Délmagyarország, 1977. november (67. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

Vasárnap, 1977. november 27; Megtartó és elengedő Az elnökhelyettes S

zegednek varázsa van. Szegednek bőséges a levegője. Szegeden élni-lakni jó. Aki megfordul itt, ígéri, visszatér még. A századfordulón — tekintettel a „nagyvíz" után újjáeiedt város megkapó külsejere — egyes újságírók nemzeti fővárosként is el tudták képzelni. Akik itt születtek — erősen ragaszkodnak hozzá. Az ide „úgy gyüttek" — többnyire igazán megszerették. Az itt végzett diákok, egyetemisták az ország túlsó végéből is szívesen emlékeznek a szegedi évekre. Simontornyáról az egyik tanár évente elhozza ide tanítványait hogy „lássanak egy szép alföldi várost". Turisták emlegetik úgy, mint a Tisza gyöngyét Nyugati zsurnaliszták írtak róla nemrég dicsérő sorokat. Kit a cifra paloták, kit a szívélyes emberek, kit a szellemi élet viszonylagos pezsgése-forrása fog meg rövidebb-hosszabb időre. Egyszóval, Szeged olyan magyar város, ahová ma is sokan szívesen jönnének tanulni, vagy dolgozni más vidékekről, s ahová olykor viszszavágyódnak azok is, akik esetleg „haragszom ráddal" fordítattak hátat neki. Elmarasztalás, zsörtölődés, sőt bírálat is azért éri néha, mert az innen elszármazott nyilatkozók vagy tollforgatók szívükben hordják ezt a várost, vagyis nem rá haragszanak, hanem érette. Talán azért is szidják, — ha szidják —, hogy a „szűrszagot", amit jó hetven évvel ezelőtt Ady Endre érzett rajta, végleg el lehessen tüntetni, és ne a vidékiség érződjék a falai között, hanem a mai kor levegője. Érthető, hogy aki otthon érzi magát Szegeden, az kissé elfogult iránta, s felsőfokokban szeret beszélni, különösen az utóbbi húsz évben végbement fejlődésről, és érzékenyebben reagál, ha valaki nemcsak a „csuda jót", hanem a balfogásokat is észreveszi. A népi hatalom elkötelezettjei büszkék az eredményekre, de tudják, hogy nem állhatunk le sokáig tapsolni és poharakat emelgetni. Csak a vitától, a vélemények összecsapásától viszolygók teszik föl úgy a kérdést: talán nincs elég dicséretre méltó dolog? Gyakran halljuk, hogy lakások ezreit, kulturális és szociális célú épületek sokaságát, boldogulást segítő gyárak, tudományos intézményei-; egész sorát hoztuk létre, a szegénység már csak emlékeinkben jön elő, jogot, demokráciát. lehetőséget teremtett szocialista világunk — mit akarnak még a hibaemlegetők? Kedvét szegni az alkotó-teremtő embernek? Bosszantani a tiszteletre méltó felelősöket? Nézzék csak meg az akadékoskodok — szokták mondani —, honnan indultunk és milyen magasra jutottunk szellemiekben is. Tankönyvekben, brosúrákban, fölmérésekben olvasható, hogy az értelmiség velünk tart, a munkás művelődik, az egykor magának élő paraszt közösségi emberré alakul, és együtt tanul a fiával. Egyszóval, sínen vagyunk, az irány egyenes, a cél világos. Csak az érzékenyek, az értetlenek és az élhetetlenek morgolódnak ilyen helyzetben, ahelyett, hogy együtt énekelnének velünk lelkesítő indulókat. Nagyon igaz, hogy amit elvégeztünk. azt időnként kötelesek vagyunk számba venni és elkönyvelni. önmagunkat becsüljük ezzel, s a jól végzett munka tudata új lendületet adhat a munkához. De az ünnepi szemlékből aligha lehet megélni, előre menni. Sőt, az öntehség, tudjuk, veszélyes is lehet. Azt is lajstromoznunk kell, mit csináltunk rosszul. S a balfogásolcra elsősorban nyilván azoknak kell figyelmeztetni bennünket, akik magas fokú képzettségüknél, foglalkozásuknál, beosztásuknál fogva át tudiák tekinteni a helyzetet. belelátnak a gazdálkodás, a tudomanyfejlesztés, a népművelés szerkezetébe, és megfontolandó elgondolásaik is vannak a jövőre nézve. Korántsem biztos ugyanis, hogy az országos sémák Szegeden is egy az egyben alkalmazhatók. Ezért a tenniakaró, ittott türelmetlenkedő értelmiséget jobbén be kellene kapcsolni közéletünk áramkörébe. Igen jelentós £- itteni szellemi kapacitás, amely együtt gyarapodott a termeléssel. Csongrád megyében 17 évvel ezelőtt még a keresők 12,6 százaléka volt értelmiségi foglalkozású. 1970-ben azonban már 21,9 százaléka. Tíz év alatt a műszaki értelmiségiek száma 217, az agrárértelmiségieké 300 százalékkal nőtt. s ezzel a korábbi 16,1 helyett 27,2 százalékot képviselnek a szellemi dolgozók körében. Magától értetődik, hogy a megye értelmiségének 60 százaléka Szegeden él és végzi a dolgát. Az egyetemet vagy főiskolát végzet*, tek közül 3582-en pedagógusok^ 1276-an az egészségügy munkásai, 1800-an műszakiak és agrárszakemberek, több mint 1100-an jogászok stb. Szegeden összesen mintegy 8 és fél ezer a diplomások száma. Anélkül, hogy a belsó struktúraváltozás elemzésébe belemennénk, megállapítható, hatalmas szellemi erő ez. Olyan kincse a városnak, amelyet féltve kell őriznünk és gyarapítanunk. S őrizzük-e, gyarapítjuk-e vajon? Számos intézkedés arra vall, hogy a szándék, a jóakart kétségtelen. ha néha el is késik egy kicsit. Ha ezúttal eltekintünk attól, hogy hány tudományos intézményt és berendezést, iskolát, művészeti és közművelődési otthont harcolt ki a megye és a város. akkor is elismerésre méltó az értelmiségiek iránti figyelem és segítőkészség. Soron kívül kaptak itt lakást tudományos kutatók, művészek, mérnökök. Többek munkáját kitüntetéssel, fontos közéleti megbízatással, jogos igényeik számon tartásával és lehetőség szerinti kielégítésével ismertét el. A kellemes környezeten kívül nyilván ez is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy nagynevű tudósok, jeles alkotók érzik igen jól magukat Szegeden. És mégis! Az úgynevezett közvélemény-alakítók körében évek óta föl-fölvetődik a kérdés: miért pályázott, esetleg pályázik el ebből a lakályos városból jó néhány oiyan személyiség, akiket pedig a párt- és állami vezetőség is szeretett volna, illetv^ szeretne itt tartani? Többen kimutatják, ennek nem az az oka, hogy másutt több a pénz, vagy előnyqsebbek a munkakörülmények. Mocspr Gábor néhány évvel ezelőtt azzal indította hozzászólását a szellemi élettel kapcsolatos vitához, hogy „Szeged-szektás város". Sommás véleményét arra alapozta, hogy szerinte itt kevésbé őrülnek az önálló gondolkodásnak, a különféle javaslatoknak, itt több az ingerült reagálás, mint a köszönet és bátorítás. Ezt azóta többen is megismételték és hangsúlyozták, ami azt jelenti: ha nem is lehet pontosan tudni, ki és mi ennek az oka, jelzésnek elfogadható és figyelemre mindenképpen érdemes. A gondolat kényes növény, csak ott érik be és hoz termést, ahol nem nyesegetik viszsza minduntalan. Egy üzemmérnök megkérdezte: „Tudod-e. ki az abszolút naiv ember? Az, aki a főnökével szemben is meg akarja védeni az igazságot." A

z okok után keresgélve akadtunk arra a féligmeddig tréfás megjegyzésre. hogy talán az egykori „szabad királyi város" gőgjének kései hatasa is érződik még a város légkörében. Példát is említettek, azt aláhúzva, hogy nálunk a vitában gyakran nem az érvek súlya dominál. hanem a hozzászóló vagy összefoglaló személynek a beosztása. Az egyik tehetséges zenetanár azért „léoett meg" Szegedről, mert a sikereire irigy felettese valósággal üldözte, s amikor nyilvánvalóvá vált ez, neki akkor sem adtak elégtételként nyilvánosan igazat. Egy kulturális intézményvezető több mellékállás, pótkereset, számos fontos megbízatás ellenére is elköltözött Debrecenbe. ióllehet. anyagilag ott sem került előnyösebb körülmények közé. Nem a fővárosba távozott tudományos kutatók, művészek. írók. úiságírók okoznak gondot, hiszen aki fölfelé lép tehetsége. képességei gyorsabb és biztonságosabb kibontakoztatása végett, végeredményben jól teszi. Azok késztetnek tűnődésre, akik más. esetleg kisebb vidéki városba mentek el azzal az indokolással, hogy itt nem érzik jól magukat. Óhatatlanul fölvetődik, hogyan is értendő akkor Szeged kulturális centrumsúlya, tekintélye, nincs-e itt ellentmondás? Talán csak nem kísért még mindig az, amit Ady írt. 1902-ben, hogy ,,..:Győr, Pécs és Miskolc inkább ígéretei a jövendő kultúrának, mint a palotás Szeged..."? Fölszisszenhetünk erre, de nem árt, ha inkább gondolkodunk. Kétségtelen, a fenti számadat szerint szellemi bőség van ebben a városban. S mint ilyen esetben lenni szokott, kissé könnyelműbbek vagyunk talán? Például, amikor egy fiatal tanár itt akar elhelyezkedni, könnyen megrándítjuk a vállunkat, hogy tanárból van itt éppen elég. Vagy ha indulni készül innen olyan diplomás, aki már megmutogatta, bizonyította tehetségét és „világmegváltó" igyekezete is nyilvánvaló, megesik, hogy egy jó szó nélkül elengedik. Hiába a város illetékes vezetőinek marasztaló igyekezete, ha a tudományos és kulturális intézményekben, munkahelyeken kibírhatatlan a levegő. Hiába beszélünk megható általánosságokat, ha sokszor a legambíciózusabb fiatalok és nagy tapasztalatú, értékes „öregek" kénytelenek parlagon hevertetni képességeiket, mert a munkahelyükön kedvüket szegi a közömbösség. a szakmai irigység, esetleg a hatalmi mánia. Régi tapasztalat ugyanis, hogy a magasból sem lát mindenki messzire, s van néhány olyan isten — sajnos —. aki embernek is elég gyatrácska. Pénzt mindenütt lehet most keresni, de teljes belefeledkezéssel alkotni csak ott, ahol az egyénnek sikerélményekben lehet része, ahol támogatást, ösztönzést kap a közösség számára is hasznos terveinek megvalósításához. G

yakori beszédtéma, hogy Szegeden szükség lenne egy olyan nyilvános klubra, ahol az értelmiségiek, beosztásra. rangra, szakmára való tekintet nélkül megjelenhetnének, és kedvükre vitatkozhatnának a gazdálkodás, a városépítés, a demokráciafejlesztés kérdéseiről. Természetesen, nem csupán a vita és a lárma kedvéért, hanem azért inkább, hogy a megye, a város vezetősége tudományosabb, alaposabb terveket készíthessen, és a végrehajtásban is jobban tudjon a beavatottakra apellálni-támaszkodni. Lennének haszontalan és irreális javaslatok ls? Esetleg némelyek a fellegekben járnának, mit sem törődve az anyagi lehetőségekkel? Ez alighanem természetes. Egy népi bölcsesség szerint azonban az okos ember a bolond prédikációból is tanul, de nem valószínű, hogy elkötelezett, gondolkodó értelmiségiek túl sok hasznavehetetlen dolgot indítványoznának. A gyémánt- vagy az aranybányászok is rengeteg kavicsot átrostálnak, mire megtalálják a keresett kincset, mégsem hagyják abba, mert ez a dolguk. Fontos volna természetesen, hogy az elhangzottakat ne a falak „hallják" csupán, hanem a lényeg jusson el az arra illetékesekhez. Valószínű. ha az értelmiségiek észreveszik, hogy számítanak a segítségükre, nem fogják kímélni magukat az odaadó szolgálatban. Az okokat, impulzusokat egy cikk keretében lehetetlenség pontosan felsorakoztatni. Mindenesetre úgy tűnik, a mi Szegedünk megtartó és taszító város egyszerre. Legyünk raita, hogy az egyik jelzőt törölhessük, s a vonzó külső mellett a város társadalmi légköre is marasztalja és megtartsa/ a tettre kész, becsületes értelmiségieket F. NAGY ISTVÁN Tóth József tizenhetedikként írta alá a belépési nyilatkozatot, 1950-ben, a Vörös Csillag Tsz-ben. Azóta hűségesen végigszolgálta az esztendőket. A sok munkából, feladatból alig-e.lig emelte fel a fejét, most látja már, hogy az alapítók szép sorjában elfogytak mellőle. — A szövetkezet alakulása nálunK nagyon simának és egyszerűnek tűnt. Az igazság, hogy nem is akartuk, hogy népes gárda legyen, inkább csak, akik ismertük egymást. Kubikosok, gazdálkodók, munkások alkották a törzset, olyan kommunisták, akikre mi, fiatalabbak, korábban is figyeltünk és hallgattunk. Én augusztusban választottam a közöst. Már januárban dolgoztam nekik, volt egy kis szőlőjük, azt művelgettem, napszámot fizettek érte. Gazdasági felszerelés nélkül nem boldogultam a juttatott földemen, másoknak kellett dolgoznom azért, hogy igával, szerszámmal segítsenek. így aztán meg se nagyon lepődtem, amikor az elnök magához hívatott, és azt mondta, úgy gondolták, engem bevesznek maguk közé, a termelőszövetkezetbe. A szövetkezeti mozgalomról nem volt valami nagy tudásom, de akik maguk közé hívtak. emberi helytállásukkal példát mutattak. Nehéz időket éltünk az ötvenes évek elején, mégis természetes állapotnak fogtam fel hogy szövetkezeti tag vagyok. Augusztus derekától dolgozott az, építkezésnél, téglát hordott, maltert kevert, bontotta a górét. Kezdetleges épületek készültek, a szövetkezet saját erejéből próbált talpon maradni. Egy napra egy munkaegység dukált Azt is vasárnap délelőtt írták jóvá. Ügy gondolkodtak, ne fogjon vastagon a ceruza, hiszen maguknak írják, a magukét osztják el. Az első zárszámadás siralmasra sikerült. Tóth Józsefnek 128 munkaegysége gyűlt össze, vasárnaponként is dolgozott az építkezésnél, végül munkaegységenként 52—53 fillér jutott. Akkor nézett nagyot, eltelt rajta fél esztendő, a kereset meg majdnem felért a semmivel, máshonnan se csurrant jövedelem. Szerencsére, némi termény is jutott. Ötvenegyben már jóval többen léptek a közösbe. Akkor is, napjainkban is, azt tartották szem előtt, ha az állam valamihez adott egy forint segítséget,1 akkor ők a másik forintot hozzátették. Nem ismerik a mérleghiányt. Az ínséges, szűk esztendők a Vörös Csillag Tsz-t is sanyargatták. A beszolgáltatás, a silány termés kenyértelenséget szült, hiába volt olyan tag, aki húsz holddal lépett a szövetkezetbe, beadta az öszszes gazdasági felszerelését. be kellett érnie a kicsi kenyérrel. Annak is örülhetett és a vöröshagymának, de szalonna már nem jutott mindig mellé. Megvárták, míg a pék kisütötte a kenyeret, szétosztották, csak azután indultak a határba. A zsírt is közösen osztották el, hogy mindenkinek legyék egy kicsi. Tóth Józsefre nagyobb felelősséget rakott az idő. Fiatalember volt, alapszervi párttitkár. 1953ban pártiskolára vitték. Megállá* nélkül szolgálta a szövetkezetet titkárként, s 1960-tól elnökhelyettesként is helyt állt az élvonalban. Megértette magát az emberekkel a legnehezebb időkben is. — Boldog? — Igen. Tudok még dolgozni, egészségem is van. Most látom már és értékelem, hogy a kezdeti évek mit is jelentettek. Az én fiam agrár végzettségű, annak idején mégsem hívtam ide a szövetkezetbe, mert szigorúbb elvek, erkölcsök szerint éltünk. Vigyáztunk egymásra, magunkra. Ma már egészen más a helyzet, másképpen gondolkodunk. Jobban tehetjük, hiszen megerősödött a kollektíva, nagyobb a fizetés, a sorsommal, jövedelmemmel elégedett vagyok. Igaz, nincs vastag takarékbetétkönyvem, autóm és tehetős vagyonom, ami a munkám értelme, az a kétszobás házamon meglátszik. A háztájival nem nagyon bajlódok, a munkabéren Kívül más jövedelemre nem tartok igényt, nincs is. A ruházkodásom olyan, mint a többieké. Kedvtelésem, szórakozásom. hogy a kiskertben motozok, olvasgatok és tévét nézek. Ritkábban elmegyek a szövetke. zettel kirándulni, külföldre is. A munkám a szövetkezetben jobban meglátszik. Többünk érdeme, az egész kollektíváé, mégis, személyesen is büszke vagyok rá. A 60-as évek elején még nem nagyon szaladt meg a ló velünk, több esztendőben piri pénzt kerestünk. A televízió meg már divatozott. Akkor úgy adtuk öszsze tíz forintonként egy tévé árát, és azt a pártháznál üzemeltettük. Aki akarta, nézhette esténként. — Mi a munkája? — Van munkaköri leírásom, utalványozok pénzt a tagoknak, előleget, a polgári, tűz- és munkavédelem hozzám tartozik, a bérdaráló ellenőrzése, a háztáji problémák és minden, amivel hozzám fordulnak a tagok. Kezdettől fogva azt tartottam, hogy mindenkinek a saját problémája a legfájóbb, azon segíteni emberi kötelesség. Korábban hajnaltól estig szólított a munka, agitáltuk egymást, a tagokat, hogy mit is csináljunk, hogyan haladjon a munka, ezt tedd, ez a feladatod, így lenne jobb. Látszik is az értelme, de kicsit néha érzem a magam bőrén, hogy kiszaladtam az időből, iskolára mehettem volna, hogy gyarapítsam a tudásomat. Amikor tehetem, olvasgatok, szaklapokat is, hogy a fiatalabb és jobb felkészültségű szövetkezeti tagokkal, vezetőkkel szót tudjak érteni. A faluból nem mennék el, akkor sem, ha tanultam volna, jól érzem itt magam, s naponta látom a közös munka értelmét. A szövetkezetben egyre több a fiatal. Az átlagéletkor 37 esztendő. Az óriási géppark, a szerelőműhelyek, az állattenyésztő telepek tisztességes megélhetést, becsületes munkát kínálnak, ezért cserében egyre nagyobb szakmai felkészültséget várnak el. Ugyanígy van a faluval is. Húsz esztendővel ezelőtt még lépten-nyomon egymást érték a nádas házak. Mára megritkultak. Módos, szép. mutatós házak épülnek. A szövetkezet erejét fitogtatják. — Amit rám bíztak, azt megcsináltam. Ügy hiszem. a mi nemzedékünk többet váltott vallóra, mint amit ígért. Nemcsak annak örülök, hogy személy szerint jobb sorsom van, mint gondoltam és reméltem, hanem annak is. hogy olvan alapot teremtettünk a semmiből, ami az elkövetkező nemzedékeknek biztonságot, jólétet ad. SZ. LUKACS IMRE Petri Csal hó Ferenc József Attila Fektették hat szál deszka közé. utolsó arcát befalazták, de halála után is készültek még róla az akták. Tán mert hideg volt, mert december; tán mert csípték a szegényembert összefogott egy marék bolhát. Mivel hogy ellátott a mai korba. kitépték kezéből a tollát, s kattant a csuklóján bilincs. Anyja neve: Pőcze Borcsa. Más mentsége nincs.