Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-17 / 167. szám

10 Vasárnap, 1977. július 24. írók a Tisza táján Petri Csathó Ferenc — Te is íróféle volnál.'.'. — Féle. író. Nem tudom. Volnék-e? Vagyok-e? Ügy gondolom, én vagyok az itteni irodalom örök ígérete. — Ezt hogy érted? — 1961-ben publikáltam előizör a Tiszatájban. — Azaz 16 éve. — Igen, és ma sincs kötetem. — Miért? — Lustaságból. — Van-e természetrajza ennek a te lustaságodnak? — Természetesen. Egy évben $—6 verset írok. — Csak ennyit? — Versben csak ennyi mondanivalóm van a világról. — Végig te írtad ezt a sorozatot íróbarátaidról. Hogy érzed magad most, amikor a hóhért akasztják? — Ügy, ahogy az akasztott hóhér. Szakmámnak, sőt hivatásomnak tartom az újságírást. Éppen ezért: tudom, hogy nemcsak a kérdésre felelőnek, hanem a kérdezőnek is nagy a felelőssége. Lévén, hogy egy-egy szót, sőt pontosvesszőt is több mint ötvenezer ember olvas el... — De nemigen látjuk a verseidet. — Aki keveset ír, az kevésbé látható. Engem különben sohasem érdekelt az ilyesfajta látvány. — Megkerülted az előbbi kérdést ... — Megpróbálom körbejárni. A szegedi írók közül szinte valamennyi barátom. Egyikük sem tiltakozott az ellen, amit róluk írtam. Azt hiszem, hogy igazán élményeket csak én szereztem. Megtudtam valami fontosat a szegedi irodalom feszültségeiről, beleláttam a legmélyebb rétegekbe is. — Ez nem pontos fogalmazás ... — Igazad van. De nem mondom tovább! — Én mindig villoni tempókat sejtek benned, de inkább eltemetve. Ha bírnád tüdővel, szusszal, fizikummal? — Akkor élném. — Villont? — Nem. önmagamat. — Tehát nem Villont? — A hasonlat pontos. Amíg nem betegedtem meg, nem kényszerültem kimérni, hogy hány lépést tudok tenni fájdalom nélkül, amíg ép volt a tüdőm, a fiikumom, ahogy te mondtad: a szuszom — addig nem manírból, hanem teljesen éltem villoni életet — És most? — Azt élem, amennyit az egészségem megenged, noha nem mondtam le Villon életének lehetőségéről sem. — Gondolatban vagy elvekben? — Sajnos, csak elvekben.' — Sokat kóboroltál már a tollforgatás, a tömegkommunikáció labirintusában. Voltál újságíró napilapnál, rádiós Szolnokon, és most újra az acélhegyű ördögöt szolgálod, a Délmagyarnál. Mit ad ez az élményvilágodnak? — Mindent. — Aki azt mondja, mindent, azt is mondja: semmit. — A riposzt jó. Csak: nem hiteles. Nekem valóban minden élményemet az jelenti, hogy jelen lehetek a világban. Irhatok róla és a véleményemet figyelembe veszik. — Műfajonként? — Te, aki szépirodalmat is írtál, tudhatod, hogy a kifejezési formák között nincs alapkülönbség. Az a lényeg, hogy minél több ember tudjon egy fölkiáltójellel többet. Minden írástudónak ez a célja, és csak ez lehet a célja. — Hogy állsz most a költészettel? Írsz? — írok. Nem írok sokat. Csak azokat az élményeimet formálom verssé, amelyek versnek valók. — Ilyen kevés élményed volna? — Nem. Ilyen kevés versem van. — Magyarázat? — Alig kell hozzá. Két hangszer is adatott nekem. A cikk, ami napi 50—55 ezer példányt jelent, és a vers, ami lehet, hogy mélyebben, de csak 4—5 ezret. Én nem tudok meghasadni. Minden szó, amit leírok — nekem felelősség. Nem akarok becsapni senkit, tehát: egyenrangúnak tartom minden lehető megnyilvánulásomat. — A vers egyenlő volna a glosszávál, de mondhatnám a tudósítást is... ? — Bizonyos szempontból — szerintem — igen. — Mi a szempont? — Az egyedül lehetséges. — És mi az? — Egy közléselméleti tétel. Jelesül az: minden információ anynyit ér, amennyivel több lesz általa befogadója. — Neked nagy élmény volt elmenni meg visszajönni. Verseid viszont mindig szegedi talajból kelnek. Mit jelent a te szegediséged? — Szegedet jelenti. — Ez így túl általános.'.". — Mindent Van a nyelvészetben egy érdekes, vagy legalábbis számomra érdekes fogalom: érvényes forma. Nos, én úgy gondolom, hogy csak itt, ezek között az ismerős kövek között, az ismerős emberekkel beszélgetve vagyok érvényes forma. — Honnan tudod? — Mert megpróbáltam. — Mit? — Távol élni innen, és rá kellett jönnöm, hogy ez nekem nem megy. És még valami, ami fontos ebből a kalandból, az alapigazság: Szegedről sok ember (művész, író) ment el. Nem hiszem, hogy boldogok lennének olyan közegekben, ami idegen tőlük. — Boldogság, idegenség... — Látom, csóválod a fejed. A boldogság, cáfolj meg ha nem igaz: az itthonlét érzését jelenti az emberben. — És az idegenség? — Valami sokkal súlyossabbat Átéltem, tehát tanúsíthatom is. Azt jelenti, hogy az ember kóborog. bolyong, poroszkál valami idegen helyen, és attól szenved, hogy nem ismerik, meg attól is, hogy nem ismerik meg. — Fontos dolog ez? — Nem szeretnélek rábeszélni, hogy megpróbáld! — Meg se kisérled? — Nem. — Beszéljünk ismét a sorozatodról! — Megnyílt előttem a múlt. Megvilágosodott előttem a jövendő. — És a jelen? — Ellentmondásos, — Miattad? — Gyanítom, hogy nem. — Akkor? — Szeged irodalma ezekben a hetekben, amikor a sorozatot írtam, úgy gondolom: a sarkítottság állapotában volt. — Sarkitottság... Ravasz szó. Mit értesz ezen? — Azt, hogy az itt élő írók — tisztelet a kivételnek — sokkal inkább saját magukkal foglalkoznak, mintsem az alkotási folyamattal. Szegeden nem látok elegendő irodalmi pezsgést, nem találom az irodalmi műhelyt. — Januárban visszajöttél Szegedre ... — Kénytelen voltam rá. — Ez igen egyszerűen hangzik ... / — Már egyszer kérdezted, hogy mit jelent a szegediségem. Most válaszolok pontosan. Aki komolyan veszi az élményvilágát, az soha nem tagadja meg! — Még mindig nem pontos... — Az. Ez a város — egyszer már leírtam — messzebbről, máshonnan nézvést sokkal több, mint aminőnek itt ítélik. — Bánod, hogy erre Szolnokon jöttél rá? — Dehogyis. Hiszem, hogy minden embernek egyetlen útja van; az, hogy önmagát megtalálja. — És? — Hát persze. Közben lép vargabetűket is az ember. — Szükségszerű ez? — Aligha. Inkább: hasznos. — Elkerülted beszélgetésünk közben a villoni tempót... — Nem én kerültem el, ő került el engem. — Tehát? — Koccintsunk Francois örök életére! SZ. SIMON ISTVÁN Szegedi nyár Irta: Papp Gyula, Szeged megyei város tanácsának elnöke S

zeged és nyár: ikertestvérek a kulturális közgondolkodásban. Nem mintha csupán ünnepi üdülővendégek volnának itt a múzsák, hiszen állandó és folyamatos fedezetet éppen a város kulturális életének mindenkori gazdagsága ad a nagy nyári rendezvénysorozatnak is. Inkább azért mondjuk ezt az egybetartozást, mert nyarpn mutatjuk föl Szeged kulturális színképét a sok-sokezres vendégseregnek a maga teljességében. Nyáron, amikor sok helyen „szabadságra megy" a művészet, az ismeretterjesztés, meg az igényes szórakozás. Szeged két kézzel kínálja a színházművészet, a zene, a képzőművészet, a folklór, a sport barátságosan összesimuló és változatos választékát, két teljes hónapon át. Tizenkilenc éve ez már minden nyáron így szokás. Sokszor és sokan meg is kérdezik tőlünk: nem fárad és nem unja még el a város? S mi ugyanennyi esztendő bizonyítékaival igazolhatjuk: nem. Mert bár rengeteg tervezgetést, törődést, szervezést, anyagi és szellemi erőt követel Szegedtől a nagy nyári vállalkozás, az eredményei, a kamatai meghálálják a befektetést. Szeged szellemi és művészeti életének kisugárzó ereje ebben a két hónapban különösen erős, hatótávolsága egyre nagyobb. Idegenforgalmának vonzása nem vetekedhet természeti adottságokkal, így mesterségesen teremt magának érdeklődést, azzal a külön szolgálattal, hogy a közművelődéssel lép házasságra. Szerénytelenség volna azt állítani, hogy az üdülés, a pihenés, az utazás nyári hónapjaiban egyedül Szeged tart „közművelődési ügyeletet" — de hogy a szegedi nyári program közművelődési szerepe jelentős, azt statisztikáink egyöntetűen bizonyítják. Hetven-nyolcvanezer ember részesül itt nyaranta színházi élményben; százezrek fordulnak meg kiállításainkon; zsúfoltak a koncertek és a tudományos programok. S mindebben számon tartjuk, hogy. munkásközösségek százai vonatoznak Szegedre, termelőszövetkezeti tagok különautóbuszai sorjáznak a városba egykétnapos kirándulásra — s nemcsak a halásziét keresik, hanem ismerkednek a várossal, építészeti értékeivel, kulturális hagyományaival, és rendszerint a Dóm téren koronázzák a napot, egyegy szabadtéri előadással. Ezek a brigádkirándulások jól illeszkednek a közművelődési elvek rendszerébe — s Szegednek ez volt egyik eredeti szándéka a szabadtéri játékok felújításával, a Szegedi Ünnepi Hetek megrendezésével. Népszínház — így jelöltük ki 1959-ben a felújított szabadtéri játékok küldetését; közművelődés — ezt gondoltuk hozzá az ünnepi hetek egészével. Sok vita és sok bíráló szó elhangzott a közel két évtized alatt Szeged nyári programjairól, ám egy hang sem, amely ezt az alapértéket kérdőjelezte volna meg. S erre a szolgálatra joggal vállalkozott az a város, amelyről Erdei Ferenc írta: „A Szabadtéri Játékok, az egyetemi város, a Tiszaparti kultúrpalota-múzeum még jobban hozzánőttek Szeged nevéhez, mint gazdasági jellemzői. Röviden szólva: Szeged elsősorban és főként a kultúra városaként vívott ki nevet, s ez a minősége már nagyon régi hagyományokra nyúlik vissza... Ebben kitartóan szervezte erőit Szeged és koncentrálni tudta az energiáit... A Szegedi Szabadtéri Játékok, illetőleg tágabban a Szegedi Nyári Fesztivál szervezésében számos művészet egyesül, s mindegyik regionális szintre emelkedik: a színház, a képzőművészet és a muzsika. Mindebben Szeged naggyá lett: országosan elismert és a világpiacon jegyzett." Gazdasági és várospolitikai háttér nélkül természetesen csak múló, hervadó kis virág lenne a szegedi nyár. Mí úgy tartjuk, tapasztalatból, hogy e nagy programunk egy ösvényen és kézenfogva halad Szeged általános fejlődésével és gazdagodásával. Nem kirakat, amelyet alkalomra fölcicomázunk, hanem a várospolitika állandó lendítő eleme, a városszeretet egyik megnyilvánulása. Hiszen amit a lakosság ennek a rendezvénysorozatnak a sikeréhez ad, társadalmi buzgalomból, vendégeihez illő figyelmességből, az egész évre vagy egész életre kincsünk marad. Szépen felöltöztettük a Belváros és a sugárutak palotasorait, gyönyörű virágos parktükröket raktunk, rendbe hoztuk útjainkat, kicsinosítottuk vendéglőinket új rakpartot építettünk a Tiszánál... A szegedi állampolgár az év minden napján élvezi ennek gyönyörűségét és szeretettel kalauzolja benne vendégeit. S még így sem teljes a felsorolás, mert a város nemcsak illő környezetet és hangulatot ad százezrek művelődési és szórakozási élményeihez, hanem egész művészeti életének színe-javát is: zenészeket és színészeket, festőket és tudósokat kórusokat és tánckarokat előadókat és rendezőket. Hogy vimportál" is hozzá — az természetes, hiszen egy ország, s mindinkább Európa a vendége. Tudjuk, természetesen igen jól tudjuk, hogy nem Szeged az egyetlen magyar város, amely okkal s joggal számít a hazai és a külföldi vendégek nyári érdeklődésére. Meg is szokták tőlünk kérdezni, mit tartunk a konkurrenciáról. Gyula és Szentendre, Eger és Pécs, Nagyvázsony és Debrecen, Sopron és Fehérvár — mind-mind szervezi hagyományos programjait, hogy Budapestet most ne is említsük. Ok ugyan(Folytatás a 6. oldalon.) A meghívás A nyolcadikosok ballagásán az igazgató is búcsúzott Az a hír, hogy a városba költözik, nem volt titok, már a téli szú- , net táján elterjedt a faluban. Talán éppen ezért a szokásosnál is többen jöttek el a ballagásra, s a kelleténél is többet súgtak-búgtak az emberek. — Figyeled a Ferit? Mindjárt elbőgi magát — szólt oda Marika, az idős kémia tanárnő Ilusnak, a német szakosnak. — Már tizenöt éve minden ballagáskor ugyanezt a beszédet mondja, mégse tudja megállni sírás nélkül. A tantestületre nézve is szégyen ... Pál Ferenc, az igazgató, alacsony, testes, piros arcú ember volt, olyan hirtelen haragú és ugyanolyan hirtelen el is érzékenyülő típus. Enyhén vöröses arcszíne állítólag attól lett, hogy gyakran nézett a pohár fenekére, persze ezt csak a rossz nyelvek híresztelték. A ballagás végül is minden nagyobb szenzáció nélkül telt el. A tantestület néhány nappal később mégegyszer összejött, hogy ünnepélyes külsőségek közepette és zárt körben búcsúztassák el igazgatójukat. Pál Ferenc olyan boldog volt, hogy a gúnyos megjegyzések és a jelentőségteljes pillantások fel sem tűntek neki. Éjfél felé, amikor már jócskán felöntött a garatra, még egy beszédbe is belekezdett: — Kedves kollégák, drága barátaim! Ezen az estén fájó szívvel, de nevetve búcsúzunk egymástól — mondta, s már el is csuklott a hangja. Majd mégegyszer elkezdte, s mikor másodszorra se tudta végigmondani, felhagyott a kísérletezéssel. Hazafelé menet utódja ígéretet tett arra, hogy minden évben meghívják az évzáró ünnepségre. Eltelt egy éV. Pál Ferencet hamar elfelejtette az iskola. Ha néha-néha szóba került a neve, csak gúnyolódtak rajta. Ha nem találtak egy iratot? — Biztos a Pál Feri vesztette el. Vagy: — A Pál Feri elvitte magával. Ügy május végén az egyik tantestületi értekezleten felvetődött a volt igazgatónak tett ígéret, hogy meghívják az évzáróra. De kinél aludjon? Először természetesnek látszott az a javaslat, hogy szállásolja el az új igazgató. — Nem várhattok el tőlem ilyesmit, a lányom iúnius közepén érettségizik, értsétek meg, nyugalmat akarok addig a házban — hangzott a válasz. Ezután mindenki Szabó Kornélra, a volt ivócimborára nézett — Mit néztek így rám? — csattant fel a történelemtanár hangja. — Tizenöt éven át én itattam, csak azért, mert a szolgálati lakásom az iskola mellett van. Most vendégelje meg más! Töltse bele a söröket és a pálinkákat más! Nekem elegem volt! Felállt az úttörővezető. — Én se leszek bolond! Az ősszel, amikor Feri utoljára itt járt, nálunk aludt Olyat ti még nem láttatok! Egymaga egy egész sültcsirkét megevett vacsorára, közben úgy csámcsogott hogy a gyerekek kiszaladtak a fürdőszobába röhcgni. Vacsora után meg térdigérő hálóingben betelepedett a hálószobánkba, és hajnalig vicceket mesélt Még egy ilyen éjszakát nem bírnék ki! Se én, se a feleségem! Így aztán nem akadt vállalkozó. Pál Ferenc pedig várhatta a meghívást... FEKETE KLÁRA 1 I »