Délmagyarország, 1977. május (67. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-15 / 113. szám
Vasárnap, 1977. május 15. 89 MAGAZIN írók a Tisza táján ••x • v\.v\.) : • • '*. ; t .'' í • / ''• \ t A \ 4 . / • / A . \ 5 • 7•• \ \ f •' / A. í í/;wv viM Simái Mihály — Lépj be! — Az ablakon? — Ha ragaszkodsz a formaságokhoz, jöhetsz az ajtón is. Nyitván van az is. — Sápadt vagy — mondom. — Csodálod? Az udvarra néző szobában ülünk le. — Tudod, itt .kevesebb a por, amarról bontják az utcát. — Lebontják tehát néhány emlékedet ... — Azokat nem, csak a házakat. — Ügy veszem ki a szavaidból, hogy ebből is vers lesz... — Remélem. Iszol valamit? — Csak ha van. — Van, persze. Mira, Parádi, Salvus. Válassz! — Más nincs? — Sligovica, de én nem ihatok, tudod. A keze a hasára téved, puhán teszi rá az ingre: — Ettől eddig — mondja —, szép hosszú cipzár. — Meddig halogattad a műtétet? — Tíz évig, aztán februárban egyszer úgy istenigazából begörcsöltem ... — Es? — Kivették az epehólyagomat. — Túl vagy rajta, meggyógyulsz! — Nekem másért is fontos ez a gyógyulás. Engem a betegség legalább tíz évre teljesen eltiltott a baráti asztaloktól; az italtól, a jó ízű ételektől is. — És közben írtál egy sor kifejezetten vidám verset... — A vidámság: alaptermészet dolga. — A jó közérzet is? — Ha az epegörcsre gondolsz, nem; h<> világban való közlekedésre, >kkor, igen. — Az alaptermészet alapélményekből is van. — Nekem a vándorlás az alapélményem. M ed gyesegyházán laktunk vagy öt. Gyulán vagy hét helyen. Változatos volt az életem, persze a sok vándorlás az otthontalanság érzetével is megismerteti az embert. Az apám volt akkoriban ennyire nyughatatlan természetű, ö az a típus, aki végigcsinál egy csomó foglalkozást életében, szóval szereti az életet, a jó bort, a nőket... — Sűrűn találkozol vele? — Nem. Legutóbb akkor beszélgettünk, amikor kikérte a véleményemet: nősüljön, avagy sem. Megnősült. Ott voltam a lakodalmán — Mikor írtad az első versedet? — Nem tudom. Kissrác koromban valamikor; csak azt tudom biztosan, hogy az első nyomtatásban a rádió gyermekújságjában jelent meg. Tizennégy éves voltam akkor. — Tehát negyvenkilencben ... — Harmincöt meg tizennégy ... Stimmel! — Témája? — A kenyérről szólt, a kenyér tiszteletéről, szeretetéről. ,Jskolába Gyulán kezdtem járni. Tizenkét éves koromtól mtn~ oos nyáron munkába álltam} apámmal mentem részibe aratni, a gazdaságban tehenészkedtem. Kemény, de jó iskola volt mindez; megismertetett a munkával, megszerettette velem a közösséget. A legszebb diákévek Szegeden köszöntöttek rám, ahol főiskolás voltam." — Első könyvem füle... — Von rajta más is: „Szeretem az irodalmat, és hiszek világalakító erejében."... — Tudom, én írtam! — Ma is így írnád? — Nézd, én nem szégyellem ezt. TSz volt az ifjúság, a nagy hitből született első kötet. — Tudod, hogy akkoriban Idilli Mihálynak hívtunk Veress Mikivel meg Szepesi Attilával? — Persze, mondtátok is. Néhány versem valóban olyan szép világ földi mása, ami igazából nincs is. De mondd csak, te újraolvastad azt a kötetet? „A fények függőkertjében ma is parázslanak a rózsák. Szelíd és viharos virágok várnak a kezedre, édes." — Szóval, elolvastad ... — Az utánakövetkezőket is. A te könyveid, szegedi könyvek! — Szeged először albérleteket jelentett nekem. Laktam a Bérkert, a Blaha Lujza, az Egressi és a Délceg utcában, a Marx téren. Te, az valami döbbenetes volt A háziasszony kikötötte, hogy fürödni pedig tilos. •>•>? — Mentem a gőzbe, de volt rosszabb is. Az Oskola utcában a bolhák. Egy teljes éjszakát laktam ott de az is sok volt — Tanítottál akkoriban. — Kollégiumi nevelő voltam, öt évig — és egy majdnem megkapott fegyelmiig. — Fegyelmi neked, ez majdnem képtelenség... — Elkéredzkedtem egy délután, be akartam iratkozni egy társasházépítésbe. Nem engedtek, de mégis mentem. — Hová? — Beiratkozni. Aztán beiratkoztam a Délmagyarhoz is. — Kilenc évig dolgoztál egy költők számára szokatlan rovatban, az ipariban. — Nagyon jó emlékeket órzök. — Tabi László nyugdíjba menvén azt vallotta, hogy élete legnagyobb újságírói eredménye: kitámasztották a reptéren a lengőajtókat. — Humor. A valóság más. Egy csanyteleki villanyszerelőt halálos baleset ért. Akkor volt félig kész a háza. Sikerült elintézni, hogy felépüljön. Sok utánjárás volt benne, de igazán megérte, éreztem, hogy a munka nem hiábavaló. — Az újságírást mégis otthagytad ... — Úgy gondolod? Tévedsz! Csak a napilapot. Újságíró vagyok ma is egy kicsit. A skribleri vénát nem lehet az emberből csak úgy kioperálni... — A Kincskereső főszerkesztőhelyettese lettél. Megtaláltad a helyed? — Igen. — Csak így mondod? — Csak így. Tíz évig tanítottam, a gyerekszeretetemről is megismerhető vagyok. Sokan azt mondják, gyerekfolyóirat ez. pedig nem az, irodalmi folyóirat, melyet gyerekek olvasnak. — Van gyermekirodaim? — Nincs. Irodalom csak egyféle van. Legfeljebb vannak olyan művek, melyeket a gyerekek életkori sajátosságaik miatt nem értenek. — Benne vagyunk a közepében, az irodalomnál tartunk. Mire való a költészet? A szemüvege megcsillan a délelőtti napban, ahogy leveszi az orráról. Játszik egy kicsit vele. Fölöttem, mintha szimbólum volna, óriási napkorong világol egy subaszőnyegen. — Hogy mire való? Nem gondoltam, hogy ezt is megkérdezed, ..., nézd, én hiszek a katarzisban. Szükség van rá ebben a prakticista világban. Ezért írok verset. Meg különben is, akinek ehhez van tehetsége, annak csinálnia kell. Gyötrődve is, gyönyörködve is. — Tehetség. Két fiad közül melyik lesz író? — Szeretném, ha egyikből sem lenne. A nagyobbikkal, Attilával rendben is vannak a dolgok, racionális elme, de a kisebb, Kadosa, már most a mesékhez vonzódik, s néha szürrealista verseket talál ki... — Azért igazából nem haragszol rá érte ... — Sohasem.,lehet tudni semmit előre, ha ezt az utat választja, ami tudod, hogy milyen nehéz, lelke rajta. — Idillikus verseket irtai régem újabban kiszaladnak a tollal alól groteszkek is. — Hosszú út, nagy ív, ez igaz, de az ifjúság természetes derűje nem tart örökké. Talán csak a játékosságát tudja megőrizni az ember, hogy védekezzék az idő korróziója ellen. — Szeged, a város mit jelent neked? ,— Verssorral válaszolok: „Jákob létrámat döntöm a helyiérdekű délibábhoz." „ — Pontosabban ... — Ide vágytam. Itt élek egyhuzamban tizenhét éve, elmenni nem akarok, kell több? PETRI FERENC „Nekünk többet kell tennünk..." E gyetlen szobában . szerény, de szép bútor, pár éves televízió, magnó. Alacsony fizetésű, takarékos fiatalok otthona. A fal mellett gyerekágy, benne néhány hetes kislány. Az édesapja, Sanyi ül mellette várakozón, sok mondanivalója van az elmúlt hetekben történtekről. Olyan izgalmakban volt részük, amilyen valamennyi fiatal házaspár számára öröm. — Két hónapja költöztünk ide, Felsővárosra, ebbe a garzonba. Azelőtt Petőfitelepen laktunk, hét négyzetméteres mosókonyhában. Éppen jókor kaptuk meg a lakást, mert két hétre rá megszületett a kislányunk. Aztán gyakorló szülők sem lehettek sokáig zavartalanul, mert immár vizsgákra kell készülniük. Másodévesek a Radnótiban, levelező tagozaton. A szorgos tanulás sok fiatal számára éppen nem öröm, Sanyiéknál azonban bízvást annak tekinthető. Tavaly nagyon jó eredményeket értek el az iskolában, Sanyi az elsők között végzett, felesége, Zsuzsi pedig az osztály legjobb tanulójának bizonyult Pedig nem a legegyszerűbb módon szerzik ismereteiket, pláne mostanában, amióta Zsuzsinak otthon kell lennié. — Hetente egy alkalommal járok be az iskolába, s hazahordom a könyveket, a tételeket — meséli Sanyi. — Én látok valami keveset, szemüveggel, vagy nagyitóval olvasom a sorokat, és hangosan mondom a szöveget. Kettőnél többször nem kell fölolvasnom, Zsuzsi hamar megtanulja. A vizsgákon kapunk némi könnyítést a helyzetünk miatt: az Oktatási Minisztérium engedélyezte, hogy ne kelljen írásbelizni. Így aztán szóban kell többet nyújtanunk. Zsuzsi most karján a kisgyermekkel rója a 6zobát, s határozottan, keserűség nélkül szól. — Nekünk sokkal többet kell tennünk, hogy olyanok legyünk, hasonlóképpen élhessünk, mint mások. Fontos, hogy ezt minden sorstársunk megértse. Nemcsak a tanulásról beszélek, hanem a munkáról is, az egész életről. Senki se éljen meg a sajnálatból, nem szabad megállni, inkább dolgozni kell keményen. Én is szeretnék sokkal többet vállalni a munkából. Kisegítő vagyok a gyárban, készárut kötegelek. Ezt a munkát egy kisgyerek i6 elvégezhetné. — Senki sem hagyhatja el magát Ha valaki nem lát járjon sokat egyedül, és megtanul közlekedni. Nem kell megijedni, az út közelségére figyelmeztet a cipőkopogás visszhangja, az emberek és a tárgyak közeledésére a levegő áramlása. * — Megnézem az ajándékot —• mondja Zsuzsi —, s leül a székre. Kezébe veszi a csomagot, amit a vállalat szb-titkára hozott, kiszedi a rugdalózót. — De drága, de aranyos, ezt már csak meg kellett szemlélni. Aztán a fiókos szekrényhez megy, s érmeket vesz elő. A Pesten eltöltött években kapta? sportversenyeken. — A Wesselényi sportkörben atlétizáltam. Sokat versenyeztem a környező országok hasonló adottságú fiataljaival, s jó eredményeket értem el. Végül a szívem nem engedte a további versenyzést. — Elég jól éreztük magunkaí Pesten — emlékezik Sanyi. —• Mindketten a vakok intézetébei, éltünk, aztán együtt is távoztunk onnan. Albérletben laktunk, s az egyik vállalatnál telefonközpontosok voltunk. Tetszett a munka, nekünk éppen megfelelt, csak később távoznunk kellett az albérletből, újat meg nem találtunk. Külön-külön viszont nem akartunk munkásszállóra menni, így hát a munkahelyünkkel is szakítottunk. Azért jöttünk Szegedre, mert itt lakik Zsuzsi édesanyja. _ , jsn Szegeden hamar találtak munkát, mindketten egy helyütt, a fonalfeldolgozóban. Zsuzsiról pár' hét után kiderült, hogy rendkívül élénk, energikus. Terhessége előtt nem volt olyan ünnepség, rendezvény. amelynek előkészítéséből ne vette volna ki részét, s amelyen ne ö szavalt volna. Szövetségükben a kultúresoport vezetője, a csoportnak férje is tagja. Eljárt Zsuzsi délutánonként a gyógypedagógiai intézetbe, és énekelni tanította az ottani gyerekeket. Mostanában persze mindebből kevesebbet vállalhat. Megvárja délutánonként, amíg férje hazaér a munkából, és sétálni indulnak a kicsivel. Délután még marad idő tanulásra, folyóiratokkal való ismerkedésre, olykor vendégek fogadására. SZIRÁK JÖZSEF Héra Zoltán Makay Ida Dalok a dalról EJ, NEM AZ ... Ej, nem az a tied sem — mered is, tudod is, de mégsem. Oda föl, oda le — már majdnem, de mégsem egészen. Ej. ereszd, veszítsd el Álld csupasz arcoddal, mezitelen csöndeddel. Vezesd át halálon, s ha úgy is — elhiszem: dúdolom csendemben. TENGERI DAL Jöjjön most, szövődjön az a tengeri dal! De nem jött, nem szövődött, elűzte, haj, ez a feketé jaj. Hová lett, mivé tűnt? Ott úszik, jaj, szemben holt hullámok halaival. Oszlik foszlik a holddal. Ravatal, ravatal: ez jött most, ez lett a dal. Nyílik, zárul, kitár, takar, tengert akar, jaj, jajt akar. Deres ég, kormos nap Bicsaklott, törött tengeri dal. Kőmozdulatlan Tapadj a sziklán fönn magadban, ha láng zuhog, ha dér temet. Vadrózsamakacs létezésed lobogjon évszakok felett. Tépesd magad a hóviharral. Tűrj hár! Légy kőmo?dulatlan: Naponta szaggatott, megölt, Örökre kiirthatatlan. Bényei József Gödrök Üresek már a meszesgödrök Európa mély sírdombjai tartalmuk kiitta a föld fölszívták füvek cseresznyefák learatták megmaradottak cipók állnak asztalainkon Európa csatamezőiről elmenekülnek a keselyűk éhes kukacok zöld legyek Sztrádáinkon panorámabuszok száguldanak kíváncsiakkal s a kifényesített lövedékek vihognak a kulcskarikákon Európa könnyen felejtett mit akarok a szégyenemmel.