Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

Vasárnap, 1978, január 1. A béke aranypoharából A

z elmúlt éjjel, tavaly és tavalyelőtt; és valahányszor, amikor szilveszter éjszakáján összecsengnek a poharak, föléled bennem egy emlék. Tél volt, odakint térdig érő hó, s a szász-svájci hegyek között meghúzódó erdei házban esztendőt búcsúztatni-köszönteni készült százhúsz ember. Németek voltak, oroszok és lengyelek, magyarok, románok és bolgárok, jugoszlávok és sokan a nyugati féltekéről valók. A csiszolt üvegkelyhekbe áttetsző, aranyszínű bort töltöttek, s amikor megkondult az óra, azt mondta az idegenvezető: „Most pedig igyunk együtt — a béke aranypoharából." Nem tudom elfelejteni a pillanatot Szép gondolat volt; igaz, és érzelmet indító. Jókívánságokkal halmoztuk el egymást Tiszta szívvel tehettük a legkisebb sejtben, a családban és azon kívül is, hiszen ismét följebb léptünk az emberség, az életszínvonal, a társadalomépítés lépcsősorán. 1977 jó év volt Többet és jobban dolgoztunk. Akkor sütött a nap, és akkor esett az eső, amikor életre kellett kelnie a mindennapinak; akkor született döntés, amikor az értékalkotó ember érdeke-igénye követelte; akkor fogtak össze az emberek, amikor a legnagyobb szükség volt erre; és akkor működött a legodaadóbban az alkotó elme, amikor a legjobban kellett építeni rá ahhoz, hogy önelégültségtől mentesen, de elégedetten léphessük át e Jelképes küszöböt Az elmúlt éjszakán jókívánságok hangzottak el. Holnap mér tettek kellenek. Ez az ember, az élet, a boldogulás örökké megújuló parancsa. És visszapillantva, de előretekintve is azt mondhatjuk — szűkebb pátriánkat s az ország életét-gondját ismerve — nem lehetnek kétségeink. Az emberek tömegei tisztességgel és becsülettel teremtették meg a közösség, s vele együtt önmaguk boldogulásának feltételeit. És azt is tudják: ha többet kívánnak, többet kell tenniük. Nemrég olvastam egy tanulmányt, ez állt benne: „A társadalom és az egyén ellentmondásos harmóniájának világa a reális humanizmus, amelyben minden az emberért van, az ember boldogságáért." De miért erről beszélek? Magunk formáljuk az életet is, s a szocialista világban, de a tőlünk idegen világnézetet valló országokban ugyancsak elismeréssel fogadott politikát Munkával, tettekkel, összefogással, a társadalmi osztályok és rétegek érdekeinek alapvető harmóniájával fémjelezve. Hozzászoktunk: nem az illendőség, hanem tapasztalataink, véleményünk és terveink határozzák meg mondanivalónkat S ez nagy szó! Igen, a légköri viszonyokra gondolok. A tiszta és áttetsző, de azért nem felhőtlen égre. A szó hitelére és szabad csobogására. Az őszinte hangvételre és a nyugodt éjszakákra. Van miről jót mondanunk. Nehéz, tartalmas és eredményes évet hagytunk magunk mögött Mindig tudtuk, hogy mire számíthatunk. Ez is biztonságérzetet ad. Sokat töprengünk, néha botladozunk, tévedünk is. De mind felkészültebbek, erőnk és igazunk tudatában egyre magabiztosabbak vagyunk. Az ú] esztendő első napján váltunk szót, az ünnep azonban nem homályosítja el gondjainkat Éppen az őszinte és nyílt politika ad szabad utat ahhoz, hogy ma is számot vessünk a nehézségekkel. .Az előrelátó ember tudja: holnap sem lesz könnyebb, mint tegnap volt. Csakhogy ez nem bizonytalanságot szül nálunk, hanem edzl az akaratot, a tettvágyat Igaz, nem ártana, ha mindenkit jobban érdekelne, s észrevenné, hogy az új születése milliárdokkal mérhető, hogy a borítékon kívül is mi minden jut nekünk a közös vagyonból. Nem kell „hálásaknak lennünk" érte, hiszen mi teremtettük meg az alapját A sikerek lebecsülése azonban gyengíti boldogságteremtő erőfeszítéseinket Rokonszenves volna, ha ki-ki önmagával vetne számot Mit és miért dolgozott? Csak a fizetéséért, vagy a szakmája-hivatása iránti elkötelezettségből? Mi jót tett a családjával, gyermekeivel, a közösséggel, amelyben él, és mit vétett ellene? A szószátyárkodás, a tévedés, a felületesség, a fegyelmezetlenség volt jellemző rá, vagy az, ami meghatározza életünket: a fegyelmezett, értékalkotó munka? Az össztársadalmi „elszámolást" megtette a Központi Bizottság legutóbbi ülésén. Lelkesítő eredményekről adhatott számot. S az egyén, a társadalom minden tagja most akkor cselekszik helyesen, ha „belülről" vizsgálja önmagát Fedezze föl — ha nincs, teremtse meg — a belső indítékot mely hajtóerő lévén a közösség boldogulásán keresztül önmaga és a családja életét teheti szebbé. Ehhez nem nélkülözhető az élet az emberek, a közösség szeretete; a politika aktív támogatása. Bonyolult helyzetben él az emberiség, de megnyugtató, hogy október és a békés egymás élés szelleme öt földrész népeinek életében és gondolkodásában vert tanyát A nemzetközi kommunista mozgalom hatása „új" országokban edzl az emberek cselekvőkészségét s a Helsinkit követő belgrádi tanácskozás, a nukleáris fegyverkísérletek teljes betiltásáról folyó eszmecsere, az ez évre összehívott ENSZ-közgyűlés leszerelési ülésszaka biztonságot bizalmat és ösztönzést ad. Miért ne örülnénk Vietnam ENSZ-tagságának? És miért ne lehetnénk büszkék arra, hogy az új típusú tömegpusztító fegyverrendszerek kifejlesztésének és előállításának tilalmáról szóló javaslatot éppen a Szovjetunió, hazánk és az NDK képviselői terjesztették az ENSZközgyűlés elé? Nemzetközi diplomáciánk ezernyi tette szül bizakodást és egyetértést Mi mást bizonyít ez, mint hogy hazánkban, a szocialista közösségben a politika lényege: „Olyan társadalmi létezést formálni, melyben az ember önmaga lehet" S ehhez nemcsak szándék, nemcsak Jó politika és béke kelL Törvények születtek idehaza, életünket jobbító tettek és rendelkezések. „Felnőtté" érve felszámoltuk az „álmodozások korát"; a földön járunk: a meggyőződés és az akarat az előrelátás és a tervszerűség, a megfontoltsáv a józan mértéktartás, a köve zetesség és a cselekvőkészség korát éljük. Vannak gondjaink. Jól érzékeli minden ember, hiszen részese dolgos hétköznapjainknak. Ezért hát ne kívánjunk többet egymásnak, önmagunknak, mint amennyiért cselekedni is képesek vagyunk. Magunk mögött hagytuk a „kívánságok éjszakáját". Holnaptői a tetteké a szó. Boldog új évet kívántunk? Nem csöppen az égből, tennünk kell érte. Nem hivatalból és nem parancsszóra, hanem belső indítástól vezérelve, hittél, meggyőződéssel, akarással. JÁVORI BÉLA Es megáll az idő... T

udjuk: sohasem áll meg. De miként a bibliai Józsua is megállította egy pillanatra a napot Gibeonnál (ha ugyan hihetünk az egykori tudósításoknak), úgy mi is megállítjuk egy másodpercre az év fordulóján, Szilveszternek éjszakáján. Megállítjuk, vagyis inkább szeretnénk megállítani, hogy elkövetkezhessék a számvetésnek, összegezésnek ideje. Két arca, ám egyetlen iránya van az időnek: miközben a jövő felé halad, eltemeti a múltat, miközben a jelen pontjain átömiik, maga egyszerre már három vektorra bomlik: múltra, jelenre, jövőre. Kétezer esztendő rejtvényeit és feladványait kellene megoldanunk. Utolérheti-e Akhilleusz a teknősbékát — kérdezte hajdanán az eleai Zénón, mert eltöprengett azon hogy ha minden mozgó tárgy a térben ahhoz, hogy útjának végére érkezzék el, elébb a felét kell megtennie, s minthogy Akhilleusznak éppúgy, mint a teknősbékának mindig saját útjának felével kell bajlódnia, a sebesebb Akhilleusz sohasem fogja utolérni IS® má a teknősbékát. A tapasztalati igazsággal szemben a formális logikáé bizony hosszú Ideig tartotta magát, s csak éppen történetként mondjuk el, hogy Zénón e kérdésfeltevését végül is csak a magasabb matematika, a tizenkilencedik századé oldotta meg. Mi viszont filozófia nélkül Is érezzük az időt, sőt a gondolkodást éppen érzékeink magyarázatára hívjuk segítségül. Két, egymással ellentétes érzésről vall mindennapi lényünk. Az egyik: a folyamaté, vagy folyamatosságé. S a másik a változásé. E két roppant egyszerű összetevőből áll időtudatunk. S mivel a tudat javarészt helyesen tükrözi a valóságot, voltaképpen magát az Időt határozzuk meg e két érzésünkkel. Az idő (röviden) az az általános létforma, melyet két, egymással dialektikus kapcsolatban álló tulajdonsága fejez ki — az állandóA feljelentés Nekem tavaly még sokkal jobb volt Apa vidéken dolgozott, mindig hozott valamit Anya is Jó volt, bármikor lemehettem a Játszótérre. Csak akkor pofozott föl, ha rossz jegyet kaptam. Amikor apa hazajött, azért megvédett. Azt mondta, majd kijavítom. Sokszor kiküldtek. Hallottam, hogy veszekednek. Olyankor sírni sem mertem hangosan. Egyszer anya elvette a lakáskulcsomat Sokáig kellett csengetnem, mire beengedték. A bácsi nagyon kedves volt hozzám. Legközelebb nemcsak csokit adott Babát és orvosi táskát ajándékozott nekem. Aztán eltűnt. Anya, ha kértem, átengedett játszani a Szomszéd Karcsikához. Akkoriban nagyon sok barátom volt. Apát ritkán láttam, dé jött egy fiatalabb bácsi. Én nyitottam ajtót Kezembe nyomta a csokor virágot Kezitesókolammal köszönt, akár egy felnőttnek. Mesélt mindenfélét. Mikor anya megérkezett ötven forintot adtak, hogy sétáljak be a városba. A cukrászdából süteményt hoztam, vlszsza se kellett adnom az aprót. Tavalyelőtt elvittek a nagymamához. Még sohasem láttam, azt hittem, nincs is nagymamám. Elég öreg már, de jó volt a házában. Ittam kecsketejet, a kemencében kenyeret sütöttünk. Ott aludtam a padkán. A fáról rengeteg eper hullott a földre. Mezítláb szaladgáltam, a talpam alatt sxétmállott, csupa kék volt a lábam. Megkergettek a pulykák, mert fütyültem nekik. Én úgy fütyülök, akár a fiúk. Mire iskolába kellett járni, apa jött értem. Azt mondta, ketten maradtunk. Most itthon dolgozik. Sokat vagyok egyedül, mert munka után is magamra hagy. Sajnáltam, mikor elesett az előszobában. Bevonszoltam a szőnyegre és betakartam. Azt mondta, hogy anya rossz. Ha én vásároltam a reggelit meg a vacsorát, a százasból hozni kellett két üveg bort is. Azon a napon utánamentem a kocsmába. Nem mondtam semmi rosszat, csak azt kérdeztem, miért nem vesz nekem legalább csokit Akkor adott húsz forintot. Kértem, jöjjön haza. és mondtam, hogy a régi bácsiktól még hajasbabát is kaptam. Kinevették a részegek, eljöttünk onnan. Köszönöm, most már jól vagyok. Szeretném meglátogatni a nagymamámat • Az orvoshoz kísértem a feleségemet Hathónapos terhes volt Dél körül Járhatott az idő, amikor hangos szitkozódásra figyeltünk föl a kockaház sarkánál. A férfi magához parancsolta a hétév körüli kislányt, és hatalmas pofont adott neki. Aztán még egyet. Olyan erőset, hogy a gyerek megtántorodott tőle. „Apuka, ne bánts!" — ordította, de nem futott el. Lát? szőtt rajta, nagyon fél, máskor is kaphatott hasonló verést. „Csinálsz-e mégegyszer ilyet?" — őrjöngött a férfi. „Nem, nem, megígérem" — zokogott a gyerek. Hiába fogadkozott, az apja ököllel az arcába sújtott. Elvágódott a betonon. Fölforrt bennem a vár. A jelenet tovább folytatódott A férfi teljes erejéből rugdosni kezdte az ösztönösen összekuporodott kis testet Borzalmas volt hallani a tompa puffanásokat A feleségem elfordult, sírógörcsöt kapott „Menj oda, csinálj valamit!" — kérlelt. Tehetetlennek éreztem magam. A téren rengeteg autó parkolt Az egyik gépkocsi motorházfedele fölnyitva, mélyen belehajolva egy kék köpenyes alak. A történtekre kilesett a lemezfedél mögül, aztán nyugodtan folytatta munkáját, mint aki semmit sem vett észre. A padon is ücsörögtek hárman, köztük szintén volt férfi. Az emeletes házból többen kinéztek a kiabálásra. Nehezen szántam rá magam a beavatkozásra, nem vagyok verekedő típus. Megmondom őszintén, féltem. És úgy éreztem, egyedül vagyok. Gondoltam, szólok az autót bütykölő férfinak, vagy a padon ülőknek, hogy segítsenek. Mégsem szóltam, mert láttam a közömbös arcokat. Mikor elindultam a gyerekét rúgdaló apa felé, mintha kiürült volna a tér. Talán a szája is habzott dühében. Csak filmekben láttam Ilyen vandalizmust. „Állat." — azt hiszem így mondtam, halkan. „Mit vétett ez a szerencsétlen kislány?" — kérdeztem. Ekkor felém sújtott. Számítottam rá, elkaptam a fejemet. Visszaütöttem, nem lehetett más válasz erre a bemutatkozásra. „Mars fel a lakásba!" — ripakodott ellenfelem a gyerekre, de az fájdalmasan nyöszörgött és mozdulni sem bírt. Közben a feleségem megnyomta valamennyi csengőgombot, fellármázta az épület lakóit. Sok ember összesereglett. Végre közös erővel megfékeztük ezt az őrültet Valaki a tömegből orvoshoz vitte a gyereket. Később hallottam, hogy májzúzódása lett. Másnap kerestem a házban azt a tagbaszakadt férfit, aki segített de nem találtam. Állítólag nem ott lakott A házfelügyelő mondta, hogy a kislány kórházba került. Tőle tudtam meg ennek a gazembernek a nevét s följelentettem. Nem a rendőrségen, hanem a gyámhatóságnál. Hogy vegyék el tőle a gyereket inkább neveljék intézetben. Nem ez volt az első eset Egyébként panaszkodott a gyerekre, hogy rossz. Dehát ki tehet arról elsősorban? • — Mi jogon avatkozik az én magánügyembe egy utcai járókelő? Törődjön a saját bajával. Az én gyerekemet úgy nevelem, ahogy bírom. Hogy az Utcán történt? Ott értem utol. Ha fönt a lakásban elkapom, nincs semmi probléma, de elszaladt előlem. Vitte volna magával az anyja! Nem az én hibámból váltunk eL Én tisztességes életet élek, nekem ítélték. Nem utálom én a gyerekemet Hirtelen felindulásomban tettem. Egy kortyot sem ittam akkor. Igaz, hogy akartam. Utánam jött az Italboltba, engem röhögött az egész társaság. Nem szóltam semmit, szépen hazamentem. De otthon felingerelt. Rajtam követelte az anyját .„Miért küldted el az anyukámat?" — így hisztériázott. Nagyon beidegesedtem. Én bocsánatot kérnék ettől az embertől is, nem tudom, hogy történt ez az egész. Helytelenül cselekedtem. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha az anyját rúgdalnám. Tén mér meg is bolondultam. Lehet, nem tudom. Nem jól van ez így, ez az élet kérem .., Rózsa Imre ság és a változás. Zénón, az ókori filozófus csupán egyik tulajdonságát merevítette ki: végtelen oszthatóságát. Azt, hogy minden egységének lehetséges a fele. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a sok félnek lehetséges az egysége — a folyamatossága. Amikor tehát azt mondjuk a szilveszteri éjfélen, hogy egy pillanatra megállítjuk az időt — öszszegezésre, fogadkozásra —, voltaképpen az idő természete szerint járunk el. Egyik arcát, az oszthatóságát, a megállíthatóségát veszszük szemügyre, hogy azután továbbsürgessük, visszaállítsuk abba a folyamatba, amelyből kiszakítottuk. Az idő tehát olyan valóság, mellyel tudatunk, hű tükre, játszhat is. Ebből a szempontból a képzelet is valóság, hiszen maga is az idő része. Lelkünk mozivásznán hányszor pergetjük le azt, hogy idősebbek lettünk, még többször talán, hogy fiatalabbak — az időben, az időről, az idővel, mondhatnánk e játékról. Miközben maga az idő egyenletesen folyik, vagy hömpölyög (e képről ugyan már bebizonyították, hogy hamis, de érthetősége miatt őrizzük csak meg egy pillanatra) — addig mi hajtjuk, vagy tartóztatjuk, merítünk folyamából, hogy visszaöntsük örök medrébe. Az időnek nincs eleje és vége, de a közepe viszont valaminek az eleje és valaminek a vége — ne feledjük hát, hogy ezzel épp annyi játékra képesít, mint maga az élet gyorsuló idő — hangzik gyakran manapság. Nem az idő gyorsul benne, csak éppen a tudományokról szóló információk érvényesek rövidebb ideig, mintha nem a vonat menne sebesebben, melyből kinézünk, hanem a fák rohannának gyorsabban visszafelé. Nincs időm — mondják gyakorta. Holott időnk lenne, csak éppen valamire nincs időnk. A nyelv vonzatai elárulják, hogy nem az időből fogytunk ki, ha-> nem annak csak egyik, hasznosítható szeletéből. Munkaidő — ezt a-tőkés gazdálkodás a munkabér adott hányadának egyenletébe emelte, s magát az időt is a kizsákmányolás eszközévé züllesztette. De talán nincs messze az az idő, amikor a munkára fordított, órák a szabadság árát jelzik, sőt. amikor a szabadság a munkaidőben is teljesebben valósul meg. Kétszer nem léphetünk be ugyanabba a folyóba — tanította Hérakleitosz, a korai görög materializmus bölcselője. Kétszer nem merítkezhetünk meg ugyanabban a pillanatban. De az időnek ez adja — hétköznapi szóval — a valutáját. Ez az értéke, ez a kincse. Hogy visszafordíthatatlan folyamat A képzelet épp azért játszik visszafordíthatósagával, hogy ennek a visszafordíthatatlanságnak himnuszát és elégiáját megszólaltassa. Egy esztendővel idősebbek lettünk. Vagyis kiszakítottunk magunknak egy esztendőnyit a végtelenből. Lezártuk, hogy újrakezdjük, megállítottuk az időt, hogy ismét megindítsuk. Marxnak van egy pompás megfigyelése: hogy az ember vidáman búcsúzik múltjától. Nem azért, mert ez a múlt feltétlenül rossz volt. Hanem azért, mert a múlt sohasem külön és elszigetelhető egész. Vidáman, mert a múlt egy folyamat része, mert a jelen a múlt jövője, mert épp akkor derül ki az időről, mennyire egész, amikor osztani próbáljuk. Fosszuk meg jelzőitől az időt Ne legyen gyorsuló, vagy kevés, maradjon pőrén úgy, ahogy a legméltóságteljesebb. Idő. Elég nekünk, mert minden vagyonnál több. Van múltja, jelene, jövője. S csak óvatosan és halkan, egy pezsgőspohárral a kezünkben mondjuk ki szinonimáját, a rokonértelmű szót, mely rejtélyes arcát a legszebben világítja be. A szó Így hangzik: élet. ' UNGVÁRI TAMÁS