Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-16 / 89. szám

* Vasárnap, 1978. április 16. 11 M BBSZKOMf FARAGOTT FEJFÁK A NÖGRÁDVERŐCEI REFORMÁTUS TEMETŐBEN Régi famívesek L údas Matyi talján ácsokkal találkozik, velük paktál Döbrögi ellen... Ebí>6! azt hihetnénk, hogy a magyar famívesek messze elmaAidtak olasz kollégáik mögött. Ez bizony tévedés! A fafaragás, a famívelés a magyar építés történetében mindig jelentős helyet foglalt el. Sőt, nem csak az épitéstörténelemben. Ha csupán a hódoltság korába tekintünk vissza, más lesz a véleményünk az ácsok eleirőL Ügy tűnik, abban a korban mindenki értett a faműveléshez. Ugyanis fából és sárból épült vár, ház, templom, csűr, kas, kerítés, kastély; sőt a magyar ács a láncot is fából készítette, s cetykának, vagy cöjtnek nevezte. Vasat keveset lehetett találni abban a korban a három részre szakított Magyarországon; a kő kibányászása is vasszerszámot igényelt volna. Hámoraink nem voltak, az a kevés vas, mihez hozzájutott a magyar, kellett kardra, s más háborús eszközre. Tehát, hogy a famívelés ebben a korban jószerével mindenki szakmája volt, elsősorban a szükségnek köszönhető. Anyag, nád, fa régente bőséggel volt. Derék elődeink tehát nem estek kétségbe, ha a vízimalmok „vasmacskáját" is falánccal eresztették a Duna vagy a Tisza vizébe. Egy bécsi feljegyzés szerint a „házakban sövénykemencék vannak... Pitvarban vagyon, kémény alatt, fából rakott, földdel töltetett tűzhely, avagy konyha kéménye sövényből, tapaszos". Az egykori palánk — vagy sövényépítőket nevén neveztük. Külföldön az építkezésnek ezt a módját a magyarokról nevezték el. Valószínű, hogy hazánkból terjedt el a hoszezú háborúzások idején. Hazánk népei elsősorban a megélhetésüket igyekeztek biztosítani. Aratási időben még a háborúskodást is beszüntették. A gabonát be kellett takarítani, sőt el kellett rejteni Katonák, malefaktorok egyébre sem lestek, mint a betakarított gabonára, a hordóba került borra. A csűrök építésében is nagy jártasságra tett szert a magyar ács. Egy Fogarasi csűr leírása a régi időkből: „A csűröskertnek kapuállványa kötött, jó cifrás kétrendbeli galambház rajta, Slndelyes kapuja fasarkon forgó... A kisajtó is hasonló. A csűröskertnek egy része a kaputól fogva a szekérszinig deszkás sindelyes. A többi része pedig a kertnek mind fedeles sövénnyel kerített, támaszos. Vagyon egy nagy öreg széles kötéses csűr. A belső két oldala és a két fara is deszkás." Napkeletre való szegletin vagyon színdeszkából csinált rekesz. A csűr tetején gombos vitorla." Ám a régi — feltehetően kiváló — mesterek munkájában is akadt hiba. íme Rákóczi panasza ácsaira: „A sindelvezés miatt vagyon igen nagy kár, mert igen lapos és az eső által megy rajta; nyersen verték fel az sindelyt, most olyan, m\ntha rostán nézne által az ember." Még a juhászók is értettek az ácskodáshoz. A juhászlegényeket fejszés címmel titulálták; a havasokban maguk vágták a fát, készítették az esztenákat. A kalugyerekekről is feljegyzik, hogy sorsukon ácskodással próbáltak segíteni.... A házieszközöket is fából készítették. Gyermekkoromban magam is ettem pincehideg aludttejet — fakanállal. Régebben pedig jószerével majd minden evőkészség — villa, tányér, kupa — fából készült. Hordókötő, bognár, kádár, pintér, vedres, csöbrös, kupás, csobolyás — mind, mind famívességet jelentett. S akkor még egy-egy megjelölés több ágra bomlott. Például a teknősökből annyi fajta volt, hogy felsorolni is hosszú: tokárok, koponyások, kupavésők, esztergályosok, kéreg-véka csinálók, hordófal készítők. De ide sorolták a slndelyhasogatókat, a kártosokat, a bölcsőseket, a csertörőket, a hídfoltozókat, az abroncshasítókat, a rostakötőket... Bizonyos megosztás tapasztalható egy fontos szakmán belül — ám egy bizonyosra vehető: mindegyik jól bánt a bárddal, a szekercével. A ácsok fával adóztak a hódoltsági korban. Például Boronzó falu mestereinek 1634-ben élő erdejük után, 25—25 öregdézsát, csebret, középdézsát, vendelt, egy fülű sajtárt, öreg kádat — és három kádnak való fát kellett adózniuk. Nevüket Is mesterségük után igazították ebben a korban. Roussel Péter (frank volt, de mint magyar vitéz halt meg) jegyezte fel: „A magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének az elhagyását, s a mesterségük után való elnevezést ..." Természetesen mindenki nem lehetett ácsmester Magyarországon. Akkor Döbrögi sem talján mestereket hozat birtokaira. S hogy megkülönböztessék az igazi mestert, az ácsot, a többi, faműveléshez értő, de a szakmában nem teljesen járatos kontártól, hozzá tette a magyar: „csak monnár", „csak kártos", „csak teknős", BARÁTH LAJOS Beníce László: Teremtés Megettem, ezt is megettem.,. Lököm torkomba ujjamat, hogy megkeressem... Sugárban áradok ki. Ki, ide a papírra. Uram, ez vagyok ni — szép gerincesed, a sár, így képzelted, így volt [megírva ? „Tied a világ, zabáld!" És faltam, faltam faltam mindent, magamat, lelkem. Aj, de megundorodtam. Undorodom, mert szerettem s mert nem szeretek, hányok. Uram! Nem is volt lelkem. Azt hittem: adtál; bánom. Hittem: a te erőd megtart. Tévedtem. Mindenem sár volt. Volt? S mi változott? És — [hogy? Semmi Uram! És minden. [Tudom, hogy ilyenné alkotott. Nincs más. Ebből kell lenni. Magamat ebből fényre verni, ebből kell ebbe fényt lehelni, ezt a sarat kell megszeretni Uram! hogy embernek hívjál. Műveltség és civilizáltság S

zavaink, kifejezéseink az idő múlásával átértékelődnek. Annak idején, ha műveltségről volt szó, egyáltalában nem a fejlett országokra jellemző fogyasztási szokásokra, viselkedési módokra gondoltunk — ez utóbbiakat így foglaltuk össze: civilizáltság. Civilizált ember nem köp a padlóra, nem káromkodik, megmossa a nyakát, zsebkendőt használ, cipőt visel és nyakkendőt, háziján lakik, lepedő van az ágyában, villamoson, autón, vasúton utazik. E kifejezés — civilizáltság — bizonyára azért kopott ki a szóhasználatból, s mindaz, amit régen jelentett, azért csúszott át a műveltség vagy kulturáltság birodalmába, mert szó szerinti fordítása: „polgárosultság" idegenül, majdhogynem ellenséges csengett a mi társadalmunkat építő emberek között. Van azonban ennek az értelemeltolódásnak: egy másik, sokkal érdekesebb és fontosabb gyökere is. Ha a műveltségre, s az azt eredményező művelődésre gondolunk, akkor el kell ismernünk, hogy bizonyos szempontból minden emberi tevékenység értelmezhető olyan szempontból, hogy milyen viszonyban van az emberi képességek kiművelésével, az egyén személyiségének fejlesztésével. Marx a társadalmi fejlődésfolyamatot úgy jellemezte, hogy az a munkában, a társadalmiságban, a tudatosságban és az univerzalitásban kifejeződő emberi lényeg megvalósulási folyamata, azaz, közérthetőbben: ez a fejlődésfolyamat ad lehetőséget minden egyes embernek arra, hogy teljes önmagát létrehozhassa és tetteiben kifejezhesse. Ha így nézzük, akkor valóban művelődési tevékenység az izzó vasdarab kovácsolása éppúgy, mint az ügyészi munka, a Botár Attila: Verbóczy Antal: Képeslap helyett Valaki járt itt Nem küldünk képeslapot innen a barátoknak, az anyáknak — elmocskul ez a hó úgyis, jó lesz majd gyalázatnak, jó lesz majd árulásnak. Mi-kettőnk bújdosását mért is neveztük szerelemnek — csak az éjszakák lettek nagyobbak ettől s fékezhetetlen erdőtűz a múltunk. csak a vizek végtelenebbek. a Holdat csaholó akihez minden éjjelen nyakát pórázért nyújtva jött a végtelen a mindenki szerelme aki azt akarta szeressék akit hazáig kísértek az útszéli jegenyék akit egy menetrendpontosságú vonatkerék hárommilliárd részre osztott szét Nem küldünk képeslapot innen. Hazudunk majd külön-hazákat. Tőlem csak a tengerhez szökhetsz s szuronynádasnak futok tőled. Nyomunkon hó se járhat. (méllékdaj) valaki járt itt kezében bibliával nem volt sója nem volt kenyere gyermekorvoslás, vagy éppen az olvasás, a zenélés, a világjáró utazás. Ehhez képest kissé pontosabban így fogalmazhatjuk meg ezt az előbbi, talán túlságosan általánosító gondolatot: művelődés, kulturálódás minden olyan tevékenység, amelynek szellemi vonatkozásai gyarapítják az ember tudományos, művészeti és mindennapi ismereteit, növelik erkölcsi, esztétikai és egyéb értékelt, az éppen uralkodó társadalmi szokásokhoz alakítják viselkedési normáit. Így már csakugyan belefér a „művelt", a „kulturált" kifejezésbe mindaz, amit annak idején így fejeztünk ki: „civilizált". S tudományos szemlélődési alapként, a társadalomtudomány területén búvárkodó kutatók számára csakugyan hasznosnak és jónak látszik ez a meghatározás, mert akár deduktív, akár induktív módszert használjanak, akár szociológiai, akár társadalom-ontológiai módszerrel közelítsék meg kutatásuk tárgyát, kitűnően felhasználható s áttekinthető az így megrajzolt térkép. Ám ami a hétköznapok életét illeti, nem vagyok biztos benne, hogy hasznos-e lemondani a „civilizált" kifejezésről. Lépten-nyomon halljuk és olvassuk az ilyeneket: „A kulturált utazásért... A kulturáltan viselkedő ember ... Az üzletek kulturáltsága..." Figyeljük meg, hogy sehol és soha nem ezt mondják: „A művelt utazásért... A művelten viselkedő ember... Az üzletek műveltsége (?)..." — így, magyarul beszélve, kultúra helyett az ugyanazt jelentő műveltséget mondva ugyanis nyilvánvalóvá válnék, hogy egyáltalában nem a korábban említett tudományos vonatkozásban hangzanak el ezek a kifejezések, hanem arról van szó, hogy a vonatok legyenek tiszták és fűtöttek, az emberek viselkedjenek tapintatosan és udvariasan, a boltokban szolgáljanak ki tisztességesen és gyorsan, méghozzá ne zsákból és szakajtóból, hanem konténerből és hűtőpultról, és így tovább. Azaz: kár összetéveszteni az ismeretanyagbeli és erkölcsi műveltséget a régi szóhasználat szerinti „civilizAUsággal". Legalábbis a hétköznapi beszédünkben kár. Az említett kifejezések mindegyikében civilizáltságról volt szó, és nem műveltségről, ezt az értelmi csúsztatást próbáljuk azzal leplezni, hogy műveltség helyett kulturáltságot mondunk. Mert így nem olyan kirívó a kifejezés értelmetlensége. Bizony nem csoda, ha az ember e kifejezések hallatán ilyesmit gondol: „Nekem a hentes szép húst mérjen, ahelyett, hogy Homéroszt idézi, a mozdonyvezető pedig tartsa be a menetidőt, ahelyett, hogy a fűtőnek kiselőadást tartana Picassóról vagy a Bernouilli-té télről." Javaslom a „civilizált" szó rehabilitálását! I, . KEMÉNY GÁBOR 4 V