Délmagyarország, 1977. március (67. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-20 / 67. szám

Vasárnap, 1977. március 20. Kassák Szegeden Bános jános: Üzenetek Utassy lózsef: Márciusra Jaj anymám ki ajkára adtad a szót mint duzzadt emlőd fiadnak nem tudtad: a farkasok dühe széttépi az emberek nyelvén dadogót Lám most kisírhatnád magad a síráshoz is egyedül vagy Lám most elmehetnél magad a? út is menne lábad alatt 3. Láttam én a tengert: átkarolhatatlan Félelmek karolnak még hatalmasabban Szerettelek s olyan reménytelenül mint lepke a fényt kj vako. az ablaknak repül 5. Csupa hiány az ember kitöltik a nagy hallgatások Pillantása szárad a kerten s a földben dermedt hóvirágok. f.omhul a hó. Márciusra uborékokat fú a föld: :upolát a tücsöklukra, cupolát a tücsöklukra. gyújtózsinór minden gyökér: •iigy robban, reped a göröngy, s fakad a fű, szakad a fény, fakad a fű, szakad a fényi GalambosI László: Kaput nyitó A magány mélyén hull a hó. Forogj erő, kaput nyitó! Míg botorkál a gondolat, tapintja csak a szavakat. Kettőzd meg lépted, értelem, hajolj föllbénk fényesen. Az útvesztőkben járj elöl, a lenti táj nem tündököl. Csak föl! Csak föl! Amíg lehet. Munkáljunk, mint a fenyvesek. Lüktet, növeszt a szorgos ég. Gazdagodik a messzeség. Hogy van? Vagyogatok... A

z előszót mindig utoljára hagyom a könyvből. így olvasgattam kellemes derűvel, sokszor hangos kuncogással egy különös könyvecskét, Hernádi Miklós Közhelyszótár-át is. Nem tudok róla, hogy valaha valahol nyomtattak volna már Ilyet, de én ennek igen megörültem. Ahogy böngészgettem a szócikkeket, az ismerős és félve kerülgetettnyelvi paneleket, először a káröröm meg a csúfolkodás kerített hatalmába (no lám, milyen olcsón, slamposan beszéltek és gondolkoztok ti, emberek!), hanem később kicsit mégis elszomorodtam. Nevezetesen azért, mert megjártam közben azt a nehéz stációt is: ha holnaptól mind kitörölnénk a nyelvből meg a gondolkodásból, amit a szerző rosszall — tán beszélgetni sem igen tudnánk egymással. Hogy van? — kiált át egy ismerősöm az utca másik oldaláról. És én att, akkor, abban a szituációban Tiit felelhetek? Meg sem állunk, nár megyünk, s a kérdés sem rolt igazán kíváncsi. Vagyok... hagyogatok... — mondom a lözhelyre a közhelyet. S mintha lem is találkoztunk volna. Ha agyanezt vezető ember kérdezi, negvan rá a saját gyártmányú cözhelyem: Ahogy hagytok ... Szóval, így kezdődött az én kalandom ezzel a könyvvel. Aztán jött az Előszó. Annak is főként egy mondata nyugtatott meg: „Nem a közhelyek nyelve ellen berzenkedem (ez a nyelvművelők dolga), hanem az észjárásuk ellen" — Írja Hernádi Miklós. Percig sem hiszem, hogy ebben pontosan magamfajta szövetségesre spekulál, de innentől kezdve aztán nagyon-nagyon vele tartok. A szerelemről, a hasról, az anyósról, a dohányzásról, meg az Időjárásról unásig hallott „bölcsességek" nagyon nem zavarnak, mert négyszemközt, kocsmaasztalnál. legfeljebb valami társas összejövetelen hervadoznak — annál jobban bosszantanak a politikában, a közéletben burjánzó, s már-már kiirthatatlan, örökös „fordulatok". Hogy a problémákat meg kell oldani..., hogy a számokat még finomítani és pontosítani kell..., hogy az egyszerű munkások, meg a hatékony megoldások, a munkában megfáradt öregek és a mosolygó, csillogó szemű szövőnők ... Megköszönöm X. elvtárs értékes, gondolatébresztő előadását... Csak azt oszthatjuk el, amit megtermelünk ... Az állam nem fejőstehén ... A mi vitáink termékenyek és sokrétűek, értekezleteink hasznosak, családi életünk (ha nem verjük az asszonyt és nem isszuk el rendre a fizetésünket) példás, terveink feszítettek, ám reálisak, jól dolgozunk, de mindig akad javítanivaló... — tudja ezt, fújja ezt mindenki tovább, ha nagyobb lélegzetet vesz hozzá. A közhelyek veszedelme — igaza van Hernádi Miklósnak — nem a nyelv, a beszéd elszürkülésében és unalmában leledzik elsősorban, hanem a gondolati restségben. Abban, hogy hasonló helyzetekben mindig kéznél vannak, hogy ezeket bárki és bárhol elmondhatja. El is mondja, és nem okosít ki. Nem kell vergődni, hogy miként minősítsünk egy veszteségesen gazdálkodó termelőszövetkezetet a közgyűlésen, lobban kell dolgozni, tervezni, .akarékosan kell gazdálkodni, fel kell tárni a tartalékokat, apellálni kell a kollektív bölcsességre, ki kell aknázni az objektív és szubjektív lehetőségeket, meg mindent. Pateritrecept — még egy sikeresen gazdálkodó közösség előtt sem lehet vele felsülni, hiszen ha magunkba nézünk, Itt is igaz, ott is igaz. Es variálhatnánk ám ezt termelési tanácskozásra, brigádgyűlésre, családi ünnepen elhangzó köszöntőre, vagy ünnepi beszédre. Pedig mindig és mindenütt más emberekkel találkozunk, más sajátosságokat tapasztalunk, más élethelyzetbe pottyanunk. Miért kísérleteznénk az újrafogalmazással? Hernádi Miklós így érteti meg a közhelygondolkodás szörnyű szegényességét: „...Közhely minden megállapítás vagy megnyilvánulás, amelyet helyettem bárki más is közreadhatna.., nagyon nagy számúak azok a megállapítások a mindennapi érintkezésben, amelyek ... teljességgel közkeletűek, nélkülözik az egyéni lelemény pecsétjét, nem tartalmaznak jóformán semmi információt a konkrét helyzetre vonatkozóan..." Annyival szeretném kiegészíteni Hernádi Miklóst, hogy mindez természetesen már nemcsak a nyelvben, meg a gondolkodásban dolgozik, hanem igen gyakran cselekvéseinkben is. Igen, vannak közhelygesztusok, vagy közhelyreflexek is. Mondjam azt a példát, hogy amikor munkaversenyt szervezünk, még majdnem mindenütt túlteljesítésre vállalkozunk? Pedig lehetséges, hogy abból, ami a mi szalagunkon készül, egyszerűen vétek többet gyártani, mert csak raktárainkat tömjük meg vele. Ha valami panaszunk van, aláírásokat gyűjtünk és több Jielyre elküldjük. Kezdjen el valaki valamilyen ügyben tiltakozó táviratot küldeni, három nap múlva leroskadnak a postások. Nincs olyan előadás, amit meg ne tapsolnánk, pedig lehet, hogy ásítozva rajzolgattunk egész idő alatt, és semmit meg nem jegyeztünk a másfél órában. Komoly, nagy dolgainkban is ottott motoszkálnak ezek a reflexek. Vegyük csak a brigádmozgalmat. Hány helyen nyög a közösség a beidegzettségtől, lényegtelen dolgok unásig való ismétlésétől. Mindenki százötvenig menő ajándékot kap a névnapjára, s ugyanazt a nápolyit meg narancsot beteglátogatáskor, legyen cukorbeteg, influenzás vagy gyomorfekélyes. ÍV-, Legfájóbb az, hogy néha Igen komoly, mondhatnám szent dolgokat is elárasztunk közhelyekkel — s így akarva-akaratlan, devalváljuk igazi szellemi vagy érzelmi értéküket. A könyv, amelyre hivatkozom, pöccinti ezt, de természetes és érthető tapintatból nem illusztrálja a szótárban. Én sem vállalkozom rá, hiszen valóban olyan témák ezek, amelyeken nem Illik, nem szabad humorizálni, márpedig a közhelyiliusztrációk humorba fullasztanák óket. Ezeken a példákon pedig döbbenetes erővel ismerhetnénk fel a közhelygondolkodás és a közhelyfogalmazás veszélyeit. Helyettük inkább a személyiség nyilvános és folyamatos lesajnálásának vagy vélt fölemelésének közhelytömegéből említek egészen méltatlan, vagy egészen bornírt példákat. Az egyik híres magyar birkózót életében így „tisztelték" rendre a sportriporterek: óriásbébi. (Hatalmas fizikumú, felnőtt ember volt.) Mit csináljon, mit kezdjen egy másik érdemes sportoló a kajakkirály aranybélyegével? Nekünk ugyan nincs, de tőkés országok politikai életének hány szürke eminenciása vagy sötét lova van! A Közhelyszótór kicsíráztatott pár magot bennem is, ezért nem annyira könyvismertetésnek szántam ezt az írást, mint inkább jó alkalomnak arra, hogy kimérgelödjem magam azonos ügyben. Hernádi Miklósnak föltett célja volt, hogy ezzel az olvasmánynak és szórakozásnak is egyaránt kitűnő könyvvel a közhelyes gondolatok újrafogalmazására és a közhelyes gondolatok újragondolására inspiráljon embereket. Ezt a sorrendet is ajánlja. De talán fordítva lenne jobb. Az újragondolás egyszersmind meghozná az újrafogalmazást is. Amúgy pedig ki ad rá fedezetet, hogy az újrafogalmazott nyelvi formulák nem jutnak ismét közhelyek sorsára? Ha van gondolat, eredetiség, információ, mondanivaló — nincs közhely. Ha olyan ember kérdez hogylétünkről, akit valóban érdekel fizikai, lelki és gondolati kondíciónk, nem lökjük neki oda azt a banalitást, hogy vagyok, vagyogatok, de voltam már jobban is, s lehetnék rosszabbul is. SZ. SIMON ISTVÁN Kilencven éve, 1887. március 21-én született Kassák Lajos, a magyar avantgarde vezéralakja. E

lső szegedi látogatását Juhász Gyula említi Gergely Sándor (1889—1932) szobrászművészről írott cikkében. Idézzük: „Kassák Lajosnak, a magyar expressionismus harcos és hivatott vezérének a figyelmét is fölkeltették Gergely törekvései, lejött Szegedre, és besorozta az ifjú szobrászt a Ma szemptemberi demonstratív kiállításának szobrászai közé." (Délmagyarország, 1918. szept. 22.) Juhász egy korábbi cikkéből kitűnően Gergely Sándor már 1918 márciusában készült a MA demonstratív kiállítására, így Kassák minden bizonnyal az év elején járt városunkban. Eddigi ismereteink alapján bátran föltételezhető, hogy Juhász hívta föl Kassák figyelmét szobrászbarátjára, a Makóról Szegedre került Hildebrand-növendékre. A kiállításról, Gergely „kultúrált munkájáról" Kassák az Egy ember élete című önéletírásának hetedik kötetében (A Károlyiforradalom) emlékezik meg. Kassák Lajos 1918 végén járt ismét Szegeden. A MA december 29-én, vasárnap délelőtt városunkban tartotta első vidéki matinéját. Sok minden szólt Szeged mellett. Itt élt Juhász Gyula. aki — cikkeiből kitűnően — rokonszenvezett a MA törekvéseivel. Itt alkotott Gergely Sándor, a MA egyetlen vidéken elő tagja. Kahána Mózes (1897— 1974) író, a 46-os szegedi gyalogezred önkéntes őrmestere két okból is szeretett volna Szegedre jönni: meg akarta ismerni Juhász Gyulát, és azt remélte, hogy volt ezredtársaival is találkozhat majd az általa rendezett matinén. December 28-án, az újdonsült szegedi lap, a Tűz, közölte Kassák Lajos A többi néma csönd című régebbi versét, amely „Juhász Gyulának írtam" ajánlással jelent meg. A Korzó (most: Vörös Csillag) moziban tartott matinét Juhá6z Gyula nyitotta meg: „...a Ma nem csupán egy lap, mint annyi más, ez a Ma egyúttal fiatal és bátor erők összetevője, egy egészséges és egységes világszemlélet, sőt világalkotás nóvum organuma, egy tributtál, ahonnan nem csupán szép szavakat mondanak, de ahonnan egy új művészet, egy új világ proklamációit és manifesztumait hirdeti... a Ma egészen átfogja a világot, gyökereiben ragadja meg a dolgokat, hogy akció legyen, bátor, igaz, tett, amely a közönséget nemcsak érdekelje, mulattassa vagy untassa, de fölrázza, provokálja, alakítsa!" (MA, 1919. január 26.) Juhász előadása után Kassák olvasott föl verseiből, majd Kassakné Simon Jolán adott elő Kahána Mózes és Barta Sándor költeményéiből. A szünet utáni részben Cholnoky Margit Debussy-, Fidelius- és Fichtner-dalokat énekelt, Bárányi János zongoraművész pedig Bartók, Ravel, Kodály és Fichtner szerzeményeiből játszott. A matinéról és Juhász közreműködéséről Kassák meleg szavakkal emlékezett meg a Juhász Gyula Emlékkönyvben (Bp. 1962.). Gergely Sándor Gizella téri műtermében tett látogatásról Kahána Mózes íratlan Könyvek Könyve című (Bp; 1969.) önéletírásában olvashatunk. Kassák tizenhárom évvel kétóbb, 1931-ben jött újra Szegedre. Április 18-án, szombaton érkezett, hogy másnap előadást tartson a Munkások Gyermekbarát Egyesületének matinéján. A Délmagyarország számára Magyar László (1900—1971) készített vele interjút. Kassák az írói hivatásról is szólt: „...Az én véleményem szerint az irodalom nemcsak technikai, hanem világnézeti kérdés is... Gazdasági válság, politikai káosz uralkodik mindenütt... Azt szeretném, ha ebben az általános káoszban az irók mondanák ki az első, bátor, biztató szót...". Saját magáról is beszélt: „A Délmagyarországban folyik most a legújabb regényem. (Megnőttek és elindulnak. — A. F.) Ezt én nagyon komoly írásnak tartom ... Most kötöttem szerződést az egyik kiadóvállalattal életírásom következő három kötetére. Ez a három kötet folytatása lesz az Egy ember élete címen már megjelent köteteknek ... Naponta megírok egy fejezetet, ami körülbelül ezer szó." (Délmagyarország, 1931. ápr. 19.) A lap április 21-1 száma röviden ismertette a Belvárosi moziban rendezett matiné műsorát és Kassák előadásának a témáját: „Beszélt a külföldi és a magyar munkásság életnívójáról, a különböző higiéniai berendezésekről, és arról a módról, amelylyel egészséges gyermekgeneraciót lehet nevelni a munkásmozgalom számára." A változatos műsorból a munkások szavalókórusát említjük meg, amely „megrázó erővel elevenített meg" egy Kassák-verset. Kassák Lajos a fölszabadulás után, 1946. október 22-én érkezett újból Szegedre, hogy részt vegyen a vidéki kultúrnapok helyi rendezvénysorozatán. Lengyel Balázs emlékezete 6zerint (Élet és Irodalom, 1973. okt. 20.) a kultúrnapok ötletét Kassák és Kardos László vetette föl. Talán azóta sem volt Szegeden ilyen „írójárás"! A pesti vendégek között volt Kassák, Gergelv Sándor, Komlós Aladár, Laczkó Géza, Bóka László, Berezeli A. Károly. Kardos László, Devecseri Gábor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Lengyel Balázs és Szalatnyai József festőművész. Az öt nap (okt. 23—27.) történetéből erős válogatásra kényszerülünk. Október 23-án, szerdán délelőtt a városházán volt a hivatalos megnyitó. A vendégeket üdvözlő szavakra Kassák válaszolt. Gondolatai ma is időszerűek: „Az a nemzet, amely kultúrájában elmarad, elmarad gazdaságában ... Eszményünk a decentralizáció. Azt szeretnénk, hogy kultúránk ne egy helyen virágozzék...". (Szegedi Népszava. 1946. okt. 24.) Másnap, 24-én az Újságíró Otthonban Kassák bevezetője után Polgárság és irodalom címmel Bóka László, Forradalom és költészet címmel Komlós Aladár tartott előadást A vitavezető Kassák volt. A Délmagyarország október 25-i tudósítása szerint Kassák a humánumnak a költői alkotásban betöltött szerepét hangsúlyozta. Az október 25-i, pénteki programból kiemelkedik a Tiszaparti Móra-szobor fölavatása. Tápai Antal szobrászművész alkotását 1939 július első hetében helyezték el a közművelődési palota előtt. A szobor leleplezésére azonban — bár Időpontját többször ls kitűzték — nem adtak engedélyt a város urai. Sót az a szégyen is megesett, hogy az Ismeretlen Olvasó rózsáit, nefelejcseit és búzavirágait a parkőrnek a Tiszába kellett dobnia ... (Vér György: Egy csokor virág az árván hagyott szobron. Délmagyarország, 1939. aug. 27.) Az avatóbeszédet — Móra özvegye jelenlétében — Magyar László mondta. Az ünnepség után Kassák gratulált a szobrot készítő Tápai Antalnak. Október 26-án a Szegedi Népszava közölte Kövesdi László Kassákkal készített interjúját. Kövesdi úgy jellemezte Kassákot, mint aki „a szocializmus első igazi úttörője a magyar irodalomban". Az író szerint a kultúrnapok célja az, hogy „közvetlen érintkezésbe kerüljünk a munkássággal, parasztsággal és diáksággal". Ugyanezen a napon Bóka László A diákság és a kultúra címmel tartott előadást az aulában. A vitában Kassák is fölszólalt. Hangsúlyozta, hogy a marxizmus nélkül nem lehet társadalmi haladást elérni. (Szegedi Népszava, 1946. okt. 27.) Vasárnap, október 27-én a budapesti irók fölolvasó ülésével zárult az ünnepségsorozat. A bevezetőt nondó Kassák összefoglalta szegedi tapaszt-Vatait, fölemlítve — jellemző szókimondásával — a negatívumokat is. Kassákék október 28-án. hétfőn reggel utaztak el városunkból. A Szegedi Népszava keddi számában újabb, Ksisákkal készített interjú jelent meg. Kassák Lajos látogatásai három, élesen elkülönülő korszakra esnek: járt itt a forradalmak előtt és idején, a Horthy-korszakban és a (őlezabadulás után. De mindig egy él érdekében. APEÖ FERENC • 4 r