Délmagyarország, 1977. március (67. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-06 / 55. szám

27 1 Vasárnap, 1977. március 6. Harminc esztendő Beszélgetés dr. Vörös László főszerkesztővel a Tiszatál jubileumán B IRODAIMÉ MÖVtUITl SS TÁRÍADAIMI fOttÖIRAt Í">S . > v< X x t; :-!< SWO.WSV Í.ÁSZI.A Aijxm&n SSAGY mtam NAGY J/OACST LASZLO AMiY 2ÖÍ.TAS ' FfM LASZLO llájew& Ura ásh&x* txy !*•»» w»fc * i .í 4 wiffcrAs káteíií&tt* Aiftíí.v? ÍV '.ixhiíí • VASÁRNAPI MAGAZINUNKAT EGY SZEGEDI IRODALMI ÉVFORDULÓ TISZTELETÉBEN SZERKESZTETTÜK: HARMINC­ÉVES A TISZATAJ. A GAZDAG MÜLTÜ FOLYÓIRAT HARMINC ÉVFOLYAMÁBÓL VÁLOGATTUK IRODALMI MELLÉKLETÜNK OLVASMÁNYAIT, SZÉPPRÓZAI RÉSZLETEKET, VERSEKET, GRA. FIKAKAT. AZ ITT KÖZÖLT |RA SOK EGY RÉSZE SZEREPEL A MÁRCIUS 7-1, HÉTFŐ ESTI TISZATAJ IRODALMI EMLÉKMŰ­SORBAN IS, MELYET A TISZA SZÁLLÓBAN RENDEZNEK MEG, ESTE 7 ÓRAKOR (Képünkön: a Tiszatáj első számának címlapja.) ács megyéből jött, mélykúti születésű. Szegedet akkor látta először, mikor a kis­kunhalasi gimnáziumból fölváte­lizni utazott a tudományegyetem­re. Diploma után a II. számú magyar irodalomtörténeti tan­székre került gyakornoknak, ta­nársegéd, majd 1963-tól adjunk­tus. Dr. Vörös Lászlónak, a József Attila Tudományegyetemen fő kutatási területe századunk ha­zai költészete, a lírai realizmus elmélete, irodalomtörténete. Vele beszélgetett lapunk művelődéspo­litikai rovatának vezetője, Niko­lényi István, abból az alkalom­ból, hogy jubilál a Tiszatáj. Meg­győződésünk, hogy a három év­tized, ez a tekintélyt parancsoló­an szép évjáratot köszöntő szü­letésnap, nemcsak a helyi, de az országos irodalmi élet jelentős eseménye is. — Áprilisban lesz két eszten­deje, hogy a Tiszatáj főszerkesz­tője. Mikor került kapcsolatba a folyóirattal? — Először, mint olvasó, 1957­től. akkor vettek föl az egye­temre. 1962 tavaszán jelent meg az első recenzióm — azóta vala­mennyi évfolyamban publikál­hattam —, öt évvel később a pró­zai rovat vezetésével bíztak meg, s két rövidebb megszakítással, V allomással kezdem, röstell­kedéssel. Ifjan magam is azok közé tartoztam, akik Juhász Gyulát csak másodvonalú költőként tanulták meg tisztelni. Igaz: olyan első vonal mögött, mint Ady, Babits! Bár hát az ő neve elé a kor­társai legalább még tíz nevet odatettek. Halknak marasztalták el, szür­kének. Költőnek ismertetett el, kétségtelenül, hiteles költőnek. De hát — s ez, volt, ami mind hát­rább s hátrább nyomta — mégis vidéki költő volt; provinciális; annak is a legkullogójából: Ti­sza-parti, szegedi, azon boldog­talankodó, hogy magyar; búsma­gyar, a lelkibetegségig! Éppen a túltarka színeknek, csattogó villámlásoknak abban a húsz-harminc esztendejében, -mi­kor már-már az egyházatyák is a moderntől fölfelé ették a mű­vészetet, amikor a börtönöket is avantgardestílusban tervezték. S egyszerre csak emelkedni kezdett a tápéi lesajnált. Nem hangosan, nem a kritika valami­féle csatája közben, hanem — költői lényéhez illően — olyan halkan, hogy a penitenciatevő újabb bűntudatot kap. Juhász Gyulát nem a műértők igazság-' tevése, hanem a versértők kö­zösségi, valamiféle helyes nem­zeti tudata emelte az Ady-nem­zedék négy-öt legkülönbje közé. Bizonyos, hogy a szonáta érvé­nyesülésének törvénye a rézkür­tök megcsitulása. De hát ez a szonáta kezdettől fogva szépen kihallott abból a nemcsak kürttel és cintányérral gazdag zeneműből, ami a század­elő magyar lírai együttese. Miért csak most nyiltak meg a füleh arra, hogy évtizedek óta a mi irodalmunkban is benne zeng az a fájó-finom dallam, amely Gérard de Nerval szerint néha annak, aki érti, többet ér, akár egész Mozart, Rossini, Weber? Gérard de Nerval és Juhász Gyu­la: alig van két rokonabb alkatú, sorsú, hangú és jövőjű költő. Mel­lőzöttség, nyomor, elboruló tudat, öngyilkosság: ezek Nerval állo­másai. Aztán egyszerre bámula­tos beérkezés. Alig vágják le Párizs nyomornegyedében egy ut­cai lámpáról, a csaknem mezte­lenre nincsteleneden költő tes­tét- zsenije máris emelkedni kez­dett, egyenesen Baudelaire és Rimbaud közé. Különösen egysze­rűségéről derült ki, hogy azok a légies ábrándok, sejtelmes hie­delmek a korszak igazi valóságát Tapogatták. Hogy költőjük — a harsány romantikusok közt oly csöndes — messze megelőzte a Illyés Gyula Mit rejt Juhász Gyula szimbolistákat; meg valójában még a század intuícióra épült fi­lozófiáját is; Bergson előtt meg­jelenítette a déjá vu-t. Mi fog kiderülni Juhász Gyu­láról? Mit rejt az ő egyszerűsé­ge? A szinte csak hanghordozás­sal kifejezett, naivnak bélyegzett bánata? Abban a szonettsorozat­ban, melyet — ott Szeged és Tápé közt — a francia forrada­lom nagy dátumáról írt? Mi lappang abban a költészet­ben, helyesebben: mi sugárzik ki belőle, talán épp a jövő igazsá­gainak sejdítéseivel? Az, mintha a vers célja nem is a költészet volna. Nem az ékes csilingelés, a rejtett hasonulások kivillámoltatása, az eszmék légi­es piruettjei. Hanem valami tá­volibb. Magának a költőnek a megjelenítése? De hisz ő épp ezektől a piruet­tektől „költő"! Hát pusztán egy halandó, egv igazibb ember — közelünkbe hozása? De milyen emberé? Mert ki is a mi emberünk? A mi korszakunké? Zavarba ejtő, mert nem egy rá a példa, hogy előfutárainkat apáink, nagyapáink sorában kell kutatnunk. Van mivel könnyíteni a peni­tenciát. A Hárfa megjelenésekor én írtam tanulmányt a Nyugat­ban — a lap fennállása óta tán az első terjedelmeset — Juhász Gyula költészetéről. Meg kell mondanom, nem a magam jó­szántából, Babits Mihálynak szándékában volt, hogy a Baum­garten-díjazottaknak első cso­portjába besorozza Juhász Gyu­lát, neki szinte kamaszkori ba­rátját, fiatal — Holnapos — köl­tőtársát. De ezt elő kellett készí­teni. Mintegy megindokolni, hogy Juhász Gyula — nem csak bará­ti alapon jut egyévi gondtalanabb élethez. Ennek következtében ismer­hettem meg személyesen Juhász Gyulát, azt hiszem, magán a díj­kiosztást követő kis ünnepen. Félrehúzódva ült egy sarki pam­lagon, fekete szem, fekete sza­káll, fekete zsakett, mind csillo­gó, mind ápolatlanul. Maga Ba­bits vezetett oda, s ültetett a ma­gányos mellé; miután bemutatott, elsősorban mint a Nyugat-beli ta­nulmány szerzőjét. Juhász Gyula /akkor már rég a katatonság börtönében szenve­dett: képtelen volt szót kibocsá­tani. De a kézfogásomat nem en­gedte el. de azzal a bemutatkozá­si parolával maga mellé vont, s kezemet a kezében tartotta, sötét tekintetével a tekintetemet keres­te. így ültünk igen sokáig — egy szomszédos terem cigánymuzsi­kájának foszlányaiban —, kortár­sak, feloldhatatlanul. Veress Miklós Mindig ebben a virradatban mindig ilyenkor indulok Néznek utánam a falakban őrzővé kövült asszonyok Szemükben szerelem s harag vai mindenség-homlokuk ragyog Mindig ennek a virradatnak hitében hiszek egyedül Szívem a föld Tündér hatalmak bűvölik ám meg nem kövül Lüktetnek benne forradalmak forrón s kérlelhetetlenül. 1975-ig rovatvezetői teendőket láttam el, miközben Andrássy Lajos, majd dr. Havasi Zoltán, később dr. Ilia Mihály voltak a főszerkesztők. — A 30 éves folyóirat múltjá­val, legalábbis az 1947—56-ig terjedő időszakkal, személyes kontaktusa nem lehetett. Mint irodalomtörténősz, miben látja ennek a periódusnak jelentősé­gét? — Az előzményeket kutatva, ér­dekes adatokat találtam egy bib­liográfiai kiadványban: „A két világháború között 26 olyan fo­lyóirat és hetilap indult Szege­den, amely irodaimi, irodalom­történeti jellegű írásokat is kö­zölt. Legtöbbjük nem volt hosszú életű. 13 az első számok után megszűnt, 6 érte meg az ötödik évfolyamot, a tízet már csak 1, s csupán a Széphalom jelent meg 1927-től 41-ig Szegeden." A de­rékba tört próbálkozások még be­szédesebbé teszik azt a tényt, hogy Szeged felszabadulás utáni irodalmi folyóirata, az 1947 már­ciusában indult Tiszatáj most 30. évfordulóját ünnepelheti, elsőként hasonló jellegű magyar laptársai közül. Azok a kedvező országos és helyi lehetőségek, amelyeket a felszabadulás hozott, szerencsésen találkoztak a kitartó folyóirat­• teremtő szándékkal, melyet az itteni gazdag irodalmi hagyomány táplált. A Tiszatáj is átélte a lap­alapítás kezdeti szervezeti nehéz­ségeit, az 50-es évek elején a se­matikus irodalomnak provincia­lizmussal tetézett időszakát, de 1957-ben i6mét a legelsők között volt irodalmi életünk újjászerve­ződésénél. hogy azóta is egyik résztvevője, alakítója legyen a mai magyar irodalom összfolya­matának. — A cezúrát tehát, mint fen­tebb szóba került, a folyóirat el­ső évtizedének végén, a történel­mi események húzták meg. Az ellenforradalom után, 1957-ben, a hazai folyóiratok közül elsőként állt talpra a Tiszatáj. Dr. Vörös László 1973 elején az MSZMP KB és az Akadémia irodalomtör­téneti intézetének fölkérésére ta­nulmányban vizsgálta meg a vi­déki irodalmi folyóiratok másfél évtizedét, 1957—72 között. MUyen fontosabb tapasztalatokat gyűjtött a Tiszatáj évfolyamairól? , — Az újrainduló vidéki folyó­iratok munkáját kezdettől jelle­mezte, hogy tevékenységük a he­lyi és az országos olyan egységét teremtse meg, amelynek kereté­ben a helyi alapról országos ér­vénnyel és színvonalon tudnak szólni. Elsőként a Tiszatáj indult újra, 1957 szeptemberében, vál­tozatlan névvel és havonkénti megjelenéssel, de újság formá­tumban : már pusztán a megje­lenés ténye nagyon fontos ese­mény volt az akkori körülmények között, sokat jelentett az ideoló­giai, kulturális élet újrarendezése, konszolidálása szempontjából. El­méleti jellegű írásai játszottak akkor főszerepet, 1957—60 között a mozgékonyság, az országos iro­dalmi, kulturális élet fő esemé­nyeit, feladatait nyomon követő, széles horizontra kitekintő, ele­venen reagáló polemikus harcos­ság jellemezte á Tiszatáj munká­ját. A szintetizáló szándékú el­méleti írások erősségének fényé­ben ugyanakkor szembetűnőek voltak a lap más területének gyengeségei. Tetten érhető ekkor a provincializmus színvonalban és a helyi szerzők aránytalanul eltúlzott szerepeltetésében is: a publikáló költők fele, a novellis­ták háromnegyed ry.ze szegedi. A lapban megjelenő írók 55 szá­zaléka szépirodalmi folyóirataink közül kizárólag itt publikált. Vi­szont a színvonal-emelkedés ígé­retét jelenthette, hogv a szerző­gárda viszonylag fia'al volt, csak­nem a fele 30-on inneni. 1961— 64 között lassú fejlődési folya­mat tapasztalható a szépirodalmi anyagban; nagyjából ez idő táit országosan is erőteljes felívelése kezdődik irodalmunknak. Az igé­nyesebb szerkesztés következté­ben a helvi szerzők egészségtelen túlszerepeltetése visszaszorult, miközben a gárda változatlanul fiatal maradt. A nagy lélegzetű elméleti írásokat ebben az idő­szakban is az élénkség, az aktua­litás, vitakészség és az egyenle­tesen magas színvonal ie'leme/.­te, ezekhez zárkózott föl a kri­tikai rovat, mely mindinkább tá­mogatta a szocialista eszmeiségű, közéleti problematikájú műveket. Nagy általánosságban a Tiszatáj ekkor mutatta fel legplasztiku­sabban azt az ellentmondást, ami többé-kevésbé egészen a hetve­nes évek elejéig jellemezte: ami benne olvasmányos és ezért köz­érdeklődésre számot tartó, jóval gyengébb és érdektelenebb annái, ami tárgyánál és jellegénél fogva szűkebb szakmai körökhöz szól. 1965-től visszatért a folyóirat­formátumra a Tiszatáj, melynek főleg a Hazai tükör és a Fórum rovata tett komoly erőfeszítése­ket széles társadalmi horizont megteremtésére. 1965—69 között jelentek meg a falvak elnéptele­nedéséről. a szegedi munkások helyzetéről, az alföldi városok fejlődéséről és általában a váro­siasodásról, a tanyavilág jelené­ről és jövőjéről, az egyetemisták és munkások műveltségi szintjé­ről, az oktatás és közművelődés kérdéseiről szóló cikkek, melyek a tájegység problémáit orszáeos összefüggésekbe állították. A szépirodalomnak közel a felét szegediek adták, ugyanakkor kez­dett kialakulni egy viszonylag stabil és jó színvonalat képviselő szerzőtábor, a 60-as évek közepén induló tehetséges fiatalok és a szomszédos országok magyar lí­rikusainak köréből. A szerkesztő­ség 1970 elején történt átalakítá­sa után a minőségi törekvés lát­szik meghatározónak. Hasonló tendenciákat egyébként más vi­déki folyóiratoknál is megfigyel­hettünk. A minőségre való törek­vés csökkentette a szociográfiai művek, esszék, riportok, tanulmá­nyok mennyiségét; viszont bősé­ges kárpótlást nyújtott a tartalmi és formai színvon?! emelkedése. Főleg a rendszeresen * meg jelenő tematikus összeállítások figye­lemre méltóak, mint az oktatás­ügyi, néprajzi, nyelvtudományi, régészeti cikkgyűjtemény. — Ha vázlatosan is, a teljes összkép megrajzolására való kí­sérlet reménye nélkül, nagyjából eljutottunk napjainkhoz. — A mai Tiszatáj régi hagyo­mányait folytatja, amikor kite­kintésében főképp Közép-, Kelet­Európa felé fordul. Arra figyel­ve és figyelmeztetve, ami az e°v­más mellett élő népeket múlt­jukban és jelenükben összeköti. Már a legelső, az 1947 márciusi lapszámnak volt egy ilyen rova­ta, hogy Délkelet-Európái Néző. Ezt újította fel hosszabb szünet után, néhány éve, a Kelet-európai néző. Csupán megemlíteném azt a cikksorozatot, amely áttekintet­te a magyar irodalom fogadtatá­sát — az utóbbi évtizedekben — ezeknél a népeknél, ideértve még a térben oly távol élőket is, mint az észtek. Ugyanakkor a magunk lehetőségei között szeretnénk köz. vetíteni ezen népek szellemi ér­tékeit is a magyar olvasókhoz, erre szolgál a Most-Punte-Hid rovatunk. Hagyományaink arra köteleznek, esztétikai elveink azt diktálják, hogy szépirodalmi ro­vatainkban a realista, életközeli, lényeges társadalmi-morális-pszi­chológiai mondandót magas mű­vészi szinten megjelenítő műve­ket állítsuk középpontba. Kritikai rovatunk munkájában ís ennek a szocialista valóságirodalomnak erősítését szeretnénk szolgálni. Nagy öröm számunkra, hogy a hazai és a határokon túli magyar irodalom számos neves írója, köl­tője, kritikusa és sokat ígérő fia­tal tehetsége tartozik szerzői törzsgárdánkba, természetesen a legjobb szegedi alkotókkal együtt Fontos feladatunk, hogy az itteni hagyományból és a jelen életéből mindazt felkaroljuk, ami valóban érték. Elég utalnom arra, hogy Tömörkénu. Móra, Juhász Gvula, Balázs Béla, József Attila, Rad­nóti Miklós örökségének ébren­tartása vissza-vissszatérö témánk, de hivatkozhatnék néhány máa jellegű, nagyobb tematikus össze­állításunkra, a tudomány szege­di műhelyeiről szólóra, vagy a nemsokára elkészülő vásárhelyi számunkra. — Azonos hullámhosszon ma­radni a hazMi és külföldi iroda­lommal nem csekély energiát, irodalomszervezői munkát igé­nyel. — Lelkes, hozzáértő partnerek- , kel dolgozom. A belső munkatár­sak közül Annus József főszer­kesztő-helyettes több mint hét esztendeje tevékenykedik a Tisza­tájnál, Olasz Sándor a vers- és a kritikai rovat anyagait gondozza. A külső rovatvezetőink pedig olyan ismert szakemberek, írók, mint dr. Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Tóth Béla, akiket aligha kell itt bemutatnom.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom