Délmagyarország, 1978. február (68. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

12 Vasárnap, 1978. február 19. Vízállásjelentés F

eketének az üzemszervezési o:ztályon volt rádiója, és éppen át a<ar£ menni hozzá, hogy meghallgassa a déli híreket, amikor telefonáltak az Igazgatóságtól: a Béke akna 3. számú telepén szerencsétlenség történt. Margitka telefonált, mert Margitka azóta ismerte, hogy eljött Pusztahátról, tudta, hogy valamikor együtt dolgozott Palics Józsival. Omlás történt, mondta Margitka kapkodva a felindulástól, Oszkó, a segédvájár megúszta, de Palics ottmaradt. Fekete ajtaján kiszűrődött a rádió déli -harangszava, Pákozdit kiütötték a második menetben, Orbán ellenben győzött, kiáltotta utána Fekete, aki meghallotta lépéseit, és kiugrott a folyosóra. Tulajdonképpen ezért akart átmenni az üzemszervezési osztályra Feketéhez, a sporthírekért, mi van Papp Laci fiaival, úgy látszik, már korábban bemondhatták, csak intett és szaladt tovább. Az orvosi szobában Oszkó állt félmeztelenül, néhány friss tapasz volt a jobb vállán, az ápolónő ráterítette az inget. Oszkó a panyókára vetett ing alatt bal kezével átfogta a jobbot, szeme élénk volt, arca fáradt, és azt válaszolta valakinek: nem tudom, igazán nem tudom. Palics Józsi lepedővel letakarva egy kisebb szobában feküdt Lába alatt zöld viaszkosvászon volt Éppen hogy megemelte a lepedőt, nem akarta, de ennyivel tartozik, fgy volt szokás az ő falujukban, fgy adták tovább egymásnak a figyelmeztetést és a megbecsülést; meg kell nézni a halottat Magában mindenre felkészült, de Palics Józsi arca sértetlen volt, majdhogy nem élő. Csak sápadt, igen sápadt, és az orra, nem vitás, valahogyan az orra volt a legszokatlanabb. A mellkas roppant össze meg a gerinc, mondta az orvos, semmit se szenvedett. Visszahúzta a lepedőt. Ezzel a mozdulattal elhatárolta az életet a haláltól. Már nem Palics Józsi, csak egy alig domborodó lepedő volt az ágyon, Palics Józsit magával vitte, ahogy kissé görnyedten kiment a szabadba, Mindenki azt mondta, a hirt peki kell megvinnie a szülőknek. A brigád tagokon még nagyon látszott az izgalom, föl se öltöztek, csak vigyázva, tapintatosan, mondta a vezetőjük, éppen most jött a fürdőből, és egy félbe tört fekete fésűvel vizes haját fésülte előre, a homlokába. A muter karakán asszony, emlegette Palics Józsi, és arra gondolt, jobb lenne Józsi apjával, Pista bácsival találkozni, hátha a felesége hisztériás rohamot kap, nekiesik, még meg is tépázhatja. A muter viseli a kalapot, emlékezett Palics Józsi szavaira, aki ezt valami büszke megelégedettséggel sokszor elmondta. Hti-hü, a muter! Majdnem a csákányt vágta bele... Ez valami 1944-es történet volt. Szóval, a csákányt is majdnem. A hírt azért neki kell megvinni, ez kétségtelen, hiszen barátok voltak, meg azután félt valami hivatalos otrombaságtól is, nem egyszer látott öreg bányászokat az Irodák ajtaia előtt topogni, akiknek, amikor nyugdíjba mentek, senki se nyújtott kezet. A nap sütött, valamelyik ablakban szólt a rádió, már a tánczenei koktélt adták, csillék úsztak el a magasban. Belerúgott egy kavicsba, még egybe, gondolkodott. Itt áll ő sárga, lyukacsos cipőben, szürke nyári öltönyben, szemközt a fenyőkkel beültetett domboldal, galambok villódznak. a csillék némán lebegnek el, és megint a galambok, fehér jókedvvel szórják be az eget, ő pedig árulónak érzi magát, és hogy ne legyen annyira erős ez az érzés, meg kell oldania a feladatot. A fehér Zsiguli ajtaja nyitva volt, a slusszkulcs a helyén. Becsapta az ajtót, és elindult a fenyőkkel beültetett domb felé. A visszapillantó tükörben megjelent egy nagy, fekete zászló,, a főbejáratra tűzték ki a keresztbe tett kulapácsok alá. Amikor megállt a kerítés előtt, megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy már ebéd után vannak az öregek, és Palics István egyedül ül a házfalnak támasz-; tott padon, a virágokat nézi. Javultak az esélyei. — Na, nézd csak! Milyen elegáns látogató! Két, nem mindennapi nagyságú tenyerét egyszerre nyújtotta feléje Palics István. — Hát Pista bácsi? — Megvagyunk, gyermekem, megvagyunk. Ebéd után Itt szoktam üldögélni a napon. Mindig így mondta: gyermekem, csak a többes számot hanyagolná. -»- És te? Jobb itt, mint Pusztaháton? Józsi minden nap emlegeti, azt mondja, tízszerte jobb még Palotánál is, pedig nekünk annak idején az volt az álmunk: Palota! Együtt nevetett az öreg bányásszal. — Palota táncterem volt Pusztaháthoz képesti — Ügy, úgy — bólogatott. Egymás mellett ültek a padon, a nap oldalról sütött. Mindjárt megkérdi, mi járatban van? — „A Duna Hofkirchennél apad..." — fejük fölött a nyitott ablakból szólt a rádió. — A vízállásjelentés — vigyorgott az öreg. — Mindig meghallgatom a vízállásjelentést. Mintha viccet hallgatna. Es a vigyor dermesztő volt, mint Józsi arcán... Jó az előrelátás. — Jól tettük, hogy ide jöttünk. Csak ez a gyermek nem akar megnősülni. Kutyálkodik jobbra, balra, pedig itt a nagy ház, lenne hely. Palics István úgy ült • padon, mintha díszszemlén lovagolna. Nevetés közben megfeszültek nyakán az inak. És nem kérdezett semmit Bal kezének széles, erős mutatóujjával megkopogtatta a padot — Pusztahát csak bajt hozott ránk, ott halt meg Erzsikónk, mióta itt vagyunk, hogy jó órában mondjam, még a levegő is más! Mind a ketten a magasba néztek, mintha a levegőt vegyelemeznók. Persze, Józsinak volt egy nővére is Lehet egy halottnak nővére? Halott nővére? Vagy csak a szülőknek lehet halott gyermekük? — „Pozsonyban... a gázlómélység... hajóvonták találkozása tilos." — Pákozdit kiütötték a második menetben. Mondja azt, hogy kifőzték a főkapura a fekete zésalót? Ez lenne a legegyszerűbb. Legalább a lányuk élne. Az öreg olyan gyanútlanul mosolygott, hogy az maga volt az iszonyat. — Szép idő van. — Túlságosan meleg. Egyszer nagyon meleg, máskor meg hűvös. Ez az ingadozás nem jó nekünk, öregeknek. A szív meg a reuma! Bizony, gyermekem, majd ti is megtudjátok I. Eső kéne, minden kiszárad. Az öreg olyan mozdulatot tett, mint a kocsisok télen, ha fáznak Aztán végigsimította a homlokát. — Nézd a méheket, hogy szorgoskodnak. Lehunyta a szemét, és arra gondojt, milyen ross? szó a?, hogy elmúlás. — Ezekkel a kis bogarakkal bajlódom. Hátul a kaptár. Mert szeretjük a mézet Pali is. Most ls sütött neki a mama. — A nyitott ablak felé biceentett — „Bajánál..." Mindjárt Turnu Severinhez érünk, gondolta, és beszívta a friss mézessütemény ablakon kiáramló szagát. Olyan volt, mint a gyermekkora. — A család? Messziről ért hozzá a hang, így csobban nyugodt, langyos vízben « játékos hal, — Köszönöm, a lányom ősztől már nagycsoportos. — „Mohácsnál..." fgy kéne mindent egyszerűen megmérni, tudomásul venni és közölni. Ahogy a rádió jelenti. Hát nem így csinálja? — Hallod? Még Mohácsnál is. Végig apad a Duna, a folyók is kiszáradnak ebben a szárazságban. Csend meg a zümmögés. Nem mert oldalra nézni. Pusztaháton lejtakna volt. Libasorban Jöttek fel. Elöl Palics Józsi. Amikor meglátta a világosságot, kurjongatva énekelni kezdett: „Szép hely, jó hely Teherán..." Felugrott, belebokszolt a levegőbe. Na, majd még te is megtudod, morogta hátul az aknász, és kiköpte a szénport. — Hát te feljöttél. Bólintott. Megszokta, hogy az orra alá dörgölik. — Jobb az irodán? Vállat vont. Mért beszéljen az Irodáról, mikor egymás mellett volt a lámpájuk, mindig ugyanabban a sihtában dolgoztak. — Én azt mondom, ott kényelmesebb, de a pénzt lentről hozza a bányász, azért bányász, nem Igaz? Nevetni kéne. Nem mert oldalra nézni. Az öltözőszekrényükön ugyanaz a lakat lógott. — Csak az anyja mondja neki néha, hogy Jobb lenne fönn, téged is fölhoz, hogy már te is, de hát ilyenek az anyák. Mikor kicsi gyermek volt, én féltem rátenni a kezem, összetört volna a csontja, az anyja nevelése, attól elfogadta a pofonokat. Akkor még gyalog mentek haza, végig az erdőn. „Szép hely, jó hely Teherán" — énekelte Palics Józsi. — Neked is Zsigulid van? — Nekem? Skodám van, hiszen tudja, tavaly vettem, még Józsi is eljött... Már késő. Mindegy, hiszen azért jött, és előbb-utóbb úgyis... Mind a ketten álltak A kerítés előtt szikrázott a fényben a fehér Zsiguli. Palics István álla alatt pengtek az inak. De a hangja nyugodt volt. — Ml törtónt? — Omlás. — Omlás? \ — Az. Elviselhetetlen volt a nap meg a zümmögés. Lefelé néztek, de a föld nem adott választ. Az öreg fölemelte a fejét, állkapcsa öszszeroppant, majd szétnyílt. •— Hányan haltak meg? — Csak 6. Palics István tenyerével végigsimította homlokát, széles ujjai, ezek a félbefűrészelt vaspántok berácsozták tekintetét. Azután megindult a tenyér. Először a pad támláját kereste, majd a levegőbe nyúlt, mintha roppant erővél fel akarná húzni magát, vagy ostorfát engedne le kiszáradt kút mélyébe. Lehanyatlott a kéz. — Várj egy kicsit. Rekedt volt a hangja. Mint amikor üres, horpadt vödröt csapnak a szikkadt földre. Fölment a lépcsőn, be a házba. Kint maradtak a virágok, a nap meg zümmögés. Ügy érezte, nem tudna árnyékba állni. Végigtörölte homlokát, ugyanúgy, mint az öreg Palics, vagyis Ugyanúgy, mint Palics Józsi, a halott, aki amikor élt, Pusztaháton, ahogy jöttek föl a lejtaknán, ugyanezzel a mozdulattal,., Areának a bőre, mint a kiszáradt folyómeder, szinte reszelt. A fekete korcs kutya berregve indult neki a sárga, lyukacsos eipőnek. — Kuss — sziszegte. — Kuss! Negyedóra múlva kijöttek Palics Józsi szülei a házból — feketében. — Ez a Józsi kocsija? — kérdezte Palics néni, és fekete kendővel átkötött állával olyan mozdulatot tett, mintha utáH kérőt utasítana ki a kerítésen túlra. — Az övé. —. Meg lehet nézni a fiamat? — Meg. Most látta, hogy csomagot tart a kezében. — Elvinnél bennünket? Hát persze. Tessék, szálljanak be! És most megindult a két gyászba öltözött ember a virágágyás mellett a kavicsos úton. Egyszerre léptek, azzal az ünnepélyességgel, ahogy' a jelentős látogatóba menők, akik a lélek méltóságával felkészültek a viszontlátásra. A kapuban megállt Pallos Istvánná, és odaszólt urának: — Knsd meg a kutyát I Azután lassan, mint aki ismeretlen vidéken tájékozódik, szembefordult vele. — V'dd haza a családnak. — Bzünetet tartóit, és igen halkan hozzátette: — Fiam. Érzékel még mindig villámgyorsan rögzítették és jelengették a benyomásokét. Kezében fehér selyempapírban a csomag, tenyerében .a mézessütemény melege, arcán pedig végisfolvtak Paiiea Józsi édesanyjának " Uönnvei. JÁVOR OTTÓ Mint régen a foci... M

it tud ön a televíziózásról? Azt hiszem, többségünk keveset. Nézzük a dobozt, minden este, mereüten, hol az unalomtól, hol az érdeklődéstől. Dicsérjük és szidjuk, egyszer csodáljuk, máskor legszívesebben kivágnánk az ablakon (és még mennyi az átmeneti). Akárhogy is: számtalan óránkat töltjük a társaságában és számos óránkat töltjük azzal, hogy beszélünk róla. Mint téma — mindig és mindenkinek „kéznél van". Majdnem úgy, mint régen a foci... Mégsem tudunk róla eleget Egyáltalán nem a kuriózumokra, lapos műhelytitkokra, meg pletykákra gondolok. Talán megvagyunk, és „nézhetünk" is anélkül, hogy tudnánk, milyen magas X riporter, hogyan rendezte be a lakását V bemondónő, kinek a kije Z, és hogy került oda. Néha teljesen érdektelenek a műsor előzményeiről és a munka körülményeiről közzétett beszámolók is. Annál fontosabb lenne, hogy pár valódi műhelytltokba beavattassunk. Melyek révén tanulnánk látni, hogy ne csak nézzünk. • Például: a legtöbb mozlnéző regéket tud az egyes filmrendezők munkamódszeréről. Javítja is a filmlátásukat, hogy — maradjunk azért a legnagyobbaknál — Jancsó „hosszú beállításairól" hallottak egyet s mást. És a tévé rendezői? A „bedolgozókat" (mtnt mondjuk Zolnay Pált) inkább ismerjük, mint azokat, akik nap mint nap feltálalják nekünk a íogyasztnnivalót, na firtassuk most, mikor mifélét. Az intézmény maga igyekszik javítani a helyzeten, például a Rendezte.,, sorozattal. És vannak persze a kabarétréfák, melyekben a tévések önmagukon és munkájukon élcelődnek, rokonszenvesen önirónikus szándékkal, ami azonban legtöbbször szándék is marad. Egyszóval: igazán ránk férne némi tévés Ismeretterjesztés. Ki adja? Hogyan? • „Az a célom és a kötelességem, hogy a néző szemét helyettesít' sem. Hogy miközben a képernyő előtt Ül, elfelejtse, hogy otthon van. Pontosabban: elfelejtse, hogy nem ott van, ahol azok az események zajlanak, amelyeket lát. Egy zenei közvetítés esetén mindezek érdekében úgyszólván me* kell tanulnám a partitúrát. Hogy az egyes hangszereket, a szólamaiknál megmutathassam — ami ugyebár alapdolog — nemcsak azt kell tudnom, mikor szerepelnek, hanem: honnan látni bele a zenekarba, hogy föl lehessen bontani, vagyis hol helyezzem el a kamerákat, igazítsam az optikát. A partiturában természetesen mindent jelzek, mígnem ez átalakul tévés vezérkönyvvé. Jön a közvetítés, a kameramannak persze fogalma sincs, melyik a cselló. a közvetítőkocsiból végig diktálnom kelj; srégen a szemüveges kopasz fölött, alulról a harmadik sorban, és így tovább. Közben figyelni a képekre es választani. Mert a két és háromnegyedmillió előfizető kö/ül mondjuk csak százezer nézi Verdi Requiemjét. de nekik igazán nem mindegy, hogy a csellószólam alatt éppen a fúvósok nem nagyon esztétikus, de szükséges ténykedését látják. A nézők csak akkor kapjanak információt: ml újság a téFben, amikor az szükséges. Egyébként érezzék magukat szereplőnek, szemben az igazi szereplővel." • Aki mondja: Horváth Adám. „Besorolását" tekintve úgy ismertük: vezető rendező (tavaly óta újonnan alakult osztályt vezet, a szórakoztató dramaturgiát), Egyébként: mint a tévé egyik legsokoldalúbb, kiemelkedő mesterségbeli tudású, magas színvonalon alkotó rendezőiét. Előadást tart. riporttal, portréfilmmel, tévéjátékkal illusztrál, Meghívták a minap az akadémiai klubba — terjesztené az ismereteket a televíziózásról. A bunker. Háromrészes tévéjáték. nemrég láttuk, azt hiszem sokan. Rendezte: Horváth Adám. Az emlékezetes Fából faragott királyfi, az Otelló és más remekművek. igényes zenei műsorok, abszurd drámák után, £4 persze több szórakoztató sorozat után ls. „A bunker sok évvel ezelőtt készült és ugyanilyen sok évet töltött fiókban. Kommersz — mondták. Természetesen nem remekmű, de a legjobb értelemben tömegszórakoztató játék. A IV-es stúdióban — háromnegyedévi díszlet- és jelmeztervezői munka után — 24 próbanap és nyolc felvételi nap alatt készült, 1 millió 400 ezer forintért. A döbbenet mérséklése céljából megjegyzem: az átlagos játékfilmek 14 millióba kerülnek, Jancsó most 03 milliót fordít három filmjére." * Fentiekből a legérdekesebb műhelytitok: „kommersz — mondták". Akkor. És most? Mi okból és mi célból hívták életre a szórakoztató dramaturgiai osztályt, amelynek A bunker volt az első produkciója? „A Magyar Televízió jóformán egyedül volt a világon azzal a sajátossággal, hogy nem vált ketté a drámai terület, nem alakult ki az úgynevezett kommersz televíziós játék. Ügy is fogalmazhatnék, nem volt külön az egyedi és a sorozatdramaturgia. Ez utóbbi hiányát egyre erősebben kellett észlelni. Bizonyára emlékszik, hogy a külföldi sorozatok, például az Erzsébet királynő, vagy VIII. Henrik életét bemutatók után a kritikákban is hiányolták a hasonló magyar sorozatokat. Bár elég drága mulatság lesz ezeket megcsinálni, Jóval kevesebbe jön, ha megvesszük, mégis: igazuk volt. Az új osztály tavaly februárban alakult, viszonylag kis csapatról van szó es rengeteg munkáról." Az osztályvezető aztán nyilatkozik a tervekről, mint mondja, a legközelebbi Postafiók műsorban részletesen, most a következőkben: „romantikus sorozatok készülnek Jókai, Mikszáth művekből. politikai krimik Berkesi könyveiből, Zimre Péter ír hatrészes sorozatot megtörtént bűnügyekből, Nemeskürty István dolgozza fel Sárközi György Mint oldott kéve című müvét Mér készen van egy Agatha Chrlstiekrlmi. Bemutatunk nem filológiai alapossággal, hanem szórakoztató céllal feldolgozott életrajzokat, tudományos-fantasztikus filmeket, meséket. Évente húsz alkalommal jelentkezünk, hogy kielégítsük a nézők történet- és cselekményes játék ^ igényét," Szó esik a tévés „szakmunka" és a művészet viszonyáról, az utánpótlás gondjairól, Horváth Adám, a főiskolán oktat leendő lóvérendezőket; „Módszereket, az eszközök használatát tanítom, tapasztalatokat adok ót, amelyek az évek során felgyűltek." Egyetlen, televíziózásról szóló Ismeretterjesztésen persze nem lehet megtudni, mi minden kell a tévérendezönek «- a mesterségből. És a művészet? Ha van önálló tévéművészet? A válasz anekdótában: Fereocsik János leendő karmesterek előtt állva bemutatta, hogyan csinálják a legnagyobbak, így például Toscanlni, így FurUvángler, így 6 maga. Végül pzt mondta: maguk is úgy csiná"-k phmv SULYOK ERZSÉBET RÉVÉSZ NAPSUGÁR: CSÓNAKOK