Délmagyarország, 1977. február (67. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-13 / 37. szám

10 Vasárnap, 1977. február 13. f^ o m a WS53LDM Kalocsa virágai K

eresek egy olyan aki megmondja A

z asszony ír. Előbb csak ceruzával elnaggyázza, aztán áztatott tintaceruza levébe mártott tollal kitisztázza. Az asszony vászonra ír, nem papírra. És nem betűt — virágot ír. Más vidéken rajzolásnak mondanák, a kalocsaiak írásnak. Egri Károlyné — Marcsa néni — előtt a tiszta fehér vászon néhány perc alatt megtelik hímzésre saánt virágokkal. Tüskösrúzsa, papuluska Kislány volt még. amikor először kunkorodtak ki keze alól a kalocsai motívumok. El kellett bújnia, a homokmégyi ház hátsó udvarába, nehogy rászóljanak: „Marcsa, már megint írsz az ól falára!" Aztán kipingálhatta az ablakalját, még később pedig ez lett a pénzkereső munkája. Alig van ország, ahová a magyur külkereskedelem kiállításaival el ne jutott volna. Sok bemutatóterem paravánjait írta ő már tele temperával, versengnek is a külföldiek a kiállítás bontása után, kinek jusson Kalocsa virágaiból A Népművészeti és Háziipari Szövetkezet tervezője már tizenegy éve. Hímzésre mostanában nem jut ideje, tizennégy íróasszony csoportvezetője. Őket tanítja, mert a lányának hiába beszélt: szülésznő lett belőle. — A régi, paraszti nyelvhasználat minden virágot rúzsának nevezett, s ezt őrzik még ma ls a különféle térid töltő módok: bukros (csokros), dobátrúzsás (szórt virágos), rúzsakoszorús lehet a motívum. Amit manapság kalocsai mintának Ismer a világ — a színes hímzést —, azt a 20-as. 30-as években újították az asszonyok, előtte négy színt, a fehéret, a feketét, a kéket és a pirosat használták," s ez volt az úgynevezett öreghímzés. A hagyományos virágneveket azért megtartottuk, a vízi rózsát hínárbírhbónak, a szamárkórót tüskösrúzsának, az apró harangvirágot csöngetőnek, a nagyobbacskát kolompvirágnak, a pipacsot papuluskának mondjuk most ls. Ezeket persze minden íróaszszony másfélének rajzolja, s elhelyezésükben sem lehetne két egyformát találni. Mert igaz, hogy a nefelejcs mindig apró, a kalász a szokásos befejező motívum, az Idősebb asszonyok „szomorú pamukos" ruhájába csak a kéknek, zöldnek, lilának a változatait hímezik, de ezek a kötelező szabályok nem kötik meg ám sem a mintaíró, sem a hímző kezét. A kéknek használhatják például a gálickék, égszínkék, bársonykék, vadgalambkék és hupikék árnyalatát. A letévős humi A Kalocsa környéki tanyák addig népviseletet hordó parasztlányai a hatvanas évek elején cserélték fel a fityulát, pruszlikot, ingvállat városi öltözékre, s ma már inkább csak a tánccsoportnak, meg a gyerekeknek varrják a díszruhákat. Hol van már a hímzett kelengye, a „letévős humi" kötelezettsége! A kalocsai Viski Károly múzeumban tartják csak számon, hogy az első világháború előtti időkben a férjhez menendő nagygazdalány többek között 14 hímzett párnaciha, 25 lepedő, 16 hujogatóskendő (ezt lobogtatják tánc közben), 8 törülköző, 8 fityula, 84 ingváll, 12 hímzett fékető (főkötő) és egy tucat kékfestő kartonszoknya nélkül nem is gondolhatott házasságra, öszszefogott olyankor a rokonság, hogy kész legyen a letévős humi időben. Esztendő múltával aztán visszasegítették, a család következő lányának kiházasításakor. De készültek Kalocsán idegen megrendelésre ls ruhaneműk, a híres varróasszony, Szabadi Boriska miseruhakészletét a Sixtusi Kápolna ruhatárában. Rómában őrzik. Reák Pöre néniről mesélik. hogy amikor egy megrendelője 100 pengőt adott fizetségül, ingyen varrt neki még egy terítőt, mert sokallotta a pénzt olyan munkáért, amiben örömét is leli. Szívét-lelkét önti mintába még most ls az íróasszony: „Panna néni, miért színezte ilyen szomorúra ezt a párnát? — Azért lelköm. mert egész hétön vert az uram..." — meséli Pécsiné Acs Sarolta, aki a múzeum anyagának nagy részét gyűjtötte, s könyvet is irt Kalocsa népművészetéről. Lüdvérc-űző lepedő Nyugdíjas pedagógus és Kalocsa néprajzos szakértője. A múzeum minden egyes darabjáról tudja, kié volt, milyen alkalomból készült, milyen történetet őrzött meg róla a szájhagyomány. A hímzett lüdvércűző lepedőről, hogy a lidércet távoltartotta ugyan, de a jóképű sógort nem, aztán amikor a férj hazajött váratlanul, a papucsa helyett a sógor csizmáját fogta meg az ágy alatt. A pántlikás kötényről népdal született: „köröskörül pántlikás a kötője, rá se néz az akármilyen legényre". És van története az egyszeri emberről, aki már halálán volt, s a felesége a gyertyával valahogy megégette holtnak hitt párja kezét. Feléledhetett a férj. mert azt dörmögte: marha. Mire az asszony: utoljára mögismert, még az a szöröncse. A tizenkét szoknyás ünnepi viseletet, a létániás ruhát, ha sétálni vitte a leányzó, megkérte az édesanyját: indítsa már el, anyám, a faromat Ez pedig azt jelentette: hadd ringjon az a sok szoknya a derekán. Pécslné Ács Saroltától, meg Egri Károlynétól megtudható továbbá, hogy milyen az a „bóhás" hímzés: a hétköznapló viseleten nem töltötték ki fonallal az egész mintát, csak apró pöttyökkel szórták be a virágszirmokat. És milyen szép magyar kifejezést találtak Kalocsán a „stilizált" szóra is: sehunnincs virág. A kalocsai múzeumban egyébként őriznek egy koszorúmintás terítőt, közepén a felírás rossz helyesírással a ház vendégeit üdvözli. „Mert helyesen írni nem mindig tudtak a kalocsai asszonyok, de a mintaírásban sosem tévedtek." PALFY KATALIN embert, nekem, milyen is az a flektolt nyakló. Olyan hajdan volt mestert, aki két kezével és évszázadokkal ezelőtt kialakított szerszámokkal maga gyártotta kenderből a lószerszámokat, a flektolt nyaklót is. Ilyen ember már csak egy van Szegeden. Elindulok a Szél utca irányába, kényelmesen haladok a móravárosi házak között. A februári eső csendesen áztat, a hűvös nedvesség alattomosan bebújik a kabátom alá. Takaros sarokházban lakik Kalapos Ferenc nyugalmazott kendergyári szövőmester, a Szél utca és a Csáktornyai utca találkozásánál. Csöngetek és várok, majd a kerítés fölött leselkedek az udvarba. Sehol senki. Ellenben a fáskamra ajtaja nyitva és belülről egy keretes fűrész ritmusosan ki-kikandikál, akár a kakukkos óra madara. A hangos köszönésre belül marad a fűrész és megjelenik mozgatója, az idős mesterember. Kék színű munkaruhája a sok mosástól alaposan kifakult, ősz üstökén pedig még színehagyottabb svájci sapka trónol. Elhelyezkedünk az udvari szobában, a borult idő miatt villanyt kell gyújtani. Amíg a rágyújtással bíbelődöm, Feri bácsi megkérdi tőilem, kl igazított útba hozzája. Mondom, hogy a szegedi kenderfonogyár igazgatója, sőt még azt is megmondta, hogy Feri bácsi 1896. november 7-én született. Fölvillan az öreg szeme, huncut fény vibrál egész arcán. — Nevezetes dátum lett a születésnapom, igaz-e? — fölhúzza a szemöldökét, várja, hogy mit szólok hozzá. — Az lett, tizenhétben — mondom. — Ott voltam a helyszínen, — s mint egy történelemtanár, úgy magyarázza az akkori eseményeket. Az ifjúságára minden idős ember úgy visszaemlékezik, mintha tegnap történt volna mindaz, ami akkor zajlott. Nem engedem még Feri bácsit a háborúba. Mi volt előtte? — Még tizennégy éves se voltam egészen, amikor 1910-ben a szegedi kenderfonógyárba fölvettek kerékhajtó gyereknek. Így nevezték azokat a fiúkat, akik a fonó és a fölvető kerekét hajtották. Később a kerékhajtástól átvittek a szálazásra. A mesterek látták, hogy ki vált erősebbé, ügyesebbé, s azok közül válogattak. Majd a kötélgyárba keveredtem, s ott fölszabadultam mint kötélgyártó segéd. Később persze megszereztem a fonó- és a szövőmesteri bizonyítványt is, sőt ha hiszi, ha nem, a lakatosmesterségből is van vizsgám. Volt idő, amikor cséplőgépnél dolgoztam, mint gépész. — Milyen volt egy fiatal gyári munkás élete akkoriban, hatvanhetven évvel ezelőtt? Milyenek voltak a gyárak, a munkalehetőségek? — Kicsi volt az ipar, protekció kellett még ahhoz is, hogy a tizennégy esztendős gyereket kerékhajtónak bevegyék a gyárba. Épp hogy a mindennapi eryiivalót megkerestük. Lett volna SzeA kender mestere geden is gyár de nem igen pártolták a városházi emberek. Állítólag egy osztrák cég vagongyárat akart építeni a nyomásra, a mai vágóhíddal szembeni területre, de leszavazták a városatyák azzal, hogy ki kapálja meg a paprikát, ha gyár épül és elcsalogatja az embereket a földtől. Hiába ült közöttük a kendergyár megteremtője, Bakay Nándor, akkor se ment a gyárteremtés, Igaz, hogy Bakay abban az időben eladta a gyárát a Strasszer és Kőnig társaságnak. Akkor lett a kendergyár igazgatója Wimmer Fülöp, aki valamilyen rokonságban volt a Strasszer családdal, pedig csak A iiatalasszony-ruhát ma már csak a táncosok viselik — Három csokor Kalocsa virágaiból raktárnok volt előzően. Bár azt meg kell hagyni, hogy érettségizett ember volt a Wimmer. — S a kötélgyártás? Említette, hogy ott szabadult — Akkoriban sok kötélgyáros volt Szegeden. A legismertebb természetesen a Varga (Vanberger) volt Az nagyon élelmes kereskedőnek bizonyult, igaz, keresett volt a hajókötél, a géphajtó kötél, különösen a katonaság volt a jó vevő. A Varga társult a Grünerrel, akinek pénze volt töméntelen, esze meg kevés. A Vargával éppen fordítva állt a helyzet. Hál valahogy így alakult az iparfejlődés. — S kitört az első világháború. Hogyan alakult a sora ezután Feri bácsinak? — Mindjárt az elején behívtak katonának egy sajnálatos névcsere alapján, mert én még nem voltam tizennyolc éves 1914. októberében. Hiába mondtam a sorozónak, hogy az egy másik Kalapos Ferenc, rámdörrentett, hogy pofa be, állj a sarokba. Nem volt mese, vittek. A hetes batalionba kerültem, műszakiak közé. A csapatnál volt egy köteles, az készítette a drótköteleket, meg javította és keresett maga mellé szakembert. Engem választott. Amikor kivittek a frontra, ajánlotta, ha megszabadulok, keressem föl, nála kapok munkát Zsombolyán. Előbb a román fronton jártam, majd az oroszokhoz vezényeltek. Azért említettem, hogy ott voltam, amikor elkezdődött a forradalom. Nem sokat tudtunk mi a diktatúráról. a tojáshéj a hátunkon volt. Üjra vándoroltunk, le az olasz frontra. Hazajöttem szabadságra, miközben itt is kitört a forradalom, az őszirózsás, viszsza se kerültem, tavaszra már Kun Béla katonája lettem én is, meg az egész műszaki batalion. Kecskeméten állomásoztunk, amikor jöttek, hogy irány Salgótarján, mert a csehek el akarják foglalni a bányákat. Lényeg az, hogy a Tanácsköztársaságot leverték, én pedig elindultam megkeresni az öreg katonacimborát, aki kötélgyártó mester volt Zsombolyán. — Hogyan sikerült munkát találnia? — Megfogadott a zsombolyai mester, de fizetést nem adott. Elkezdődött a vándorlásom, míg Szabadkán kötöttem ki. De állandóan azon törtem a fejem, hogy nem leszek én sokáig mások kezeléba. Legény voltam, s amerre megfordultam, mindenütt vásároltam valamilyen szerszámot. Kalocsán, Soltvadkerten. Szegeden, Kikindán, Szabadkán hol ezt, hol azt találtam. Előbb gerebent, aztán szereztem egy kereket, majd apródonként mindenem volt. Felsőszentivánon kiváltottam az iparengedélyt és önállósítottam magamat. — Mint kfélgyártó mester hogvan élt, milyen munkákat végzett? — Nem panaszkodhatom. Idehallgasson, abból a jövedelmemből szereztem ezt a házat, amiben most vagyunk. A gazdák megtermelték a kendert, kiáztatták, s tilolták is, azután következtem én. Amíg náluk dolgoztam, adtak kosztot és fizettek is a munkámért, a pénz így megmaradt, azt félre raktam, majd abból magam is vásároltam kendert, és eladásra gyártottam mindenfélét. Hogv miket? Istrángot, kötőféket, nyűgöt, szántógyeplőt. marha kötelet, fűzött kötőféket négysorosán, fűzött kötőféket hatsorosan, fűzött nyaklót hatsorosan és amit nagyon szerettek a bácskai gazdák, flektolt nyaklót. — MI az a flektolt nyakló? — Köteles nyelven van mondva, valójában fonott nyakló, de tizennyolc ágú fonás. — Szükség volna-e manapság ilyen kötelekre, szerszámokra? — Már éreztem ér> Felsőszentivánon, hogy előbb-utóbb befellegzik a köteleseknek. Akkoriban is telítődött a piac, a gazdák nem vásároltak. Fogtam a félre rakott pénzem és bejöt. tem Szegedre. Ezt a házat magam két kezével építettem, úgy nézze meg. Aztán a jutába mentem, elvégeztem a szövőmesteri Iskolát. Kendert, jutát, manillát, sizált dolgoztunk föl. Később átcsaltak az újszegedi gyárba, ott már gyűrűs és revolver szövőgépeken dolgoztam, hat vetélő futkosott előttem. Üjra visszakerültem a jutába, s pontosan húsz esztendeje nyugdíjas vagyok. — Tudna-e még olyan régi berendezéseken jó kötelet gyártani? — Semmi akadálya, hisz most is csináltam a szegedi kendernek, a kiállításra. A szerszámokat meg odaadtam a múzeumnak, a gyári múzeumnak. Olvastam a Délmagyarországban, hogy a gyár százesztendős jubileumáru keresik a régi szerszámokat. Fölajánlottam jó szívvel, nekem már úgyse kell, a padláson porosodtak, az utódok meg hadd lássák milyen is volt a mi időnkben a kenderföldolgozás. Mert az az igazság, hogy kihalóban van ez a mesterség. — Hogyan telnek a napjai mostanában? — Teszek-veszek a ház körül, mint a többi öreg. Csak egészség legyen. Az már úgyse jön vissza, hogy újra húszéves legyen az emberfia. A régi szerszámokra sincs már szüksége csak a múzeumnak. Pedig, de alapos munkát lehetett azokon a primitív szerszámokon is végezni. A mechanikai kötélverőt 1815ben találták föl, de magam is azzal dolgoztam. Elöl három ember hajtotta, de olykor többen is, és úgy sodródott a kötél, hátul ketten fogták. Irányították. — Nem sajnálja a régi berendezéseket? Szívesen adta át a gyárnak ? — Ingyen adtam, nem sajnálom. Ügy érzem, jót tettem ezzel. Lássák az unokák, meg a következők, hogy dolgoztak elődeik, s mily szép dolgokat lehetett kenderből készíteni. Jó egészséget kívánva köszöntem el Kalapos Feri bácsitól, aki visszatért a fáskamrába, hogy tovább fűrészelje a fát, s tegyenvegyen az udvarban, mint a többi nyugdíjas. Az eső kitartóan csöpögött tovább, áztatta a várost, GAZDAGH ISTVÁN