadvány vonatkozó helyét és nem mulasztotta el közölni: bizonyára elkerülte a figyelmemet, hogy ez a „levél" Üjbánya városának szólt, azt azonban már nem olvasta ugyanezen a helyen, hogy a szóban forgó iratot Sinkovics István is „Kossuth rendelete a sz. kir. városokhoz a királyi díj megváltásának módjáról" címmel közölte, mellyel „az összes sz. kir. városokban rendezni akarta a kérdést", méghozzá éppen olyan „egykorú kőnyomat" alapján, amilyen a szegedi levéltárban is megtalálható. Az újbányái és a szegedi példány között a különbség csak annyi, hogy a kőnyomatos. folyóírásról sokszorosított szövegben (az írógépet 1848-ban még nem használták!) üresen hagyott helyre az Újbányának szólóba 54 Ft. 35 krajcárt, a szegediébe 751 Ft 30 krajcárt írtak be tintával, mivel a két város királyi díja nem volt azonos nagyságú. Olvasni, sőt idézni is tudni kell. Ugyanezt az iratot alaposan megcsonkítva úgy közölte dr. Perneki Mihály, mintha Szeged, helyesen a szabad királyi városok aközött választhattak volna, hogy fizetnek-e királyi díjat vagy sem. Erről azonban szó sem volt, csupán arról, hogy évente fizetik vagy pedig az évi összeg hússzorosának egyszerre történő leróvásával megváltják magukat a további fizetési kötelezettség alóL Áttérve a magyar nyelv ismeretére, dr. Perneki Mihály „alapvető tévedés"-nek minősítette azt, hogy a Kossuth-iratokon kívül a többbiekkel nem foglalkoztam. mivel — szerinte — cikke „nemcsak Kossuth, hanem Szeged 1848—49-es dokumentumairól is szól". A szerző megvédeni próbált műve Szeged és Kossuth 1848—49-ben címmel jelent meg. A magam nyelvismerete szerint és egyik nyelvtankönyvünk szavaival, a kötőszókkal egyes szavak vagy mondatok összetartozását, egymáshoz való viszonyát jelezzük". Ebből következően a szerző által választott cím nem jelenthet mást, mint Szeged és Kossuth valamilyen kapcsolatát, és így ha a kapcsolatba állítottak egyikével orvosolhatatlan bajok vannak, a másik sem érhet sokat. A szegedi vagy az annak nevezett „dokumentumokról" előző cikkemben — kíméletből — nem szóltam, de most már hely hiányában csupán néhányra ezek közül is ki kell térnem, mivel így dr. Perneki Mihály levéltári kutatási módszerére, i 11. az általa „felfedezett" levéltári anyagok felhasználási módjára is némi fényt vethetek. A szerző örömmel ad számot arról, hogy először közli első cikke szerint nemzetőrök, a második szerint tüzérek szép levelét „már a forradalom első időszaká"-ból (valójában 1848 októberéről van szó), azt azonban elhallgatja, hogy e kérvény terjedelmének csupán mintegy tizedét hozza nyilvánosságra. Reizner művéből viszont az is megtudható, hogy a kérelmezők számára — az irat hátoldalára ' is feljegyzett közgyűlési határozat szerint — pesti kiképzésük két heti időtartamára fejenként 40 krajcár napidíjat biztosítottak. Kossuth személyesnek minősített — természetesen a Közlönyben való megjelentetésük előtti keltezésű — „levelei" nem mások, mint a már érintett aug. 10-i, ill. szept. 6-i pénzügyminiszteri rendeletek. Ezek azért kerültek nem levélként városunkhoz, mert a jogszabályok kihirdetésének a módja még 1848-ban is nem a Közlönyben való közzététel, hanem a helyhatóságoknak (megyék, szabad királyi városok, szabad kerületek) való megküldés volt Ráadásul még a szept. 6-1 rendeletet közvetlenül nem is Kossuth, hanem Duschek Ferenc álladalmi titkár küldte meg. Megdöbbentőnek kell minősítenünk azt az eljárást ls, ahogyan Szemere Bertalannak 1849. jún. 28-án keltezett „leveléről" ír. Ez a „levél" technikai jellegű előírásokat tartalmazó nyomtatott kísérő irat, amellyel Szemere Kossuthnak és a kormánynak általános népfölkelést és keresztes háborút követelő 1849. jún. 27-1 felhívásának sikeres közzétételével kapcsolatos teendők megtételére szólítja fel a helyhatóságok vezetőit Erről a felhívásról azonban érdemben „természetesen'' már szó sem esik a cikkbea Mondandóm lezárásaként és mivel egyrészt Karinthy Frigyes után szabadon: a szakmában nem ismerek tréfát, másrészt, minthogy dr. Perneki Mihállyal nem egy nyelvet beszélünk, a magam részéről a további vitát befejezve, röviden rögzítem az előző cikkemben foglaltakkal teljesen megegyező álláspontomat: Rossz az olyan hely történetírás, amely nem alapozódik lelkiismeretes forráskutatásra, nem alkalmaz forráskritikát ez utóbbi kiindulási pontjaként nem tud különbséget tenni pl. a népgyűlésen elmondott szónoki beszéd, a levél, a jogforrás (törvény, rendelet), a vádirat, a védőirat, az ítéletlevél, a kérvény, a napló és az emlékirat között. Jó viszont az a helytörténeti mű, amely megnyugtató forráskutatás és forráskritika alapján bizonyítottan új eredményeket hoz. A bizonyítás térigényes, ezért új eredmények közlése nem fér bele egy hírlapi cikk kereteibe. DR. BOTH ÖDÖN Folytatása jk következik... Avagy néhány szó a folytatásos filmekről N

ulla dies sine linea — hangoztatták a régi latinok. Nulla dies sine seria — mondják manapság a magyar tv-nézők az időfaló tv-isten jóvoltából. A folytatásos produkciók népszerűsége ugyanis ma már több mint divat. Kortünet, olykor pedig egyenesen kórtünet. Pedig a „folyt, köv.", a befejezetlen és mindig újra és újra kezdődő históriák nem új találmányok. Azon a félelmen alapulnak, amely gyerekkorunk óta él bennünk — hogy egyszer véget ér a mese. Tudjuk, a mesék sohasem érhetnek véget. Később. amikor aztán olvasni kezdett az ember, elbűvölték azok a bájos történetek, amelyekből hiányzott az utálatos „vége" szó, s helyette a „folyt, köv." megjelölés állt az utolsó lapon. A folytatás igénye — talán naiv, de — nagyon is emberi. S a filmművészet a maga furcsa és csodálatos ravaszságával képtelen volt ellenállni ennek a kísértésnek. A többrészes történetek vetítése nem annyira létszükséglet a televízió számára, mintsem inkább rögeszme: pszichózis, divat és valahol technika, sőt olykor a folytatásos regények népszerűségének „átszivárgása" A folytatásos film valóban lehet divat is, méghozzá reális divat, amellyel a világ sok filmgyártó cégénél találkozhatunk, nemcsak a tv-stúdiókban. De ugyanakkor lehet pszichózis is, mert hiszen az utóbbi évtizedekben már hatalmas nézőtábor harcol az újabb epizódok műsorra tűzéséért, megköveteli heti randevúját a közkedvelt hőssel, és ezért már nyugodtan beszélhetünk akár pszichózisról is. Aztán a többrészes művek idővel puszta technikává is válhatnak, a rendezői, operatőri, színészi, sőt forgatókönyvírói mesterség mindennapos gyakorlatává, mert bizony jó néhány példát ismert a történelem arról, hogy a többrészes filmek még akkor is folytatódnak, amikor az író vagy a rendező s a színész már gyakorlatilag régesrég elmondta mindazt, amit eredetileg közölni kívánt. S mindehhez ráadás a többrészes regények feléledő nép. szerűsége is... A folytatásos filmek népszerűségét sok más tényező is indokolja. Be nem ismert realitás: hogy tulajdonképpen film és televízió békés egymás mellett élése éppen a többrészes produkciók közvetítésével valósul meg. Ez az együttélés azon alapul, hogy a mozi időben felismerte, csak úgy maradhat életbea ha együtt dolgozik a televízióval, míg a televízió saját túlzsúfolt programja fojtogatásában beletörődött abba, hogy filmeket csak az „idősebb testvér" segítségével készíthet. Az üres, alig elhagyott filmstúdiók, amelyeket mindeddig tétlenségre Bókkon Gábor Húsz év múlva Vajda /ónos motívumaira Húsz év múlva már úgy unjuk egymást (a gyomorfájásokat hogy még mindig nem érted a másik szemüvegét a hideg ebédet a naptár-szeretkezést) Rohannánk akárkihez elmondani: a fene megette jobb egyedül is és nem gyúl ki szívünk mint Montb'.anc örök hava — mert a gyerekeknek új kabát kell és sohasem tudod megvarrni azt a francos zoknit istenem csak egyszer készítenél ki aprót ha jön a gázos — Rohannánk akárkihez elmondani: nem volt érdemes de életünk addigra összenőtt már Feledi Gyula rajza ítéltek, lázas gyorsasággal láttak hozzá filmek, főleg folytatásos filmek forgatásához. És ez nem is történhetett másként Hollywood elvesztette a csatát, nem maradhatott tovább a világ filmfővárosa. S az sem titok ma már, hogy az Universal és a 20-th century Fox gyárakat tulajdonképpen a televízió tartja fenn, s ez mentette meg az összeomlás, tói a Columbia céget is. Persze, az olvasó azt kérdezheti, miért a folytatásos filmek uralják Nyugaton elsősorban a piacot, s miért nem a hagyományos produkciók? S itt érhető tetten az üzleti számítás, a gyártók kalkulációja, akik alaposan ismerik kívülről, belülről minden igényével, és főleg gyengéjével a fogyasztót, és tulajdonképpen egy adott életritmushoz is alkalmazkodnak. Vizuális menüt szolgálnak fel olcsón, praktikusan, adott időben, akárcsak egy könnyű sonkás szendvicset Kényelmes lett a film fogyasztója? — kérdezik. Otthonába visszük a produkciókat a képernyő segítségével! Fáradt a hoszszú nap után? Egyszerű, könynyen érthető, vonzó történeteket pergetünk neki Angyalokkal, Bosszúállókkal, Belphegorokkal. olyasmit, amihez nem kell sok fejtörés. Nincs türelme? 30, 60, legfeljebb 90 perces epizódokat adunk, sűrített cselekménnyel, amelyben itt-ott még művészet is akadhat. A sematizmus határozza meg az életmódját? Bizonyos napon, bizonyos órában és bizonyos percben sugározzuk a műsort, s ezzel máris megvetjük egy feltételes reflex kialakításának alapját. Nincs ideje olvasni? Tájékoztatjuk — a legfrissebb színházi s regényújdonságok — megfilmesítésével. Sikerélményre van szüksége? Ezt is könnyen biztosítjuk számára szimpatikus hősökkel, akiket jóság, bátorság, becsület jellemez, s akikkel nagyon könnyű azonosulni. Ha egy többrészes filmnek sikere van, akkor akár az esztendő 52 hetén át is vetíthetik, de ha nem megy, megáll a hetediknél, a tizenharmadiknál, a huszonhatodiknál. De a kockázat nagy. A filmművészet tapasztalata tanulságosan keserű volt ahhoz, hogy bárkinek is kedve kerekedne megismételni. A nagy tv-társaságok eljutottak odáig, hogy a gyártók egyetlen „tesztepizód" leforgatásával próbáljhk kipuhatolni a közvéleményt, felmérni a közönség várható reagálását, és csak ezután döntenek a teljes film leforgatásáról. Minél gyorsabban és olcsóbban, leforgatni a produkciót — ez a televízió élethalál kérdése. Például 1971-ben a Columbia Brodcasting System tv-társaság tizenhat, egyenként 90 perces filmet forgatott, amelyet. minden péntek este a CBS Friday Nights Movies programban sugároztak. A film forgatókönyvét öt hét alatt írták meg, három hétig tartottak az előkészületek, s 12 napig a forgatás. Hat hetet vett igénybe a montázs és a szinkronizálás. Érthető, hogy ezt a nagyon is gyors ritmust nem lehet a filmgyártás klasszikus törvényeinek betartásával biztosítani. A stúdiókban ezért teret hódított az elektronikus technika, a többkamerás felvételi módszer, az elektronikus trükkök, az elektronikus montázs és az elektronikus gondolkozás is. A régi moziból nem maradt más, csak a stúdiók varázsa és a remény, a hihetetlea megcáfolhatatlan remény, hogy talán egyszer a világ mégiscsak ráun ezekre a magnetikus csodákra, és a film az lesz, ami volt: celluloidszag és még inkább csendes, nyugodt alkotás, ahol a „folyt, köv." művészetet is jelent, VEMLAHA GYÖRGY j