Délmagyarország, 1978. március (68. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-12 / 61. szám

8 KDMJE33S3. 'p samr^yiTV- & >' Vasárnap, 1978. márcins ll „Bomba" munkaerő H

elga felhúzta a szemöldökét. A sofőrnek hátat fordítva felállt a barna műbőr párnáról, a lábujjhegyre állva megigazította magán a fehér, áttetsző hálóköntöst. — A szálegyenes márványtestével akar kérkedni?! Be akarja bizonyítani, hogy nem nekem termett?! A sofőr vigyorgott. — Be fogom bizonyítani, hogy mindenképpen az enyém lesz! Helga könnyedén megfordult, szembenézett a hetvenkedő sofőrrel, s megállapította magában: közönséges, anyagias fráter lehet, rámenős, megdöbbentően hasonlít az anyja volt élettársára. A szerelem dicsekvés nála, a házasság gúzsbakötöttség... Még az autóban is anyja élettársával hasonlítgatta össze a sofőrt, ezért egyáltalán nem felelt annak kutató kérdéseire. Az autó kiváló kocsinak látszott, a legújabb típusú FIAT. Helga a hátsó ülésen ülve a táj szépségét figyelte, s ennek roppont megörült, egy új Helgát vélt felfedezni magában; a folyó partján a kiázott gyökerű fűzfák elérzékenyftették, önmaga meztelenségére ismert láttukon; az országút melletti nyárfák őrséget álltak gondolatai tükrében, a mögöttük emelkedő kis családi fészkek melegséggel töltötték el. A fia és az anyja jutott eszébe, Zoltán, a férje valahogy kifelejtódött. — Milyen a férje? — merev mosollyal kérdezett a sofőr. — Rendes... Nagyon rendes. A pilóta megközelíthetetlennek kezdte tartani Helgát Maga előtt is megszégyenült, önmaga erős felülértékelése folytán ezt nemIgen tudta elviselni. — Mennyit keres? Helga elmélázva nézett a tükörbe. A sofőr fürkésző tekintetétől elbátortalanodott: — Nem tudom. Nem ls tudom. — Maga osztja be a pénzt? — Én. — Mit nevet ezen? Költöm, emeddig van. Aztán meg — megvagyunk. Mindig jókat eszünk, iszunk... — Külföldön mikor jártak utoljára? — Külföldön? Nem Járunk külföldre. — Hová járnak szórakozni? — Szórakozni? A férjem a művelődési ház igazgatója. Nevetett a sofőr, nem hahotázva, csak éppen szélesebbet vigyorogva, mint az imént. Bőrzakó volt rajta, fehér ing, az ingen nyakkendő. Gyárigazgatónak nézhette volna bárki, ha modora nem árult volna el valaminő örökös készenléti állapotot. — Amikor ezt a kocsit vettem, még senkinek nem volt a vállalatnál ilyen. Azt hitték, megnyertem a főnyereményt A főkönyvelő ezért nem ismerte el az egyik újításomat, és a műhelyfőnök nem adatott prémiumot Az újításom miatt most bepöröltem őket Megmondtam nekik: „Ha valaki dolgozik, az keres is!" Én nem röstellek semmiféle munkát Én tervező vagyok, ha kell, én munkás vagyok, ha kell, én pilóta vagyok, ha kell... Házat tudok építeni és értek a gépekhez is. Technikus vagyok. Még ma fölmondok az igazgatónál. Majd maga is látni fogja: szellemi impotenciában szenvednek valamennyien. A jelszavuk: „Nyugi, nyugi.. — Magáé az autó? — így már többet érek, nem? Helga határtalanul szemtelennek tartotta a sofőrt. Túlságosan magabiztosnak. Tán a FIAT?... Üjra kifelé bámult A városba értek. A forgalom óriásira duzzadt, az új autó jóleső suhanással nyert egérutat. A sofőr kétszer kerülte meg a várost, hogy Helgát szólásra bírja... Egy-két rosszmájú kollégája a második kerengőnél félreérthetetlenül intett Helgának, majd a sofőrnek tettek megjegyzést: — Na-na, Peti! Nana! — Péter vagyok — mutatko- , zott be váratlanul a sofőr. — Előbb is tudnom kellett volna a játékszabályt, mivel én ismertem már a maga nevét. Helga, ugye? Az asszony bólintott. Nem nézett a szemközt levő tükörbe. „A profilom előnyÖ6ebb". Megigazította nyakán a gyöngyöket. — Egyszer, amikor kiküldtek Átokhalomra, az isten háta mögé, hogy munkásokat kerítsek, akkor is itt 6étáltam körbe a városban, s az igazgatóval találtam magam szemközt. Meg akart állítani, mivel az ő ötlete volt az Átokhalom, valahol a Duna—Tisza közén, de én szétnyitottam a karom, és elviharzottam. A Felvidékről hoztam munkásokat, akik még mindig nálunk dolgoznak. Legszívesebben a pofájába röhögnék minden impotens főnöknek, vagy elküldeném dolgozni őket ls egy kicsit A sofőr hetvenkedése nem akart alábbhagyni, s Helga hagyta őt beszélni. Csak akkor szólalt meg, amikor a harmadik körnél fölfedezte a főkönyvelót — Vigyen a vállalathoz. — Itt vagyunk. A kocsi megállt, Helga félig fölemelkedett az ajtónyitáshoz. A főkönyvelő az autóhoz szaladt — Várjon! — tapadt a sofőr keze Helga kezére. — Még találkozunk! Nézzen rám! Helga a sofőrre nézett. Az szaporán lélegzett, de az arca nyugodt volt. Mint aki azt mondja: „Elviselem azt a pár hetet, amíg kiismeri a főkönyvelőt Aztán magára találok!" Helga úgy gondolta, tán csak gyerekes dicsekvés volt abban, amit összehadart, de a halandzsa magja igaz, bizonyosan igaz! A sofőr még mindig a kezét szorongatta, s ez egyre kínosabbá lett Helga szerette volna orrba rúgni. Tudta, hogy merev vigyorát soha nem fogja elfelejteni. Végre kinyílt az autó ajtaja, Helga kiszállt, önkéntelenül a főkönyvelő karjára támaszkodott — Hjaj... A főkönyvelő ragyogott, olyanná peckesedett, mint egy felcicomázott vőfély, kalappal és csokornyakkendővel, arcáról verejték csorgott kicsi pocakja volt és nőies feneke, a sofőr átnézett rajta, eléjük lépett, és egy hanyag mozdulattal előretolta Helga előtt a kaput, megint vigyorgott, megfeszült jobb keze magával rántotta a kabát jobb szárnyát, és a sofőr mellényéből egy köteg ötszázas duzzadt elő, meghajlásával egyidőben. A főkönyvelő, miközben Helga pillantását kereste, kezével viszszatartotta az utánuk nyomuló sofőrt. Miután jobb kezével a sofőr felé intett, apró kuncogásokkal próbálta Helga tudtára adni: nem sokáig fogja a vállalatnál rontani a levegőt az utánuk lopakodó; a sofőrt pedig hátrafordulva, szinte csukott szemmel mérte végig, amiből azt lehetett kiolvasni, hogy csak ismerni kell kétes üzelmeit, s rövid úton elintézhető ... Miután a főkönyvelő megpróbálta áthidalni szavai és gesztusai között az űrt, védőn karolta át Helgát: — Kicsikém! Hát magáért autót kell küldenem? Ne! Ne mondjon semmit, én mindent elrendeztem .... Hátuk mögött a sofőr krákogott, Helga fellélegzett, mert már nem látta a mellényből kikandikáló ötszázasokat, ami undort váltott volt ki belőle. Megértő mosollyal nyugtázta a főkönyvelő dadogását: — Ma ... magára vár az egész vállalat, kedvesem! DÉR ENDRE Simái Mihály Gyermekhangra I. ez a hó ebből gyúrom a fehér postagalambot aki lelövi meghal — pedig nem is lehet lelőni aki sokáig nézi megvakul — pedig hát látni sem lehet mert ez a galamb csak hó mert ez a hó csak álmodás mert ez az egész csak mese Gyermekhangra II. a vonat amit fekete hattyúk húznak magasan repül nem is érinti a síneket a masiniszta vigyorog a kalauz is vigyorog kormosak benne mind az utasok a vonat amit koromfekete hattyúk húznál esténként idekanyarodik a házunk elé s fütyül ahogy a barátom szokott a kalauz a lépcsőről lelép szi "sen vigyorog kéri a jegyeket a jegyeket és csitt-csatt csitt-csatt sorra kilyukasztja a zoknit a cipőt az üveget az asztallapot és a füzetet egyáltalán mindent amit lehet ám egyszer megérkeznek a Nagyok szép vonatom a fák közt ellebeg s e fönn vigyorgó kalauz helyett kit büntetnek meg? Persze engemet Álomballada Egy álom, miután megfejtették, sugárzó kedvvel nekivágott: ha már úgyis látják, miért ne láthatna ő is világot? Szebb volt, mint ezer szépek-szépe Szeme és bőre csuna láng volt. Tűzbe hozta. vad. forgós táncba röpítette az if júságot. Vérdíiat tűztek ki feiére. imádóit hidegre tették. Testekből éoített hegyek közt keresték zöld partizán-testét. ...s egy álom. miután tarkónlőtték, nagykeserűn úira fölállott; ha már úgyis halott, miért ne kísérthetné ezt a világot?! Kék rózsát tetoválnak Végül mégis átköltenek a fények. Leperzselik rólam fagyott gúnyámat. Kitárnak a tavasznak, a déli szélnek, bordáimra kék rózsát tetoválnak. Végfii mindent átköltenek a fények. Ha friss ritmus kél, bennem énekel. Feszítenek feszengő, úi remények, hogy régi bőrömben ne férjek el. ) Tanmese N

em akartam hinni a szememnek, mikor Gézát, a H.-i nagyüzem fiatal, ambiciózus mérnökét megláttam a Tisza-parton zsberevágott kézzel, amint szórakozottan rugdosta a széltől odasodort papírcsónakot, üres tejfölös poharakat A meglepetést korántsem az jelentette, hogy Géza zsebre dugja a kezét, hisz' százszor is láttam már így, de az sem, hogy unaloműzőként afféle „szemétfocit" játszott, mert azért az ilyesfajta hulladék még nem oly ritka derék városunkban, hogy ámulva csapjam össze a kezeimet De összecsaptam, miután Gézát megláttam. Merthogy egyáltalán láttam! — Te itthon? Ügy tudtam, egy hete Algírban vagy! — Én is. — És? — Mit és!? Itt vagyok, látod. — De hát azt mondtad, hogy egy évre kiküldenek, mert te vezeted az ottani üzem felszerelését. Vagy nem készült el az üzem és később kezdődik a munka? — De elkészült A gépeket már szerelik. — De hát kl vezeti... — Molnár Karcsi. — ö nem gépész. Ért hozzá? — Nem. Azt hiszem. — Akkor miért ő ment ki? — Mert ő nem evett almát — Almát? — Azt Jonatánt! — Mutasd a pulzusod! Teljesen normálisnak nézett ki Géza barátom, a szívverése sem tűnt olyannak, mint a géppuskasorozat, s az egzaltságára utaló révedező pillantásokat is hasztalan fürkésztem rajta, nem sikerült észrevennem. Lehet. hogy most én hülyültem meg? Mit volt tennem, férfiasan bevallottam: — Ne haragudj, de nem értem, ml köze a Jonatán almának Algírhoz? Az egyébként is a Nyírségben terem. — Ügy van. És méghozzá milyen sok! Hát épp ez a baj. — Gondolod, hogy most már okosabb vagyok? — Na, ide figyelj — kezdte Géza és nagy levegőt vett, hogy bírja szusszal a szerinte értetlen barátja meggyőzését: — Tanultál dialektikát? — Izé... — Minden dolog összefügg valami módon egymással... — Igen, de ez azért mégis csak tűi merész... hogyismondjam... — Tehát: a Nyírségben az ősszel sok alma termett, világos? — Világos. Eddig... — Namármost ez azt jelenti, hogy olcsó volt. Ha olcsó volt, mázsaszám jutott az üzemi konyhákra is, nem úgy, mint tavaly. Jutott a miénkre is. Tíz nappal a kiutazás előtt csontleves és sertéspörkölt volt az ebéd. És utána jonatán! — Még tudlak követni... — Most figyelj! A csontleves éS a sertéspörkölt csak azért fontos, mert mind kettőt szeretem. Mivel szeretem, sokat szedek belőle, s ha sokat szedek, lassabban haladok. Kókai, a termelési igazgatóhelyettes viszont nem szereti egyiket sem, ezért csak piszmog vele, mint a finnyás gyerek és alig várja, hogy végezzen, s legalább valami meleg legyen a hasában. Az igazgatóhelyettes tehát nem szed újra, jaj, dehogy, hisz' útálja, ezért pedig hamarább fejezi be az ebédet. — Ez még nem lenne baj, de az már igen, hogy Kókai, akinél a kiutazási aktám be volt adva, pont velem ebédelt egy asztalnál. Én meg ettem, ő már végzett, s látom, hogy úgy jár a szeme, mint a sublótfiók és fixírozza a tányéron díszlegő almát, amelyet harmadik fogásként tálaltak. No, a dfszeígés nem egészen pontos, mert csak az egyikre, a felém esőre igaz. Az bizony majd kicsattant az egészségtől, villogott, mint egy kereskedelmi reklám, míg a másik, amelyik épp az ő oldalán feküdt, olyan volt, mint Nyeszterka bácsi, aki részt vett a Patyomkin lázadásában, de már ott is csak nyugdíjasként. Talán még elsimult volna az ügy, ha tanúnk nincs, de sajnos épp akkor ült oda két titkárnő az anyagosztályról, amikor a főnök a legjobban gyötrődött, vajon elemelje-e csak úgy, minden teketória nélkül a szebbik almát, vagy várja ki, hátha lesz annyi eszem, hogy feltűnés nélkül átengedem neki. — Várta, várta, de én csak ettem, mert mondtam már, hogy sokat szedtem. Ö közben kipiszkálta minden elképzelhető kipiszkálnivalóját a fogai közül, befonta az asztalterítő rojtjait, apróra tépett három papírszalvétát, két szelet kenyeret elmorzsált, de én még mindig csak ettem, Egyszercsak megszólalt: „No, Géza, hát akkor most maga választ." És az almára mutatott. „Tessék, parancsoljon, Géza" mondja úgy, mintha én várnék már negyedórája őrá, s mintha nekem lenne fontos, hogy melyik almát eszem. Pedig nem is szeretem. — ö, kedves főnök elvtárs — mondom nagy heherészve —, ha már így teszi fel a kérdést, nem is lehet vitás, hogy nekem melyik kell! Természetes, hogy ez — mondom és elveszem a fonynyadtat. Így gondolta, hogy így gondoljam? — kérdeztem, deákkor már láttam, hogy túl őszintére sikerült, mert Kókai feje olyan lett, mint a cékla, a halántékán pedig kánkánt járt az ütőér. A két titkárnő a visszafojtott röhögéstől egymás fülébe rakta a csontlevest és zavarában a fogpiszkálót ette kenyér helyett. Kókai — mintha nem erre várt volna régóta — egyszerre kijelentette, hogy biz ő nem is szereti az almát és csak kíváncsi volt, milyen jó szívű vagyok. Éppen ezért nekem adja jutalmul az ő részét is. Hehehe, mondta, mire én is közöltem vele, hogy hehehe. — Mit mondjak még? Három nap múlva sürgős munkára leküldtek Nagyatádra. Ott van rám nagy szükség. Most jöttem vissza, a kiutazás után egy héttel. Algírba pedig, „a vállalatnál sokkal nélkülözhetőbb. Önnél szerényebb felkészültségű kartársat" küldték ki. Nos, hát ennyit a nyírségi termésről. Most van két almám... IGRICZI ZSIGMOND