Délmagyarország, 1977. április (67. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

- V. I ; LJF T; Vasárnap, 1977. április 10. 5 g A szovjet társadalomról V

alamikor a történészek minden bizonnyal megállapítják majd, hogy a XX. század legszokatlanabb találmánya a Szovjetunió volt, felfedezése évtizedekig tartott, amíg a régi világ nem ismerte el, hogy teljesen új, rendkívül életképes társadalommal van dolga. A Szovjetunió barátai között nemcsak forradalmárok, hanem olyan emberek is vannak, akiknek ném volt módjuk megismerni mindazokat a nehézségeket, amelyek egy járatlan úton haladó társadalom építését kísérik. Az idó minden bizonnyal bepótolja ezt is. A Szovjetunióban még élnek olyan idős emberek, akik emlékeznek rá, hogy milyen elérhetetlen ábrándnak tűnt a hatalmas ország teljes villamosítása. Nem felejtették el, hogy egyik-másik idős parasztasszony, miután bevezették hozzá a villanyt, estére a lámpát úgy akarta eloltani, hogy vizet locsolt rá. Szinte teljes volt az analfabétizmus, az emberek éheztek, betegségek pusztították őket, gazdasági felfordulás, munkanélküliség, nemzetiségi ellentétek, a régi osztályok erőteljes, fegyveres konfliktusokig vezető ellenállása. Az első villanyégőtől — amely akkoriban az iparilag fejlett országokban közönséges ipari termék volt — a világ első atomerőművéig, a nukleáris energia békés felhasználásáig, az első műholdig, az első űrrepülésig és más, a szovjet tudomány és technika világszínvonalát bizonyító eredményekig hosszú út vezetett. Az SZKP Központi Bizottságának határozata megállapítja, hogy az utóbbi tíz évben az ország gazdasági potenciálja megkétszereződött. Ez az a pont, amelyen a tényeket a szimpátia és antipátia elé helyező nyugati szakértők elvetették kétségeiket a szovjet tervgazdasági rendszer életképessége felől. A civilizáció igazi mércéje nem a statisztikai adat. hanem az ember. Ezt még a XIX. század közepén Ralph Waldo-Emerson amerikai filozófus és költő mondotta, aki különben igen távol állt a marxizmus eszméjétől. A régi világ a hátán hurcolja az ember által való kizsákmányolásának nehéz terhét. A profitért, a Nap alatt való helyért folytatott harcban az erősek eltapossák a gyengéket. Számos egyesült államokbeli szociológus nem tudja, miként lehetne kibogozni az ellentmondásoknak azt a csomóját, amelyben a gazdasági és politikai élet, valamint az erkölcs összefonódik. A fajgyűlölet és a sovinizmus az ENSZ okmányai szerint is csak olyan „szigeteken" marad fenn, mint Dél-Afrika, Rhodézia, Izrael, de amíg ez így van, nem lehet nyugodt az emberiség lelkiismerete. A sovinizmus veszélye globális méretekben még mindig a század legnagyobb problémájának számít. Cikksorozatában Herbert Schiller professzor helyesen világított rá, hogy a hazug propaganda az imperializmus érdekében igyekszik eltörölni a kultúrák sokrétűségét terméketlen egyneműségük érdekében, feltételezve egyesek felsőbbrendűségét, és visszautasítva mint alsóbbrendűeket azokat, akik ezt nem fogadják el. Egy társadalom erkölcsi kritériumai kétségesek, amíg tagjainak egyik fele olyan előnyökkel rendelkezik, amelyektől a másik felét megfosztják. Naivitás lenne azt hinni, hogy a forradalom által a kizsákmányolás alól felszabadult, több mint 120 egyenjogú nép és nemzetiség, a nők és férfiak egyenjogúságát elismerő, a művelődés felé utat nyitó szovjet társadalomban élő ember azonnal megváltozott Minden ötéves terv egy-egy újabb évgyűrű a társadalom életének törzsén. Ebből Is sok minden lemérhető. Az ember új tulajdonságainak kialakulása azonban sokkal bonyolultabb, kifinomultabb kérdés. A forradalom után az ember az új társadalomban olyan volt, mint bárhol máshol a világon, se jobb, se rosszabb. A százados előítéletek fogságában maradt, nem tudott mindjárt teljes mértékben élni feltárulkozó szabadságával. Mégis, idővel leküzdötte magában mindazt, amit a polgári szociológusok és pszichológusok örökké való tulajdonságnak tartanak: az individualizmust, önzést, önimádatot stb. A hatalmas anyagi-műszaki potenciál megteremtése, a nép anyagi jólétének szüntelen emelése és ezen keresztül a széles látókörű, kulturált, szellemiekben gazdag ember kialakítása a kommunista párt által meghirdetett legfőbb cél lett. Amennyiben a társadalom gazdagságát csak munkával teremtheti meg, amelyben kialakulnak és megszilárdulnak az ember ideológiai, erkölcsi, esztétikai és más szellemi értékei, maga a szabad munka minden igaz forrása. A törvények az embert megakadályozzák abban, hogy a becsületes munkával szerzett tulajdonától bárkit megfosszon, korlátozza szabadságát és jogait, megsértse önérzetét. Ugyanakkor a társadalom elhatárolja magától a társadalmi igazságosságot és egyenlőséget biztosító törvénytámadó személyeket. Vannak olyanok, akiknek nem tetszik a többség által elfogadott és helyeselt életforma? Nem kevesen voltak, de napjainkban a 257 milliós lélekszám között már csak a kivételt képviselik. Az új társadalom javára dőlt el a verseny azokkal szemben, akik az ember Individualizmusát, önzését hirdetik, s ennek azi új civilizációnak' az erkölcsi értékei egyben mind nagyobb nemzetközi elismerést is kapnak. V. BREUSZ Mezei András 1945 Valami roncs hevert messze a lábunk előtt még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel felhők közt gyönyörű ütközetben még csak a vonulás hegyek gerince arcél kéz a kézben a lánc a tegnapok véglegessége Európa útjain ma is utolsó mentség ahogyan kivonultunk mindannyian és zengtük hogy soha újra és soha többé és hittük hogy megállítottuk akkor a napot s amiért életben maradtunk időzített bombákon ülve döglovak hátán tankcsaták holt tengereiben égre ugató ágyúk mászórúdjain a leomolt ház egy szoba sarkában a halál senkiföldjére szorultak aknazárak balett-táncosai amiért országokon át jöttünk zörögve szúró csontokon bohócok és még csak a horizont még csak az elérhetetlen lebegett közel Bosszuld meg halottaidat mondta a szónok és előre mutatott mert egy új korszak következett mondotta emelj falakat dolgozz és énekelj dalokat írt le a kottafejekből varázsolt [madarak vezették alig éledő hangom tudta hol vagyok sebezhető a tömegsírok hangtölcséreiből [szólt legalábbis mert ki tudja volt-e hangjuk üzentek-e még valamit vagy csak eloldották az élőket némán és reménytelenül akkoriban kövér kis krisztusok fontoskodtak Európa piacain és mi falakat emeltünk dolgoztunk énekeltük amit a kotta előírt nehogy mégegyszer meg hogy gyerekeinknek láttúk az aranykor kapuját ahogy a szónok mutatta hunyorítva és így is és úgy is igaz volt. F

ekszem egy árok szélén, a vizes, sáros fűben. Zubbonyom könyöke régen átázott, bakancsomról egy-egy óvatos mozdulattal próbálom letúrni a ráragadt nagyobb sárdarabokat. Hideg eső szitál, a párát szinte kezemmel felfoghatom. A fák csupasz ágairól méla vízcseppek hullanak olykor alá. Csend van. A tártáska széle fájdalmasan vágja az oldalamat, a gázálarctáskát lehúzza a kenyér és a konzervek súlya. Jól tudom, hogy szabálytalan élelmiszert tartani a gázálarctáskában, de enni minden szabálynál fontosabb: az általa nyert erő napokat adhat az élethez. A hátizsákjaink egyébként is a teherautón maradtak, az pedig hol járhat már, megvan-e még ... nem baj, csak mi vagyunk fontosak, csak az a fontos, hogy itt fekszem egy árok szélén és örülök a rohamsisakomnak. Sohasem szerettem túlságosan az esőt, ez a kemény, merev fém a lejemen most felfog, oltalmaz: megvéd. Jó érzés a kenyérmorzsákra gondolni. Milyen megnyugtatóan sok lehet belőlük, vastag rétegben állhatnak a gázálarctáska fenekén, szinte felujjongok: lehet, hogy fél napnál is többre elegendő élelmet jelentenek — ha úgy alakulna. Űjra a rohamsisak: laza a szíja. Ahhoz, hogy megszoríthassam, másik kezembe kell fognom a géppisztolyt, lehetőleg továbbra is a célra tartva, A katona mindezt lassan, moccanásról moccanásra. összeszorul a gyomrom az elő mozdulatnál: túlságosan hevesre sikerült. Egy lyukkal kell szorosabbra vennem a szíjat, nehogy a rohamnál véletlenül előrebukjon a sisak, elfedve a kilátást: ez js létfontosságú lehet. Létfontosságú? Megszoktam már, hogy mindig a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok a legfontosabbak. Még három moccanás, csekély erőfeszítés: szoros a szíj, szorítja az államat. Fellélegeznék, de a megszokott, állandó moraj most felerősödik. Ügy pillantok a fegyver fekete mutatóujjára — rajta a célgömbbel —. mint gyerekkoromban apámra, ha néhány erélyes szóval megmentett a megverni akaró, két-három évvel idősebb fiúknál. Ujjammal teljesen feleslegesen szétdörzsölöm a csövön a párát, a dübörgés erősödik, akár a megszokott érzés: édeskés íz a számban, a belsőmben valami ütemesen, irtózatos zajjal dübög, tenyerem izzadni kezd, pedig borzongok a hűvösben. A biztosítóbillentyű kattanása szinte visszhangzik a fülemben, ez az a pillanat, amikor az ember ordítani szeretne és rohanni, rohanni, mindegy hová és minek, miközben őrjítő látomások villámfilmszalagjai peregnek szédítő gyorsasággal az agyban, félkarú ember ereszkedik alá az ólom színű égből, kezében baltával és kenyérrel, egy ormányos fejű szörny hosszú csápjai hadonásznak vadul á vérsaras mezőkön, ahol tátottsikoltozó szájjal rohanó, hoszszú hajú, meztelen lányok hónuk alá kapják a szétszórt aprócska tanyákat, egy villanás, és még egy... Hogy megnyugodjak, körül kell tekintenem az előttem elterülő tájon Szelíd lankák, szántóföldek, borongós októberi késő délután. A látóhatár szélén villódzó fények egy bágyadt esős délutáni tűzijáték képzetét kelthetik, amelyről rossz kedvűen indulnak haza a fűtött szobába a nézők. Embert nem látni, csak kezenyomát: a gránáttölcsérek, a félig vagy egészen kidőlt fák ágainak kusza összevisszasága — kitűnő fedezékek. Eszembe jut az a házaspár és az az öregasszony, valamikor nagyon régről, mikor a múlt hónapban elfoglaltuk ezt a várost. Csak nagyon keveset értettem a beszédjükből, most azonban, hogy embert sehol sem látok, azonnal rájuk gondoltam. Furcsa. Az öregasszony — valamelytkőjük édesanyja lehetett — imádkozott, hálálkodott, sírt, amikor azt a konzervet adtam neki. A férfi nem szólt semmit, csak annyit — ha jól értettem —, hogy sok mindent hallott ő már, sosem lehet tudni, az érkező idegen katona hódító vagy felszabadító-e. A felesége fáradtan rám mosolygott, de a szemei valahogy nem tetszettek nekem. Asszonyszemek ... Olgának zöld szeme volt és oldalt, a nyakán, háromszög alakú barna anyajegy. Sohasem értettem, hegyan történhet meg az emberrel, hogy egy kis darabka a bőrén más színű legyen, ráadásul ennyire szabályosan. Olga mindig elhúzódott, ha meg akartam csókolni azt a kis barna foltot anyakán, mintha szégyellné. KI tudja, miért? S ki tudja, miért nem ivott alkoholt társaságban, s miért volt néha szomorú lusta vasárnap délutánokon? S ki tudja, vajon még... Nem, ez az, amire nem szabad tovább gondolnom. Ez a gondolat a mélységbe visz. Ott, azon a kis magaslaton, az a vaskos, ledőlt fa lesz az a pont, ahová el kell majd érnem, arra kell tovább mennem, hiszen folytatjuk az előrenyomulást, mihelyt a tüzérségi előkészítés kicsit alábbhagy. Az a magaslat jó húsz méterre lehet. Vajon Olga evett-e már kenyérmorzsát? Hát az a férfi? Az öregaszszony biztosan. Igen, lenézek a kezemre: most tízig fogok számolni, aztán elrugaszkodom és indulok. Oda, előrébb. Oda fogok érni, ahhoz a fához, mögé, ott lesz az új harcálláspont. DOMONKOS LASZLÖ