Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-08 / 107. szám

A hirdetés Mottó: „Éjszaka egy sötét házban." „Mit akarok ezekkel a képekkel? Még egyszer: mi a mondanivalóm? Nem tudom; semmiféle biztos állítást nem kockáztathatok meg... Az egyetlen, amit tudok: valami arra ösztönöz, hogy egy állapotot kibontsak, hogy a zűrzavar és az ellentétes Impulzusok káoszában szabad teret . hozzak létre, melyben fantázia- és formatörekvés együtes erőfeszítéssel kikristályosítja életérzésem egyik összetevőjét: a közösség utáni abszurd és csillapíthatatlan vágyakozást, az ügyefogyott próbálkozásokat a távolság és elszigeteltség leküzdésére." A fenti ars poeticaszerű nyilatkozat Ingmar Bergmantól, a világhíjű svéd filmrendezőtől szármázik. Nálunk is bemutatott jó néhány filmje (Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend, Szégyen, Kítus. Érintés, Suttogások, sikolyok, Jelenetek egy házasságból) után hitvallása több mint elgondolkoztató. • Egyrészt azért mert itt Magyarországon Bergman alkotásai — szélesebb tömegeket véve alapul — inkább tiltakozásokat és ellenérzéseket váltott ki, mintsem (a szakkritikától és bizonyos értelmiségi köröktől eltekintve) csodálatot, vagy rajongást. Nem célunk a magyar mozilátogató közönség jelenlegi ízlésállapotát vizsgálni vagy bírálni, azonban ebből a jelenségből mindenképpen komoly következtetések vonhatók le. Ezzel függ össze a másik ok, ami a bergmani nyilatkozat alaposabb szemrevételezését indokolja: a svéd rendező szinte minden filmjének középponti témája, mondandóinak közös eredője az emberi kapcsolatok, leginkább a férfi és a nő egymáshoz való viszonya. Az igény, amellyel fellép: a tudatosítás igénye. Vajon az a tény, hogy nálunk Bergnían olykor heroikus, az emberi lét érzelmi-értelmi Bergmani tükrök és fények alapkonfliktusainak nekirontó, boncolgató művei nem keltenek különösebb hatást (sőt, fogadtatásuk végső soron negatív), nem bizonyítják-e közönségünk szerelmi-magánéleti tudatosságának nem megfelelő szintjét? „Amikor a Jelenetek egy házasságból című hatszor ötvenperces Bergman-sorozat egy-egy .darabját sugározta a svéd televízió, az utcák állítólag úgy kiürültek, mint egy futballmeccs közvetítésekor" _ — írja Győrffy Miklós Berg-" man-monográfiájában. A realitásérzék hiányáról tanúskodna, ha a svédországihoz hasonló hatást várnánk itthon. Annak az axiómaszerű kijelentésnek, amit megkockáztatunk: Magyarországon a szerel mi-magánéleti szférában nagyfokú őszintétlenség, következésképpen önvizsgálati igénytelenség tapasztalható — igen komoly, figyelmen kívül nem hagyható társdtialmi, történelmi okai vannak. Egy országban, ahol a közéleti demokrácia fejlettsége mindig messze alatta volt a megkövetelhető minimumnak, ahol a háborúk és forradalmak megmegújuló vérontásal között „fortélyos félelem igazgatott minket, s nem csalóka remény", hogy József / 'tila soraira utaljunk. — Nos, ott nemcsak a politikai, hanem az érzelmi, a szerelmi életben is végső soron érthető a megnyilatkozásokban a - bújkálás, a „sumákolás". Mégis: valahogyan nagyon nincs ez rendjén. Ennék az írásnak mottója, „Éjszaka egy sötét házban", a Jelenetek egy házasságból legutolsó fejezetének címe. Egy kettétört házasság pokláit megjárt két ember találkozik itt újra, éjszaka, egy sötét házban. Forrásokat fakasztottak fel abban a siralomvölgyében, amit összeütközéseik 60rán megjártak. Megszenvedvemegtisztulva, önmegvalósításukban magasabb szintre emelkedve állnak most szemben egymással, s bár semmi sem nyert végleges megoldást, hiszen az élet butasága csak ócska kompromisszumokat ismer, a bizonyosság megszerzése pedig csak kínok útján lehetséges — a közösség, az embereket elválasztó-elszigetelő gyarlóságok leküzdése után kezd kibontakozni. Ez az, ami után Bergman vágyakozik, s legyen szó akár kettő, akár több ember átélt, őszinte közösségéről, nagy filmjeiben meg tudta találni az egyetlen emberi lehetőséget, ami mindehhez vezethet. Az igazi, átgondolt és tudatos szeretet, a mélyen emberi, a humánumon nyugvó érzelmi és értelmi világ felvillantása, buktatóival együtt: tükrök ezek, melyeket Bergman tart elénk, hogy általuk tisztuljon a homály, tovatűnjenek a démonok. Hogy mindarra a fényre, amit ezt a tiszta ember és nagyszerű művész éjszakáinkba, sötét házainkba hoz, mekkora szükség van, azt talán fölösleges is tovább bizonygatni. Világos szemhatár csak ügy lehetséges, ha a saját életből fordul kifelé a tekintet. S ha az önvizsgálat alapos, a sötét titkok eloszlanak a ragyogásban. DOMONKOS LASZLÖ R

osszul áll a lány matematikából. Lehet, hogy más letelepszik gyermeke mellé, előveszi szigorú pillantását, a gyerekkel meg a matematikakönyvet, -füzetet hozatja. Jómagam a pillantásnál többre nem vagyok képes. Bevallom: • már évek óta. Hiába: nem elég, hogy matematika, még kísérleti is. Gondolom, erről ennyi elég. En biztosan nem jöhetek számításba, mint segítség. A tanár véleménye: legyen a gyerek szorgalmasabb. És járjon korrepetálásra. Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel: csak kellene, aki helyettem okítaná. Hátha a korrepetálás is kevés. Végül is másból olyan jól halad, más tárgyakból igencsak a jegylépcsők tetején áll — el ne rontsuk hát a bizonyítványt. Legyen a hirdetés. „Hatodikos lányom mellé matematikatanárt keresek. -•Kísérleti'" jeligére a Hirdetőbe." Soha ilyen „sikerem" hirdetéssel nem volt. Próbáltam én már lakáscserét, vételt-eladást — közönybe fúlt. Most nem győztem bontani a levelet- Két nap alatt huszonkettőt. Kész tanulmány. Elővettem egy papírt, csoportosítani a lehetőségeket másképp képtelenség. Három gépészmérnök, egy vegyész, két tanársegéd a főiskoláról, egy az egyetemről, két programozó matematikus, három középiskolai tanár (egyik „felajánlotta" fizikus feleségét is), egy „matematikából mindig jeles" orvostanhallgató. három üzemmérnök, öt főiskolás és egyetemi hallgató. Ez eddig 21. A huszonkettedik: egy nyolcadikos fiú, tele önbizalommal, hiszen már több versenyt nyert e tudományban. Ez trtőbbl levélről két dolog ötlött eszembe. Fiúkat mégse kellene a lánygyermek mellé hívni. (Ez persze lehet fölös aggodalom, de mégis...) A másik: vajon ez a flckó, hogy* csinálja, hiszen nyolcadikos létére vereenygyőztes babérjai vannak a számunkra legnagyobb mumustárgyból. i Ezt azért megkérdeztem. A „felelet": értetlen vállvcmogatás. A „mit tudom én?" kijelentéssel egyet jelentő végtagmozdulatok. De ki nem mondta. Kérdezzem a kacsától, hogyan tanult úszni? összeszámolom inkább, kinek van szüksége mellékesre. A diákokat ne firtassuk, az teljesen érthető. Az árfolyam is szerényebb: 30—40 forint óradíj, a diplomásoké viszont 40—60 forint. Volt, aki közölte: óránként (60 perc) 60 forint. Vagyis nem tanóra rövidségű (45—50 perc), amiért ezen összeget kéri. A gépészmérnökök, a vegyész, a tanársegédek, a programozó matematikusok, a középiskolai tanárok, az üzemmérnökök mellékes foglalkozást vállalnak, s — a tanárokat leszámítva — nem munkakörükben. A nagy kínálat, amit a hirdetésem kiváltott, azt formázza: nem találnak munkát maradék kapacitásukra. Számoljunk másképp is: a jelentkezők közül kezdő és „haladó" beosztásban is a pedagógusok fizetése alacsonyabb. Vagyis nyitott kérdés számomra, hogy „korrepetálást, érettségire, felvételi vizsgára előkészítést" — ahogy egy mérnök írta — miért vállalnak. De hát: nem szociológiai' felmérést készültem írni a fiatal értelmiség helyzetéről. Persze, azt is lehetne. Azt írja egy középiskolai tanár (akinek a felesége fizikus): „Korrepetálni házhoz megyek, mivel albérletben lakom, és ott erre nincs mód." Lehet, hogy nem mindegyikük vállal anyagi helyzete (lakásra gyűjtés például) miatt plusz munkát, vagy szakmai képzettsége szerinti feladatot keres. Magánügy — mondhatnánk, de mégis csak volna itt dolga nemcsak a szociológusoknak. Hátha mégis hasznosabb lenne mindenkinek, ha a fiatal műszakiak szabad idejükben nyugodtan képezhetnék magukat a pályakezdés éveiben a várható nagyobb feladatokra. Mindez egy sikeres hirdetés alapján jutott eszembe. A főiskolás lány különben, akit végül is megbíztufik a feladattal, lemondta, amint átnézte a könyveket-füzeteket. „Ezt az anyagrészt — mondta — legalább egy hétig kellene nekem is tanulni, hogy taníthassam." A tanárnak lett igaza: a kislányka jár korrepetálásra. (Mellesleg: a szaktanár, aki az iskolában plusz órában tanítja le-lemaradó tanítványait, nem 60 forintot kap!) Szóval: jár a gyerek korrepetálásra tanárjához. Jómagam szigorú pillantásokkal őrködöm szorgalma fölött A jegye pedig máris felfele kerekedett A hirdetés mégsem volt minden tanulság nélkül. SZOKE MÁRIA Felmérés M

ilyen tömegkommunikációs eszközöket használ rendszeresen? — tette fel másodszor a harmincnegyedik kérdést. Magában már átfogalmazta ugyan a kérdést, amikor eszébe jutott a kérdőív kitöltéséhez fűzött utasítás: (Kérdező! Ha a megkérdezett nem érti a kérdést, tedd fel még egyszer. Ha a harmadik ismétlés is eredménytelen, akkor azt jelöld!) — Hát amit az előbb elmondtam. Parasztember vagyok, hát ilyesformán. Az öregember széttárta a karját, és tanácstalanul nézett a kérdezőbiztosra. Segítséget várt, hogy elmagyarázza, mit is jelent a kérdés. Nem akarta megkérni a lányt, hogy magyarázza el, szégyellte volna. Az első kérdéseknél még megkockáztatta, de mindnél már nem lehet. A lány nem ismételte meg harmadszor. Áthúzta a kérdést. A 274-es kérdőíven ez volt a hetedik áthúzott kérdés. Fejből mondta a következőt. Már kívülről tudta az összeset. — Tudna-e említeni három ma élő írót? — Hát Petőfiről, meg Aranyról hallottam, de azok régén éltek. A szabadságharc idején. Szoktam én olvasgatni, de nem figyelem ki az író. A feleségem tavaly elhalt, azóta egyedül vagyok. Három családom volt, de azok még a feleségem halála előtt elköltöztek. Sokat vagyok egyedül, aztán, amikor a tv műsóra nem érdekel, olvasgatni szoktam. Még a háborúban kezdtem el érdeklődni a könyvek iránt. Fél évig voltam kórházban, mozdulnom sem volt szabad. Kilenc aknaszilánkot operáltak ki belőlem. Ott, a barakkban, a mellettem levő ágyon feküdt'egy nagyon művelt illető. Valami hivatalt vitt Pesten. Irodista. Látta mennyire upatkozom, hát adott könyveket, hogy az olvasással elűzzem. Végig is olvastam vagy három-négy könyvet, többre nem futotta az időből, mert felgyógyultam, kellett menni vissza a frontra. Az egyik könyvnek emlékszem is az írójára, Herczégh Ferencnek hívták. Azt mondta ez a pesti iro-dista, hogy ez a legnagyobb magyar író. Nekem is adta az egyik könyvét, a Pogányokat. Sajnos, elvesztettem amikor dezertáltam. Tudja 44-ben itt, nem messze húzódott a front. Megszöktem. Hat hétig bujdostam, amíg el nem vonult. Bújdosás közben veszítettem el. A lány, hogy elejét vegye a szóáradatnak, a pillanatnyi szünetben elhadarta a következő kérdést. Közben áthúzta a kérdést; a válasz nem értékelhető. — Milyen gyakran jár szórakozni? — Szórakozni? Nagyon ritkán. Már, ha arra gondol, hogy kocsmába, vagy egyéb helyen. Legénykoromban persze más volt a helyzet. Akkor majd mindennap. Itt, ebben a szomszéd házban volt a kocsma. Oda jártunk. Volt annak egy színpada is. Néha tartottunk ott előadásokat. Én nem szerepeltem, én voltam a rendező. A tanító segítségével szerveztük az előadásokat. Sok mindent játszottunk. Aztán, a háború után, megnősültem, az asszony nem nézte jó szemmel, ha klmaradozok, hát felhagytam vele. Pedig nagyon nagy sikerrel játszottuk például a Fösvényt. Biztos ismeri. Azt nagyon szerette a közönség. Van róla fénykép is, ha érdekli, megmutatom! — Ne tessék fáradni! — mondta a lány, pedig érdekelte volna milyen lehetett az a hajdanvolt Moliére-elöadás, de nagyon szorította az idő. Sietnie kellett. Inkább azt tessék megmondani milyen gyakran tetszik járni kocsmába, vendéglőbe, presszóba? Hangjába kis udvariasság vegyült, valamiféle bocsánatkérő mosolyt erőltetett az arcára, nem akarta az öreget megbántani. — Van úgy, hogy egyszer sem egy hónapban, van úgy, hogy többször, is. Attól függ. Kocsmába az utóbbi időben nem járok. Azóta, hogy ez az új kocsmáros van. Tudja, ez a haragosom komája. Nem mondom el, min vesztünk össze, túl hosszú volna, meg magának nincs is kérdése erre. Tudnék én annyit mesélni magának, hogy nem győzné írni. Három tollat is elnyűne, mire a végére érnénk. A .lányt érdekelte volna az öreg története, de sietnie kellett. Különben sem szokott ennyi időt egy helyen tölteni. Nem szokott ennyire türelmes lenni, de az öreg valahogy magával ragadta. Érezte, érdemes lenne végighallgatnia a történeteit, de még három cím hátra volt aznapra. Áthúzta az utolsó kérdést is, és sietve elköszönt. Este a szállodában még egyszer átnézte a kérdőíveket, amiket aznap készített el. A 274-es végére ez került: „A kérdezés eredménytelen, sok az értékelhetetlen válasz." STÉPAN BALÁZS