Délmagyarország, 1977. április (67. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

Vasárnap, 1977. április 10. Nagy László A KÖLTÉSZET NAPJA 1977. ÁPRILIS 11. A

plakátokon a költészet ősi jelképe, a pegazus. Lángoló szárnyai alá csillagok gyűlnek, büszke feje fürdik a napban. Fölvágtat a mindenség csúcsaira. S a szárnyas paripa évelt óta elővágtat ilyentájt, JózsefAttila születésnapján. Mert április 11-e hazánkban a költészet napja, a vers ünnepe. Az idén két egymást követő költőóriásunk találkozik, a magyar költészet folyamatosan megújuló forradalmi lírájának két XX. századi alakja, Ady Endre, akinek most ünnepeljük születése 100. évfordulóját, s József Attila, akinek 72. születésnapjára emlékezünk. S ezen a napon a hozzá kapcsolódó rendezvényeken köszöntjük az évezredes verset, a költőt, az előadóművészt, s köszöntjük az olvasót, a „versfogyasztó" milliókat. Gyakran emlegetjük, hogy a magyar történelemben a forradalmak és a tavaszok kézen fogva járnak. Énhez hozzákapcsolhatjuk még a költészet fogalmát, hiszen költőink legjobbjai mindig a forradalmi mozgalmak első soraiban harcoltak verssel és karddal. Néztem a Ki mit tud? döntőjét, s közben lapozgattam évek óta a költészet napjára menetrendszerűen megjelenő új Szépe versekantológiát. S e kettős élményben részese lehettem a csoda és valóság ritka kézszorításának, a költészet Janus-arcának kettős vonásai élesen rajzolódtak elém. A képernyőn egy alacsony, bajuszos cigány fiatalember önmegvalósításának, a vers által való kiteljesedésének lehettünk tanúi. Személyiség, költő és vers találkozott a nézők millióival, s ez az együttes, komplex hatás művelte a csodát. Annak ellenére, hogy Oláh István képzetlen versmondó, hangja iskolázatlan, versértelmezése vitatható, mégis, e találkozásból sokáig emlékezetes pillanatok születtek. Ugyanakkor a Szép versek 84 költője — az elmúlt év legszebb verseit gyűjtik össze évente ebben az antológiában — mindnyájunk örömeire, gondjaira, döbbeneteire, sírásaira figyelmeztet. Születések és temetések, emlékezések és hangulatok, mindennapi életünk ezernyi injekciói ihletik a versek sokaságát. Ha elolvassuk őket, tükörbe nézünk. S rádöbbenünk, a költőktől is függ, hogy a világon és e hazában mikor és hogyan valósul meg az igazi, a teljes élet. Köznely, de igaz, hogy a költők a legérzékenyebb emberek, őket ösztökélik a legéberebb igények, őket serkentik és emésztik a leghatalmasabb vágyak: ők sohasem voltak elégedettek sem saját életükkel, sem társaikéval, mindig vallatószékbe ültették korukat és a világot Lehet-e szebb és nemesebb feladata a költészetnek, mint hozzáigazítani az embert a világhoz és a világot az emberhez?! Költők Verseik sokaságával térképezik fel az éfnberi élet hegyekkel tarkított, folyókkal szabdalt, rengetegekkel sűrített birodalmait, fáradhatatlanul tágítják emberi voltuk határait, s megpróbálják áttörni azt új érzéseikkel, új élményeikkel, új gondolataikkal gazdagítva embertársaikat. Ostromolják a halhatatlant és a jövőt. Felelősséggel és elkötelezettséggel, kritikus szemmel figyelik és életükkel élik a világot, hazájukat, társaikat és önmagukat. Amikor egy költő szembe néz a hófehér papírossal, amikor verset ír, a közösség reményét hordozza, a közösség nevében szól közös dolgainkról. „Szállj költemény, szólj költemény" — idézhetjük a költőt De mi is tulajdonképpen a vers, a költemény, mely megszépíti életünket, mely otthonossá teszi mindennapjainkat a világban?! „.., A jó vers élőlény, akár az alma, / ha ránézek, csillogva viszszanéz, l mást mcmd az éhesnek / s a jóllakottnak, / és mást a fán, a tálon és a szájban, / végső tartalma vagy formája nincs is, / csafc él és éltet." — határozza meg a vers lényegét nagyszerű hasonlattal Weöres Sándor. S ehhez idézhetjük Juhász Ferenc egy prózaversének utolsó gondolatát: „Átüt a dolgokon, mint a halál, kicsordul a dolgokból, mint a vér." A szófiai és várnai nemzetközi írótalálkozóra a szervezők felhívást intéztek a világ íróihoz. A felhívás többek között így szól: a világ oszthatatlan: az emberiség otthona. Es ebben az otthonban a boldogság záloga a béke. Gyakran hangoztatják, hogy az irodalom az emberi érintkezés hatalmas eszköze. Ez vitathatatlan, ám ez a gondolat világosabban is megfogalmazható: az irodalom legyőzi az embereket elválasztó előítéleteket, az író pedig a béke követe." Ez így igaz, s a mai költő ajkán is „csörömpöl a szó", s mint „az adott a világ varázsainak mérnöke tudatos jövőbe lát" és szerkeszti napról napra versről versre e glóbuson a harmóniát. Neve nem „áruvédjegy", költészete immár valóban a „proletár utókoré". És száll a költemény, szól a költemény, nemcsak a vers ünnepén, de hétköznapjaink mindegyikén, s ez már igazi ünnep. XANDI LAJOS Ady Endre andezitből Szervátiusz Tibornak ajánlom Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit, soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes! A zsolozsmók malmait hamuvá roskasztani jobb, és döglött bagolyként a bibliát, csapni sarokba, ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok, ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos Idő fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat, kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb, — győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de a hadakozónak vagyok gyászteli címere — így szól, s már szégyenletünkben szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most? Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha! Hányszor az öldöklő angyal — nemcsak a képzeleti — elszállt a halántékodnál, míg te a vídia-csákányt ütögetted a kőhöz! Évtizedekig mennyi csapás, s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel Jelölt szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez ls kevé6 volt, mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve. Kiontva eléd a lét, — a múlt, jelen végighasítva, s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkoa, s nem a bodzavirág, de lép, a máj és epe szagosul, s kifacsarható sorra mind, ami ember jonha. Mi történt? Emeled bajos szemedet föntre, de üres az égbolt, havasok lépkedve völgyben, vásznasan, ártatlanul fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még? Zene szól magasan, s lám, a rókák is kiondolálva bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez, másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola ls legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca, a hő és húség tornácán a láztól csupa virág. Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel, míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet LAPIS ANDRÁS: ADY Bárdosi Németh lános Egy Adyképre Halottak élén látlak itt, volt erdők kondor ágait az ősz tépázta aszúra, az a szál rózsa oly fura, szemembe szúrja, hogy a vég, mór rád nyitotta vad szemét De romjaiba is ragyog baljós és tüzes csillagod, az a húnyó láng, amelyet annyi bús asszony szeretett asszír arc, talányos rokon, mint egy ereklyét megfogom. Állj itt az asztalom felett, súgd meg, ha menni kell veled, de addig parázs seb a szám, Lédám, rongy rímem és hazám, őszi virágot hintsetek utamra: csók, vágy, istenek. Juhász Ferenc Négy jaj Amit az ember sírva lát: az a nem-létbe olvad át Amit az ember sírva Ját: az a csak-volt-ba olvad át Amit az ember sírva Iát: az elmúlásba olvad át Amit az ember sírva lát: halált mond, halált és halált! Utasy lózsef Szép mese! Maga az énekek éneke dobog a bordák birodalmában. Tüdflpuha már priccsem is, ruganyozhat a szellem. Félénk virágok s vadrózsák rengetik csak a rácsot ha barmot szabadít rájuk a reggel! A láng piros madara lobog, énekel, ugrál sorsa ellen. Kiss Benedek Egy vers története Kezdtem egy verset néhány éve (zöld tintával, ahogy látom), de abbahagytam, elapadtam. Akárha májusi fagyban rügy feketedne le — néztem. Aztán később (piros írónnal) fölégettem belőle pár sort, párat utána-vetettem. Ez mind őszibarack-virág volt — de ismét félbehagytam, kilobbantam, bibéző lázukban én is elégtem. Mígnem a minap lapozgattam az összefirkált régi füzetben, s vert a szégyen, a csonka vers vádolt — hót. könnyű kézzel már befejeztem. (Csak ekkor éppen tollam golyója szembogár volt: Júlia-szép-leányé, és forgott lúgos kékségben forgott eszelősen!) Soós Zoltán író-olvasó találkozó Itt áll. Nézzétek! Megtapintható! Kész a szokásos ceremóniára. Negyvenéves múlt. 78 kiló. ' Befelé nőtt prófétai szakálla, Mondják: lélekben tarló-kopaszon, még domborít — ha megfizetnek érte. Kicselezte már: nő, gacsos haszon, és hivatal vetette volna térdre. Ha int a nyüzsgő műsorvezető, alázatosan önmagát kínálja; piacra kerül: haza, szerető — ahogy a nyájas fogyasztó kívánja. Malackodik — a pisla kuncogást rutinnal szítja lobogósra? nesztek! Testén kacagtató bohóc-palást: hecc-kantussá szőtt bojtorján-groteszkek. Amíg nevettek: észrevétlenül meséje csendes fájdalomba ment át) „Ez az!" — röhej röhejtől részegül. Nem embert látok benne, csak legendát Kopott hitéről motyog valamit: elhagyta asszony, elhagyták a társak. „Micsoda ripacs! Hű, hogy alakít!" és szárnya nő a csipasz-harsogásnak. Majd lelkesedik: — „Mint egy katona, dísz-rendőr vagy fizetett forradalmár!" Vállalni mindent! — zúg a hahota, hisz bátorsága rég csak port kavar már. Es nem halljátok végső mondatát: Nem akart lenni eszmélése óta más, csak jövendő bölcs ükunokák hátra-küldött tudósítója. 05 t^Zelk Zoltán Látogató — Honnan uram ilyen bozontosán? — Az ántivilágból jöttem, uram. — És ott mit hagyott? — Ö, nagyon sokat! tejelő kecskét, fölnyergelt lovat — és ráadásul királyságomat — Mi hozta? Hintó? Gépkocsi? Vonat? — Nem látja fölmart, véres talpamat? Gyalog jöttem én uram, csak gyalog: hiszen az ön költeménye vagyok! I