Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

Vasárnap, 1978, január 8. 15 Az Alföldi Művészek Egyesülete „Ha késik is a tavasz, azért nem marad el soha. Színei, for­mái előbb-utóbb kibomlanak és hirdetik az élet diadalát, a szép­ség ünnepét. A szegedi ver sacrurn is sokáig váratott magá­ra, de íme, az idén mégis csak megalakult az Alföldi Művészek Egyesülete." Juhász Gyula üdvözölte e sza­vakkal az Alföldi Művészek Egyesületének (AME) első tárla­tát (1928) a kiállítási katalógus­ban. Az egyesület alapításának a gondolata 1913-ban vetődött íöL A Szegedi Képzőművészeti Egye­sület a tízes évek elején haldok­lott, ezért a képzőművészek új művészeti társaság létrehozását határozták el. Az Alföldi (Vidéki) Képzőművészek Egyesülete 1913. május 12-én tartotta alakuló ülé­sét a Kass szállóban, szegedi, vá­sárhelyi és szolnoki művészek részvételével. A Délmagyarország másnapi tudósítása szerint az „egyesület célja nagyobb vidéki városokban művészházak létesíté­se, és az egyesület szegénysorsú tagjainak támogatása. A legfőbb törekvés azonban odairányul, hogy a nagyközönségben a mű­vészet iránt való szeretet és ér­deklődés fokozódjék, amit fölol­vasások és előadások által ipar­kodnak elérni". A kibontakozó munkának a világháború kitöré­se vetett véget. Az egyesületet másfél évtized múlva élesztették föL Megalaku­lásáról a Délmagyarország 1928. január 8-án adott hírt: „Szomba­ton este a Kass haljában a szege­di festők, szobrászok, építészek és iparművészek jelentékeny része jött össze, hogy megalakítsák az Alföldi Művészek Egyesületét. Juhász Gyula nyitotta meg az eszmecserét, amelynek folytán cgyöntetűleg alakult ki az a ha­tározott vélemény, hogy a szegedi művészeknek erkölcsi és anyagi érdekeik védelmére, a magyar kultúra intenzívebb fejlesztésére törekedniük kell, és pedig lehető­ség szerint a szomszéd testvérvá­rosok, elsősorban Hódmezővásár­hely és Makó művészeivel..." A vezetőség tagja lett — többek között — Juhász Gyula, Nyilasy Sándor, Dorogi Imre és Lugosi Döme. Az első közgyűlés 1928. március 11-én, az első választ­mányi ülés március 30-án volt. „A választmány elhatározta, hogy minden péntek délután találkozót rendez a Raffay-vendéglőben, ahol minden művész és műpár­toló tagot szívesen látnak." (Dóim. 1938. márc. 31.) Az AME megemlékezett Dürer halálának 400. évfordulójáról, és ebből az alkalomból táviratot küldött Nürnberg városának. A nürnbergi főpolgármester köszö­netét a Délmagyarország 1928. áp­rilis 19-1 száma közölte. Az űj egyesület első. bemutat­kozó tárlata 1928. június 3-án nyílt meg a Kass szállóban. Íme egy részlet Juhász Gyula beha­rangozó cikkéből, a Szegedi Szem­le május 26-i számából: „Az az új művészeti alakulat, amely Al­földi Művészek Egyesülete néven ez év elején toborozta egy tábor­ba az eddig meglehetősen szét­húzó és szervezetlen szegedi mű­vészeket, és amely egyúttal a magyar Alföld szomszédos váro­sainak művészeit is a maga köré­be vonja, a legszebb reményekkel bontotta ki*zászlóját. amely egye­sít minden szép törekvést és jó akaratot a szegedi művelődés szolgálatában... Már pünkösd után szándékozik megnyitni első reprezentatív kiállítását az élők lehetőség szerint teljes számú részvételével, és a vidék java erőinek, valamint új, fiatal, elő­ször jelentkező tehetségeknek be­vonásával." A kiállítás megnyitását vállaló Somogyi Szilveszter polgármester az utolsó pillanatban lemondta részvételét. A Délmagyarország június 5-én szóvá is tette a dol­got: Szegeden nagyon de na­gyon kevés kultúresemény zaj­lik le, és ha ezek között nagyné­ha adódik egy olyan, mint aminő a vasárnapi volt, bizony megje­lenhetne ott a polgármester is ..." A katalógusba Juhász Gyula írt előszót: „...Bízó és bátor indu­lás ez, a gárda nem adja meg magát, hódítani készül... Azt kí­vánja, hogy a művész eljusson a néphez és a nép eltaláljon a művészethez... Szegednek is meg kell teremtenie a maga Barbizon­ját... Abból a földből, amelyben Károlyi Lajos álmodik az örök szépségről, a művészet nagyszerű tavaszának kell teremnie!" A katalógus tanúsága szerint a kiállításon 31 művész 136 mun­kája szerepelt. A szegediek közül Dinnyés, Dorogi, Hódi, Joachim Ferenc, Nyilasy, Papp Gábor és Parobek nevét említjük. A kiállí­tás nvitvatartása Ideién művész­matinét rendeztek, melyen Juhász Gyula és Fedák Sári is részt vett. Az anyagi siker is jelentős volt, hiszen 20 kép kelt el. Az egyesület a második kiállí­tását 1928. december 8-tól 36-ig rendezte meg a Kass szálló nagy­termében. A katalógus Juhász Gyula Alföldi művészet című versével kezdődik, amelyet Len­gyel Vilma Állandó kiállítási csarnokot! című írása követ. A kiállításon 23 művész 108 alkotás­sal szerepelt. Ekkor is rendeztek matinét, melyen Juhász Gyula konferált, Hont Ferenc, Bojár Li­li és Hont Erzsébet lépett föl. Lengyel Vilma és Dorogi Imre közlése szerint e két kiállítás után az egyesület működése lé­nyegében megszűnt. A sajtó néha még hírt adott róluk. A Délma­gyarország 1929. április 19-1 szá­ma szerint az egyesület bead­vánnyal fordult a városi tanács­hoz, sérelmezve, hogy a szegedi építkezéseknél mellőzik a helyi képzőművészeket. Ez év augusz­tus 13-án az egyesület közgyűlést tartott, melyen új vezetőséget vá­lasztottak. Ez az utolsó hír az Alföldi Művészek Egyesületéről. Lengyel Vilma a Délmagyarország 1929. november 24-1 számában meg is jegyzi, hogy „az Idén mintha elvégták volna a művé­szi élet vérkeringését. A képző­művészet propagálására hivatott egyesületek méla hallgatásba merültek.. Móra Ferenc jut az eszünkbe, aki a Szegedi Mübarátok Köré­nek kiállítási katalógusában (1917) azt írta a szegedi homok­ról, hogy elég sűrűn fehérlenek benne az elhullott kultúrkaravá­nok csontjai. LACZÖ KATALIN O lykor megpróbálok vissza­emlékezni első érintkezé­seimre a világgal, azzal a reménnyel próbálok emlékezni rá, hogy ez a boldog csodálkozá­sok, a kusza elragadtatás és az első szerelem naiv idejébe röpit­het vissza, s felidézheti azt, amit későbo, már érett emberként, so­hasem éreztem ilyen tisztán és élesen. Hány éves koromból vannak az első emlékeim? Ég hol lehetett ez? Az Urálban, az orenburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékeze­tembe idézni réges-régi gyermek­korom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a to­vatűnt pillanat csodatévő érint­kezése volt a jelennel, az örök­re elveszítetté az örökkévalóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel, mint ahogyan a pom­pás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elő­deim, őseim vérének homályos felbuzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal vissza­vitt, az áttelepülés korába, ami­kor éjjelente vad, rabló szél szá­guldozott a sztyeppék fölött, csap­kodta, tépdeste a füvet a kékes­szürke holdfényben, s a poros utakon haladó sok szekér csi­korgása a tücskök ősi cirpelésé­vel keveredett, ame'yeknek kísé­rőzenéje roppant térségeket töl­tött be, s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap, míg iz­zóan száraz lett a lószaggal át­járt levegő? Az első, amire emlékszem — egy párás üde kora reggel, a harmattól roskadozó, harsogóan zöld fű, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jó­szagú, meleg, puha holmiba, va­lószínűleg báránybőrbundába bu­gyolálva, ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verő­dött csapatában (nem is volt testvérem), mellettük ped'g, szin­tén valami sötét ruhába bugyo­lálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszeri nagv­anyó ül. Kissé fölénk halol, mint­ha régóta melengetne és védel­mezne testével a hajnali hideg­től, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valamennyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkélő hatal­mas, égővörös napkorongot, amely valószínűtlenül lángol, sugárper­metet hint a szemünkbe, s visz­szatükrözódik a víz rózsás moz­dulatlanságában, és ml valameny­nyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reggelt melegével, amelyet már érzünk a névtelen sztyeppi folyó harmattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban, vagy álmomban, magas dombot, füvet, folyót látok, fö­lötte a napot, és magunkat azon a dombon, valamennyiünket, balról iobbfa hajolva, sötét csa­patunkat a hajnali hflvösségben báránybőrbundába burkolózva, és Jurij Bondarev A sztyepp azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk magasodva — mintegy kí­vülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — .nem is arcot, hanem jóságos fol­tot érzékelem, és védett gyer­meknek gondolom magam meg furcsa, meghatott szeretet érzek a nagyanyó és a folyóparton fel­táruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagyanyó vagy déd­anyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébrenlét­félálom e parányi szilánkjára lágy ölelésű, kimondhatatlanul nyugodt boldogságot érzek, mint­ha a világ nyájas Jósága tárult volna föl előttem, abban a pil­lanatban, amikor a fű közül fel­kelt a nap — amellyel már ta­lálkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor sokáig utaztunk valahová. De hová? Kétszeresen furcsa: emlékszem az útszakaszok megvilágítására, szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, aho­gyan vártam a lassú közeledést egy sosem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez. És emlékezetem zugaiból elő­bukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmo­sódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határo­zottan, pontosan kivenni — mé­gis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ab­laktokokat és a paták által kita­posott utat, amely a háztői a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogóiét és várom, hogy mind­járt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegőben lovak, szer­számok, trágya és kenvér meleg szaga — ezek a csodálatos sza­gok, amelyek olyan örökkévalók, akár az élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalaní­tanak. De miért él ez bennem, vá­rosi emberben? Megint csak elő­deim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is vol­tam a világon. Helyesebben szól­va — nekem úgy tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, amely örök­re megmaradt az emlékezetem­ben. A szekéren feküdtem a sötét­ben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég félelmete­sen óriási meg egyben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyep­pén lehet, szemem előtt szúrósan villództak, mozogtak, Izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csil­lagzatok, magasban tündöklő fe­hér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, bol­dog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban .:. De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld között lebeg­tem. Kimondhatatlan elragad­tatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek odafönt W­tárulkozó egész fekete, csillagos térségét és a fekete nyári sztyep­pét fémes tűcsökcirpelés töltötte be: féktelen, szenvedélyes, pilla­natra sem szűnő ének, és nekem úgy tünt, mintha a szikrázó Tej­út fenséges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe... Énalattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgott és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rá­telepedett a kerekekre, az oda­lent cammogó láthatatlan lovak halk, nedves prüszkölése hallat­szott, széria és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott han­gok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagya­rázhatatlan csü'agtitkaival ma­gába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyö­rűséges világ miatt. „Én mindenkit szeretek— gon­doltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben." Azután megmozdult mellettem az apám, hallottam álmos krá­kogását, éreztem dohányának, ru­hájának ismerős és fanyar sza­gát — alakja homályosan feke­téllett —, felült a szénán, körül­nézett, a halaványan fehérlő út­ra pillantott, óvatosan felvette a puskáját, és könnyed vas-kop­panással elhúzta a závárt, kivette a tárat és újra bekattintotta, s kabátja újjdva! megtörülte a töl­tényeket. Azután fojtott hangon azt mondta nyámnak, hogv előt­tünk egy kozákfalu van, és ott rendbontás ls előfordul: három nappal ezelőtt megöltek va'aklt En mozdulatlanná dermed'em, lehunytam a szememet Csak évekkel később fejeztem ki sza­vakkal a megbomlott egyensúly­nak azt a pillanatát, s akkor meg­kérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan tör­tént? És szörnyű dolog-e megöl­ni valakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból hazajöttem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam any­nyira eggyé az éggel, nem érez­tem olyan elragadtatást minden létező Iránt, mint akkor gyermek­koromban. (Gellért György fordítása) T /"egy a régi gavallérok fo­y gyatkoznak, vagy a szegények — de ma­napság már nemigen lehet vi­rággal kedveskedni az éjsza­kában. A bárokban, kocsmák­ban már nem ájtatoskodik oda senki illatos kosarával, hogy „tessék uram, tessék szép vi­rágot a gyönyörű hölgy, nek!..." Elfogytak a virág­árus lányok is, hazaszelídül­tek az egykori gavallérok is. Mancika tán fonónőnek ment még idejében, hogy meglegyen majd az a kis nyugdíj; az egy­kori jókedvű öregfiúk meg a villanypárnát igazgatják fá­sult derekuk alatt, hogy recseg bele a hitvesi ágy. Csak néha hozza elő az em­lékezet ezeket a fakuló színe­ket. A virslis embert, akivel minden éjszaka találkozni le­hetett a kiskörúton, s aki nagy hentesszatyrában vitte a bir­kabélbe töltött virslit meg a gyorsfőzőt, amiben mindig lo­bogott a víz — s percek alatt adta a tormás virslit bárme­lyik utcasarkon; Czipi bácsit, a flekkenmestert, akinek hires Ibolya és rózsa ételéért valósággal zarándo­koltak a Búza-kocsmába; vagy a csokoládéarcú virágárus asz­szonyt, aki rózsát, ibolyát, hó­virágot hordott, hiszen a vi­rágtól megkönnyebbül a kima­radó férj lelkiismerete. Csak néha jön már elő mindez, mondom, mint sok zsibbadt éjszaka kis foszlá­nya. ' Valami megpöccenti a memória kérgesedő rétegeit. Valami... mondjuk egy gara­boly, amiből tegnap még ket­tő lógott a kamra szögén, de az egyik eltűnt.., — Hová letf az a másik? — kérdi idegesen a ház ura, mi­közben csúszó jégernadrdgja után kap. — A disznóság van benne a füstről... — válaszol az asz­szony türelmesen, s elfordul, hogy ne lássák a nevetését. — Tudjátok, hogy azoknak mi szerepet szántam! — Ügy lesz, úgy lesz!... Igen, annak a két kosárnak múltja is jövője van. A múlt annyi: esős éjszaka volt, a vendéglök meg a mulatók kongtak, nem kelt sehogy a virág. A virágárus asszony át­ázottan ment fénytől finyig, s hiába voltak esőtől harmato­sak a kis ibolyacsokrok, kun­csaft nem akadt. Száznál is több lila üdvözlet énekelt, a kosárban — a kötényzseb meg még mindig kongott. Es akkor az asszony meglátta a vendég­lő egyik rekeszében K. urat, a szokásos férfitársaságban, a szokásos savanyú fröccsök mellett, s a szükség rávitte a szóra: — Maga még sose vett tő­lem ... A gavallérnak pedig játékos volt a kedve. — Mennyi van a kosárban? — Vagy százharminc cso­kor ... — És hogy darabja? — Négy... — Háromszázat adok az egé­szért! Kosarastul! Az üzlet megköttetett. Egy­egy csokrot kapott belőle min­den hölgyvendég, zárórakor a pincérek is — a többi a kedves és türelmes hitvesé lett otthon. Minden findzsában ibolya il­latozott. A másik garaboly is így ke­rült a kamrába, csak később és rózsákkal. Ez a múltjuk. Es egyszer még szerepük lesz az életben. Azután tűzbe vet­hetik. elrohadhat az esőn, el­vihetik a szeméttelepre mind a kettőt. — Amikor eltemetnek, en­nek a két kosárnak ott lesz a helye a síromon. Az egyik ibo­lyával legyen tele, a másik meg rózsával!... — ez a ren­delkezés. Addig szolgálhatnak hagymának, krumplinak, de ott telik be a sorsuk! Erről az­tán többet nem is kell beszél­ni, mindenki tudja, akit illet! S a kedves öregúr borogatást kér visszeres lábaira. SZ. SIMON ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom