Délmagyarország, 1977. szeptember (67. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-18 / 220. szám

Vasárnap, 1977. szeptember 18.' Háziszőttes Lód/ Ferenc Csendélet A virágok még mindig énekeltek, a tieid nem: simák, mint a szél és hidegek, mint alvilági vermek, s ha van is rajtuk pici zöld, — nem él. Mindent elöntő égő sziklakertben fehér virágok, fehér fájdalom. — a hegy, a part is hószín leheletben — s mindegyik szirmuk kegyetlen karom. Fogózz belém, míg átal érsz a tájon, hogy virágaid szír.e sose fájjon, inkább csak én, ha elveszítenél. Találj csak meg: fehérek kozt fehéret Nem voltam több: a kenyér is fehér. Virágadtól vagyok én is részeg. Epilógus a nyaralásról „A Szegedi Magas- és Mélyépítő Vállalatnál dolgozom, mint kőműves. Az idén érettségiztem az építőipari szakközépiskolában, ahová esti tagozaton jártam. A vizsgák miatt sokat voltam szabadságon, illetve igazoltan vizsgákon. Májusban öt nap vizsgánk volt. A vállalat egyet se fizetett ki. sőt két napot igazolatlannak írtak, ezért a különélési költséget se számolták el. Szállásköltségre pedig levontak plusz 20 forintot. Reklamáltam. Ez úgy történik, hogy szóltam a művezetőnek. ő meg a bérelszámoló-, nak. A júliusi fizetéskor a két igazolatlannak írt napot elszámolták. Mást semmit. Júniusban két nap vizsgánk volt. Az egyiket kifizették, a másik helyett szabadságot íriak, úgy fizették ki. Ez nekem természetesen nem mindegy. Ismét reklamáltam. ...Ehhez hasonló eset volt januárban, amikor egyik munkatársamnak 20 túlóráját, a másiknak egy nap szabadságát nem fizették ki. Csak májusban kapták meg. Tehát négy hónapig szaladgáltak utána. Ezek az esetek egy brigádban fordultak elő, alig fél év alatt. ...Mostanában sokat beszélnek és irnak a munkahelyi közérzet javításáról. Azt hiszem, ezek az esetek nem ezt szolgáliák.'' Az idézet Tóth Zoltán leveléből való, aki 1973 óta dolgozik a vállalatnál, a tíztagú Szeteibrigad tagjaként S akiről kiderült. nem is írt bele mindent a levelebe. Bizonyítás: tézis A Szetei-brigádot az egyik legjobb köművesbrigádnak tartják a vállalatnál. A névadó Szetei bácsi néhány hónapja halt meg, neve azonban továbbra is femjelzi — vagy fémjelezni kívánná — a kollektívát. — Ilyenek, mint a Zoli esete, bizony vannak szép számmal — hangzik. — Egyetért a brigád vele, vállalja az álláspontját? Csönd. Mozgolódás. Van, aki mond valamit, van — aki csak figyel. Aztán lassan-lassan példák következnek, meglesz az a „.munkatárs", akinek olyan sokára fizették tó a túlóráit. Farkas Gábor bólogat, így tortént. így volt. — Egyetértek a brigád problémáival — szólal meg Rakonczay Lajos brigádvezető. — Volt itt már cifrább eset is. Egy-egy munkánál földobnak egy kis prémiumot: gyerekek, ha ekkora meglesz, ennyit kaptok. Márciusban az építésvezető 2500-at ígért, aztán azt mondta: most ez nem megy, majd a következő negyedévben. Már a harmadikban vagyunk, a pénzt azóta se láttuk, igaz. papír se igen van ezekről. Nagyon rosszul esett. — Miért nem szóltak? — Nézze, én már megtanultam: ne szólj szám... 1970-ben szabadultam. Latiam, más cégeknél kapják a srácok a 30 nap „felszabadultaknak" járó szabadságot, nálunk nem kapja senki. Hát hogy van ez? írtam a tévének, akkor még volt a Radar ifjúságvédelmi műsor. Csak néztem, mikor - bemondják: Rakonczay Lajosnak igaza van, ez jár. Amit én utána kaptam! Baj lett a haj. a farmer, jült a KTSZ, a szakszervezet, meg minden. Az öreg Szoléi bácsi állt. ki mellettem, apamként szerettem is az öreget: minek maceráljátok ezt a gyereket? De kerdezze meg a többieket is, mondhat-e valaki rosszat róla? Ö csinált belőlünk brigádot, belőlem még tán embert is. Kocsis József művezető: — Igen. én jártam be a reklamációk ügyébén. Azt mondták: na és. nem mindegy, egy-két hónappal előbb vagy később kapják meg? Túl sok ott az adminisztráció. szerintem. Tavaly is visszakerestettem az egyik ember bérlapját: 200 forint hiányzott, a másikat meg túlfizették. Bizonyítás: antitézis — Hogy mi a baj, kérem? Azonnal utánanézünk. — Bakos Tibor munkaügyi osztályvezető határozott, magabiztos. Előkerül-' nek a bérlaook, igazolások, vita. számolás és utánaszámolás. A külüneléőidíi-követelés jogos, a szabadságdologban a reklamáció jogos. Pedig nem úgy indult a beszélgetés, hogy hihettem volna: belátja majd, igazam is lehet. Előkerülnek a bérelszámolók: — Mi nem mondunk ilyeneket! Mire kikerül a szóbeli válaszunk a dolgozohoz, mindjárt egészen más színezetet kap. — Abban a különélésidíj-dologban megmondtam: júniusra nem jár, és kész! — De ők májusra gondolták — kockáztatom meg. — Akkor meg miért nem írták oda. vagy legalább miért nem mondták? — Nem lehetett volna utánanézni? — Megnéztem, nem volt az előző hónapban, minek nézzem tovább? — Írják le, mi bajuk van, amit hall az ember, pár perc múlva elfelejti, de ha papír van, azt sose dobjuk ki! Az osztályvezető szól közbe: — Januártól hat helyett három bérelszámolóval dolgozunk, most van egy új is, de a másik meg beteg. Ezer embert kell számfejteni — három nap alatt, volt olyan, hogy ketten voltak összesen! Egyébként júliustól bevezettük a reklamációs füzetet — mutatja. Az egyelőre kevés beírás között is jó néhány feltűnően hasonló a tárgyalthoz. — Nem sokára átírótömbös lesz, írásban mindig meg is fogják rá kapni a választ. Meg aztán: baj az, hogy túlságosan ..haverok" a művezetők a beosztottjaikkal, ezért jött az Építőipari közlöny május 3-i számában — tolja elém: „A távollétek nyilvántartását és igazolását igazgatói utasításban szabályozni kell." — Köztudomású, a munkafegyelem sokkal szigorúbb egy gyárban, mint az egész építőiparban. Ha a dolgozó felönt a garatra, elüti olykor a gyászkocsi, •csak úri módon beüzen: írjatok ki egy nap szabadságot! Se papír, se semmi. Hát tó ismeri ki magát így? Máskor a művezető nem ír ki ezt, vagy azt: ez történt Farkas Gáborral is. Megkapom az igazgatói utasítást, augusztus 25-én kelt, a közeljövőben stencilezve kiosztják, művezetőtől fölfelé, de talán még a brigádvezetőknek is jut belőle. Szeptember 30-ig pedig minden dolgozóval ismertetni kell. — És a prémiumígérgetések? __ — Az építésvezetők dolga. Előírás van arra is. hogy három példányban kell közreadni, mennyi a prémium és miért, milyen esetben jár. Bizony, gyakran előfordul, hogy se pénz, se papír. Az építésvezetőségek önálló bérgazdálkodást folytatnak de nem bértömegük van, hanem bérszínvonaluk. Vagyis: megkapják az egy főre eső bérszínvonalat és a létszámtervet, ez bizony szorítja őket. Mi azt szeretnénk, ha a törzsbérből kevesebb kerülne felhasználásra, inkább a premizálásra jutna belőle. De — csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Dobos Antal építésvezető ismerőskent fogad, pedig még nem találkoztunk. Azt is tudja, mit akarok. Hiába, a hír szárnyakon jár. • — Arról bezzeg nem szóltak magának, hogy májusban—júliusban 21 forintos órabérük volt? Bőven pótolta a 2500 forintot, nem? Kicsit nekem is nagyon rosszul esik ez az egész. Nem tetszik mar nekem ez a brigád! A Szetei halála óta nincs, aki öszszetartsa őket, kezd velük elszaladni a ló, megindult köztük a széthúzás. Az építőiparban egyebként sem szívbajosak az emberek ahhoz, hogy követeljenek! /Azért nem kapták meg azt a bizonyos összeget, mert a munkát nem fejezték be! Ez a követelés jogtalan! — Hány kőművesre volna még szüksége? Van elég? — Tudja, mennyi itt a munka? Bármikor lehetne több, jóval több. — Hát a papírok? — Általában megvannak • I. De ha olyan rövid időről van szó, mire az körbe járna, szinte már nem is aktuális, ?? — Nézze! Itt mindenki mindenről nyilatkozik, hogy így meg vagyok sértve, úgy meg vagyok sértve. Ez az az iparág, ahol száz ember közül jó, ha húsz dolgozza végig a munkaidejét! Ha elmegy valahová, fel van háborodva, ha az idejét leírják. Nekem pedig bérszínvonalam van, nem adhatok az egyiknek sokkal többet, mert akkor a másiknak lesz kevés. Nekem az volna jó, ha mindnek adhatnék 6 —8 ezer forintot, aztán engem hagyjanak békén! Szintézis: nincs Rajzközhelyekké váltak a Lüdas Matyi karikatúrái a kártyázó, sörözgető építőipari munkásokról, akárcsak az állami építőipar permanens bírálata. Hogy ebből az igen bonyolult összképbői megfelelő horderejű, átfogó következtetéseket vonjunk le, ahhoz a fenti ügy túl kevés, érintőleges jellegű. Ám láttam mar olyan „szőtteseket" szorosan eg.ybefontakat és szellőseket. sőt hálókat is, ahol a találkozási pontok szabályosak voltak, s a hézagok is olyan rendszerben követték egymást, hogy simának látszott az egész. DOMONKOS LÁSZLÓ A férfi felnyitja a kék színű Lada csomagtartóját, kiszedi a takarókat, bőröndöket, gumimatracokat, nyári kacatokat, emléktárgyakat, és sorban a kocsi mellett várakozó család kezébe adogatja. Feleség és két tizenéves fiú. A férfi arca látszólag közömbös. Vagy inkább fáradt. Rövid, vastag karjait széttárja: nincs több csomag. Tűnődve nézi az autót, s arra gondol reménykedve: — Még van egy nap szabadságom, egy teljes napon át semmit se fogok csinálni, legfeljebb arra leszek hajlandó, hogy teleengedem a fürdőkádat és belefekszem, legalább ez az egy napom legyen meg, amikor elmondhatom végre, hogy pihentem... A család felhordja a csomagokat a lakásba. Ablakot nyitnak, majd vacsoráznak, minden úgy folytatódik, mint mielőtt szabadságra mentek, mégis más. A két fiú vacsora után sokáig sugdolózik a kis szobában, nehezen jön álom a szemükre. Az asszony a konyhában üldögél. mint aki nagy megpróbáltatások után tért vissza a nyugalom, vagy inkább a megszokás szigetére. A férfi szótlanul fekszik az esti csöndben. és most már arra gondol: jövőre megszervezi a nyaralást, pihenés lesz. csak pihenés, három hétre meg fog állni körülötte az élet, ha szükséges, még az orvos véleményét is kikéri, hogy mi a legideálisabb, de ez meg egyszer nem fordulhat elő, mint, az idén, hisz kívül-belül roskadtabbnak érzi magát, mint három hete, amikor elindultak nyaralni. Az idei nyár folyamán hároim véleményt jegyeztem fel a nyaralásról. Az első: — I/egalább három évig nem megyek külföldre nyaralni. Az ember képtelen visszatartani magát, és csak lohol, lohol. mint a megszállott A második: — Én a kertemben dolgoztam egész idő alatt. Maradt még néhány nap szabad, ságom, azt majd a szüretre veszem ki... A harmadik: — Engemet a többi ember borított ki. Megfeledkeznek magukról, azt hiszik, hogy csak ők varrnak a világon, senki más ... A legtöbb ember fáradtan, kimerülten érkezik meg a nyaralásból. A legtöbb üdülő, a tenger, partok, a Balat >n, az éttermek, szállodák, autóbuszok, strandok, kirándulóhajók — zsúfoltak, és mint olyanok: egy nagy szabadtéri idegklinika benyomását keltik. Ebben a közegben szinte mindenki természetesnek veszi, hogy a két-háromhetes nyári szabadság alatt fog regenerálódni. Mohó pillantással szívnak magukba mindent, meleget, napfényt, látványt. Mindenki mielőbb pecsenyeszínü akar lenni, és a hajóállomások körül, az izgatott tülekedésben, a nagy jövés-menésben elvész az orvosok és a józan ész figyelmeztetése. Az emberek százezrei évente két-három héten át élnek, a nyári szabadság ideje alatt mindent legázoló, fáradhatatlan tempóban. Az orvos a fejét csóválja. —y Ezt a habzsolást pligha nevezhetjük pihenésnek. Nem más ez, mint a neurotikus panaszok melegágya. Az évi szabadság ma már csak abban az értelemben fogható fel szabadsagnak, hogy a dolgozó ezt az időt nem a munkahelyén tölti, de sok esetben még környezetváltozásról te nagyon beszélhetünk... Az ma már egyszerűen megoldhatatlan, hogy az ember a nyári szabadsága alatt pótolja az egész évi idegi veszteségeket, és előkészítse a szervezetét egy újabb esztendő kimerítő automatizmusára. A szellemi foglalkozásúak döntő többsége például naponta olyan idegi ártalmaknak van kitéve, hogy ennek valamiféle ellensúlyozására, vagyis a reális pihenésre naponta van szükség. Vagyis, beosztott, többékevésbé megszervezett napok egymásutániságáról van szó, mondhatni a nap kis „szabadság, óráiról", mely időben az ember a szervezetét, rövid időre bár. de fölmenti a napi munka súlyos nyomásai alól. A nap ésszerű beosztásához felismerésre van szükség. A napi hajszát háttérbe állítva, néhány órára el kell hinni, s meg kell érteni, hogy az idegrendszert ért károk súlya, a várható következmények nem ellensúlyoz.hatók csupán a nyári szabadság, gal. Megnyugtató érzések töltenek el bennünket, amikor az átlagos emberi életkor biztató emelkedéséről olvasunk. Csakugyan jó érzéssel számít az ember arra a néhány esztendőre, amit ilyenformán — legalább is a nagy átlag szerint — többletként könyvelhet el. Ugyanakkor elszomorító bepillantani a városi ember napi programjába, s egyenesen megdöbbentő bepillantani a klinikákon, kórházakban, és orvosi rendelőkben kezelt, gyógyszerelt neurotikus betegek feltűnően éa aggasztóan magas statisztikájába. Az életélés intenzitása magasfokú. Megerőltető tempóban élünk. Nemcsak a gépkocsik és repülőgépek sebessége, a techni. kai fejlődés tempója öltött fantasztikus méreteket. Az ember a saját életével valósággal hozzáigazodott ehhez az iramhoz, hiszen maga hozta létre az anyagi világnak ezt a tempóját A tempó-visszatérés természetesen már léhetetlen. Tervek, vágyak reménye feszít bennünket. Az ambíciónk félelmetes. A maga módján mindenki valamiféle nagy fel- ' adatra készül: átlagon felüli teljesítmény, hírnév, nyaraló, nagyszerű utazások... De közben hiányoznak a nagy megterhelések ..ellenszérumai". A napi adagok. A nyári szabadság önmagában, ilyen élettempó mellett már nem biztos módszer. A regenerálódást naponta, a munka utáni „szabadságórákban" kell megszervferni. A munkáért. A vágyainkért Az életünkért. T1ULRY ÁRPAD J é