Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-01 / 1. szám
V Szombat, 1977. január 1 Házak a fasorban „Igazságot szeretnénk, biztos fedelet a fejünk fölött és nyugalmat". A levélnek utolsó mondata a történet indítósora is lehetne. Igazságot, a törvényeknek megfelelőt, biztos fedelet vagyis holnapután is megmaradó lakást, nyugalmat, azaz egyéves huzavona után végre egyértelmű döntést — nem kevés, amit a levélíró — nevezzük őt Tóth Mihálynak — kíván. Nem kevés, de vajon sok-e? Több-e, mint ami megilleti? Megfelel vagy sem? Évtizedek óta bérlők Újszeged egyik fasorában, annak is egyik, majd 1400 négyzetméter alapterületű telken álló kis házában. Pontosabban a tglken két épület van, történetünk kezdetén kétkét család otthona. A telek tulajdonosnője, M.-né áruba bocsátja az ingatlannak először 59 százalékát, kap érte 1973-ban 400 ezér forintot. Aztán egy év múlva új gazdára lel a telek egytizede, 40 ezer forintért. M.-nénék megmarad a telek egyharmada, és a 440 ezer forint. A szabályszerű adásvételi szerződéseknek egyforma záradéka szerint áz eladó, M.-né kötelezi magát arra, hogy a telken levő két épülettel kapcsolatban a vevőket semmiféle kiadással, költséggel sem terheli. A vevők tehát biztosak abban, hogy nem nekik kell a két régi ház lakóit elhelyezniük, ha majd a megvásárolt telken építkezni akarnak. S mert ez hamarosan határozott szándékuk lesz, beküldik építési engedélykérelmüket az I. kerületi hivatal műszaki osztályához. Az osztály levélben értesíti az építtetőket, hogy egy ingatlanon csak egy lakóépület lehet, az új ház építésére tehát akkor kapnak engedélyt, ha a meglevő épületek bérlőit elhelyezik, s a két öreg házat lebontják. (A tervezett új épület hétlakásos társasház lenne, az építési engedélyt ennek első négy lakásához kérték a telekrész új tulajdonosai.) Az 1975. január 4én kelt elutasítás után egy hónappal a Magántervezési Szakértő; Bizottság a társasház építési engedélyének kiadását javasolja, kimondva, hogy az új épület elhelyezése megfelel a beépítési előírásoknak. (Itt az első kérdőjel: megfelel-e vagy sem, kinek van igaza, a bizottságnak, vagy az osztálynak?) A műszaki osztály biztos az igazában, a kérelmet 1975 áprilisában ismét elutasítja. Az építtetők fellebbeznek a tanács építési és közlekedési osztályához, amelynek egyébként négy dolgozója alkotja a Magántervezési Szakértői Bizottságot. Az építési osztály megsemmisíti a korábbi elutasító határozatot és új eljárás lefolytatására utasítja a műszaki osztályt. Az olvasói türelem és a történet cérnáját egy pillanatra hadd vágjuk itt ketté. Közjáték Közben ugyanis a telek valamennyi .ulajdonosa aláírja az itt következő nyilatkozatot: „Kör telezzük magunkat arra, hogy az ingátlanon felépítendő társasház első ütemének teljes befejezéséig, vagyis az első négy lakás felépültéig az ingatlanon levő régi épületben lakók * elhelyezését megoldjuk, valamint a régi fő- és mellékpéületét a második ütemben épülő lakások felépíthetőségének érdekében lebontatjuk. Fenti nyilatkozatunkat azzal teszszük meg, hogy e kötelezettségeinknek legkésőbb 1976 március első napjáig eleget teszünk. Tudomásul vesszük azt is, hogy az első ütemben épülő lakásokra lakhatási engedélyt csak abban az esetben kapunk, ha a fenti kötelezettségeknek eleget teszünk." (Második kérdőjel: vajon miért vállalják az építtetők azt, ami M.-né kötelessége? Nos, azért, hogy a nyilatkozatot — amely nélkül valószínűleg sosem kaptak volna építési engedélyt — benyújtsák a műszaki osztálynak. „Apró" szépséghiba, hogy azt az ugyancsak írásbeli nyilatkozatot, amelyben T. J., másképpen fogalmazva M.-né közeli rokona, visszavállalja a négy építtétőtől a bérlők elhelyezését, nem küldik meg az építési hatóságnak.) A gombolyag Tekeredik újra a fonal. A négy építtető nyilatkozatában bízva a tervet engedélyezik, 1975. július 5-én. Ám a bérlőket nem értesítik arról, hogy fejük fölött bizonytalanná, elbontandóvá vált a tető. Az idő egyébként az építtetők javára dolgozik. Időközben a négy bérlő közül az egyik meghal. Már csak három család elhelyezéséről kellene gondoskodnia — kinek is? A négy építtetőnek, vagy T. J.-nek? Zavartalanul épül közben a négylakásos társasház, csak a hórom család nyugtalankodik. Mi lesz velük, hova mennek lakni? Biztosat akarnak végre tudni, s kérik egyúttal a két régi épület állapotának vizsgálatát is. Két szakvélemény is készül, egymásnak ellentmondóak. Az egyik az épületek lebontácát csak külső formájukkal, avult anyagukkal és alacsony komfortfokozatukkal indokolja, a másik azzal, hogy életveszélyesek. E második szakvélemény részletes statikai számításokkal bizonyít. Ezért a műszaki osztály 1976 októberében elrendeli az épületek aládúcolását, és megkeresi a lakáshivatalt a bérlők kiköltöztetése ügyében. Ám a műszaki osztály vezetője személyesen végzett helyszíni szemléje alapján korábbi,, életveszélyessé nyilvánító határozatát nyolc nap múlva visszavonja. A határozat jogerőre emelkedik. (Harmadik kérdőjel; kijelentő mondat formájában: ha a lakások életveszélyesek, a tanácsnak kell elhelyeznie a három bérlőt. Ha lakhatók — és mint már tudjuk, ellöontandók —, akkor kinek is, T. J.-nek. M.-nének, vagy a négy építtetőnek? A járásbíróság 1976. ,m i.rcius 15-én tárgyalás nélkül kizárj-) az egyik lehetőséget. A végzés úgy szól: T. J. nem kötelezhető cserelakás keresésére.) Azt tehát már tudja a három bérlő, hogy a két kis ház nem életveszélyes, de még mindig semmi biztos hírük arról, maradnak-e, mennek-e. Mást mondanak az építtetők, és mást bizonyítanak a hivatalos papírok, amelyek közül néhányat éppen ők, a leginkább érdekeltek meg sem kapnak. Kit miért fizetnek? Körülbelül ez Idő tájt indul el végső elkeseredésében Tóth Mihály igazságkereső útjára. Megírja levelét a szerkesztőségnek — felvételünk néhány nappal később készült Újszegeden, a fasorbeli telek azóta felépült új, és még mindig álló régi házairól — kilincsel újra a sokat emlegetett hivatalokban, és jár az ügyészségen is. Ott éppen a Legfőbb Ügyészség országos vizsgálatának egyik szegedi közreműködője hallgatja meg, aki az 1964-es építésügyi törvény végrehajtását tanulmányozza. A vizsgalap szerteágazó és alapos. Az ügyészség néhány esetben nem találja törvényesnek az építési hatóságok egymásnak ellentmondó döntéseit. Tóth Mihály panasza egy ezek közül. A Szegedi Városi Járási Ügyészség óvása alapján a Csongrád megyei tanács vb titkára 1976. november 24-én kelt határozatában megállapítja: az építési és közlekedési osztály által kiadott, és áz azt megerősítő városi vbtitkári határozatok törvénysértők. A műszaki osztály eredeti, első döntése volt helyes, amely figyelembe vette az Országos Építésügyi Szabályzat előírását, egy lakótelken csak egy lakóépület helyezhető el. A megyei tanács vb titkárának határozata egyértelmű állásfoglalása Tóth Mihály igaza mellett. És állásfoglalás a ki tudja hány, hasonló „tótmihály"-ügyben. Mert lehet, hogy az OÉSZ vitatott 34. paragrafusának első bekezdése idejét múlta, lehet, hogy egy majdani új törvény másként rendelkezik a lakótelkek beépítéséről, de addig ez az 1964es törvény törvény marad, és mindenki számára kötelező. „Azért kapom a fizetésemét, hogy a törvényességét védjem" — mondja az ügyész. Ehhez utolsó kérdőjelként annyit még: hát az építési hatóság dolgozóit miért fizetik? Befejezésül részlet a Csongrád megyei Népi Ellenőrzési' Bizottság határozati javaslatából. „A megyei NEB a Szeged megyei városi tanács elnökének — a jelentés megküldésévé) egyidejűleg — javasolja... a kifogásolt intézkedések miatti felelősség megállapítását és az ügyben elmarasztaló tanácsi dolgozókkal szemben a felelősség érvényesítését." Javasolja továbbá, hogy a „Szeged, Balfasor 8. szám alatti telken az ismert építkezés megkezdése előtt, már több évtizede fennálló, bérlet útlán hasznosított lakóépületek főbérlőinek bizonytalanságát — a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően — számoltassa fel." PALFY KATALIN A munka és szeretet ajándéka A születésnapokon az emberek akarva akaratlanul is visszatekintenek az eltelt évekre. Különösen a nagyobb számjegyekkel jelölt születésnapok telnek el a visszaemlékezésekkel. Ezért is kerestem meg Szeged új városrészében, Tarjánban Nagy István nyugdíjas gyógyszerészt, aki a közelmúltban ünnepelte 85. születésnapját. Szegeden őt úgy emlegetik: városunk legidősebb gyógyszerésze. Meglepve, de örömmel vezet szobájába. Az antikbútorokkal berendezett szoba lakójához illik. — Békéscsabáról kerültem fel" Budapestre az egyetemre és 1920ban végeztem kitűnő eredménynyel a gyógyszerészeti karon — újságolja mindjárt örömmel, ahogv leülök. Célom az volt, hogy mielőbb megpályázzak majd egy vidéki gyógyszerészeti állást. Erre 1925-ben került sor. A BácsKiskun megyei Foktőre kerültem és mondanom sem kell, nem kis harc árán jutott nekem ez az állás, — mosolyog a felidézettemlékek hatására. — Sok volt a jelölt, de a legjobb tanulmányi eredményű én voltam. A többiek mind pártfogoltak, vagy ahogy most mondjuk, protekciósok. Csak hosszú huza-vöna és többszöri fellebbezés után sikerült végül megkapnom az állást. Képeket vesz *lő nagy borítékokból. Mutatja a diplomáját ls, majd rámmered. — De Itt a másik is — nyújtja felém az 1972-ben kapott aranydiplomáját. — Erre legalább olyan büszke vagyok, mint az elsőre. — Foktő... Életem legjelentősebb részét itt töltöttem. A munka és a szeretet volt, ami mindig szemem előtt lebegett. A sok elesett, szegény ember között a betegségek mindennaposak. Az orvos iszákos és nagy kártyás volt. A falu vezetői szerették volna, ha én is ilyen életet élek. Mivel az orvos keveset törődött az emberekkel, gyakran megesett, hogy hozzám fordulták, ha valami bajuk esett. Antik íróasztalának egyik hatalmas fióklát is kihúzza. Újabb fényképek kerülnek elő. Aztán megtudom, hogyan házasodott meg. mint vett Foktőn telket és miként épített új gyógyszertárat a beázott, vizes, régi helyett. — Szerettem fényképezni. Azért van Ilyen sok emlékképem — mondja csodálkozásomra. — Ez az a gyógyszertár Foktőn — mutatja. — Persze volt egy másik szenvedélye mis, mégpedig a rádiózás. Elakad a beszéddel, könnyes lett a szeme. Leveszi szemüvegét, fehér zsebkendőjével megtöröli és bocsánatot kér. Néhány pillanatig tart mindösze, aztán újra folytatja. — Már több éve házasok voltunk, és nagyon szerettük a gyerekeket, de nekünk nem lehetett. Az egyik emlékezetes vasárnap déleló... rádióműsorban az árvagyerekekről, nehéz sorsukról szólt valaki. Ügy hívták akkor ezeket a gyerekeket, hogy lelencháziak. Ismét képet tesz elém. Hétnyolc év körüli kisfiú áll, térdig ésű rövidnadrágban, vigyázzállásban a képen. — Feleségemmel sietve utaztunk fel Budapestre és kikértünk egy fiúgyerekét, ügy vittük haza Foktőre, s mint sajátunkat neveltük a kis Szűcs Imrét Ez a kis Szűcs Imre ma ilyen... — újabb fénykép kerül elő, de mér a jelenből. Néhány éve készülhet tett. Egy hatalmas tkarusz-autóbusz kormánya mellől Integet az erőtől, duzzadó, középkorú férfi. — Nagy fájdalom volt, mikor elvitték a háborúba katonának. Sokáig nem is hallottunk felőle, merre jár, él-e még. Foktőn tovább zajlott az élet. A rádió újabb felhívást tett közzé, hogy a háborús helyzet miatt kl kell üríteni a budapesti lelencházat, s aki teheti, vigyen el a gyerekekből. Így került aztán hozzánk Győző. 6 évesen és Sárlka 3 és fél évesen. Ebben az időben keresett fel Foktőn egy távoli rokonunk is, aki elhozta magéval a hároméves Erzsikét és az egy évvel idősebb Ferikét, hogy a háború alatt ml gondozzuk őket. Néhány hónap múlva tudtuk meg, hogy a távoli rokonunk házát találat érte. Így nálunk maradt mind a négy gyermek. Most olyan fénykép kerül elő, melyen mind az öt látható, már a háború után. Mint az orgonasipok, állnak egymás mellett, aranyosak, mosolygósak, Jól öltözöttek. Látszik, hogy kedves gondoskodás enyhített keserű sorsukon. — Egyszer táviratot kaptunS Imrétől, a háború befejezése után, hogy él, és kérdezi, hogy hazajöhet-e. Azonnal írtam a választ, hogy nagyon várjuk. Kopogás az ajtón. Egy csinos, 20 év körüli lányka lép be. — Kávét hozzak be, nagyapa?—kérdi. Pista bácsi kérdőnrámtekint Elhárítom a kínálást. Ahogy a lány mögött becsukódott az ajtó, közelebb hajol hozzám. — ő Imre fiam kisebbik lánya. Velük élek most nagy-nagy egyetértésben. Végtelenül szeretem őket és ők ls elhalmoznak mindennel. Feláll. Az ablakhoz hfv. Lent a téren gyerekek játszadoznak. Hintáznak, fogócskáznak, s jóízűeket nevetnek. Pista bácsi mosolyogva nézi őket — Nagyon szeretem a gyerekeket. Eddig nyolc unokám van — mondja úgy maga elé, csendesen. Visszafordul, de arca mór elkomorodik, s Így folytatja. — Már régen, 1955-ben nyugdíjba léptem, amikor meghalt a feleségem. Harmincöt év gyógyszertári nunka után. Magányomban Imre rögtön segítségemre sietett, s felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, fgy élek itt. A munka és a gyerekek nevelése. amely kitöltötte életének jó részét, számára megédesítette századunk egyik legnehezebb időszakának keserűségét. RADICS FERENC Téglásy Imre Andrássy Lajos íme az ember ember a keresztfán fogatlan ínyek hujjogatása húzzátok nyúzzátok bömböli a tenger bátor tengerészek megfeneklett lelkek eszükre nem veszik e test a vitorla és megjndul a föld a Kooonyák Hegye megdöccen megrándul az óriás hajón keresztfa az árboc s kit júdás elárult egy ember a vászon. Szerelmeim Szerelmeim? — az immár állandósult hitvesi hűség higgadt parazsából — mielőtt végképp búcsúzna a lángtól a szenvedély — még képzeletem felgyújt kis tüzeket... „Ropogna máglyaként!" Kölyökkoromban kukoricaszárbői raktam várat s a rejtett kis csodákkal bújtam meg ott — ha értetlen világgal nem boldogultam... így kerítek vágyból ma világot hol Apollón vagyok. Almaimmal kettesben — ez a titka szerelmeimnek — Lédát ne keresd itt: amennyit Tőle ... Sose kaptam annyit. Kerestem öt — s idézgetem naponta varázsigékkel... Tűz imával... / Am gondold úgy hogy csak szabadkozom. »