Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-01 / 1. szám

V Szombat, 1977. január 1 Házak a fasorban „Igazságot szeretnénk, biztos fedelet a fejünk fölött és nyugal­mat". A levélnek utolsó monda­ta a történet indítósora is lehet­ne. Igazságot, a törvényeknek megfelelőt, biztos fedelet vagyis holnapután is megmaradó lakást, nyugalmat, azaz egyéves huza­vona után végre egyértelmű dön­tést — nem kevés, amit a levél­író — nevezzük őt Tóth Mihály­nak — kíván. Nem kevés, de va­jon sok-e? Több-e, mint ami megilleti? Megfelel vagy sem? Évtizedek óta bérlők Újszeged egyik fasorában, annak is egyik, majd 1400 négyzetméter alapte­rületű telken álló kis házában. Pontosabban a tglken két épület van, történetünk kezdetén két­két család otthona. A telek tu­lajdonosnője, M.-né áruba bo­csátja az ingatlannak először 59 százalékát, kap érte 1973-ban 400 ezér forintot. Aztán egy év múl­va új gazdára lel a telek egyti­zede, 40 ezer forintért. M.-nénék megmarad a telek egyharmada, és a 440 ezer forint. A szabály­szerű adásvételi szerződéseknek egyforma záradéka szerint áz el­adó, M.-né kötelezi magát arra, hogy a telken levő két épület­tel kapcsolatban a vevőket sem­miféle kiadással, költséggel sem terheli. A vevők tehát biztosak abban, hogy nem nekik kell a két régi ház lakóit elhelyezniük, ha majd a megvásárolt telken építkezni akarnak. S mert ez hamarosan határo­zott szándékuk lesz, beküldik építési engedélykérelmüket az I. kerületi hivatal műszaki osztá­lyához. Az osztály levélben érte­síti az építtetőket, hogy egy in­gatlanon csak egy lakóépület le­het, az új ház építésére tehát akkor kapnak engedélyt, ha a meglevő épületek bérlőit elhe­lyezik, s a két öreg házat lebont­ják. (A tervezett új épület hét­lakásos társasház lenne, az épí­tési engedélyt ennek első négy lakásához kérték a telekrész új tulajdonosai.) Az 1975. január 4­én kelt elutasítás után egy hó­nappal a Magántervezési Szak­értő; Bizottság a társasház épí­tési engedélyének kiadását java­solja, kimondva, hogy az új épü­let elhelyezése megfelel a beépí­tési előírásoknak. (Itt az első kér­dőjel: megfelel-e vagy sem, kinek van igaza, a bizottságnak, vagy az osztálynak?) A műszaki osztály biztos az igazában, a kérelmet 1975 ápri­lisában ismét elutasítja. Az épít­tetők fellebbeznek a tanács épí­tési és közlekedési osztályához, amelynek egyébként négy dolgo­zója alkotja a Magántervezési Szakértői Bizottságot. Az építé­si osztály megsemmisíti a koráb­bi elutasító határozatot és új el­járás lefolytatására utasítja a műszaki osztályt. Az olvasói tü­relem és a történet cérnáját egy pillanatra hadd vágjuk itt ketté. Közjáték Közben ugyanis a telek vala­mennyi .ulajdonosa aláírja az itt következő nyilatkozatot: „Kör telezzük magunkat arra, hogy az ingátlanon felépítendő társasház első ütemének teljes befejezéséig, vagyis az első négy lakás fel­épültéig az ingatlanon levő régi épületben lakók * elhelyezését megoldjuk, valamint a régi fő- és mellékpéületét a második ütem­ben épülő lakások felépíthetősé­gének érdekében lebontatjuk. Fenti nyilatkozatunkat azzal tesz­szük meg, hogy e kötelezettsé­geinknek legkésőbb 1976 március első napjáig eleget teszünk. Tu­domásul vesszük azt is, hogy az első ütemben épülő lakásokra lakhatási engedélyt csak abban az esetben kapunk, ha a fenti kötelezettségeknek eleget te­szünk." (Második kérdőjel: vajon miért vállalják az építtetők azt, ami M.-né kötelessége? Nos, azért, hogy a nyilatkozatot — amely nélkül valószínűleg sosem kaptak volna építési engedélyt — benyújtsák a műszaki osztálynak. „Apró" szépséghiba, hogy azt az ugyancsak írásbeli nyilatkozatot, amelyben T. J., másképpen fo­galmazva M.-né közeli rokona, visszavállalja a négy építtétőtől a bérlők elhelyezését, nem kül­dik meg az építési hatóságnak.) A gombolyag Tekeredik újra a fonal. A négy építtető nyilatkozatá­ban bízva a tervet engedélyezik, 1975. július 5-én. Ám a bérlő­ket nem értesítik arról, hogy fe­jük fölött bizonytalanná, elbon­tandóvá vált a tető. Az idő egyébként az építtetők javára dolgozik. Időközben a négy bér­lő közül az egyik meghal. Már csak három család elhelyezésé­ről kellene gondoskodnia — ki­nek is? A négy építtetőnek, vagy T. J.-nek? Zavartalanul épül közben a négylakásos társasház, csak a hó­rom család nyugtalankodik. Mi lesz velük, hova mennek lakni? Biztosat akarnak végre tudni, s kérik egyúttal a két régi épület állapotának vizsgálatát is. Két szakvélemény is készül, egymás­nak ellentmondóak. Az egyik az épületek lebontácát csak külső formájukkal, avult anyagukkal és alacsony komfortfokozatukkal indokolja, a másik azzal, hogy életveszélyesek. E második szak­vélemény részletes statikai szá­mításokkal bizonyít. Ezért a mű­szaki osztály 1976 októberében elrendeli az épületek aládúcolá­sát, és megkeresi a lakáshivatalt a bérlők kiköltöztetése ügyében. Ám a műszaki osztály vezetője személyesen végzett helyszíni szemléje alapján korábbi,, élet­veszélyessé nyilvánító határozatát nyolc nap múlva visszavonja. A határozat jogerőre emelkedik. (Harmadik kérdőjel; kijelentő mondat formájában: ha a laká­sok életveszélyesek, a tanácsnak kell elhelyeznie a három bérlőt. Ha lakhatók — és mint már tudjuk, ellöontandók —, akkor kinek is, T. J.-nek. M.-nének, vagy a négy építtetőnek? A já­rásbíróság 1976. ,m i.rcius 15-én tárgyalás nélkül kizárj-) az egyik lehetőséget. A végzés úgy szól: T. J. nem kötelezhető cserelakás keresésére.) Azt tehát már tudja a három bérlő, hogy a két kis ház nem életveszélyes, de még mindig semmi biztos hírük arról, ma­radnak-e, mennek-e. Mást mon­danak az építtetők, és mást bi­zonyítanak a hivatalos papírok, amelyek közül néhányat éppen ők, a leginkább érdekeltek meg sem kapnak. Kit miért fizetnek? Körülbelül ez Idő tájt indul el végső elkeseredésében Tóth Mi­hály igazságkereső útjára. Meg­írja levelét a szerkesztőségnek — felvételünk néhány nappal ké­sőbb készült Újszegeden, a fa­sorbeli telek azóta felépült új, és még mindig álló régi házairól — kilincsel újra a sokat emlegetett hivatalokban, és jár az ügyész­ségen is. Ott éppen a Legfőbb Ügyész­ség országos vizsgálatának egyik szegedi közreműködője hallgatja meg, aki az 1964-es építésügyi törvény végrehajtását tanulmá­nyozza. A vizsgalap szerteágazó és alapos. Az ügyészség néhány esetben nem találja törvényes­nek az építési hatóságok egy­másnak ellentmondó döntéseit. Tóth Mihály panasza egy ezek közül. A Szegedi Városi Járási Ügyész­ség óvása alapján a Csongrád megyei tanács vb titkára 1976. november 24-én kelt határozatá­ban megállapítja: az építési és közlekedési osztály által kiadott, és áz azt megerősítő városi vb­titkári határozatok törvénysértők. A műszaki osztály eredeti, első döntése volt helyes, amely figye­lembe vette az Országos Építés­ügyi Szabályzat előírását, egy la­kótelken csak egy lakóépület he­lyezhető el. A megyei tanács vb titkárának határozata egyértelmű állásfoglalása Tóth Mihály igaza mellett. És állásfoglalás a ki tudja hány, hasonló „tótmihály"-ügy­ben. Mert lehet, hogy az OÉSZ vitatott 34. paragrafusának első bekezdése idejét múlta, lehet, hogy egy majdani új törvény másként rendelkezik a lakótelkek beépítéséről, de addig ez az 1964­es törvény törvény marad, és mindenki számára kötelező. „Azért kapom a fizetésemét, hogy a törvényességét védjem" — mondja az ügyész. Ehhez utolsó kérdőjelként annyit még: hát az építési hatóság dolgozóit miért fizetik? Befejezésül részlet a Csongrád megyei Népi Ellenőrzési' Bizott­ság határozati javaslatából. „A megyei NEB a Szeged megyei vá­rosi tanács elnökének — a je­lentés megküldésévé) egyidejűleg — javasolja... a kifogásolt in­tézkedések miatti felelősség meg­állapítását és az ügyben elma­rasztaló tanácsi dolgozókkal szemben a felelősség érvényesíté­sét." Javasolja továbbá, hogy a „Szeged, Balfasor 8. szám alatti telken az ismert építkezés meg­kezdése előtt, már több évtizede fennálló, bérlet útlán hasznosí­tott lakóépületek főbérlőinek bi­zonytalanságát — a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően — számoltassa fel." PALFY KATALIN A munka és szeretet ajándéka A születésnapokon az embe­rek akarva akaratlanul is visszatekintenek az eltelt évekre. Különösen a nagyobb számjegyekkel jelölt születésna­pok telnek el a visszaemlékezé­sekkel. Ezért is kerestem meg Szeged új városrészében, Tarján­ban Nagy István nyugdíjas gyógyszerészt, aki a közelmúlt­ban ünnepelte 85. születésnapját. Szegeden őt úgy emlegetik: vá­rosunk legidősebb gyógyszerésze. Meglepve, de örömmel vezet szobájába. Az antikbútorokkal berendezett szoba lakójához illik. — Békéscsabáról kerültem fel" Budapestre az egyetemre és 1920­ban végeztem kitűnő eredmény­nyel a gyógyszerészeti karon — újságolja mindjárt örömmel, ahogv leülök. Célom az volt, hogy mielőbb megpályázzak majd egy vidéki gyógyszerészeti állást. Er­re 1925-ben került sor. A Bács­Kiskun megyei Foktőre kerültem és mondanom sem kell, nem kis harc árán jutott nekem ez az ál­lás, — mosolyog a felidézettem­lékek hatására. — Sok volt a je­lölt, de a legjobb tanulmányi eredményű én voltam. A többiek mind pártfogoltak, vagy ahogy most mondjuk, protekciósok. Csak hosszú huza-vöna és több­szöri fellebbezés után sikerült végül megkapnom az állást. Képeket vesz *lő nagy borí­tékokból. Mutatja a diplomáját ls, majd rámmered. — De Itt a másik is — nyújt­ja felém az 1972-ben kapott aranydiplomáját. — Erre leg­alább olyan büszke vagyok, mint az elsőre. — Foktő... Életem legjelen­tősebb részét itt töltöttem. A munka és a szeretet volt, ami mindig szemem előtt lebegett. A sok elesett, szegény ember kö­zött a betegségek mindennapo­sak. Az orvos iszákos és nagy kártyás volt. A falu vezetői sze­rették volna, ha én is ilyen éle­tet élek. Mivel az orvos keveset törődött az emberekkel, gyakran megesett, hogy hozzám fordulták, ha valami bajuk esett. Antik íróasztalának egyik ha­talmas fióklát is kihúzza. Újabb fényképek kerülnek elő. Aztán megtudom, hogyan házasodott meg. mint vett Foktőn telket és miként épített új gyógyszertárat a beázott, vizes, régi helyett. — Szerettem fényképezni. Azért van Ilyen sok emlékképem — mondja csodálkozásomra. — Ez az a gyógyszertár Foktőn — mutatja. — Persze volt egy má­sik szenvedélye mis, mégpedig a rádiózás. Elakad a beszéddel, könnyes lett a szeme. Leveszi szemüve­gét, fehér zsebkendőjével meg­töröli és bocsánatot kér. Néhány pillanatig tart mindösze, aztán újra folytatja. — Már több éve házasok vol­tunk, és nagyon szerettük a gye­rekeket, de nekünk nem lehetett. Az egyik emlékezetes vasárnap déleló... rádióműsorban az árva­gyerekekről, nehéz sorsukról szólt valaki. Ügy hívták akkor ezeket a gyerekeket, hogy lelencháziak. Ismét képet tesz elém. Hét­nyolc év körüli kisfiú áll, térdig ésű rövidnadrágban, vigyázzállás­ban a képen. — Feleségemmel sietve utaz­tunk fel Budapestre és kikértünk egy fiúgyerekét, ügy vittük ha­za Foktőre, s mint sajátunkat neveltük a kis Szűcs Imrét Ez a kis Szűcs Imre ma ilyen... — újabb fénykép kerül elő, de mér a jelenből. Néhány éve készülhet tett. Egy hatalmas tkarusz-autó­busz kormánya mellől Integet az erőtől, duzzadó, középkorú fér­fi. — Nagy fájdalom volt, mikor elvitték a háborúba katonának. Sokáig nem is hallottunk felőle, merre jár, él-e még. Foktőn to­vább zajlott az élet. A rádió újabb felhívást tett közzé, hogy a háborús helyzet miatt kl kell üríteni a budapesti lelencházat, s aki teheti, vigyen el a gyerekek­ből. Így került aztán hozzánk Győző. 6 évesen és Sárlka 3 és fél évesen. Ebben az időben ke­resett fel Foktőn egy távoli ro­konunk is, aki elhozta magéval a hároméves Erzsikét és az egy évvel idősebb Ferikét, hogy a háború alatt ml gondozzuk őket. Néhány hónap múlva tudtuk meg, hogy a távoli rokonunk házát ta­lálat érte. Így nálunk maradt mind a négy gyermek. Most olyan fénykép kerül elő, me­lyen mind az öt látható, már a há­ború után. Mint az orgonasipok, állnak egymás mellett, aranyo­sak, mosolygósak, Jól öltözöttek. Látszik, hogy kedves gondosko­dás enyhített keserű sorsukon. — Egyszer táviratot kaptunS Imrétől, a háború befejezése után, hogy él, és kérdezi, hogy haza­jöhet-e. Azonnal írtam a választ, hogy nagyon várjuk. Kopogás az ajtón. Egy csinos, 20 év körüli lányka lép be. — Kávét hozzak be, nagy­apa?—kérdi. Pista bácsi kérdőn­rámtekint Elhárítom a kínálást. Ahogy a lány mögött becsukó­dott az ajtó, közelebb hajol hoz­zám. — ő Imre fiam kisebbik lá­nya. Velük élek most nagy-nagy egyetértésben. Végtelenül szere­tem őket és ők ls elhalmoznak mindennel. Feláll. Az ablakhoz hfv. Lent a téren gyerekek játszadoznak. Hintáznak, fogócskáznak, s jó­ízűeket nevetnek. Pista bácsi mo­solyogva nézi őket — Nagyon szeretem a gyereke­ket. Eddig nyolc unokám van — mondja úgy maga elé, csende­sen. Visszafordul, de arca mór elkomorodik, s Így folytatja. — Már régen, 1955-ben nyugdíjba léptem, amikor meghalt a fele­ségem. Harmincöt év gyógyszer­tári nunka után. Magányomban Imre rögtön segítségemre sietett, s felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, fgy élek itt. A munka és a gyerekek neve­lése. amely kitöltötte életének jó részét, számára megédesítette századunk egyik legnehezebb idő­szakának keserűségét. RADICS FERENC Téglásy Imre Andrássy Lajos íme az ember ember a keresztfán fogatlan ínyek hujjogatása húzzátok nyúzzátok bömböli a tenger bátor tengerészek megfeneklett lelkek eszükre nem veszik e test a vitorla és megjndul a föld a Kooonyák Hegye megdöccen megrándul az óriás hajón keresztfa az árboc s kit júdás elárult egy ember a vászon. Szerelmeim Szerelmeim? — az immár állandósult hitvesi hűség higgadt parazsából — mielőtt végképp búcsúzna a lángtól a szenvedély — még képzeletem felgyújt kis tüzeket... „Ropogna máglyaként!" Kölyökkoromban kukoricaszárbői raktam várat s a rejtett kis csodákkal bújtam meg ott — ha értetlen világgal nem boldogultam... így kerítek vágyból ma világot hol Apollón vagyok. Almaimmal kettesben — ez a titka szerelmeimnek — Lédát ne keresd itt: amennyit Tőle ... Sose kaptam annyit. Kerestem öt — s idézgetem naponta varázsigékkel... Tűz imával... / Am gondold úgy hogy csak szabadkozom. »

Next

/
Oldalképek
Tartalom