Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
103 Vasárnap, 1977. május 1.' mm f J m Péter Ferencné fonónő — Azt én nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi tartja az embert huszonöt éve egy helyen. Nekem ez az első munkahelyem, és annak örülök a legjobban: esze ágában sincs senkinek kihasználni, hogy engem innét bottal se lehetne elverni. Nem afféle régi bútordarabnak kezelnek, talán nem dicsekvés ... Egy vagyok a többi munkás közül, akkor úgy is foghatom fel: őket is megbecsülték azzal, hogy nekem még 1970-ben Kiváló dolgozó-kitüntetést adtak, 1973-ban pedig a Könnyűipar Kiváló dolgozója lettem. Ehhez csak annyit tudok mondani: mindig igyekeztem, nekem sosem volt sok a százszázalék, és nem viselném el, hogy amit a kezem alól kiadok, ne legyen tökéletes. Meg kell ám ezért küzdeni. Néha olyan rossz az alapanyag. hogy se ügyesség, se szerencse nem segít Most is várjuk már. hogy beérkezzen a friss kender. Nálunk a friss azt jelenti. hogy tavalyi termés, mert májusig még a tavalyelőttivel dolgozunk. — Hogy mi a szép ebben a munkában, azt én nehezen tudom megmagyarázni. Nagy a por, óriási zajjal csattognak a gépek, mi meg föl-le, ki tudja hány kilométert gyalogolunk mellettük. Azt csak mi érezhetjük, mit jelent látni bálában a kendert, és tudni, hogy az én kezem alatt válik fonallá. Nagyon szeretem még a szagát is, ez természetes anyag, s én azt szeretem benne, hogy bármilyen munkaműveletet kell is kibírnia, bármit készítenek belőle, ez finomabb, szebb, élőbb, mint a legkiválóbb műszáL — Én véletlenül jöttem ide akkor, 52-ben a kaputól a körútig ért a sor. mind arra vártak, oc.iv felvegyék őket. Semmit se tudtam, mi vár itt rám, de akarattal maradtam itt. Nem mondhatom, hogy már gyermekkoromban ez volt az álmom, hiszen tanítónő szerettem volna lenni, mint a legtöbb falusi kislány, csakhát édesapám meghalt, és én nem tanulhattam. A tanulással persze nem maradtam le, legutóbb éppen 5 hónapos pártiskolán voltam, mert a gyári pártbizottság és a vb tagja lettem, de dolgozni mást nem tudnék már. Ezt a munkáskollektívának is köszönhetem, mert mi is megbecsüljük egymást, baráti légkörben dolgozunk. Én enélkül nem is tudnám elvégezni azt a sok munkát, ami még rám vár a nyolc órán kívül is, mivel magam nevelem két gyermekemet. Mindenütt sokfélék az emberek és persze itt sem mindenki lelkiismeretes. Én szégyellném, ha miattam, hanyagságomért elakadna a fél szalag, vagy rosszabb minőségű szál futna ki. Nem szoktam én azt megfogalmazni, miért szeretem a munkám. Jobban szerelek dolgozni, mint beszélni a munkámról. Mácsai Lászlóné ápolónő — Egyszer valaki azt mondta: tudod, Ili. a te munkád rettenetesen gyönyörű. És igaza volt. A napokban gondolkoztam el ezen, amikor sokadszorra engedtünk haza egy infarktusos fiatalembert, megfelelő orvosi intelmekkel, persze. Aztán, merthogy semmibe vette az utasításokat — összeesett az utcán, és meghalt. Előző nap még láttam élve Hát ez a rettenetes a munkámban. — Gyermekkoromban rajzolni szerettem. Azért is jelentkeztem annak idején — tizennégy esztendeje — a Tömörkény gimnázium művészeti tagozatára. Ezekből az álmokból azonban nem lett semmi. Hogy pályatévesztett embernek érzem-e magam? Nem. Semmiképpen sem. Ügy látszik, nem voltam igazán a ceruza, a festék elhivatottja. „Küldetésem" a szenvedő, beteg ember mellé szólított — Érettségi, bizonytalanság, munkaközvetítő: segédápolónő lettem a női' klinikán. Aztán a sebészetre kerültem, ott segítettek. hogy munka mellett elvégezzem a hároméves ápolónőképzőt Nem volt könnyű, de a tóbbettudás tette hivatássá a véletlenül választott foglalkozást A belgyógyászattól idegenkedtem eleinte, de az ottani munkatársak megszerettették velem. Olyannyira, hogy Pesten elvégeztem egy speciális tanfolyamot ahol az intenzívosztály nehezebb feladataira készítik föl az ápolónőket Amióta átadták az ország talán legmodernebb és legkorszerűbb intenzívosztályát Szegeden, itt dolgozom. A munkakörülmények miatt lehet, hogy irigyeltek vagyunk a többi kolleganő szemében, sőt már azt is hallottam: „könnyű nektek, legrosszabb esetben is csak 12 emberre van gondotok". Igenám, de közülük legtöbben sokszoros, koncentrált figyelmet igényelnek. Minden ágyat mindig látnunk kell. Noha a monitoron is ellenőrizhetjük a betegeket, a műszerben. egy gépben soha nem hihet úgy az ember, mint saját szemének. — Egy nap sokszorosan átéljük a legtöbbet: az élet és a halál küzdelmét. Ilyenkor elfojtva minden természetes emberi reakciót, a sajnálatot, a megdöbbenést, össze kell szednünk magunkat: tudásunkon, ügyességünkön, gyorsaságunkon múlhat egy ember élete. Örökös készenlét ez a munka. Az élet győzelméért mindenre készek vagyunk. Persze, vannak elkeserítő napjaink: ha összejönnek olyan betegek, akiknek az élete nem rajtunk múlik... Ilyenkor a tehetetlenség keserít el, nem a sok munka. A remény, a tudományba, a magunkba vetett hit tart.ia a lelket bennünk, ez adja az erőt, ez nem hagy lankadni, ha aznap már a második, harmadik beteg ágyánál vonulunk hadba — orvosok, nővérek, gépek — az életért. Elő Vendel olajmérnök — Nem is gondoltam gyermekkoromban arra, hogy olajmérnök leszek valaha. Amikor az általános iskolát kitűnően elvégeztem, a komlói vájártanuló iskolába iratkoztam, majd Pécsett szereztem bányaipari technikusi oklevelet. Üjságban olvastam, hogy lehet jelentkezni a bukaresti egyetem olajmérnöki karára. Nekivágtam, ötven jelentkező közül hármónknak sikerült. — A jelenlegi munkaterületeim közül a móravárosi medence a legérdekesebb, és szakmailag is sok különlegeset nyújt. Elegendő arra hivatkoznom, hogy a Cserepes-sor környékéről ferdefúrással kutatták meg a város alatti területet. — Nálunk talán leglényegesebb a munka pontos megtervezése és szervezése. A termelés menetében az olajipar nem engedhet meg semmiféle lazaságot, esetlegességet, első a munkavédelem. Említhetem a jelenlegi munkánkat; új gyűjtőállomást építettünk, a régi ideigleneset összekötjük a korszerűbbel. Erre a föladatra komoly előkészítést kellett végeznünk. A két berendezés összekapcsolásának idejére a termelést le kell állítani. Ez időben lehet akár két nap is, de mi pontos tervezéssel és alapos szervezéssel néhány óra leforgása alatt megoldjuk az összekapcsolást Egyidőben hét szakterület több csoportja dolgozik a berendezéseken. csőszerelők, hegesztők, kazánosok, darusok, műszerészek és mások. Oly pontosan kellett összehangolni a szakemberek tevékenységét, hogy előfordul az is, hogy két méter hosszú vezetéken egyidőben két szakember is dolgozik. Az egyik hegeszt, a másik köszörül. — Persze az. előkészületek már önmagukban is érdekesek. A szervezés nem ilyenkor kezdődik, amikor már megy a munka, hanem jóval előbb, az íróasztal mellett. A különböző szakterületek vezetőivel előre egyeztettünk minden másodpercet, anyagigényt, gépi berendezések szükségességét. — A pontos és jó munka föltétele a világos terv, a mindenre kiterjedő figyelem, az elvégzendő feladat alapos ismerete, ennélkül nem megy, s természetesen a határozottság, az utasítások kiadása, végrehajtása. Nekünk kiváló szakembergárdánk van. Kellő rugalmassággal, leleményességgel rendelkeznek. Ha előadódik egy szituáció, amelyre nem, vagy nem úgy számítottunk előzetesen, ahogyan az a gyakorlatban bekövetkezett, akkor pillanatok alatt dönteni kell. A vezetőnek, a mérnöknek nem csak a saját tanult szakmáját kell ismernie, hanem köteles eligazodni más munkafázisokban is. Ha a vezető nem ismeri a munkafolyamatokat, akkor könnyen becsúszhatnak hibák. Ha befejeződik egy munka, és minden úgy ment, ahogyan előre elhatároztuk. öröm tölt el. Jó a sikerélmény. Horváth István népművelő — Huszonkét éves vagyok. Mohácson születtem. Anyám azt akarta, hogy építésvezető apám örökébe lépjek. Hogy mibe is fogok, nem tudtam. Pécsre kerültem szakközépiskolásnak, utána az építőipari műszaki főiskola hallgatója lettem a mecseki városban. Mohács és Pécs — Pannónia. Hogy miért lettem szegedi? A főiskolán ismerkedtem meg a feleségemmel. Vele jöttem ide, és most már azt mondom: hazajöttünk. A város szívében, a Klauzál téri Wagner-házban lakunk. A patinás épülethez azóta megtanultam a történelmét is. Mind a ketten a DÉLÉP dolgozói vagyunk. A feleségem üzemmérnök, én a vállalat továbbképző iskoláján tanítok műszaki tárgyakat; és — én vagyok a vállalat munkásszállóján működő rádióstúdió szerkesztője, riportere és bemondója — egyszemélyben. — Hétfőnként másfél órára beszélhetek a munkásszálló nyolcszáz lakójához. Az a célom, hogy a házi rádió hangját hallva többek, jobbak legyenek az emberek. Amikor a vállalathoz kerültem, hallottam, hogy van egy felszerelt stúdió, de nem működik. Néhányszor volt. aki felment, feltett néhány lemezt a hallgatók szórakoztatására, más nem történt. Ügy gondoltam, hogy egy ilyen cégnél, ahol az emberek szinte nem is ismerhetik egymást, mert a megye különböző helyein dolgoznak, szükség van arra, hogy megismerkedjenek a vállalat életével és egymással is. — Mostanában sokat beszélnek a munkásművelődésről. Hiszem, hogy ez a forma valóban segít az ügyön. Két Kollégámmal, Novai Györggyel és Agócsi Viktorral azon igyekszünk, hogy a munkásszálláson élő emberek értesüljenek a vállalati eseményekről, megtudják, hogy milyen kulturális programokat kínál a munkásszálló és a vállalat. Rendszeresen szólunk a filmbemutatókról. elmondjuk, hogy miért érdemes elmenni a művelődési házakba, a színházba. — A munka nehézségét az okozza, hogy különféle műveltségű, érdeklődési körű emberekhez kell szólni úgy, hogy valamennyien értsék, sőt megértsék a szándékunkat. — Hogy sikerül-e? Ezt egy népművelő igazából sohasem tudhatja. Hiszi és reméli. Azt hiszem, ez a legfontosabb. A szívós és kitartó munka ugyanis mindenképpen meghozza az eredményt. Eleinte nem sok reményt fűztünk a komolyzenei előadásokhoz. Ma már a szálló lakói közül igen sokan érdeklődnek ezek iránt. Amikor riportot sugároztunk a szálló könyvtáráról, arra gondoltunk, hogy nem sok hatása lesz. A könyvtáros mondta néhány nap múlva: növekedett az érdeklődés, sikerült új olvasókat toboroznia. Neki, vagy nekünk, tulajdonképpen mindegy. Ilia Mihályné tanár — Huszadik éve tanítok itt. a Rózsa Ferenc szakközépiskolában. Nagy idő? Igen, mindig meg is kérdezik: mi tarthat eddig „helyben" egy magyartanárt — erősáramú, kereskedelmi, gépjárműtechnikai és autóforgalmi szakmát adó iskolában? Ügy hiszem, alkati adottságaik is befolyásolják az embereket abban, milyen sűrűn és milyen merészen változtatnak élethelyzeteiken. Én szeretek kitartani a magam választotta utakon. A szakmám munkahely-változtatások nélkül is elég változatos, folytonos készenlétet, aktivitást és alkotást igényel. — Ebben az iskolában — bár természetesen a szakmai tárgyaknak van központi helyük és súlyuk — mindig volt alkotó tér nekünk, közismereti tárgyakat tanítóknak is. Mit jelent ez? A magam igénye szerinti szakmai, pedagógiai munkát elvárják és megbecsülik a többiek is, az iskola vezetése is. Ami mégis legjobban inspirál — és az itt jól eltöltött két évtizedet jórészt szintén ennek köszönhetem —, az a naponta igazolódó egyszeri felismerés: nekem itt van dolgom, itt van szükség a munkámra. A gyerekeink 80 százaléka munkáscsaládokból való. Holnap szakmunkások lesznek. Azok közé tartoznak majd. akiken sok tekintetben áll, vagy bukik a magyar társadalom, a gazdaság jövője. A szakmájukat megtanulják, de ez nem elég. A magyartanár dolga, hogy nyitogassa a szemüket minden másra, ami az élethez nélkülözhetetlen. Itteni négy évük alatt el kell érni, hogy megfelelő íráskultúrát, szóbeli kifejezőkészséget szerezzenek; igényt az olvasásra, hajlandóságot a művészetek befogadására és a majdani önképzésre. Nagyon nehéz. Ez a munka nem jár látványos eredményekkel. De talán éppen ezért is: újabb és újabb erőfeszítésekre, mindig jobb módszerek keresésre sarkall. A könyvtárat, múzeumot vagy színházat még sohasem látott gyerekeknek a segítségemmel született első élményei köteleznek arra, hogy nekik való folytatás is legyen. Nehogy riaszszon buzgó segítő szándékom, és maximált igényem, de mindegyiküknek alkalom nyíljon esetleg rejtező érdeklődések és értékek kibontására. — Ezért vannak a kísérletek, a próbák az éppen új tanítási eszközökkel, szaktantermi módszerekkel; ezért „rendezem" a tapasztalatátadásokat, szervezem az ünnepi műsorokat; énekóra htján „dalra fakadok", a KISZben, az osztályfőnöki órákon szakmán kívüli „élet-dolgaikról" faggatózom, és húsz év után is lázzal készülök az óráimra. Soksok tervem van, és a kollégáim mindig társak a tervezésben is, a megvalósításban is. Csak ne lenne ennyire robotos ez a mi munkánk! Adminisztráció, értekezés, miegyéb helyett idö kellene, jóval több — mindennapos alkotasra.