Délmagyarország, 1977. november (67. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-20 / 273. szám

63 Vasárnap, 1977. november 20. A marxizmus lényege forradalmisá­ga. Lenin sza­vaival: a forradalmi elv a marxizmus lel­ke. A marxizmus egésze tehát forradalmi elmélet, amelynek legfőbb jellemzője a tarsadalmi fejlődés objektív törvényszerű­ségeinek felismerése, feltárása és tudomá­nj'os rendszerbe foglalása. Marx Előszó a politikai gazdaságtan bírálatához című müvében megállapítja: „Fejlődésünk bizo­nyos fokán a társadalom anyagi termelő­erői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyakkal. ... Ekkor társadal­mi forradalom korszaka következik be." Ennek alapján arra a következtetésre ju­tott Marx és Engels, hogy a tőkés társa­dalmat a forradalom eredményeként fel­váltja a szocializmus. Marx és Engels másik fontos következ­tetése, hogy a forradalmi változás végig­vivője, megvalósítója: a proletariátus, a munkásosztály. Megállapításuk szerint a szocialista forradalom nem spontán folya­mat, hanem az élenjáró politikai erő, az újat hordozó munkásosztály tudatos cser lekvésenek eredménye! A tudatos cselek­vés végigviteléhez azonban nem elég az általános társadalmi törvényszerűségek •felismerése és alkalmazása. Szükséges a forradalom belső szabályainak, feltételei­nek és mozgástörvényeinek az ismerete is. Az orosz bolsevikok Sg^: lyet Lenin általánosított, a marxizmus ta­nításainak ismeretén, alkalmazásán és az oroszországi forradalmi munkásmozgalom gyakorlatán alapozódott meg. Lenin össze­gezte a társadalom fejlődésében a század­forduló táján végbement változásokat, az imperializmus lényegét, a forradalmi moz­galom fejlődésének új tapasztalatait, a forradalmi élcsapat szerepét és az orosz 1005—1907-es forradalom tanulságait. Az első imperialista világháború idején pedig igen lényeges megállapításokat tett 1915­ben: „A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szo­cializmus győzelme lehetséges eleinte né­hány vagy akár egy. egymagában vett ka­pitalista országban is." Egy évvel később még több tudományos tapasztalat és elem­zés következtében, mint konkrét lehetősé­get fogalmazza meg a szocializmus győ­zelmét egy országban, amely majd kivált­ja a nemzetközi burzsoázia osztálydühét és ellenforradalmi kísérleteit." A kapita­lizmus fejlődése a különböző országokban a legnagyobb mértékben egyenlőtlenül megy végbe. Az árutermelés mellett ez másképp nem is lehetséges. Ebből adódik ez a vitathatatlan következtetés: a szo­cializmus nem győzhet egyidejűleg vala­mennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi pe­dig bizonyos ideig burzsoá, vagy a bur­zsoá rendig el nem jutott ország marad. A forradalom marxi—lenini elmélete nem óhajokból indul ki, hanem a valóság objektív törvényszerűségeinek felmérésére és figyelembevételére épül. A társadalom forradalmi átalakításának megvannak a maga szubjektív és objektív feltételei, bel­ső és külső körülményei, amelyek érettsége és együttes hatása következtében lehetsé­ges a győzelem reményében megvívni a harcot. Emlékezzünk csak Marx és Engels azon megállapítására, hogy véget kell vet­ni az improvizált forradalmaknak, mert „a forradalmak soha sem parancsszóra történ­nek". „a forradalomnak nem lehet felté­teleket szabni", mert az objektív folyamat és ahhoz kell igazodni. A forradalom ex­portjának kategorikus elutasításával függ össze Engelsnek az a megállaoítása. hogy „a győztes proletariátus egyetlen idegen népet sem boldogíthat kényszer útján". Lenin igen sokat foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, hiszen benne élt abban a kö­zegben, amely nemcsak érlelte, de már igé­nyelte is a forradalmat, a szocialista át­alakulást. A forradalom lenini elméletének egyik alapvető vonása, hogy a forradalmi hely­zet érlelődése objektív folyamat A for­radalmat nem lehet csinálni, nem lehet meghatározni a sorrendet sem. A forra­dalmat nem lehet megrendelni, a forra­dalom megérik" — jelentette ki 1917. áp­rilisában. Az Októberi Forradalom győ­zelme után sem változott ez a véleménye. Amikor egyesek bírálgatták más országok munkásait, hogy miért nem kezdenek már forradalmat, Lenin 1918. júliusában alá­húzta: ..A forradalmakat nem rendelésre csinálják, nem időzítik erre vagy arra a pillanatra, a forradalmak a történelmi fej­lődés folyamatában érlelődnek és abban az időpontban törnek ki, amelyet belső és külső okok egész komplexuma határoz meg." Lenin különösnek és szörnyűségesnek "evezte az úgynevezett, baloldaliak állás­pontját, akik a forradalom előrelökését ívetelték. Az efféle „elmélet" teljes sza­bás volna a marxizmussal, amely mindig tagadta a forradalmak „előrelökését", mert a forradalmak olyan mértékben fejlődnek, amilyen mértékben a forradalmat előidéző osztályellentétek élesednek. Az efféle el­mélet egyértelmű volna azzal a nézettel, hogy a fegyveres felkelés mindig és min­den körülmények között kötelező harci forma. Lenin 1919-ben azonnal felismerte és összegezte az orosz és a magyar forrada­lom lényegbeli azonosságát és figyelemre méltó különbözőségeit „Magyarországon a A marxizmus—leninizmus farradaiomelmélete és karunk valósága Irta: dr. Berecz János i* • A Nagy Olet Ibéri Szoriattsta Forradaíom BI). /vfordulója alkalmából Szegeden, 19T7. novem­ber 10-ér rendezett tudományos emlékülésen a szerző áltai elmondott előadás rövidített váltom ta. .... forradalom rendkívül eredeti módon ment végbe" — írta. A polgári hatalom csődbe jutott, tehetetlenné vált. Az ország súlyos nemzeti és társadalmi válságának idősza­kában az úgynevezett „történelmi" osz­tály, a reakciós íöldbirtokosok és a feltö­rekvő burzsoázia képviselői beismerték te­hetetlenségüket, uralmi rendszerük csőd­jét. A hatalomért aktív harcot folytató (és fegyverrel is rendelkező) munkások, élü­kön a gyorsan mély gyökeret ereszlett fia­tal kommunista párttal, vállalták a nem­zet megmentésének feladatát és megte­remtették társadalmi felszabadulásuk biz­tosítékát: a proletárdiktatúra rendszerét, a tanácshatalmat. Lenin éppen ebben látta a Magyar Tanácsköztársaság történelmi szerepét: bebizonyította, hogy az orosz kommunisták példája nem kísérlet, hogy a proletárforradalom nem egyszerűen orosz jelenség, hanem egyetemes törvényszerű­ségek hordozója. A lenini forradalomelmélet alapvető ta­nítása arról a világforradalmi folyamatról szól, amely átviszi az emberiséget a ka­pitalizmusból a szocializmusba. A világforradalmi folyamat st nelmi korszakot, a kapitalizmusból a szo­cializmusba való átmenet időszakát öleli fel. A forradalmi átalakulás egyszerre nemzetközi ég nemzeti, általános és konk­rét. Egyrészről világméretekben történik, állandóan közelíti az emberiséget a szo­cializmushoz, másrészről konkrét nemzeti keretek közt folyik: a jobb életért és jövő­ért küzdő forradalmi tömegek mozgását, országonként zajló események láncolatát foglalja magában. Ebben a harcban a szocialista világ­rendszer képviseli a fő erőt, de együtt harcol a világforradalmi folyamat másik két osztagával: a tőkés országok munkás­mozgalmával és a nemzeti felszabadító, nemzeti demokratikus mozgalmakkal. Természetes szövetségesünk valamennyi an­tiimperialista, antimonopolista, haladó erő. A szocialista világforradalom legfőbb bázisa a szocialista országok közössége. Fejlődésétől, társadalmi-gazdasági felada­tainak megoldásától, a szocialista országok dolgozói életének anyagi és szellemi gaz­dagodásától függ elsősorban a világ fej­lődése. Ebből a szempontból tekintve a szocialista országok küldetését az alábbi­akban lehet megfogalmazni: elsősorban állandóan erősíteni és fejleszteni a szocia­lista világrendszer bázisát, a szocializmus gazdasági-technikai, műszaki-tudományos és erkölcsi, politikai erejét, mert a szocia­lista gazdaság fejlődése meghatározó sze­repet játszik az erőviszonyok alakulásá­ban. A marxizmus—leninizmus a társa­dalmi haladás legfőbb erejének a termelő­erők fejlődését tartja. A munka, a terme­lés állít elő új értékeket és teremii meg minden további fejlődés anyagi alapjait. Az erőviszonyok alakulása is döntően a termelés színvonalától, a szocializmus terv­szerű, harmonikus gazdasági fejlődésétől függ. A szocialista integráció megvalósítá­sa így ma nemcsak a szocializmust, építő népek nemzeti érdeke, de korunk paran­csa is, a szocializmus és a társadalmi ha­ladás legfőbb szolgálata. A világforradalmi folyamat és a nem­zetközi viszonyok összefüggéséből követke­zik, hogy a szocialista világrendszernek másik forradalmi jellegű küldetése a vi­lágbéke megőrzése, a stabil nemzetközi vi­szonyok megteremtése és megvédése. A szocialista közösség országai képesek erre, hiszen társadalmaink az állami külpolitika és a mozgalmi kaocsolatok minden eszkö­zével rendelkeznek ahhoz, hogy aktívan alakítsák a mai nemzetközi viszonyokat; egyszersmind szövetségben harcolnak a többi forradalmi erővel, a néptömegek bé­kemozgalmávaL A békés egymás mellett sux helyes értelmezéséhez két tényezőt szük­séges külön is hangsúlyozni. Egyrészt azt hogy a békés egymás mellett élésért foly­tatott harc tartalmát tekintve osztályharc, amely a monopoltóke legagresszívabb, leg-» reakciósabb erői ellen irányul, másrészt azt, hogy a békés egymás mellett élés a különböző társadalmi rendszerű országok közötti állami kapcsolatokra vonatkozik; természetszerűleg nem érvényesülhet ide­ológiai téren, nem járhat együtt az ideológiák megbékélésével, amit a burzsoá­zia követel — miközben fokozza propa­gandakampányát a szocialista országok ellen. Ebből következik az is, hogy a bé­kés egymás mellett élés támogatása szá­munkra sosem jelentette a megbékélést a kizsákmányolás fenntartásával. Ezzel együtt rá kell mutatni: a szocia­lista államok a békés egymás mellett élés keretében készek együttélni. s mindenek­előtt a béke védelmében, együtt is mű­ködni a tőkés államokkal. Ez egyáltalán nem kérdőjelezi meg osztályszolidaritásun­kat a tőkés hatalom ellen harcoló mun­kásosztállyal. a demokratikus erőkkel. Ezt nem mindenki értelmezi helyesen. Ü.ira és újra türelmesen hangsúlyoznunk kell. a szocialista államoknak nem áll módjuk­ban meghatározni, hogy kik vezessék azo­kat az országokat, amelyekkel történelmi szükségszerűség a békés egymás mellett élés és együttműködés, de azt mindig vi­lágosan és egyértelműen kifejezik, hogy kivel szolidárisak. A szocialista országok forradalmi külde­tésének harmadik vonása: aKtív szolidari­tás az imperializmus ellen harcoló társa­dalmi erőkkel, a forradalmi munkásmoz­galom és a nemzeti felszabadító mozgal­makkal, a gazdasági függetlenség megva­lósításáért küzdő államokkal. A történelem tanulságai azt mutatják, hogy nagy osz­tályütközetekben a reakciós erők győzel­mének egyik legfontosabb feltétele volt az imperializmus beavatkozása osztályszövet­ségese oldalán, más szavakkal: az ellenfor­radalom exportja. Ennek megakadályozása egyik legfontosabb hozzájárulás a haladó erőknek a társadalom átalakulásáért foly­tatott küzdelméhez. A fejlett tőkés országok rSat ma a világforradalmi folyamatnak egy másik nagy osztaga. Ez a forradalmi moz­galom ma különösen figyelemre méltó helyzetben van. Egyrészt a kapitalizmus történelmileg érett arra, hogy felváltsa a szocializmus. Tökéletesen igazolódik azon­ban Lenin előrelátása: „a forradalmat... egy elmaradott ország könnyebben el­kezdheti, mert ellenfele rothadt, mert bur­zsoáziája szervezetlen, de ahhoz, hogy folytassa, százezerszer több körültekintés­re, óvatosságra és kitartásra van szükség. Nyugat-Európában másképp lesz, ott mér­hetetlenül nehezebb megkezdeni, ott ösz­szehasonlíthalatlanul könnyebb lesz to­vábbmenni. Másrészt a tőkés társadalom az utóbbi években, az általános válság ta­laján, nagy megrázkódtatást okozó gazda­sági, kormányzati-politikai krízist él át. A tőkés országok népeinek nagy többsége szenved ettől a válságtól. A tömegek vál­tozást igényelnek, de követeléseik radiká­lisabbak, mint harci elszántságuk. Hatnak rájuk a szociáldemokrata pártok, szociális egyensúlyt fenntartani akaró jelszavai és politikája. A nyugat-európai kommunista pártok most kialakított vagy kialakulóban levő stratégiáját és taktikáját mi részben a programok, részben a nyilatkozatok, rész­ben pedig gyakorlati politikájuk alapján ítéljük meg. A programok zömmel rend­ben vannak. Forradalmi programok, figye­lembe veszik a jelen körülményeket, az erőviszonyok elemzésére épülnek és meg­felelően meghatározzák az előrehaladás módiát. Testvérpártjaink tehát kemény osztályküzdelmet folytatnak a burzsoá ha­talom visszaszorítása és megtörése érde­kében. Jól jellemzi ez elsősorban az olasz és francia kommunista pártot, de más test­vérpárt programját is. fő vonása? Elő­ször a kapitaliz­mus elvetése. Az európai kommunis­ta és munkáspártok konferenciájá­nak közös dokumentumában szere­pel egy nagyon fontos tétel: elvet­nek minden olyan nézetet amely a munkásosztályt a kapitalizmus érdekei­nek kívánja alárendelni. Kulcskérdés és alapvető fontosságú. Stratégiai kérdés. Az is jellemzője a nyugat-európai kom­munista pártok felfogásának, stratégiájá­nak, hogy a forradalmat nem robbanás­nak. hanem folyamatnak fogiák fel. A jelenlegi európai helyzetben úgy értékelik — és ezt tükrözi a programjuk —, hogv a tömegek most nem érettek ro­hamra. Harmadik vonás, hogy a kommu­nista párt irányító, hegemón, vezető, dön­tően a munkásosztály érdekeit kifejező szerepe mellett nagyobb figyelemmel vi­seltetnek a szövetségesek iránt és jobban figyelembe veszik helyzetüket, magatartá­sukat. Szövetségesüknek tartanak minden demokratikus erőt, még kispolgári, esetleg burzsoá köröket is, amelyek két fontos kérdésben, az enyhülés folyamatának to­vábbvitele és a polgári demokratikus in­tézmények védelme, fejlesztése kérdésé­ben szövetségre kényszeríthetők. Külön­böző elnevezésekkel illetik e felfogást: né­pi uniónak, vagy történelmi kompromisz­szumnak, lehet az egyik számunkra ked­vezőbb, vagy elfogadhatóbb fogalmazás, a másik kevésbé elfogadható, de lényeg a párbeszéd, a pártszövetség, a politikai szö­vetség valamiféle intézményesítése. Negyedik eleme stratégiájuknak a de­mokráciához. a demokratikus intézmé­nyekhez való viszony, amelyet jelen hely­zetben kulcskérdésnek tekintenek. Ügy ér­tékelik: hogy minden demokratikus vív­mány egyre inkább a forradalmi erők szö­vetségese. Ez is lenini elv: „A demokrá­cia kérdésének marxista megoldása az, hogy az osztályharcát vívó proletariátus minden demokratikus intézményt és tö­rekvést kihasznál a burzsoázia ellen abból a célból, hogy előkészítse a 'proletariátus győzelmét a burzsoázia felett, előkészítse a burzsoázia megdöntését." Az ilyen ki­használás nem könnyű dolog. A marxiz­mus tanítása szerint az „opportunizmus el­leni harcnak" az a formája, hogy lemon­dunk a jelenlegi, tőkés társadalom azon demokratikus intézményeinek kihasználá­Mi a stratégájuk sáról, amelyeket a burzsoázia hozott létre és a burzsoázia eltorzított — „teljes kapi­tuláció az opportunizmus előtt"! Napjaink világforradalmi folyamatának egyik jellemzője, hogy átfog sok, a gyar­mati uralom alól felszabadult, fejlődő or­szágot, a nemzeti felszabadító mozgalma­kat, a nemzeti demokratikus erőket. Ezen erők esetében nyilvánvaló, hogy a formák rendkívüli sokféleségével, az osztályural­mak. a társadalmi viszonyok, az ideológiai és történelmi előzmények különbözőségé­vel van dolgunk. Ezzel együtt is a mozgal­mak és erők összességükben közvetlen és fontos részei a világforradalmi folyamat­nak. A fejlődő országok a nemzetközi osz­tályharcban előtérbe kerültek, jelentőségük növekszik. Ezen országok nemzeti felszaba­dító, nemzeti demokratikus mozgalmainak többségében az utóbbi években erősödik az osztályelkülönülés folyamata, a jövő meg­határozásáért, az irányválasztásért folyta­tott harcot belső osztályharc kiséri és mo­tiválja. Az. éretlen társadalmi viszonyok miatt — melyeknek jellemzői a parasztság és a kistulajdonosi rétegek túlsúlya. a munkásosztály viszonylagos fejletlensége — ez az osztályharc sajátos vonásokat mutat. A fejlődő országok számottevő ré­sze a nemzeti függetlenség kivívása után új lépéseket tesz a társadalmi felszabadu­lás útján is. Mind nagyobb azoknak az. államoknak a száma, melyek tudatosan vállalják a kizsákmányolás lehetőségeinek a felszámolását, és fejlődésükben á szo­cialista orientáció mellett tesznek hitet. De a fejlődő országok kisebb-nagyobb mér­tékben. elsősorban gazdasági vonatkozás­ban, az imperialista hatalmak vonzásterü­letéhez tartoznak ma is. Az imperialisták az újgyarmatosítás eszközeinek alkalmazá­sával próbáliák meg befolyásolni az éle­ződő társadalmi küzdelmet. Ha szükséges­nek és lehetségesnek vélik, a nyílt fegy­veres intervenciótól sem riadnak vissza. A forrada'iní erők r szágoknak a világ sorsát jelentősen átala­kító társadalmi küzdelmét, antiimperialista harcát. A szocialista országok és a nem­zetközi munkásmozgalom marxista—leni­nista pártjaira az a történelmi kötelesség hárul, hogy számot vetve az erős, fejlett munkásosztály hiányával — és ennek kon­zekvenciáival —, segítsenek a nemzeti fel­szabadító, nemzeti demokratikus mozgal­maknak az útválasztásban. A Szovjetunió Kommunista Pártja kezdettől fogva egy­értelműen vállal ia ezt a feladatot, s így erősítette meg XXV. kongresszusán: „A Szovjetuniónak a fejlődő országokban vég­bemenő bonyolult folyamatokkal kapcso­latos álláspontja világos és határozott. A Szovjetunió nem avatkozik be más népek és országok belügyeibe. Minden népnek minden országnak szent joga. hogy meg­választhassa fejlődésének útját. E jog tisz­teletben tartása a lenini külpolitika meg­ingathatatlan elve. Mi azonban nem titkol­juk nézeteinket. A fejlődő országok tekin­tetében. miként mindenütt, itt is a hala­dás, a demokrácia és a nemzeti független­ség erőinek oldalán állunk, barátainknak és harcostársainknak tartjuk őket." A lenini forradaloméimélet dialektikus tanítások összessége, amelyek sokféle moz­gás, esemény és cselekedet általánosítható tapasztalatait összegzik, de megvalósulásuk mindig konkrét. A szovjet forradalom fegyveres felkeléssel kezdődött, véres pol'­gárháborúban és imperialista intervenció ellen kellett kemény küzdelmet folytatnia, éhínség és imperialista blokád fojtogatta, majd az emberiség legkegyetlenebb ellen­ségével, a fasizmussal kellett élet-halál­harcot folytatnia. Lenin hangsúlyozta, hogy „az emberek tanasztalatok útján ta­nulnak". A szovjet nép útjának tapaszta­latai pedig a forradalom legnehezebb ol­dalának szakaszait tartalmazzák, általáno­san ezeket ismerik és csak kevesen érzé­kelik, hogy azok mögött is általános tör­vényszerűségek érvényesülése húzódik meg. Ma viszont éopen e hŐ6i út törté­nelmi jelentőségű eredményeinek, a Szov­jetunió hatalmas ereiének, a szocialista világrendszer létezésének köszönhető, hogy a lenini elmélet által feltárt más le­hetőségek. a szocializmushoz vezető más utak is reális programmá váltak. Az emberi társadalom 5Ut.uE tó előrehaladása a világszocializmus felé láthatólag hosszú és gyötrelmes folyamat. Tele van sikerekkel és kudarcokkal, hala­dással és visszaesésekkel, forradalmakkal és ellenforradalmi kísérletekkel. Mégis ennek hatására, ilyen harcok közepette halad előre a forradalmi mozgalom, alakul a történelem. Ebben az alkotó tevékeny­ségben veszélyek és csapdák is vannak, különösen a nacionalizmus oldaláról. A nacionalista zsákutca elkerülhető azonban, ha az adott forradalmi mozgalom politiká­jában és cselekedeteiben következetesen megmarad internacionalistának. Ennek alapvető követelménye, hogy igazát ne más forradalmi osztagokkal szemben, ha­nem a burzsoázia ellen vivja ki. Ehhez az kell, hogy forradalmi gyakorlatát ne állít­sa szembe mások forradalmi útjával, ha­nem országa uralkodó osztálya ellen, a dolgozók érdekeiért cselekedjen a nemzet­közi munkásmozgalom minden osztaga. A győzelemhez csak ilyen út vezet, s ezt sokoldalúan bizonyítják a szovjet kommu­nisták történelmi tapasztalatai, akik a kö­rülményeiknek megfelelő lenini politikát valósítanak meg és mindig töretlenül hűsé­gesek voltak a proletár internacionalizmus eszméihez.

Next

/
Oldalképek
Tartalom