Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

Vasárnap, 1978. január 15. 65 „Nem dolgozó" nők H

allgatom a rádióriportot: egy fiatalasszonyt faggat a riporternő. Sehogyan =:m érzi jól magát a városban a fiatalasszony. Faluról költöztek be, mert a férjét a munkája, a keresete a városhoz köti. Sikerült szerezniük OTP-részletre lakást, megszállták az öt gyerekkel, de a fiatalasszony azóta nem találja a helyét. Volt már bizony úgy is, hogy itthagyta a férjét, visszaköltözött a faluba a gyerekeivel együtt. Pedig szeretik egymást. És jól keres a férje, és hazaadja a pénzt. Százszor kényelmesebben laknak, mint otthon, a fiatalaszszony mégsem békél meg a szép, új lakással, s eltökélt szándéka, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképpen visszaköltözik, a gyerekeivel. — De hát miért? — faggatja a riporternő. Mert ott sokkal jobb. A gyerekeinek is meg neki is. Nem hatnak az érvek, mire a riporternő beveti fegyverét is: halljuk a magnóról, hogyan marják-szidalmazzák egymást abban a bizonyos falusi utcában az utcabeliek. — Hát ide vágyik vissza? A pletykás, veszekedés szomszédság közé? — Oda — mondja a fiatalaszszony. — Mert ott mindenki ismerős, itt meg mindenki idegen. Hogy összevesznek néha? Ott zajlik az élet. itt meg, az emeleti szép lakásban, megöli őt az unalom. Hiányoznak a rokonok, az ismerősök, hiányzik az aprójószág, a kert. — Miért nem néz inkább körül? Ismerkedett már új környezetével? A házakkal, az utcákkal? Az emberekkel? Nem ismerkedett, és nem is érdekli sem a város, sem ez a tömérdek idegen. Úgysem bírja ő itt sokáig. — Miért nem megy el dolgozni? — kérdezi a riporternő. Elfogtalná magát, és jól jönne az a második kereset ilyen nagy családnak. Nem, a fiatalasszony nem megy el dolgozni, a gyerekeivel marad. A férje is ellenzi, hogy dolgozni járjon; keres ó annyit, azt mondja, hogy el tudja tartani a családiát. És igaz ls, odahaza a falujukban ennyi pénzből szépen megélnének. De itt mindenért fizetni kell, az OTP-részlet is sokat elvisz, és amit otthon a gyerekeknek ingyen adna a kert. az aprójószág, azt Itt méregdrágán kell megvásárolnia az üzletben, a piacon. Végtére a riporternő hiába győzködött, a fiatalasszony makacsul kitartott a szándéka mellett: nem nyugszik, míg vissza nem köVözhet a fahriába Dehogyis akarok én beavatkozni o.yan vitája. amelyet csak futó hallomásból ismerek. Ha a fiatalasszony jobban érezné magát a szülőfalujában egy- öregecske házban is — de udvarbeli aprójószág. termő kert, régtől fogva ismerős rokonság-szomszédság közepén —, mint egy lakótelep modern, emeleti lakásában, annak nyilván oka van, és alig hiszem, hogy holmi maradi gondolkozás volna az oka. Ha apró gyerekei mellett akar maradni, vitathatatlan joga van hozzá. Viszont a férjének 30—40 kilométerről naponta bejárni a munkahelyre — az is áldatlan állapot. Mondom, nem folytatom a vitát, Épp elég okot ad a tűnődésre egyetlen elhangzott szó is: miért nem dolgozik a fiatalasszony? Mert, ugye, nem akar elmenni dolgozni, a férie is e'.lenzh hogy dolgozni járjon, vagyis jelenleg nem dolgozó nő a fiatalasszony, és semmikéno sem akar dolgozó nő lenni. Még a vágyva vágyott falujában sem, hiszen ami szabad ide'e az öt gve-ek. és a háztartás mellett az ébrenlét 16—18 órájából ez 'dő szerint marad, azt is az emójószág körül s a kertben hasznosítaná. Nem dolgozó nő ma-odui, 6 ott ís... Annyi-r» beleg-ökeresedett már a köznyelvbe, az új*ágnyelvfce, a szónoki nyelvbe ez a félrevezető szóhasználat; „dolgozó nő", „nem dolgozó nő", hogy elég sokan már érteni is az eredeti jelentése szerint értik. Tehát: dolgozó nő az, aki munkával tölti el a napját, nem dolgozó nó az, aki munkátlanul. Nem ilyen nyersen, ugyanez: ha egy háztartásbeli nő elmegy dolgozni üzembe, hivatalba, azzal egy teljes munkaerőt nyer a népgazdaság. Vagy: ha a mama 3—4—5 apró gyerekével otthon marad, akkor helyette másoknak kell dolgozni. Vagy: ennyi meg ennyi háztartásbeli nő még olyan tartalék, amely, ha bérért-fizetésért munkába állna, teljes létszámában enyhíthetne a munkaerőhiányon. És így tovább. Számolatlanul idézhetnék annak a bizonyítására. mennyi hibás következtetés gyökerezik ebben a szerencsétlen szóhasználatban: ..nem dolgozó nő" — és nemcsak a közbeszédben, a közgondolkozásban, de még a szaksajtóban is. A ..nem dolgozó" hazug és igazságtalan jelző, épp a lényeget si.í.-casztja el, azt tudniillik, hogy a háztartásban is dolgozik a nő. És ha fogynak a háztartásbeliek, és ha növekszik a bérért-fizetésért dolgozó nők száma, akkor csak a társadalmi és a nemek közötti munkamegosztás új rendje érvényesül: valahol, valahogyan, valakiknek el kell végezniük továbbra is azt a munkát — többnyire bérért-fizetésért —, melyet a háztartásból kilépő nők idáig ingyen végeztek. Háromgyerekes mama és háziasszony leveléből idézem: ,.Aki a munkájáért pénzt kap, az dolgozó nő, aki nem kap érte pénzt, az nem dolgozó nő... " Hogy mi minden munkát elvégeztek a nem dolgozónak bélyegzett nők, azt csak mostanában kezdjük számba venni, amióta jórészt közgonddá minŐ3Ül át a valamikori magángond, a háztartási munka. Mert ha ennyi vagy annyi időt a konyhán sütéssel-főzéssel töltött el a háziasszony, akkor valakiknek most nyolcórás munkaidejüket kell a konyhán sütéssel-főzéssel eltölteni. Mert ha félórát mosogatott naponta, valakiknek most nyolcórát kell mosogatniuk; ha mosott, vasalt, varrogatott, javította a javítandókat, valakiknek most teljes munkaidejükben kell mosni, vasalni, varrogatni helyette. Ha takarított, valakiknek most bérért-fizetésért kellene takarítaniuk helyette — elvben. Am a gyakorlatban elég nagy adag a felsorolt és a fel nem sorolt háztartási munkákból továbbra is a magánháztartások gondja marad, a második műszak terhe marad, aza*: ennyivel k'nvú"'' a n->ni nyolcórás munkaidő. Még jó, ha férj és fe'.eség legaláob egymás közt megvalósítja az új munkamegosztást, és békésen megosztozik az otthoni túlórázáson. Mert bizony a háztartási munka elég nagy részét nem vállalta még át az új társadalmi munkamegosztás. Vagy a szolgáltatóipar nem győzi teljesítménnyel, munkaerővel, vagy a háztartás nem győzi fizetni a kevéssé gépesíthető, tehát szükségképpen dráguló szolgáltatásokat. Nem a kenyérsütés a gond, nem az üzemi konyha vagy a nagyüzemi mosás. Ezek az ágazatok az új munkamegosztásban sokkal kevesebb embert foglalnak le és sokkal kevesebb munkaidőt, mint amennyi háziasszonyt és házimunkát lefoglaltak a régi háztartások százezreiben. Szaknyelven szólva: itt tehát munkaerőt szabadított fel az új munkamegosztás, .és nem is keveset. A lakástakarítás „nagyüzemesítésére" ugyanezt már semmiképp sem lehet elmondani. A gyermekgondozás, a beteggondozás, a legyengült öregek gondozásának intézményes átvállalása pedig még sokkal több munkáskezet, időt, költséget követel, mint a régi háztartásokban, több nemzedékes családokban, amikor mindezt a nem dolgozónak minősített nők látták el folyamatos, éiiel-nappali ügyeletben, ingyen, szülői, gyermeki, hozzátartozói — emberi — kötelességből. Térjünk vissza a rádióriport fiatalasszonyához. Tegyük fel: kiváltja a munkakönyvét — egy munkást tehát nyer a népgazdaság. öt apró gyermekét bölcsődébe, óvodába adja — ezek ellátása viszont az állami gyermekgondozói élőmunka-szükségletét szaporítja, éspedig két-három ember munkájával, s a szociális költségvetés terhét szaoorítja havi 6—3 ezer forinttal. És ezen az áron még csak nem is könnyítettünk a fiatalasszony helyzetén. Hiszen tőle csak arra a nyolc órára vállalják át a gyerekeket, amíg a munkaadónál dolgozik; az öltöztetés, behordás, hazahordás, családoeli ellátás minden gondjabaja — jó esetben a férjével úgy ahogy megosztva — továbbra is az övé marad. Hasonlóan negatív a mérleg a betegeskedők, a legyengült öregek intézményes ellátásában, a családbeli ellátáshoz képest. Már most is, pedig gondolkozzunk csak előre: az öregek aránya évről évre nő. Mi a megoldás? Nyilván nem az, ami lehetetlen: a visszafejlődés a régi munkamegosztáshoz. Bármilyen munkaigényesek és költségesek, bölcsődékre, óvodákra, szociális otthonokra szükség van, sőt még a szaporításukra is. De úgy tetszik, ezeknek az elemi szükségleteknek az ellátását nem oldhatjuk meg csupán e nagyon költséges, és munkaigényes intézményekkel. Semmilyen távlatban. Csak kérdezem: vajon átgondolt térítési rendszerrel, rövidített munkaidővel, a lehetetlenül elmaradott bedolgozás korszerűsítésével nem találhatnánk olyan megoldásokat, amelyekkel mindkét fél jól jár? Az állam is, meg apró gyermekeit (ha a gyes hatálya nem terjed ki rájuk), tartósan beteg hozzátartozója, legyengült szülője otthoni gondozását szívesen vállaló — hangsú'yozom: szívesen, és felelősséggel vállaló állampolgár is? FEKETE GYULA Múltunk birtokbavétele E-i vek óta erősödő jelenség ta^ núi lehetünk: egyre több és J több ember figyelme fordul a ma és a holnap teendői, feladatai mellett, ezekkel együtt a közeli és a távolabbi múltra. Nemcsak az országos ..történészműhelyek" tevékenysége élénkült meg, lett színesebb és gazdagabb, hanem a nem történész ezrek és tízezrek érdeklődése is feltámadt lakóhelyük múltjának megismerésére és megismertetésére. Száz é3 száz községben falukrónikák írásába fogtak az emberek, a tárgyi történelmi emlékek ezreit hordták és hordják ma is össze poros padlásokról, nagyapák sárgára fakult, rég elfelejtett irományaiból, a falusi irattárak eddig senkit sem érdekelt polcairól. Fiatalok népes tábora is többször indított rohamot az „élő történelem", az öregek emlékeinek megmentésére. Az országos és helyi évfordulók, a teremtett időszerűségek, a lokálpatriotizmusból fakadó múltra-büszkeség szinte népi mozgalommá terebélyeseit. E „fertőzés" a korosztályok egyikét sem kímélte. A legidősebbek is csatasorba állnak: reszkető kezekkel rótták és róják az emlékezés sorait, halványuló memóriájukat nem kis feladat elé állítva ezzel. Az értékre figyelő, szelektálni képes, szélesen hömpölygő folyamat azonban csak irányt szabó gátak között növelheti erejét, töltheti be tényleges hivatását és válhat még inkább hasznos, múltunkat sokrétűen feltáró, cselekvő együttműködéssé. A „gyűjtse mindenki, amit akar", „a dolgozza fel mindenki, ami éppen megragadta a figyelmét" helyett céltudatosabb, egy irányba ható, az átfedéseket, a dupla, sőt tripla munkát megszüntető okos együttműködés megteremtése most a soron következő nagy feladat. Mindez ma már társadalmi szükséglet. Ezért vállalkoztak a városi és járási pártbizottságok a megyei pártbizottság irányításával ennek megoldására. A városokban és a járásokban történelmi bizottságok alakultak, a történelmi. de elsősorban helytörténeti kérdések iránt leginkább érdeklődő és hozzáértő emberekből. Igyekeznek maguk köré tömöríteni a történelem tárgyi és személyi emlékeit, emlékezéseit gyűjtők népes táborát: fiatalokat és idősebbeket. A téma sokrétű, a feladat nagy. Ezek közül a most legfontosabbat, a legidőszerűbbet kell kiemelni, a rendelkezésre álló erőket ennek megoldására mozgósítani. Múltunk spontán birtokbavétele a tervszerűbb, az elvégzendő feladatokat rangsoroló, sok-sok embert foglalkoztató céltudatos tevékenységgel válhat és — a történelmi érdeklődés társadalmi méreteit tekintve — válik is forradalmi múltunk,, küzdelmeink tudatos birtokbavételévé, a ma és a holnap nemzedékét szocialista öntudatában erősítő fontos tényezővé. E. G. & Barátságsirató I

ntegettünk egymásnak, és lépteinket sem lassítva tovább mentünk. A sarkon a gesztenyefánál megálltam, s percekig néztem Imre távolodó alakját Megőszült, mégis jól tartja magát, és tulajdonképpen sokra vitte. Valami szíven ütött. Egy városban, kis városban élünk, mégis az utóbbi években valósággal elhidegültünk egymástól, pedig valamikor alig vártuk az esti sétákat, az éjszakába nyúló „holnap folytatjuk" dumapartikat. Hol vagytok mázízű beszélgetések, örömmel várt találkozások? Annak idején formaságok nélkül találtunk egymásra. Megszerettük és hosszú évekig kiegészítettük egymást, lehettünk nyolcan-tízen kivétel né'kül huszonévesek. Imre hiányzott nekem, én Gézának, Géza Ferkónak, Ferkó Ernőnek, Ernő Jenőnek. János Vincének, szóval mindenki hiányzott mindenkinek. Világunk észrevétlenül tágult, ismereteink egymás által bővültek, élményeink sokasodtak, ami nem csoda, elvégre tízen egymástól tízfe'.é messzi eső foglalkozást képviseltünk, és ebből is ragadt ránk valami, meg abból is. Emlékszem, amikor. Imre hónapokig betegeskedett, egymásnak adtuk a kilincset. Biztos vagyok benn*\ hogy gondos orvosi kezelés mellett nekünk, barátainak is köszönhető, hogy felépült, makkegészséges. Vigyáztunk egymásra. Almainkat, vágyainkat, terveinket megosztottuk, serkentettük, biztattuk baráti körünk olykor elbizonytalanodó tagjait. Valamennyiünknek része van abban, hogy történetesen Ferkó, aki fiatal szakemberként került közénk a hetvenes években országos hírű vezető, az ötszörös élüzem címmel kitüntetett gyár élén. Mennyi ideje is, hogy jól megvagyunk egymás nélkül? Hirtelenében megmondani sem tudom. Ügy kezdődött, mint a kopaszodás: észrevétlenül. Találkozásaink megritkultak, pedig hányszor megbeszéltük, hogy majd holnap, majd legközelebb, aztán szépen megfeledkeztünk az egészről. Valami mindig közbejött, később már a fogadkozások is elmaradtak. Mi történt? Üj barátok jöttek, vagy talán az autó. a televízió, a hétvégi ház, a hobbikert szól közbe. Nem tudom. Még mindig ott állok a sarkon a vastag törzsű gesztenyefánál, s barátságsirató hangulatban nézek Imre távolodó alakja után. Sz. P.