Délmagyarország, 1978. március (68. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
8 Vasárnap, 1978. március 19. A tökéletlen TÉL A MÁTRÁBAN Gyíkocska O lyan tisztességes kutyanév ez, mint nálunk a Bogár Játékos is. Ha vissza akarom fordítani oroszra, valahogy így hangzik: Jáscserica. Szép név. Szép kutya lehet Azt írja róla az újság, négyszáz kilométert tett meg a téli tajgában, egyedül. Ha másért nem, ezért megérdemli, hogy mi is becézzük, és Gyíkocskának mondjuk. A történet egyszerű. Városi kutya volt, a harmadik emeleten nőtt föl. Gazdája kölcsönadta barátjának, vigye el egy kis levegőváltozásra, hátha unja magát a négy fal között Jó vadász lehetett a barát, meg is kérhette, tanítaná egy kicsit regulára Gyíkocskát Fogja munkára, küldje el vadat hajtani. Eddig egyszerű, ami ezután jött, nem az. Minden vadászi parancsot megtagadott, kapta magát elindult haza. Az a négyszáz kilométer csalóka dolog, lehetett több is, mert ki tudná megmondani, egy szakadékot hányszor került meg, amíg betevő falathoz jutott Nehéz dolga lehetett szegénynek, sem a kegyetlen hideget, sem az önellátást nem szokta meg azelőtt. Tányéron hozták neki az étket ós akárhogy zúgott kint a vihar, gazdája lába előtt nyugodtan ásítozhatott a meleg szobában. Nála kisebb állattal ha kint járva összetalálkozott, legföljebb játszadozott Most nekiesett és széttépte, mert égett a gyomra az éhségtől. Változnak az idők, változnak a kutyák, mondta volna, ha filozófusi hajlam egyáltalán beleköltözhetne kutyába. Harc az élet ezt is mondhatta volna, mert azt is írta az újság, csupa seb volt, mire hazaért. Lehet, hogy nemcsak ő evett útközben, őt is meg akarta enni valami, aminek ugyanúgy égett a gyomra, és szikrázott a szeme. A tajga törvényei kíméletlenek — mondanánk mi, bár a tajgában sose jártunk. Mit mondhatott a vadász, amikor faképnél hagyta Gyíkocska? Hűtlen kutya! — ezt mondhatta. Vigvázok rá, etetem, itatom, még tanitom is, de ez neki derogál. Kapja magát, egyszerűen itthagy. Ezt érdemeltem én tőle? Ujjal hozzá nem nyúltam. Mit mondhatott a gazda, amikor a harmadik emeletről kitekintve kedves kis kutyáját meglátta? Hűséges kutya! — ezt mondhatta. Ebből is látszik, hűség dolgában nyelvünk még nem állapodolt meg teljesen. Minden viszonylagos, modaná a filozófus elme. Aki hozzám hűséges, az máshoz lehet hűtlen, sőt köteles is hűtlennek lenni, olyan kényszerhelyzetben, amilyen például a téli tajga. Valamelyik lélekbúvár azt ls mondhatná, elvesztette akalmazkodó képességét, idegrendszere sokat "veszített rugalmasságából, ámbár még csak két esztendős. Megcsontosodott elvekhez ragaszkodott, egy kedves simogatásért az egész vadászatot otthagyta. Nem várta meg, amíg az új helyzet beérik, nem vette figyelembe, hogy a dicsőségért meg kell küzdeni, egyszerűen meghátrált a föladatok előtt. Rakosgathatjuk a szót egymás után, csavarhatunk is rajta, ahogy akarunk, akkor is nagy dolog az, hogy Gyíkocska nekivágott a vadonnak, és két hónanig vergődött, ezer veszedelemben, hogy ismét „szerettei" között lehessen. Hánv ember tenné meg ugyanezt — viss'afelA A^á^nvá. csak el hazulról. HORVÁTH DEZSŐ Ö tvenedik esztendejének csúcsára hágott már Köblös Andris, az én jóravaló földim, aki ma is erős, mint a bika. Nem öregszik. Korát annak idején a történelem állította meg olyan páratlan módon, hogy a falu azóta is emlegeti. Félig kész legényember volt azon az őszön, amikor az ő gyepszéli házacskájukon is átnyargalt a háború. Gyereknek nagy volt Andris, katonának éretlen, a dobszót, meg — hogy az iskolaigazgató úr vezényletével minden leventének el kell hagynia a községet — nem hallotta. Másnap itt voltak az oroszok, nagy lövöldözést csaptak, számára inkább izgalmasat, mint ijesztőt. Rengeteg hadi fölszerelés maradt utánuk a libalegelőn is. Andris ágvúba való nehéz lövedéket, csillagfarkú aknát, puskatölcénveket szedett össze, s mint afféle kamasz, töltögette velük az időt. Sorba állította valamennyit, élre a nagyját, hátrább az apróságot. Szénen, katonásan. Az apja oda volt, nem tudták mi van vele, az anyja meg hiába dohogott rá: — Te nagy kajla, más akasztófát nem találsz? Ninss nekem elég bajom, még veled is évelődjek? Ügy akarsz járni, mint a Molnárék Sanyiké ja? Tudod, hogy a hasát szakította föl egy iyen szörnyűség, az anyjának majd ement az esze... Andrisnak beszélhetett. Ügy elfoglalta magát a veszedelmes fémek sokaságában, hogy az evést is hanyagolta. Tízszer is kiáltani kellett neki, mire jött és bekapta az ételt, aztán lszkiri, rohant vissza a játékához. De vajon mi lehet a töltények belsejében? Mi röpíti kl a golyót, mikor elsütik a fegyvert? Andris, aki akkor m.ég igencsak szűkében állt ész dolgában, gondolt egy falusit: kibontogatja mindegyiket, s meggyújtja ami bennük van. Nosza, elő a kalapácsot! Kiverte a hüvelyekből a magot, aztán a csillogó szürkésbarna port garmadába öntögette a konyhaasztalon. S amikor a kupac lehetett egy kilónyi, neki egy szál gyufával. — Én tökéletlen — kezdte bűnbánóan, mikor átjött mihozzánk. — Akkora erővel csapott pofon a fényes forróság, azt hittem, megsülök. Elugrottam volna én, de nem volt idő. Na, mondom, vége a világnak. Felüvöltöttem, azt hiszem, akkor, mikor a szőröm letakarította az inggallér fölött. Körüljártuk Andris megpörkölt fejét. Nevethetnékem támadt, s első világháború után /A egy kis délfrancia klkötőben. La Ciotat-ban vásárt rendeztek az egyik hajó vízrebocsátása alkalmából. Az egyi téren egy francia katona bronzszobra állt. Ekörül tolongott a nép. Amint közelebb léptünk, kiderült, hogy egy eleven ember áll ott mozdulatlanul a kőtalapzaton a forró júniusi nap tüzében földszínű köpenyben, rohamsisakkal a fején, bajonettel a kezében. Arca és keze bronzfestékkel volt bemázolva. Egyetlen izma se rándult, meg, szempillája se rezdült Lábainál egy darab pappendeklit támasztot'ak a talpazathoz. Ez állott rajta: A SZOBORFMBER (Homme SUitue). Alulírott CtuuHes Louis Frernrhard. közvWéz, a ... gyatofiir/jpod katonája, miután Verduiwiál maga aki temetett az omiladéCt, arra a szokatlan képességre tettem az cet, Ivofiy aftármetkug két*-; vagyok olyan mozdulatlanul átlral, mint egy szobor. Ezt a k>>pesség-emot sok orvos^xrofesszor vizsgáiba mór meg, és megrnngyarázhatatlan betégsígnek nyilvánítottá. Ne snJiwUJanoic néhány fillért egy állástalan családapától I Egy ércpénzt dobtunk a tábla mellett álló tányérba, és fejcsóválva mentünk tovább. Itt áll állig fegyverben soksok évezred óta ez az elnyűhetetlen katona, akivel a történelmet ír'ák. aki lehetővé tette Nagy SándorA La Ciotatbéli katona nak, Caesarnak, Napóleonnak mindazon nagy haditettét, melyről az iskoláskönyvekben olvasunk. Itt van hát. Meg se rezdül a szempillája. O volt. Kürosz íjásza, Kambüszész sarlóskerekű harciszekerének kormányosa, akit nem tudott végleg eltemetni a sivatag homokja, Caesar légionáriusa, Dzsingiz khán lándzsása, XIV. Lajos svájci gárdistája és I. Napóleon gránátosa. Azzal a talán nem is olyan rendkívüli képességgel rendelkezik, hogy egy arcizma sem rándul meg, miközben a pusztítás minden elképzelhető eszközeit próbálják ki rajta. Érzéketlen marad, akár a kő (így mondja), amikor halálba küldik. A legkülönbözőbb korok kő, bronz, vas lándzsája járja át a testét, Artaxerxesz és Ludendorff tábornok harckocsija gázol át rajta. Hannibál elefántjai és Attila lovascsapatai tapossák palacsintává, a századok folyamán egyre tö'célecesedő lövegekbői kirönpenő ércdarabok zúzzák széiiel. s a hajítógépek kövei; széttépik a nagy. ga'ambtojásnyi puskagolyók és a parányi kis golyók, melyek úgv döngicsélnek, mint a méhek, de ő csak ott áll egyre, elpusztíthatatlanul, s vezényel százféle nyelven, és sohasem tudja, hogy miért, mivégett. Nem ő vette birtokába a meghódított tartományt, ahogyan a kőműves sem lakhat abban a házban, melyet ő épített, s még az az ország sem volt az övé, melyet védelmezett. De még csak a fegyver, a felszerelés, sem az övé. ö csak áll, felette halálos záport szórnak a repülők, a város fala ég, mint a szurok, alatta akna és verem, körülötte a pestis és a sárgakeresztes gáz, ő a hajítódárdák és nyilak tegeze, célpont, tankcsapda, gázfőző, előtte az ellenség és mögötte a tábornok! Számtalan kéz szőtte az ujjasát, kalapácsolta ki a páncélját, szabta ki a csizmáját! Számtalan zseb telt meg az ő jóvoltából! Mérhetetlenül sok kiáltozás tüzelte harcra a világ valamennyi nyelvén! Nincs olyan isten, aki meg nem áldotta volna! öt, akinek testét ellepte a türelem szörnyű fekélye, s kongó üresre vájta egy gyógyíthatatlan kór, az érzéketlenség! Micsoda földomlás szülte ezt a betegséget, ezt a szörnyű, borzalmas, s olyannyira ragályos kórt? Vajon bizonyos, kérdeztük magunkban, hogy nem gyógyítható? BERTOLT BRECHT mégis inkább hümmögve vettem tudomásul, mit csinált a saját fejével ez a tökkelütött. A pillanatig sem tartó iszonyú hőség azt a várakozó izgalmat, élmény befogadó készséget rögzítette az arcán, amit a puskaporhalmaz meggyújtásakor fejezett ki. A szeme csodálkozón kitágult, s ettől inkább derű sugárzott róla, mint mulattató torzulás. — Te isten marhája — mondtam neki teljes megértéssel — még jó, hogy a házat föl nem gyújtottad. Gondolom, ennyi elég is volt neked a háborúból. Jött a felszabadulás utáni nagy kiröpítő esztendő. Andrist, mint lángindulatú fiatal kommunistát, rendőriskolára küldte a pártszervezet Jó másfél esztendő alatt erős csontú, öles termetű óriássá formálódott, s még a fényes-kopasz fej is jól állt neki. A rendőrségnél elég hamar kitelt az ideje, mivel pinpongozás közben úgy nyakon cserdítette közvetlen kollegáját, hogy nyolc napon túl gyógyult a sérülése. — Akkor már vagy huszadszor kértem, hogy szálljon la rólam. Egyre azt hajtogatta, olyan a kobakom, mint az ő alfele, csak nem olyan gusztusos. Végül nekiszaladt a tenyeremnek, pedig amúgy rendes koma lett volna. ötvenben tanácselnök lett K. községben. Csak hallomásból tudtam, hogy „belemenős elvtárs" lett, később meg azt, hogy „valami van vele". Állítólag a békekölcsön-jegyzési, meg az adóztatási tervet sajátságos módon teljesítette túl: a berendelt kulákokat addig ijesztgette, míg alá nem írtak egy-egy nagy összegnek. Voltak különösen makacsolt, akiket Andris személyesen bírt jobb belátásra lapátnyi tenyerével. Akkoriban másutt is alkalmaztak hasonló „meggyőző" módszereket, de amit ő müveit, az kirívó esetnek számított, megsokallták odafönt. A pártból rövid úton menesztették, s persze az elnökségtől is búcsúznia kellett. De azért ott maradt bukásának színhelyén, s belépett az akkor még gyengécske csoportba. Később, Szegeden összeakadtunk. A Párizs lángjait néztük, amikor két sorral előttünk megláttam Andris fényes fejét, ö is észrevett. Mondta, hogy a técsztagokkal jött, ha vége az előadásnak, busz várja őket a körúton. Mintha nem a régi lett volna. Fejre nézve semmit nem öregedett, de a viszontlátás kirobbanó örömét korántsem láttam rajta. Meg a szót is elég szűkösen mérte. A szünetben nekiestem. — Mi van veled, az ördög cipeljen magával. Nyűhetetlen vagy, mint a zsidónadrág, még sincs erőd betolni hozzánk a képed? Azzal kezdte, hogy meglazította régi divatú nyakkendőjét, majd hosszan kortyolgatva, fenékig itta a sört. A poharat lekoppantotta a könyöklőre, előszedte gyűröct zsebkendőjét, és megtörölte vele enyhén csúcsíves koponyáját. — Én tökéletlen — kezdte, de abbahagyta. A szokásos önkritika — gondoltam, és elnéztem kissé merev, ezúttal majdnem szomorkás arcát — Hagyjuk ezt, jó? — Most otthon vagyok, lovakkal bajlódom a csoportban, és kész. Sima tag vagyok. Van két pajkóm, a Kelebia meg a Lepke, csináljuk, ami kell. Te ott vagy még a régi helyeden? — Ott, ott, de ne beszélj mellé! Mit csináltál az elnökösködés után? Azóta több mint tíz esztendőt nyomtunk le, s tudom, nem voltál mindig fogatos, s úgy tudom, anyádat se nézted meg otthon. Elhümmögött, bólogatott, hogy igaz. Aztán elmesélte, hogy harmadszor is tökéletlenkedett Hogy sorjában mondja, nekivágott az állattenyésztési főiskolának, végzett vele rendesen, aztán megnősült. A gyerekek késtek, az egykor szégyellős lánynak meg kinyílt a szeme meg a szája. Elkutyult. ahogy mondani szokás. Andris elhurcolkodott tőle, s öszszeállt egy dolgos özvegy menyecskével, aki a téeszirodán verte az írógépet. Később összeházasodtak. — Akkor tört ki a balhé, amikor nem is gondoltam volna. Egyenesbe jutottam, megvolt minden, de tudod, a kutya is akkor szokott megveszni, amikor legjobban megy a sora. Megint a fejét simogatta, s láttam, kínlódik. . — Én tökéletlen! — folytatta Andris olyan hangsúllyal, mintha mélyen meg akarta volna sérteni önmagát. — Volt ott egy kemény húsú menyecske, már tanácselnök koromban evett a fene érte. Bögyös volt, jól álltak a lábai, s úgy riszálta a hátulját, mint fürdéskor a vadgerle. Ha megláttam, a frász jött rám, alig bírtam magammal. De kuláklistán voltak, s nem tudtam közel férkőzni hozzá. Az első ura aztán fölment Pestre, úgy tudom, szabályosan el is váltak. Az aszszony maradt, férjhez ment egy ottani bádogoshoz. Égimeszelő pali. engem is hajaz. Már agronómus voltam akkor, gondoltam, most már lehet valamit kezdeni azzal a döggel. Kerülgettem, megszólítottam. Jó áron megvettem a hízóit, s egy idő után mintha már nekem mozgatta volna a farát. Na, elég az hozzá, hogy engedett. — Megegyeztünk, hogy délben, pont tizenkettőkor elmegyek hozzá. Az ura Vásárhelyen lesz, nincs rizikó. K.-ban, a főtéren laktak, a nagy nyüzsgésben — éppen piacos nap volt — alig tudtam beóvakodni. Gondolhatod, hisz' mindenki ismert. — Nálad csakugyan hiányzik egy kerék, már látom, hogy hazajött az ember. — Dehogy jött haza — otthon volt. Ott lapult a haverjával együtt a másik szobában, ahogy a Julóval — így hívták az aszszonyt — előre megbeszélték. Én meg beállítok gyanútlanul, Juló. úgy láttam, majd elolvad az örömtől. Sürgetett, hogy vetkőzzek máris, jön ő is rögtön. Nyár volt, nem esett sokba ledobni az Inget, nadrágot. Ott vártam egyszál gatyában. Mar biztosnak látszott a tündöklő mennyország, amikor nyílt az ajtó és hatalmas fütykösökkel rám mind a hárman. Te még olyat nem láttál pajtás. Ütöttek, vágtak, mint a répát, védekezni nem tudtam, de menekülni se. „Az első uramnak adott pofonokért, a kölcsönjegy* zésért, a rengeteg adóért, te ronda kuglifejű" — lihegte az aszszony és csértelt ő is. ahogy csak bírt. Itt a vég, rémültem meg, fejemről a szemembe csorgott a vér, nem láttam semmit, csak az ablak fehérlett. Neki, teljes erővel. Szerencsére nem volt becsukva, csak a függöny lógott raíta, s a járdába zuhantam, mint a rongy. Gondolhatod a többit — az egész piacos népség rajtam röhögött. Kuncogtam én is, nem bírtam ki. Elképzeltem, épp úgy megrémülhetett, mint amikor a puskaport meggyújtotta. Már a nézőtér sötétjében botorkáltunk a helyünk felé, mikor megkérdeztem Andristól. — Mondd, mikor csináltad ezt a látványt? — Egy esztendeje ennek, földi. Persze, nekem esett a feleségem is. Nem békült az istennek se, ott maradt K-ban, én meg — mit tehettem volna — hazamentem a faluba. Mondom, van két lovam, csak azokra van gondom. Amíg nem jön valami jobb, simogatom ezt a tökéletlen kopasz fejemet A napokban Pesten, a Váci utcán ténferegtem bele Andris széttárt karjaiba. Ügy néztem, az újabb tizenöt év sem tett nagy kárt benne, sőt mintha a régi kölyökkedve is megjött volna. Marháskodó erővel ropogtatott össze, néhányszor hátba csapdosott, s elkurjantgatta, hogy kutya baja. — Árubeszerző vagyok pajtás, ha nem tudnád, vagy egy klassz csajom, s pénz dögivei. Én tökéletlen. Eddig azt hittem, csak falun lehet megélni. S te ott vagy még ahol voltál? Közöltem vele, hogy még ott vagyok, mire karon fogott és becipelt az Anna presszóba. P. NAGY ISTVÁN