Délmagyarország, 1977. december (67. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

Vasárnap,' 1977. december 25; fi L egemlékezetesebb szege­di karácsonyomra gon* dolok Ilyenkor, ünne­pek közeledtén ... 1944 kará­csonyára, az elsőre, amit sza­badon, félelem és gyötrelmek nélkül tölthettem eL Néhány héttel elébb, a szovjet csapa­tok közeledtére szabadultam ki a fasiszták rabságából. Bombázások közepette, front­vonalakan keresztül érkeztem haza, Szegedre... Riasztó hírekben nem volt hiány. A főváros ostrom előtt állott, a Mars téri fogolytá­borból kiütéses tífuszról kap­tunk jelentéseket, az ország nagy része hadszíntér volt még. Aztán megérkezett hoz­zám a fogolytáborból szaba­don bocsájtott unokafivérem; nagyon soványan, de épen, egészségesen. No, ez már ka­rácsonyi öröm voltl Aztán megérkezett Aradról — ugyancsak frontvonalakon keresztül, de szovjet autóval — a testvérhúgom. Ez is ka­rácsonyi ajándék volt. Karácsony előtt nagyon megfáztam. Hol volt akkor tüzelő? Legyengült szerveze­tem nem tudott ellenállni az influenzának, belázásodtam. A gyógyszertárak kifosztva, a klinikákon az orvosok az agyonhajszoltságtól támolyog­tak, egy kis- náthával csalt nem alkalmatlankodom? Húgom egész nap szalad­Budapesti levél gált a városban, hátha vala­hol fel tud hajtani lázcsillapí­tót. Gyógyszer Napóleon-ara­nyért- sem volt... Estefelé hazajött a városból, hozott egy kis fenyőgallyat, és a Nemzeti Segély küldött egy kis élelmiszercsomagot. Elme­sélte, hogy találkozott Kar­tyenov városparancsnokkal, -aki érdeklődött irántam. Mosolygós arcú, barátságos modorú, zömök termetű kato­na volt Kartyenov alezredes. Mint a városi tanács és a Népbíróság tagjának sokszor volt vele megbeszélésem. Vattából készült hópelyhek­kel és ezüstpapírból kivágott calllagocskákkal feldíszítettük a fenyőfaágat. A házban la­kó gyermekek Bethlenemet játszottak... Én az ágyból, dunna alól hallgattam a csor­dapásztorok énekét. Éjféltájban — a kijárási ti­lalom még érvényben volt — csöngettek az ajtónkon. Hú­gom nyitott ajtót, s derűs mo­sollyal engedte be a város­parancsnokot. Köszönés he­lyett tenyerét nyújtotta felém, s rajta néhány fehér pasa­tillát ... A másik Télapót Ivánnak hívták. Neki meg a karácso­nyi „lukómát" köszönhettük. A helyettes városparancsnok, Ko­vaijev „szárnysegéde" voit. Ö hozta a húst, krumplit, kenye­ret a konyhánkra. Iván min­dig vidám volt, nevetett, tré­fálkozott. Csak akkor komo­lyodott el, ha látta, hogy mi búslakodunk a távollevőkért akiket elhurcoltak a fasiszták. Ilyenkor megdorgált: — Nálunk nincsen olyan csa­lád, amelyik ne veszítette vol­na el néhány hozzátartozóját. Karácsony este Kartyenov parancsnok is elmondta, hogy neki sincs otthon családja... A felesége orvos volt a had­seregben és Ukrajnában el­tűnt .., Ez volt hát a legemlékeze­tesebb karácsonyom. Amikor vagy két év múlva véletlenül találkoztam Kartye­nowal Budapesten, a Nagy­körúton, ragyogó arccal újsá­golta: a felesége él! És a „zse_ na" katonaruhában éppen ki­lépett az illatszerboltból, s a férje bemutatott bennünket egymásnak. És röviden elme­sélte az 1944. évi karácsonyunk történetét. — Látja, Piroska — fűzte hozzá —, kár lett volna előre belesírni a kiöntött tejbe. CSANYI PIROSKA É1 "7 jfél körül járhatott az idő, amikor B 606— 004 077 egy tömött pénztárca mélyén kikötött. — Na. itt talán megpihen­hetek — sóhajtotta félhango­san. —> Hű, micsoda napom .volt!. Reggel még szép voltam, ropogós, frissen vasalt, most pedig kopott vagyok, rongyos, megviselt Hogy én min men­tem keresztül reggel óta! Nehogy elmesélje már! — intette le a szomszédja. Mi sem egy hűvös széfben üldö­géltünk egész nap, hanem dol­goztunk. Most aztán pihenés­re vágyunk, csendet akarunk. B 606—004 077 epésen visz­sza akart vágni, de még ide­jében észrevette, hogy a szomszédja egy előkelő, ke­mény kiállású ötszázas, ő pe­dig csupán egy lilás-vörös százforintos. Jobbnak látta, te­hát, ha elhallgat. Ám egy zöldfülű tízes, aki ott lapult a közelében, odasúgta neki: — Csak mesélje, bátyám, engem nagyon érdekel. És B 606—004 077 mesélni kezdett... Reggel arra ébredtem, hogy egy férfikéz két ujja kiemel társaim közül, és belecsúsztat egy. ovvosságszagú fehér kö­peny zsebébe, e szavak kísé­retében: — Köszönöm a tanácsait, doktor úr, remélem, hasznom­ra lesznek. A fehér köpenyes átsétált a fürdőszobájába, ahol két férfi matatott. Körforgás ' — Ugye. remélhetem, hogy estig meglesznek vele? Na, Itt egy kis pénz italra, hogy szaporábban haladjon a mun­ka — mondta, s azzal az idő­sebbik férfi' markába csúszta­tott. — Tíz perc múlva már a szemközti kisvendéglőben vol­tam. Amikor a szerelők fizet­tek velem, a gebines nem a kasszába tett, hanem hanyagul bedobott a saját zsebébe.- Az­tán átsétált a szemközti épí­tőanyag-telepre, és pusmogni kezdett az őrrel: — Kellene még egy kis ke­rltésdrót a telkemhez. Készit­sen ki egy köteggel, majd egy alkalmas pillanatban elviszem. Addig maga ezt a piros hasút tegye a szemére... A telepőr odament az egyik rakodó gépkocsi sofőrjéhez: — Vasárnapra kellene egy kis fekete fuvar. Nem kívá­nom ingyen. Előlegnek itt ez a százas... A sofőr később felugrott a vállalati fuvarirányítóhoz: — Kedves kartársam, a jö­vő hétre írjon már ki nekem néhány vidéki utat, hadd nö­vekedjen a kilométer. — Majd meglátjuk, mit te­hetünk — mondta a tisztvise­lő, s miután egyedül maradt a szobában, kihalászott engem a menetlevele!? közül, ahová a sofőr becsempészett. Azután átugrott a szomszédos szövet­kezeti szabóságba, ruhát pró­bálni. Mondanom sem kell, hogy a szabónál maradtam. De nem sokáig, mert a szabó át­vitt a közeli autószervizbe. Miután kifizette a kocsi ja­vításáért a számlát, már csak én maradtam a kezében. — Szeretnék magának bor­ravalót adni — mondta a sze­relőnek —, de csak egy szá­zasom van... — Nem tesz semmit, van aki még ennyit sem ad — mondta a fiatal szerelő, ki­emelt a szabó kezéből, és lezseren zsebregyűrt. A szerelő és alkalmi nőis­merőse hamarosan egy szállo­dai recepcióban álldogált, szo­bát kért. — Sajnos, nem megy... — közölte elutasítóan a portás, de amikor ujjai megéreztek en­gem a - nyilvántartó könyv r'att, megenyhült a szigora: — Talán mégis tudunk segíteni... Amikor idáig ért a történet­ben, B 606—004 077 elhallga­tott. Észrevette, hogy már a kis zöldfülű tízest is elnyom­ta az álom, úgy látszik, túl mindennapinak találta társa kalandjait.. Pedig még nem is volt vége! B 606—004 077 kis­sé megbántottnak érezte ma­gát, majd csendesen duzzogva maga is elaludt. Reggel arra ébredt, hogy egy férfikéz két ujja kiemeli társai közül, s belecsúsztatia egy or­vosságszagú fehér köpeny zse­bébe... RADVANYI BARNA Szombat délelőtt: Kadosa kiszedte a hűtőből a tojásokat. Szám szerint tizen­ötöt. Eközben összetört jó né­: hány tojást. Szám szerint ti­zenötöt. Boldogan közli az anyjával: — Nézd, Anyuka, már én is- ki tudorri folyatni a tojásokat! * Egyezkedés: — Most nem viszlek a ma­mához a hátamon. — Miért? — kérdem elszo­morod va. — Mert nehéz vagy. Majd akkor viszlek, ha kicsire nősz. -A­Fájdalmas monológ egy konfliktus után: — Mama se szeret. Apa se szeret. Attila se szeret. De nem baj: szeretem én magamat. * Cipőhúzérsi gyötrelmek ide­jén: — Apa, erre? — Azt mondjam, hogy a jobb lábadra. És az a jobb lá­bad. — Igen. de mért nem nincs ráírva valami?! Őfelsége: a legkisebb Dalikázik a gyerek. Azt mondja, hogy: — „Fekete menyű menyecs­ke". — Nem így, kisfiam. Az egy néni, és fekde szeme van. Nem enged a negyvennyolc­ból: t — De menye is van! * Beszámoló egy Skoda-uta­zásról: — Voltunk a benzinkútnál is, és feltöltötték bennünket. •.V Gyerckpárbeszed, harci já­ték közepett: ­— Meghaltunk. Meghaltunk, ugye? — Igen. De ne rugdossál. * ; Rokon kisbaba képét néze­geti a család. Tetszésnyilvání­tások. Kadosa szemmel látha­tólag unja. Térül-fordul. Saját családi képünket tolja a szem­lélődök. elé. Anyjához — önmagára mu­tatva: — ügye, ez a legaranyosabb kisbaba a világon? * Hétvége a nagyszülőknél. Mint mindig, most is reme­kül érzi magát. Valami azért még hiányzik, mert megjegyzi: — Mama! Csináljatok úgy, hogy legyen gyereketek, és ak- 1 kor itt is lesz kivel játszani. * Bőséges tévénézéssel tarkí­tott pár napi távollót. Haza­térve, mikor az anyja megpu­szilja: — De. ne így! — Hát hogy? — Mint a tévében! És annak rendje-módja sze­rint oldalt hajtja a fejét. Tanulékony gyerkóc. * Aktuális kérdés: — És-hogy lett ez az egész világ? Csinálták? * Még aktuálisabb kérdés: — Ugye, nekem még kinő a szárnyam? I smét fóliaruhák kerültek a kerti törpékre, a gólya­madaruk ra, a pettyes ka­lapé gombákra, A bámész gye­rekek és anyukájuk által oiy gyakran megcsodált szélmalom­csemete is didereg a tálben. A kertben a rend, tisztaság a jó gazdát dicséri. Ám ez a szélma­lom, s körötte a gipszbe öntött és kikent-kifent udvartartás jel­kép is lehet. A giccs végvárainuk szimbóluma. Meg kell mondanom őszintén, nem tudok igazán hara­gudni a szélmalom boldog tulaj­donosára, mert meggyőződésem, hogy neki szívből tetszik, kedves és eredeti ötletnek, környezete szépítőjének hiszi. Eddig ez ma­gánügy is lehetne.. Ha magas kő­kerítés mögé rejtené. Csakhogy az a szélmalmos csendélet hival­kodik, kelleti magát a sugárút közepén, irritál és becsap, nem­csak konzerválja, de terjeszti is a giccset, gyerekek kis agy óba férkőzik negédes mesék díszkísé­retévei. Innen már nem magán­ügy, hanem nagyon is közügy a szélmalom is, az ellen folyó küz­delem ls. Néha persze úgy tű­nik, hogy a giccs elleni küzdelem szellemi fegyverforgatói Don Quljoték, az izlós zászlai alatt mindhiába ostromolják életünk szennyezőit. A kerti törpe régóta jelkép — a kispolgári gondolkodásmód, kispolgári mentalitás felségjelvé­nye. Jelkép még akkor is, ha mind ritkábban díszeleg, de ne­hogy azt higgyük, hogy a kerti törpék végleg kivesztek tudatunk kertjeiből. A levegő-, víz- és környezet­szennyezés elleni küzdelem mel­lé oda kellene kapcsolni a kul­turális szennyezés elleni harcot. Latba kéne vetni propagandaesz­közöket és adót, nevelő munkát és büntetést. Az életünket szeny­nyező polip egyik legveszedelme­sebb karja éppen a giccs, mert nem megdöbbentő, nem katarzist teremtő, nem gondolkodásra kész­tető. hanem behízelgő, negédes, embervoltunk leggyengébb pont­jaira apelláló, óvatosan és moso­lyogva mételyező, a gondjainkat feloldó öröm álarcában kopogta­tó. S mert a giccs is ad magára, követi a divatot és érzékenyen reagál a kereslet Igényeire, ma is megtalálhatjuk díszpéldányait a maszek és állami üzletek kira­kataiban. Cicás és hcityús táj­képek, falvédők szarvasbőgésel, hegedülő cigánylányok, afrikai banánokat érlelő Idétlen subasző­nyegek, csillár körül úszó hal­csapatok, porcelánba merevített búsuló juhászok és sikkes bale­rinák, rézbe öntött kutyusok, go­belinbe másolt klasszikus-csúfo­lók, ajándékboltok leírhatatlan arzenálja a penge-nyakéktől a Dómot rózsaszínen népszerűsítő hamutálakig, keletinek álcázott remekek és felvásárolt tanyai faszenes vasalók, dísz- és aján­déktárgyak, gyárilag csomagolt meg levetett kultúrszennyesek. Ki-ki kedvére válogathat! A fék csak a jó ízlés, nq meg a pénz­tárca lehet. A szoba falán sablonnal festett Mária-kép, a borzas eg mögül fehéren villanó holddal, papírkl­vágású olajfákkal, esküvői fotog­ráfia aranyozott cirádás keretben meg egy popsztár fölrájzsz«ge­zett színes képe. Védőszárnyaik alatt most jelenti be a tévé kom­mentátora — bizonyára csik­landozza orrát a belógó horgolt terítő —,, hogy újabb kozmonau­ták dolgoznak az űrállomáson, hogy jó munkánk eredményéként túlteljesítettük gazdasági célki­tűzéseinket, hogy ag országgyűlés kulturális bizottságának egyik tugja az anyagi és szellemi lehe­tőségek hatékonyabb kihasználá­sát szorgalmazta, Naponta epül­szépül ez az ország, csak u fejek­ben sok még a helybenjáráa, tq­porgás, bizonytalanság. Az idős fazekas jóval túl van már a hetvenen. Negyven évig menők segédjeként gyúrta-tapos­ta az agyagot Vénségére otthon égetőkemencét épített, korongot csinált és szabadjára engedte fantáziáját. Egy naiv, mitikus világot teremtett háromszor há­romméteres műhelyében. Figu­rái, alakjai szuyerén alkotói vi­lág teremtményei. Felesége a legszebb darabokat se engedi be a lakásba a nippek, kristályvá­zák, horgolások közé. Az öreg fizetéskiegés.zítésként ágaskodó­lovakat, bánatos kutyusokat és tekergőző aktokat mintáz a ma­szek giccsgyárosnak. A népművészet virágos forma­ruhájába öltözött tányérok kel­letik magukat városszerte. Vala­mely tarjáni panelház emeletén színezik a fehér porcelántányére­kat unatkozó asszonyok. Hogy semmi közük a népművészethez, az világos. De csinálják, meri keletje van, viszik, mint a cuk­rot. * ­Az egyik olvasó felháborodik. Levelében így fogalmaz: „Lá­tott-e a szerk. úr lila macskát, kék kutyát, vadzöld elefántot, zöld hajú kislányt? Igen? Mi n kereskedelem jóvoltából . 'ilyen színű játékokat adunk.,. Meg­neveljük a gyerekeket és ízlésü­ket ilyen irányba tereljük!" Nem a giccseken háborodunk hát fel, hanem be akarjuk skatu­lyázni a gyermeki fantáziát. Azt a néhány évet is sajnáljuk tőlük —• bizonyság rá valóban sok giccses játék és megannyi sület­lenen diafilm — amikor romlat­lan fantáziájukat kiteljesithetik. Én még egy gyerekkel sem ta-' lúlkoztam, aki az állatkertben számon kérte volna az elefánttól a kékséget, vagy nem tudta vol­na megkülönböztetni a macskát o kutyától, mert az egyiket ró­zsaszínnek, a másikat zöldnek ismerte meg. Fóliaruhút kaptak a féltve őr­zött, dédelgetett kerti törpék, a gólyamadarak. A szélmalom-torz­szülött is didereg a télben. Jó volna tudni, hogy a szélmalom­harc nem mindig eredményte­len.., TANDI LAJOS SIMÁI MIHÁLY mm••••

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom