Délmagyarország, 1977. február (67. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-20 / 43. szám

29 Vasárnap, 1977. február 20.' MAGAZIN TÓTH RÓZSA: EGRI LEÁNYKA Tégfásy Imre A kardnyelő szemérme mi lett belőlem publikum bűn vagy netán erény kinok kardjában járok mellemben ím a fém ha nyelvemet kioltom a penge vége az hiába tépem rágom azért csak ott a vas lángot talán ha fújnék bűnöm megégne bennem kardom hüvelybe dugnám torkomban lenne nyelvem Nádasdi Éva Szegényen Olyan szegényen, olyan fáradtan alszom el, és álmaimban múlik el minden kaland. A nappalt tanulni kell. Ez maradt még hátra. Már értelek, s veled leszek nemsokára. Toldalagi Pál Ősi ima tgy búcsúzom el tőletek, szeretnék csillagkönnyeke hullatni, de egy roncs, örc ember a sok-sok ütközet után kiszáradt, kútszerű szemeit inkább lesüti, nem lángol és nem képzele ezért tehát letérdelek s elmormolom az ős-imát: Ne feledj engem el világ. D

rága fiam, szépséges unokám, messzire szakadt szí. vem! Megörültem utazásaidnak, világlátó szenvedélyeidnek, mint szoptatásodkor az édes anyatejnek, amivel pelenkás góliáttá, mosolygós almaarcúvá növesztettelek, értelmes, okos kölyökké, reményeim csodájává. Csócsáltam a falatokat, bölcsődet ringattam éjszakánként, és boldogan gőgicséltél életem legszebb esztendeiben. Elfog az emlók, a visszatérő öröm rámsüt azokból a hónapokból, amikor plsis, akaratos kizsákmányolom voltál. Se éjszakám, se nappalom nem lehetett, elkapattalak szeretetemmel, mosolyogtam rád, mint a Nap. Karomat húzta tíz kilód, csuklóm megdagadt cipelésedtől, az éjszakai mosásoktól, korunk Napóleonja csapnivalóan pocsék alvó voltál, elviselhetetlen sírással, céklavöröe képpel, kékre váló dühösséggel, karomba kaptalak, sajnáltam felzavarni fáradt apádat, testvéreidet, akiknek iskola akaszkodott a hátukra. Mosolyod meggyógyított. Elűzte haragjaimat, szenvedéseimet, áldozataimat. A konyha és bölcső foglya lettem. Telt arcodon szétgurult a nevetés, 6 napsugaras boldogság fogott meg. Tudtad, hogy rendkívül szeretlek, ragaszkodtál, a cicit szádba szorítottad, szoptál pár kortyot, kilökted a duzzadt bimbót sötét mély szemeddel sandítottál, hirtelen viszszakaptad a csecst, és elteltél eleséggel, boldogsággal. Gömbölyödtél csodálnivalóan. Szépséged és értelmed erősített, reméltem, megváltóm vagy, akiben kiteljesedhetek, diplomát hódíthatok, hatalmas, messzi földeket, korokat megismerhetek, fényességedből bőség hull öreg napjaimra. Hajamat cibáltad, fülembe csimpaszkodtál, rizsszem fogaidat erősítgetted államon, mellemen, felébresztettél fekete éjszakákban, dünnyögtél kitartóan, rúgdostad bölcsőd oldalát akaratoson. Elverted kimerültségemet, álmomat, magam mellé vettelek, a szeretet és végeérhetetlen kitartás parányi játékaival szórakoztunk. Fogékony, kedveskedő kutyám, hajtogattam gyönyörű ujjaidat; egy, kettő, három, négy őt... számolni tanultál. Vad elevenséggel kapkodtál, örökmozgóként, életrevalóan, csücsörítettem a számat, szolgáltál kedveskedéssel, hajlítgattad kövér ujjaidat, nyálaskodtál a száddal, brúgattál, szivem szép gyönyörűségére. Ringatóztam veled, járkáltam a szoba-konyhás szegénységben, dúdoltam eszeveszetten. A szádból ismerted meg az életet. Megkóstoltál mindent, haraptad, lakmároztad. Kövérséged kezemet zsibbasztotta, álmatlanságod erőmet. Senki sem szerethet úgy téged, kár, hogy az idő sohasem ismétli önmagát, csodálatos vigaszom voltál, a világ eltörpült melletted, hozzád menekültem mindennapi gondjaimból, kacagásod elfeledtette a nincstelenséget, nélkülözéseinket. Szépség virágzott árendás hajlékunkban. Hová tűnt az a boldogságom? Visszahoznám azokat az éveket, hogy kiszolgáltatottságomban a tiétek maradhassak. Messziről küldjük szeretetünket, látogatásaim sem sikerülnek. Megzavart más életetek, feszélyez tanultságod, hiába tudom, hogy szeretsz, már nem vagy rámutalva. Utaztatom szegényes csomagjaimat, tőlem csak ez telik, hiába írod; élvezzem magam, pótolni szeretném, ami az irgalmatlan keserűségek esztendeiben nem jutott. Pucccskodjak, garasoskodjak? Rövid a holnap, hamar odaérek. Veletek boldog vagyok. Ne hidd, hogy az öregség csak szomorúság, s meghalni oly nehéz. Értelmes, érdemes élet jutott részemül. értetek szolgáltam. Értetek újra kezdeném kőnehéz szegénységünket, megállás nélküli munkáimat, az ezeréves ruhák viselését, a mozi, színház nélküli évtizedeket, a reménytelennek Szülike levele látszó küzdelmeket. Pedig magamra maradtam. Az írott, kupertába küldött szavak menedékébe fogódzkodok, az ünnepi levelekbe; veletek álmodok, reggel kocogok a postás elébe, hozza megemlékezéseteket, fénylik tőle a napom. A gyerekekért nem járt kitüntetés, jutalom, a mi korunkban nem nyújtottak ezt-amazt. Nagyobb karéja maradt a gondnak, mint az örömnek. Örökö6 aggódás az anyasors, tizenegy gyereket világrahozni, lemondások lemondása, kenyérből se elég nappalok, pelenkás, rövid éjszakák. -Mi maradt meg nekem az életetekből? Az emlék boldogsága, hajdanvolt küzdéseim. Kifosztottá árvultam, mégsem céltalanná, reménytelenné. Gyönyörű unokáimban, a rájuk szóródó szeretetben van hűségjutalmam, törleszthetetlen bérem. Panaszkodok? Nincs fájdalmam. Soknak vastagra sikerült, kastélyokat, palotákat halmoztak, funkciókat, egy a vége, kétméteres odu a föld alatt. Nehezen halnak meg, mert kétszer pusztulnak, fáj itthagyniuk a tollasodást. Én folytatódom, ahányan megmaradtatok a cselédházi kálváriákból, annyi életem él, szétosztódik, mint az irgalom. Ha nem gondolnátok rám soha többé, ajtómat nem nyitogatnátok, akkor is köszönöm, hogy megszülhettelek, életrehozhattalak titeket. Enni se tudtam nélkületek, ölembe ültetek, fél kézzel farigcsáltam falatjaimat, láncra kötve csüngtetek a szívemen, félelmetesen rossz, elkapatott kölykök virultatok csodaszépen és értelmesen. Kedvenceim, cselédházi krisztusok, boldoggá tettetek, a szeretet és önfeláldozás vérpadjain. Vézna vénségemben falra szegeit fényképeiteket figyelem. Vigaszaim. Velem maradtok így, a búcsúzás és megtöretés sötét perceiben, a könnyű, gyors halál reményében, tudom, hogy meghallom majd a sírásotok. A szeretetemet hagyom rátok. Ne szaladjatok a síromtól, ritkán találkoztok, kevésszer ünnepeltek együtt, legyetek egyek legalább a fájdalomban. Megbékélve távozom. A bővebb fogásokat, a teritett asztalok gazdagságát lekéstem. Ingyen mért orvosi receptek gyógyítanak. Tisztességes a megszolgált, megérdemelt nyugdíj. Rakosgatom a pénzecskémet, tyúkok tojják jókedvemet, bankbetétet őrizgetek, legyen miből temessetek, ne hirtelenkedjetek, ne kapkodjátok el. gond ne nőjön a szem fedőmön. Nem dúskálok az öregség javaiban, becsülöm a kicsit, küldözgetem, adogatom krajcárjaimat, unokáimnak, dédunokáimnak. A magány és vénség keresztje könnyebb így. Az a.itóm tárva. Sezlont, szőnyeget, függönyt vásárolgattam az öreg házba, tudjatok pihenni, ne vigyen vonat, autó azonnal vissza a városokba, a kemény messziségbe. Idegesen rohangásztok, hajszoljátok a módosságot, tehetősséget, faljátok a tudományt, panaszkodtok betegségeitekre, sérült a szivetek, a fejetek fáj, fáradékonyán hevertek az ünnepi ebédek után. Kipusztult a szegénység szívóssága? A törtetés soványra fogyasztja életgyökereteket, nyugtatókat, csillaDÍtókat habzsoltok, mélyre merültök a mámorban, elszórakozzatok az életeteket. A múlt mézeskalácsaiból morzsák hullottak kötőmbe, de kitartottam haragos apátok oldalán, túlontúl sohasem szerettem. Szórakozásnak, menekülésnek a munka kínálkozott. Egyedül bolyongtam a család közösségében, kapaszkodtatok a szoknyámba, ráncigáltatok, fogyasztottatok tizenegyen. Fekete szomorúságomra csak ötötöket vezettem a kenyérig. Megzabálta testvéreiteket a szegénység, a szegénységünkön tobzódó butaság, a cselédház, árendás ház, bérelt ház, saját ház hajléktalansága. Mit számított akkor a vágy? A messzi tájak utáni sóvárgás, a napsütötte boldog földek hiánya? Élni kellett. Megtartani titeket a jövendőnek. Apátoktól féltem, hamarjárós keze alázatba tört, a rettegés megőrölte szerelmemet. Loptam a háta mögött, piacra adogattam silányságainkat, több zsírtBkenyér, súlyosabb lekváros cipó dagadjon hasatokban, ne eressze le a torkán sorsotokat, szeszek kótyagosságaiban ne öldököljön halomra. Sohasem sikeredhetett divatos holmikban járnom. Bőven jut már ajándékaitokból, ha mind el kéne viselnem a cafrangce. cifra, alig használt, vadonatúj ruhákat, lábbeliket, örökéletű maradnék. Emlékezzetek; panaszkodásomat mégsem hallottátok! Minden élet nehéz, emberhez 6zabott. Féltetek az öregtől. Hamar, hirtelen elhagytátok a szenvedés és remény fészkét, félévenként, esztendőnként veri lépésetek a port. A megtörténteket már jóvá csak az idő és a feledés teheti. Miért duzzognátok? A régen szerzett sebekkel együtt jártuk a nincstelenség golgotáit, s a laktatósabb levegőt is egyszerre lélegeztük. Emlékeztek-e még a kerek vaskályhára? Pattogva lángoltatta a gallyakat. Hű társul szegődött életünkhöz akácfa, diófa, gyümölcsfa, bölcsőtől koporsónking kísért. A természet utaztatott minket, meleg mezők, sárga nyarak, mocskos őszutók. Mesék, ábrándozások szépségeivel, hamuba sült pogácsákkal, csodakrajcárokkal másztuk a világot, jók lehettünk, igazságosok, irgalmasok és boldogok. Kedveseim! A fákat szerettem. Árnyakukban pihentünk, felöltöztették a határt, ölünkbe hullattak poros szilvájukat, savanyú, zöld almájukat, mézédes eprüket, otthont adtak a gólyáknak, és alig vettük észre, hogy öregednek. Igénytelenségünk virágzott velük. Soha nem voltam boldogabb, mint akkoriban veletek, és soha nem leszek már szomorúbb, mint amilyen vagyok, nélkületek. A kicsi elég, szeretetetek, törődésetek forgácsai; képeslapok a tengerektől, nyaralásokból, írjatok csak egy sort; jól vagyunk, az a kék boldogság, vidul töle a napom, és éjszakáimban szép álmok emelnek, fiatalító gyógyulások, nem kínoz köszvény, fájás, reuma, asztma se fojtogat, könnyen birkózgatok létemmel. A lebbencslevesekből, kavart galuskákból aprókat eszegetek, zsugorodok, mint a jövendőm, Rémüldöztök? Mi bajom lehetne? Ami van, nem rakhatom a kapunk elé, csodakrajcáraimon nem vehetek fiatalságot. Futná már időm a jókra, csak csontjaim makacskodnak, nem jönnek házon kívülre, hánytorgatják a tömérdek munkát. Dolgoztam isten ökreiként, nem vehettem észre a világot. Orgonasövények szagosodtak a kerítésünk körül, csokorravalót sem érkeztem tépni. Halljátok? Vinne a téesz üdülni, jó, büdös, forró vizekhez, veszedelmes, messzi útra. Erőm sincs, meg bátorságom, hogy nekivágjak, s élvezhessem a semmittevő kényelem szobáit, a díjtalan, ingyenes örömöt. Nem jutok el odáig. Menjetek, utazzatok, lássatok! Járjátok a világot, legyen az otthonotok, gyarapítsa a tudásotokat, boldogságotokat Véletek örülök, gondolatban megosztozunk szerencsénken, eltelünk jó sorsunkkal, amit felemelt az Idő. Vigyázzatok rám! Koros cselédnek legjobb gyógyszer a szeretet öröme. Kedveseim! Még sokáig élni akarok. SZ. LUKÁCSI IMRE