Délmagyarország, 1977. április (67. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
Több inspirációt! Lajkó L ajkó okos gyerek. Ha rátalál egyszer valaki, és kikérdezi, talán elmondja életét. Másképpen mondja, de ebő eszmélésére visszaigazítva beszélő nyelvét, biztosan evvel kezdi: éhes voltam. Ha lehet egyáltalán emlékezni gyerekkorunk éhségeire. Csakhogy Lajkót nem találom, ennélfogva, nem is mond semmit. Megtalálom viszont Matild nénit. Hozzá sündörgött be a putriból, talpig éhesen, evett annyit, mint a madár, és ment vissza a nagyanyjához. Többet nem kapott? — Nem volt annak talán még gyomra se. Megevett két kanál levest: hej, de jóllaktam! Olyan helyes pofájú kis kölyök volt, dehogy mondhattam neki, menj oda, ahonnan jöttél. Megkérdeztem, hát téged hogy hívnak? — Lajkó. — Milyen Lajkó? — Csak Lajkó. Ad még levest? Ha máskor jövök, akkor is ad? Mondom én az én uramnak, nyugodjon szegény, ezt a szerencsétlen kölyköt én ide engedem. Nem lesz baj belőle? — azt kérdezte. — Mi baj lehetne? — Látod, hogy cigány. — De azt is látom, hogy kutyának jobb a sorsa. — Kóbor kutya, cigány gyerek, nem tudod, mi lakik benne. — Amire nevelem, az lakik majd benne. Nem ellenkezett, csak féltett. Hazajött a fiam is, emberfiam van már, de leült vele játszani. Megkérdeztem őt is. Rámnézett, hogy minek erről beszélni. — Egy gyereket nem lehet eldobni. Ha idejött, maradjon itt. Nem lehet azt mondani, mars haza koplalni, mars haza fázni. Ilyen szépen beszélt az én fiam. A Lajkó meg olyan aranyos volt, pedig cigány. Na, gondoltam magamban, meglepem egy kicsit. — Lajkóm, fiam, ha eljössz estére, neked is hoz valamit a Mikulás. Jött, hogyne jött volna. Kis ruhát rendeztem neki, cipőt, ki az ablakba, bele a csomagot. Akácfák vannak erre, háromnégy ágat levágtam, bele a cipőbe azt is. Edes istenem! fin akkora örömöt ekkora gyerekben még nem láttam. — Mind az enyém? — A tied, Lajkóm, édes fiam. — Aztán meg hazaküld? — Itt maradhatsz. Megfürösztöttem tetőtől talpig. a ruháját elégettem, haját levágtam, másik ruhát adtam, csak nevetett Agyba fektettem, nem tudta szegény, az ágy mire való. Elbújt benne, lábtól-fejtől mind kipróbálta. Ágyba még sose aludt Jön a hajnal, az én Lajkóm bőg. Remeg bele, úgy bőg. — Matild néni! Itt voltak a nagybakancsos emberek, megfogtak, húztak ki az ágyból. Él akartak vinni. Ugye nem engedi? — Ejnye, fiam, nem kell félni. Munkások mennek az ablak alatt, behallatszik a hangjuk. Menj •zépen. feküdj le, aludj még. Téged innen el nem visz senki. — Sohase? — Aludj csak. Reggel körülnéz az udvaron, fut be, mint a villám. — Igazán járt ám itt a Mikulás! Láttam, melyik fáról vágta le a virgácsot. — Hány éves vagy te, Lajkó? —• Nem tudom. Az esze után lehetett hét is, nyolc is, de csak akkora volt, mint a tökmag. Annyi baj volt csak vele, hogy minden éjjel maga alá pisált. Szólni se szóltam neki, nem tehet ő arról, hogy agyonra fázott a putri földjén. Minden áldott este beleültettem a meleg vízbe, hadd gyógyuljon, éjjel meg kifigyeltem, mikor mi kell, és fölkeltettem. Minden éjjel ugyanakkor. Három hónap után estétől reggelig alhatott, semmi baj nem volt vele. — Kitavaszodtunk, na, Lajkó, most már mi lesz? — Én innen nem megyek eL — Jó idő van már, nem fázol meg. — Akkor se. k Jói van, maradj. Könnyen mondtam én, de jött a nagyanyja, jöttek a cigányok halomra, handabandáztak, ordibáltak, hogy így az anyád, meg úgy az anyád, köll neked a más gyereke? Akinek gyerek köll, csináljon magának. — Baj lesz ebből, Lajkó, haza kéne menni. — Ágyastól se ment volna, ágy nélkül meg sehogy se. Jobb kosztosom se volt még, mindent evett. Jön a másik nyáron az anyja, de a gyerekre rá se néz, egy szó nem sok, annyit se szól hozzá. — Te, Aranka! Figyelembe se veszed? Kié ez a gyerek, ha nem a tied? — Nem az enyém ez már, hanem a Matild nénié. — De ki szülte? Én vagy te? Meg se simogatod? Eltettem egy kis ingét, meg is mutattam neki tavaly. Kérte, hadd menjen moziba. Elengedtük, mindenhová elengedtük. Nekiestek a cigányok mozi alatt, összeverték, mert magyaroknál van. Csupa vér lett az. inge. Meghalt szegény uram, mondom a fiamnak, ha én se bírnám, mi lenne evvel a gyerekkel? Pesten van az én fiam, de azt mondta: mi lenne? Elvinnénk, magunkhoz vennénk, taníttatnánk vele valamilyen szakmát. Ügy szerette, pedig gyereke is volt már akkor, mintha édestestvére lett volna. Föladtam az iskolába, panasz erre semmi. Mondja egyszer a tanító néni, megállít az utcán, hogy okos, figyelmes gyerek a Lajkó. Mit mondhattam volna? Csak a jóra tanítom. Fölmentem a fiamhoz, ráhagytam a házat. Nyitva mindent, disznóvágás után? Nem hiányzott onnan semmi. Fölmosta mindennap a konyha kövét, még a sparherdet is kikormolta. A barátai jöttek-mentek, a Németh Lehel, az Antal Zoli, meg a Petri Lajos. Mind becsületes családból való, az is, amelyik állami gondozott, engedtem is, hadd menjen velük. Kogy mivé lett? Szép, vállas, erős gyerek lett, ránézni is gyönyörűség. Olyan szép volt a feje, arca, mint a kerek őszibarack. Senki sem állta meg szó nélkül, olyan szép volt. Összepakolt mindent, de mindent, és vitte. Szegény vagyok, de előtte egy héttel is leértékelés volt Szegeden, új ruhát vettem neki, ne legyen hátrább való, mint a többi. — Elvihetem ezt is? — Vidd csak, fiam, neked vettem. Hét év után jött az anyja, látta, hogy ember lett belőle, dolgozni is tud. Cigányul beszélt neki, ő meg csak hallgatott. — Fiam, ha érted, nyugodtan felelj. Aranka, te pedig, ha énnálam vagy, úgy beszélj, hogy én is értsem. Vagy mondd azt, hogy menjek ki, mert a fiaddal magad akarsz beszélniKét évig csalta, csak elcsalta. Kérdezi a gyerek, mit szólok hozzá. Ezt te döntsd el, fiam. Most már tudod, ki az anyád, ha úgy érzed, hogy tudod szeretni, menj el. Meghalt egy cigányember, jött a sok cigány a temetésére, mind megállt, mind rámkiabált: kell neked a más gyereke? Hát, ha ennyire azon vagytok, vigyétek! Lajkó azt mondta, nem megy. — Menj el, gyerekem, nézd meg. Ha nem jó, ide mindig viszszajöhetsz. El is ment, jött is vissza: — Van ott minden! Padlós szoba, csillár is van. — Gondolod, hogy meg tudsz szokni? — Meg? — Akkor belenyugszom, de látogass meg, ha erre jársz. Elmentem vele a buszig, ö is sírt, én is. Egy kislány mondja, itt lakik az utcában, végigsírta a buszt, a jegyet is ő vette helyette, úgy sírt. Én meg nem tudtam eljönni, csak álltam az utcán. Jöjjek vissza üres házba? Rámszól valaki: baj van, Matild néni? — Elment a Lajkó! Jött nemsokára, sütöttem neki hamar palacsintát. Azt szereti legjobban, meg a rántott csirkét. Megült telerakta a bőröndöket, elment. Egy hónapig visszajárt, tavaly karácsonykor elmaradt Kérdezem a nagyanyjától, mi van a Lajkóval? — Megnősült. Otthagyta az anyját, elment a valódi apjához. Jött egy szőke cigánylány, az is mondja: — Megnősült, de meg ám! Olyan szép cigánylány a felesége! Mit csináljak vele, ha már így van. Gyerek még, de náluk más a szokás. Én arra kértem, az iskolát ne hagyja abba, ő meg megnősült Ha visszament, nem tehet mást Üj család, új törvény. Jön egyszer megint, jó sokára. Ha nem tudom, hogy az én Lajkóm, rá se ismerek. Csupa rongy, csupa piszok. — Mosdj meg, fiam, így nem mehetsz az emberek közé. Hát a sok jó ruhád? — Ott maradt anyámnál, de én haza már nem megyek, itt maradok a nagyanyámnál. Ősszel aztán azt hittem, beütött a világvége. Egekben lakó isten! Amikor mondják, én rávágom, hogy nem igaz. Mindenki lehet, de a Lajkó nem. Ráfogták, biztosan ráfogták. Igaz volt. Az én Lajkóm tyúkot lopott. Végig a faluban, akitói csak tudott. Hoz egyszer egy zsák krumplit, hogy itt hagyja, majd jön érte. — Miféle krumpli ez? — Ügy böngésztem. — Vidd el zsákostól. De már nyitja is utána az ajtót a rendőr. Hát mégis becsapott, engem fc? Ács is szeretett volna lenni, kovács is, sofőr is. Azt mondja nemrég: megbántam én, nem is csináltam volna, ha rá nem visznek. Elmegyek dolgozni, annyit segítsen rajtam, tegye be nekem a takarékba, amit keresek, ötszázat magamnál tartok, a többit gyűjtsük össze. Azóta nem láttam. Ha visszagondolok rá, fáj, nagyon fáj, de arra mégcsak nem ís gondoltam, hogy kár volt idevennem. Szerettem, annyira szerettem, mint a magamét. Amíg itt volt, megérdemelte, hogy szeressem. Egy idegen mondta egyszer: nem fél? Mégiscsak cigány. Cigányt nem szoktak családba fogadni. Mit mondhattam volna neki? Mindenki olyan lesz, amilyennek nevelik. Cigány lesz, ha cigányságra tanítják. Éntőlem mást tanul. Most is azt mondom, ha kigyógyul a hebehurgyaságból, nem felejti el ő 6e, hogy szerettem. HORVÁTH DEZSŐ M it viszek magammal? Ez a város szép. Igaz — magam is tapasztaltam — amit itt végzett nagynevű emberek, tudósok, művészek nyilatkoznak lépten-nyomon: Szegednek hasonlíthatatlan atmoszférája, hangulata van. Hogy miből, mitől, a város képeitől, vagy a benne lakó emberektől, mindkettőtől — nem tudnám pontosan meghatározni. De képeket és hangulatokat viszek magammal. Így mondta, gondolkodás után, őszintének ható lelkesültséggel a friss diplomás — öt év letelte után, távozóban Szegedről, A város valóságos életéről, hétköznapjairól, utcákon is felfedezhető, kézzelfogható eredményeiről, és az ugyancsak kiáltó gondokról, bajokról nem volt szava, hiába kérdeztem. Mi köze van mindezekhez az egyetemnek? Mi köze van a városnak az épületeiben székelő szellemi központokhoz? Nem tudta. Oktatói sohasem számoltak be aktuális munkájukról, ami valamiképpen ennek a városnak a közvetlen vagy közvetett jobbítását szolgálta volna. Nem biztos persze, hogy azért, mert sohasem volt ilyen munkájuk. A hajdanvolt vagy nemrég volt diákok nosztalgikus szavait a titokzatos „szegedi atmoszféráról" nagyon szívesen hallgatjuk, örülünk, akár személyes jótulajdonságaink dicséretének. És a legritkább esetben jut eszünkbe: miért nem őriznek életszerűbb élményeket? Miért nem mondják például: ...amikor segítettünk a járdát építeni Újszegeden; ...akkoriban lakberendezési tanácsokat adtunk a Tarjánban lakóknak; ...aztán elfogadták a javaslatunkat, hogy a házaspárhallgatók és a fiatal tanársegédek is helyet kaphatnak a garzonházban; ...és aztán a rajzszakosok megcsinálták az amatőrszínpadnak a díszletet... Nem mondják, és ez: következmény. Annak a következménye, hogy a város és azok között, akiktől a fiatalok nemcsak ismeretet és tudományt, hanem magatartást is tanulhatnak — nincs igazán jó, szervezett és gyümölcsöző kapcsolat. Ami van esetleges, kampányban teremtett, a lehetségesnél kevesebb eredményt hoz. Egyetemi város. Nincs ünnepi beszéd, városismertető prospektus, társasági csevegés, amelyből hiányoznának ezek a szépen csengő szavak. Sem Pécsett, sem Debrecenben, sem máshol nem használják olyan gyakran a bemutatkozáshoz-rjellemzéshez, mint itt, nálunk. És sehol sincs olyan, már-már tapintható nyugtalanság, hiányérzet, az alig pótolható mulasztások okozta kényelmetlenségérzet mögöttük — mint mikor mi mondjuk őket. Hogy a felelős gondolkodás és a gyakorlati kényszer sürgette próbálkozások, amelyek az itt összpontosult szellemi erők várost szolgáló „használatát" tűzték célul, miért nem hoztak átütő, fogható eredményeket — nehéz kérdés. Pontosabban: a válasz nehéz. Ami kétségtelen: „mindkét fél" elégedetlen, nemcsak a másikkal, önmagával is. A városi tanácsban, valamint az egyetemeken, főiskolákon és kutatóhelyeken nagyon jól ismerik azokat a fontos mondatokat, amelyek különféle törvényekben, határozatokban, helyi állásfoglalásokban a témáról szólnak. Kettőt érdemes most citálni közülük, ezek az MSZMP KB XI. kongresszusán elhangzott beszámolóból valók: „A szellemi munkaerőt, a magas fokú szaktudást és felkészültséget a szocialista haladás, a nemzet felemelkedése érdekében minden területen hozzáértőén és szervezettebben kell gyümölcsöztetni. Az a célunk, hogy tovább erősödjék értelmiségünk szocialista elkötelezettsége, közéleti érdeklődése és aktivitása." Hogyan is magyarázkodjunk ezek után a „magas fokú szaktudással és felkészültséggel" rendelkező városlakónak, aki nem titkolt keserűséggel és önérzetében megbántódva mondja: „A Szegedi Akadémiai Bizottságon keresztül ajánlgatjuk magunkat — nem kérnek belőlünk." Másikuk várta, hogy megkérdezik a talajminták ügyében, amikor építeni kezdték a Sportcsarnokká sikeredett uszodát. Megint más — érzékelve a nekibuzdult bontó-rontó-építőkedvet — teljes és szakszerű tervet csinált a fásításhoz. Kilincselhetett vele. („Külső" ajánlkozásokra — ki tudja miért — jobban szoktunk figyelni; a Magyar Építőművészek Szövetségének a nyitott, jövőt figyelő szem előtt gyakorlati hasznot is feltáró — ajánlata még az elutasítást sem tudta kiverekedni.) Használatra, vagy legalább felfedezésre-elismerésre vár számos ötlet, szakmailag megalapozott terv, javaslat. Alkalmazásra és a gyakorlat próbájára sok, mindannyiunkért való szellemi érték. A kapcsolatok vagy hiányuk egyetlen, bár nem véletlenszerű nézőpontból — így látszanak. Egy másik szempont kevésbé közösségi természetű. Ámbátor ki merné kijelenteni, hogy számunkra nincs nagy jelentősége: hogyan érzik magukat ebben a városban, akik értenek valamihez. Szigetnek érzékelik munkájuk színhelyeit a várostengerben* vagy észrevehetik végre a jól megépített, biztonságos és egy célhoz vezető „közlekedőket", amelyeken folytonosan kétirányú forgalom bonyolódhat; elszigeteltnek, magányos búvárnak önmagukat, vagy érzékelhetik a közös megegyezéssel használt, távolságot átívelő, életközeit, és „szükség van rám"-tudatot érvényesítő „búvárzsinórokat". Szakemberek, tudósok egybehangzó véleménye szerint a közcélokért való szakmai megbízatások nem terhesek, ellenkezőleg, inspirálnak. Nem árt aláhúzni: a szakmai megbízatások! Ki-ki azon dolgozik szívesen és eredménnyel, amihez a legjobban ért. Minthogy ebben nagy az egyetértés, „mindössze" a közlekedőket és a búvárzsinórokat kell — jó terv szerint — előállítani és funkcionáltatni. Kétségtelenül azoknak, akik viszont az efféle munkához értenek leginkább. SULYOK ERZSÉBET VARGA IMRE: PROMETHEUSZ