Délmagyarország, 1977. november (67. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-06 / 262. szám

Vasárnap, 1977. november 6: ******** ******** ********** Az első kapavágástól... A

kubikos nemrég még úgy dolgozott, hogy a csákányon, a lapáton és az ásón kívül nem volt egyéb segítsége. Azaz ott volt még a talicska; ki tudja hány köbméter földet hordtak el vele egy-egy út-, vagy csatornaépítés során. Nem használtak markológépet és kompresszoros légkalapácsot, ma már a talicska sem a régi — többnyire motor hajtja —, kis dömpernek nevezik. Borka János kubikosbrigád-vezető azt mondja, legalább tíz lokiszámolni is nehéz lenne, menyvaskocsit helyettesít. És sorolja a iek nevét, hozzáteszi rögtön, nyi időt és emberi munkát spórolhatnak meg velük. Régen az otthon csomagolt, hideg elemózsiát ették ebédre, nem várta őket délben meleg ennivaló. Nem volt üzemi koszt, viszont nem volt villamos sem, mely elől öt percenként ugrálhat fel az ember. Így se, úgy se könnyű a kubikos dolga, s e ténnyel szemben az sem szolgál vigaszul, hogy manapság szinte mindig a figyelem kereszttüzében dolgozik. Pipahuján csak a cigarettából szippanthat nagyokat, a városokban jó levegőből aligha, fülét nem pihenteti a csend, inkább zsongítja a villamos, a csuklós autóbusz, a tehergépkocsik zaja. Városi ember lett a kubikosból, s a nyári munkák idején szinte csak szállóvendégnek jár haza a csendes községbe. Pinjung József, a másik, az uranykoszorús kubikosbrigád vezetője — este negyed 7 körül ér baksi otthonába, hajnali fél 5-kor már indul is vissza Szegedre. Buszozik évek óta mindennap, hogy a városlakóknak társaival Régi kályhaszemből, ha öszszedőlt a kályha, csibeitatót csináltak. A ráfotvesztett kocsikereket, ha föltették a jegenyefa tetejére — ennél magasabbra ritkán avanzsált a pudvásagyú — fészket rakhatott rá a gólya. A vitéz úrnak tisztelt „koszos baka" bajnétjából igen jó disznóölőkés lett, ha hordozója kimúlt. Kaszapengéből, hogy kárba ne vesszen, káposztaszelő kést csináltak, döglött szarkából eleven szarkák rémét. A rossz kalapot madárijesztőre tették, üres feje be ne ázzon. Balga madárnak ennyi elég volt a keresztbe kötött két karón, meg valami százlyukú gúnya még — az emberré váláshoz. Mielőtt eldobtak volna valamit a régenvolt emberek, rászóltak még, szolgáljon egy kicsit forhant minőségében is. Az akasztott ember kötelét is kár lett volna eldobni. mert az meg éppenséggel jó kötél volt — ki kockáztatta volna, hogy szépen leszakad majd —, és torokfájásra a legjobb. Szedegettem össze, mit tudnék még a tárgyak utóéletéről. Eszembe jut, hogy a tönkrekopott autógumit de dobják el mindig — mert nincs is hová —, utakat építsen. Nemrég még az Április 4. útján lapátolta a földet, „dirigálta" embereit, újabban 1976. május 12. az első kapavágás óta a Lenin körút rekonstrukcióján tevékenykedik. — Túl vagyunk a nehezén, a Lenin körutat a Radnóti csomóponttal átadhatjuk rendeltetésének — mondja Malatinszky Tamás főüzemvezető. Sipka Imrével, a DÉLÉP mélyépítési üzemigazgatójával kalauzol végig a munkaterületen. Nemrég ugyancsak együtt jártunk erre, a Radnóti gimnázium előtt még mély árok húzódott. Megálltunk a szélén, s azt láttuk, hogy a több mint háromméteres mélységben, akár az érrendszer az élő testet, vezetékek, csatornák hálózzák be az w utat. Az úttest talajának alapozásakor, a föld megforgatásának végső stádiumában bizony pihentetni kellett a markológépet, a csákány és az ásó került elő. Türelemre, s elővigyázatosságra volt szükség, hogy meg ne sértsék a rejtett kábeleket, vezetékeket. Az „özönvíz előtti" szenny- és csapadékgyűjtő csatorna téglából rakott falát elbontották, s új betoncsövekkel helyettesítették. A két műveletet egyidejűleg kellett végezniök, hogy az élet a föld alatt pillanatig se bénuljon meg. Autóbuszon ülve voltam fültanúja egy megjegyzésnek, miszerint: „Piszmognak csak, de nem haladnak semmire." A látszat megtéhanem csinálnak karikás virágágyat belőle muskátlinak a ha/, elé. Be is föstik sokszor, pirosra. ne lássák, hogy avítt. Nar gyobb kerékből hintát is láttam már, fára akasztva. Földi életében úgyis a gyerekeket riogatta a kerék, madzagon lógva most megbékél velük, talán még mondja is: hinta-palinta. A még nagyobb, a traktorról való óvodák udvarára is elkerül, negyedét földbe ássák, csapatostul lovagolnak rajta a legszilajabb pöt töm-lovasok. Ezeken változtatni nem sokat kellett, ahogy volt, éppen jó volt, de tudok olyanról is, amelyiket az emberi fantázia átalakította a maga hasonlatosságára. Szédületes ötlet: a szépen cicomázott. szertartásos gyaloghintó mai változatban néptömegek igényét elégíti ki. Mezei gyalogmunkások és - sztrádaépítő útonjárók használják leginkább, ha nincs kukorica a közelben, vagy kicsi még. Ahová a király is gyalog jár — ez lett a gyaloghintóból. Praktivesztette az érdeklődőket. Az útépítés legtöbb időt, fáradtságot igénylő fázisa a külső szemlélő számára valóban nem szolgált látványossággal. Azt csak a Lenin körúton foglalatoskodó kubikosok, gépkezelők, hegesztők, a majd 50 tagú kollektíva tudná elsorolni, mennyi drukk és erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a munka időre befejeződjék. • Az átadás előtti napon már az utolsó simításokat végezték a DÉLÉP dolgozói. A villamos „páholyából" is láttuk, megjelentek a parkosítok, a városgazdálkodási vállalat és a Felszabadulás Termelőszövetkezet munkásai. Hozzákezdtek munkájukhoz a VILATI szakemberei, a jelzőlámpák szerelői is. Orrunkat még megcsapta a bitumen és a kátrány szaga, a járdák és az úttest végső burkolata most készül. A kalapácsos kezek még buzgón kopogtatják a villamossínek közé illesztgetett kockaköveket. A dolgozók minduntalan szétrebbennek a „négyesek" közeledtére. Nem baj — gondolják — egyengessék csak szépen a nehéz kocsik a terepet. Süllyedjen a kő, s alatta a durva kavics amennyit „kíván". Legalább minden darab jól beágyazódik a helyére: végleges rögzítésükre majd csak tavasszal kerül sor. A Radnóti gimnáziummal szemben csinosítgatják a bontott házak helyét, jóllehet a látványa közúti forgalom megindulását nem zavarja. Az új Hungária magasából nézek alá. Az aszfaltozok simító kanalai nyomán még forró gőz türemkedik elő, a kövezők szerszámának koppanásait ide is hallani. Látom, Gilicze Mihály generál művezető — jól ismert fekete bőrkabátja most is rajta van — fáradhatatlanul magyaráz. Mire e sorok megjelennek, megkönnyebbülten felsóhajthat: „Ezzel végeztünk". Magasból nézve akár a gyerekek játék terepasztalára tekintene az ember. A széles ívben kanyarodó sínen villamos fordul a megállóba. A járdaszigettel ketté osztott úttest kész, nem kell hozzá sok idő, s megszokjuk az új forgalmi rendet. A kubikosbrigádokra, az építés szervezőire, irányítóira, Prágai János tervezőre új feladat vár. • A város lakossága immár birtokába vette az újjászületett csomópontot, a forgalomelterelésekkel járó bosszúságokat könnyen elfeledjük. Annak a majd 50 embernek azonban, aki több mint egy évig — gyakran éjszaka is — itt serénykedett, még sokáig emlékezetes marad e nagyszabású munka. Beépítettek 1850 méter villamosvágányt, a föld alatt 1800 méter hosszúságban bújtatták végig a csatornacsöveket, elkészítettek 15 ezer négyzetméternyi útés majd 9 ezer négyzetméternyi járdaburkolatot. Hogy a váratlap helyzetek miatt hányszor kény- • szerültek egyik pillanatról a másikra okosan, előrelátóan dönteni, arról már nem szólnak a számok. Sikerült egy november hetediki munkásmegajánlás! LADÁNYI ZSUZSA kus jószág, elöl-hátul megfogják, an-ébb lépnek vele, ha máshol szorít a szükség. Királyok eke, de levitézlettél. Elbánt veled az idő és a józan ész. Az sem igaz am. hogy a szavainkat eldobjuk, ha nincs már meg. amire ráakasztottuk őket. Utánanyúl az emlékezet, ami még használható valamire, megtartja. A víz, jelentésű úgy szót ugyan nem tudjuk föltámasztani — az ügyefogyottban biztosan nem ez viszi a prímet —, a Tonuzoba se jött egyszer sem. amikor az új hullám a régi magyarok neveit kerítette elő, és biztosan nem azért, mert valójában besenyő volt és Urkünd atyja, akitől származott jó Anonymus szerint a Tomojnemzetség. A régi jobbágy igen előkelő urak neve volt először, királyok főemberei viselték, és csak akkor jussolta a szegényember, amikor ők levetették. Mikor járta meg ezt az utat? Régen volt. Nincs két hete azonban, hogy a régesrégi nádorispán, a helytartó is fölmagasztoP lonológ A

pám kubikolni járt. öten voltunk testvérek. Napszámos sorsot szántak nekem is. Napszámoskodtam kapáltam a kukoricát, egyeltem cukorrépát, amikor elbírtam a saroglyát, törekhordó lettem a cséplőgépnél. Később rudas. Nyolc évig dolgoztam egy bandában, hat hét alatt 9—10 mázsa terményt kerestem. A felszabadulás előtt már kubikra jártam Erdélybe, a Szilágyságba és a Berettyóhoz. Leventeként elvittek, de megszöktem, nem akartam a frontra kerülni. Felszabadulás után, 1945 tavaszán önként jelentkeztem a hatodik hadosztályba. Ausztriában is kísértük a frontot, de nem harcoltunk. Háború ütán hazajöttem a faluba. Napszámos, útjavító voltam. 1948 őszén 15—20 ember földbérlő szövetkezetet alakított, abból lett 1949-ben a szövetkezet. Kapáltam, kaszáltam és az első pillanattól kezdve jobban megtaláltam a megélhetésemet, mint régen. 1944 őszén léptem be a kommunista pártba. 1948 őszén tanfolyamra küldtek Kecskemétre, a paraszt-főiskolára. A szövetkezetekkel kapcsolatos ismereteket tanítottak, a közösségi szellemre való nevelést. Utána vándor-előadóként jártam a tanyavilágot és tanfolyamokat tartottam a szövetkezetekben. Vitatkoztunk hoszszú estéken, reménnyel a jövő iránt. Pestre küldtek, öthónapos pártiskolára. 1950 decemberétől párttitkároskodtam a faluban 1956 végéig. Nálunk akkor bontakozott ki teljesen a szövetkezeti mozgalom. Se elég kenyér, se elég zsír nem jutott, vastagon söpört a végrehajtó, a szövetkezetiek mégis nótaszóval mentek a földekre. Nem vittem túlzásba a dolgokat. Nem mondom, hogy a Mikulás bácsi voltam, történt öszszeütközés, de nem olyan, ami bennem, vagy másban mély nyomot hagyott és piszkálna a tüskéje. 1956-ban majdnenj meglincseltek. Két oldalkocsis motorkerékpárral érkeztek az ellenforradalmárok, betörtek a pártirodára, felgyújtották az iratokat, égették a dokumentumokat, összetörték a berendezést, megkerestek és megfenyegettek, ha ellenállok, kinyírnak. Végig kellett néznem a pusztítást. Korábban az egyik veterán bejött hozzám és azt mondta: — A háború után került egy rossz puska hozzám. Mit csináljak vele? Feljelentenek és végem. Titkár elvtárs, döntsél! — Hozd be! Becsavargattam. eldugtam a fürdőkád háta mögé. Megfeledkeztem róla. Az ellenforradalmárok megtalálták. Szerencsémre, töltény se volt benne, megette a rozsda, nem tudtak volna ledurrantani vele. Lehordtak mindennek, elégették a zászlókat, összetörték a szobrokat, képeket. Behívattak a tanácshoz többünsult legalább ennyire, és paloták berkeiből alászállt a disznóólak környékére. Sándor bácsi mondta, aki volt már béres is, kubikos is, mígnem paraszttá változott, hogy helytartót fogadott. Gondolt egyet — harminc év kellett, amíg kigondolta —, és elment valamelyik hegybél; nyaralóba. Ment volna, de ki vigyáz a disznókra? Még a falut el se hagyja, szétszedik az ólat. Elment a hetedik szomszédhoz, és egyhangúlag megválasztotta helytartónak. Korán kelt a szomszéd, aljazott és almozott, keverte a darát, födő alatt rot.vogtatta az üstön főtt krumplit, és vigyázott rá, fülét-farkál le ne harapja egyik disznó a másiknak. Oda a mandátum, ha fél szemét is leveszi róluk! Ide sodorta tehát az idők huzata a taláros-palástos helytartót. Azt is mondhatnánk, ha égyszer életében üdülni mehet Sándor, királyi fölségnek érzi magát. és helyettest állít maga után, csakhogy így nem jó, mert a helyettes is mást tesz ezen a nyelven: a madárijesztőre mondják. Az ijesztő embert helyettesíti, jó állásban. HORVÁTH DEZS0 ket. Fegyver került a faluba, ki hozta? Kinél van? Minek szervezkedünk? Egyenként vettek elő bennünket, hogy mi készül? Mutatták, ha nem beszélek, szét• szaggatnak. Féltem. Valóban nem 'udtam, máig sem tudtam kideríteni, voltak-e itt fegyverek. A tanácsházáról kitiltottak; meddig tűrjük még, mit ugat, miért nem akasztjuk már fel? Mix akar, hol él, nem veszi észre, mi van? Amikor megalakult a MunkásParaszt Forradalmi Kormány, a házamhoz küldték a nemzetőrparancsnok-helyettest, hogy jöjjek már a tanácshoz. Megborotválkoztam, elláttam a jószágokat, megtanyáztattam a komát. Felballagtunk. Nem úgy fogadtak, mint korábban. Már senki sem mondta, hogy ki vagyok tiltva. Bent meg sorolták; alig vártak, jönnek a szovjet katonák, mit csináljunk? Én, Szaniszló János, bizonyíthatom, hogy ők nem bántottak a faluból senkit, humánusak voltak. Maradtam. Gondoltam, ha jönnek, már csak megmondom, tegyék őket arrébb egy kicsit. Tudtam, hogy ezt a sorsot szánták nekem is. Este 11-ig vártunk. A szövetkezetben megbomlott a rend, lopkodták, széthordták a közös vagyont. Inkább az agrárproletárok cibálták, már azt hittem, fel is osztják. Aztán hamar lecsitultak, sorban visszavittek mindent. Szerveztem a pártot, a munkásőrséget és elsők között kértem az átigazolásomat. Párttitkár mégsem lettem, leváltottak, vagy le sem váltottak, meg nem mondom. A pártvezetőség tagja maradtam. A téeszben kerestem a kenyeremet. Növénytermesztésben dolgoztam, kapáltam, szórtam a műtrágyát. faros voltam a vetőgépnél, arattunk aratógéppel, kiskaszával. Cséplőgépnél izzadtam, Répából, kukoricából kimért területet fogtam, hogy legyen kenyér. Ősszel tanácselnöknek választottak. Szolgáltam becsülettel, 1960 május elsejéig. Elláttam a dolgomat, panasz, figyelmeztetés nélkül, emberi tisztességgel. Akkor jöttem vissza a szövetkezetbe. A munkakönyvembe azt írták, hogy önkényesen kilépett. Miért döntöttem így? Nem tudom megmagyarázni. Hat elemivel kezdtem, annyi maradt, önvenhárom éves vagyok. Az életem elment a szolgálatban. Az államigazgatáshoz hat elemi nagyon kevés. Beláttam. Probléma, konfliktus nem lehetett a munkámban, megtaláltam a hangot mindig az emberekkel. Terményraktárosnak jöttem a téeszbe. Két év múltán, nem az én kezdeményezésemre, megint párttitkár lettem. A téeszben pártbizottság alakult, függetlenített vezetőjének választottak. Raktárosként sem éreztem magam kisebb embernek, bukott kádernek. 1965-ben családi problémáim miatt felmentésemet kértem, öszszeroppantam. Elváltam a feleségemtől, ez összetört. Sajnáltam a gyerekeimet. Képtelennek éreztem magam arra, hogy az első vonalban maradjak. Visszamentem raktárosnak, ugyanarra a helyre. Tíz évig tisztességgel elláttam a feladatom, 1975-ben a szövetkezet ellenőrző bizottságának függetlenített elnöke lettem. A legnagyobb örömöm, hogy a gyerekeim rendesek. Tanultak, s nem tört meg a sorsuk a család szétszakadásakor. Felülemelkedtek rajtam, jobban felkészültek az életre. Nem feledkeztem meg velük szemben a kötelességemről, segítem őket. A szívemmel betegeskedem. Egy vályogból készült kétszobás lakás a tulajdonom, fürdőszobával. előszobával, háztartási gépekkel. A vágyam: egészséges legyek valameddig, legalább látom, hogy a munkám nem múlt el hiába. Gyerekkoromtól vonzódtam a gépekhez. A traktoros szakmát szerettem volna, mint a bátyám. Nem bántam meg, hogy funkcionárius lettem, de hat elemivel nem szabad ilyen felelősséget elvállalni... Űjra se kezdeném szívesen. Szerencsére mások a társadalmi viszonyok, nincs szükség az áldozatvállalós szolgálatokra. Élhetünk, építkezhetünk csendesen. SZ. LUKACS IMRE A helytartó