Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-09 / 7. szám

MAGAZIN IC Vasárnap, 1977. január 9: Művekkel kötődni Napfényre vágyva (Olyan fiatal, hogy még szinte nincs is életrajza. Ám vannak a művészek számára elengedhetetlen élményei. Annak az utolsó generációnak tehetséges művésztagja, mely még saját életén, önnön bőrén tapasztalta a tanyavilág minden apró örömét, hátat görbítő nehézségét, keserveit. az életformaváltás ellentmondásoktól sem mentes időszakát. A Kishomokon szerzett élmények, Csikós András képei legyőzték a távolságokat. Eljutotiak a francia képtáraktól, a düsszeldorfi és kanadai kiállítótermektől a tokiói gyűjteményekig. A festő még nincs harmincéves. A pálya elején tart.) — Kishomokon, tanyán születtem, s hosszabb-rövidebb megszakításokkal huszonhét éves koromig ott is éltem. Ez az életforma a természetközelséggel ajándékozott meg. Anyámék elbeszélései szerint négyéves koromban kezdtem el rajzolgatni — eső után a homokba, vagy egy-egy lehullott tetőcserépre ködarabbal. Az iskolában azokat a rajzi feladatokat szerettem, amikor nem foltmentes felületeket kellett festeni, hanem mikor szabad volt a téma. Szerencsémre a tanyai iskolában olyan tanítónő keze alá kerültem, mint dr. Vörös Andrásné, aki először mondta, hogy érdemes rajzolnom, s akinek ösztökélésére íratlak be hatodiktól a vásárhelyi iskolába. Nem szerettem, nem is tudtam soha játszani, inkább visszavonultan rajzoltam, bogarakat kerestem, lepkét gyűjtöttem, virágokat nézegettem. Nem a biológia vonzott, inkább szépségük, megjelenésük változatossága. Tehénlegeltetés és kecskepásztorkodás közben minderre sokszor nyílt alkalom. Később magammal hordtam a vázlatfüzetet, érdekes módon autókat, városképeket rajzoltam — a vágyaimat, mely leginkább a vasút csodálatában fejeződött ki. Ötödikes voltam, amikor először komoly próbára tett a rajzolás iránti vonzalom. Kishomokról esténként biciklivel jártam be Vásárhelyre Csikós Miklós névrokonom szakkörébe ... Iskolaévek, három és fél év a szegedi tanárképző főiskolán, tanárkodás tj r Mindszenten.:. Talán Füstös Zoltán szakköreire emlékszem szívesen. Tőle sokat tanultam, elsősorban bátorságot, lényeglátást, önálló gondolkodást... (Első önálló kiállítását 1973ban rendezte meg — a lehető legtermészetesebb gesztussal — Hódmezővásárhelyen. Katalóguselőszavában egy Renoir-gondolatot idéz, nem véletlenül: „Ha a házad környékét alaposan Ismered, elmélyedhetsz a dolgokban. Ez a legjobb, amit tehetsz. A provincializmus éppen az, ha az ember mindent egy kalap alá fog, megkülönböztetés nélkül." Éppen Mindszentről karikázott a tárlatra, amikor japánok fogadták, Yoko Nakamura asszony, a tokiói Gekkoso Gallery megbízottjával az élen. Megvettek egy csomó képet — következménye az lett, hogy megteremtődtek Csikós András számára azok a létfeltételek, hogy ezután csak a festésnek élhet. Később bemutatta alkotásait Budapesten, a Dózsa György Művelődési Házban, a Fényes Adolf Teremben, a Képcsarnok pécsi kiállítóhelyiségében, Békéscsabán, majd Szegeden. Járt a Szovjetunióban, eljutott gyerekkori álmainak városába, Párizsba, végigböngészte az olaszországi múzeumokat, megfordult a svájci hegyek között. Most arról ábrándozik, hogy az afrikai természeti népeket lenne jó megismerni.) — Ügy érzem, munkatársa, alkotó részese vagyok annak a folyamatnak, melyet vásárhelyi művészetnek neveznek. Vállalom a hagyományokat, mert nemesek, tisztességesek, vállalom szellemiségét, mert abban fogalmazódik meg lényege legtisztábban. Viszont a hagyományt új módon, 20. századi eszközökkel kell folytatni. A világ változásai, élményei hatnak ránk, de nem ránthatják ki lábunk alól a talajt. Van Gogh és a tassizmus ismeretében nem tagadhatom meg hatásukat. Alkatomhoz igazítva fel is használom eredményeiket. Engem a világ csöndesebb, harmonikusabb oldala, az ember belső világa érdekel. Nem is mernék olyan témához nyúlni, melyet nem éltem át, mely nem a sajátom. Képeimmel újat szeretnék adni, e táj új arcát igyekszem bemutatni minden romantikus vonás nélkül. Így szeretnék hasznosan kötődni, művekkel kapcsolódni ahhoz a képzőművészeti vonulathoz, melyet vásárhelyi vagy alföldi művészetnek neveznek. (A hagyományvállalás következetessége és az újító törekvések eredetisége, af. új elemek, megoldási és kifejezési formák együttese minden egyes kép. Szeretetteljes humanizmussal, eltéphetetlen kö'elekkel. Csoda-e, ha ennyi gazdagság, ilyen mélyen gyökerező művészet népszerű?!) k „Kétféle ember él a földön. Az egyik fajtának szüksége van másokra, szórakoztatják, foglalkoztatják, pihentetik, az egyedüllét pedig elcsigázza... A másik fajtát viszont fárasztja, untatja, zavarja a többi, a magány pedig megnyugtatja, gondolatai függetlenségének és csapongásának nyugalmában fürdeti... Az egyik arra született, hogy a külvilágban éljen, a másik meg arra, hogy belső életei éljen. Az én külvilág felé forduló figyelmem roppant gyorsan kimerül... Ez az oka annak, hogy annyira ragaszkodom... a holt tárgyakhoz, hogy élőlényszámba vettem őket, és hogy házam lett az én világom, ahol magányos, tevékeny életemet meghitt tárgyak, bútorok, apróságok közt éltem, melyek oly kedvesek voltak nekem, mintha arcok lettek volna..." Gondolom, ezeket a Maupassant-sorokat nem véletlenül tette elém búcsúképpen Csikós András. TANDI LAJOS H

úsz éve született, de nem áldott egészséggel, mint legtöbben. Szívasztmája olyan örömöktől fosztotta meg, ami a többi gyereknek, fiatalnak a világ legtermészetesebb dolga. Kisfiú korában a játéktól, minthogy kórházban ápolták hosszan, iskolásévei alatt a tornától, a sporttól. Végül most a felnőtté válás idején, nehézséget okoz a munkában. Talán az orvosok által javasolt műtéttel minden megváltozott volna, de nem tudni, miért, a szülők aggályoskodtak, így hát nem történt semmi. Később aztán kapott otthon némi kárpótlást az elmaradt örömökért, a nagymamája mellett boldogságban teltek hónapjai. Mamától csodaszép dolgokat hallott, jószerével mesevilágban élt, csak hát erről, az innenső életről hallott keveset. Amelyben meg kell tanulni emberekkel együtt élni és dolgozni, éédekezni a támadások ellen. Nem ő az egyedüli, aki áldozata a nagyszülő jóakaratának, túlságosan féltő szeretetének, de neki különösen nehezen sikerült később talpra állni, mivel betegsége miatt amúgy is kevés volt az ereje. No meg bőrének színe is sötétebb, mint amilyent az utca gyerekei szó nélkül hagyhatnának. Pedig talpra kellett állnia, mert a mama egyszer csak meghalt. A tízéves kisfiúnak sok türelemre, szerető tanítgatásra lett volna szüksége akkor, de mindezt a már válófélben levő szülőktől nem kaphatta meg. Durvaságot az apától, könnyebben. Egy reggel arra eszmélt, hogy jobban érzi magát az utcán, mint otthon. A szülőktől minden gyerek megtanulhatja a szépet és p jót, az utcán viszont szert tehet keménységre, leleményességre, ügyességre. Olyan erényekre, amelyek nélkül később, felnőttkorban esetleg sután mozog a világban. Márpedig nem veszélytelen az olyan ember, aki nem tudja megvédeni magát a jelképes, vagy tenyérrel adott pofonoktól, majd egyszer úgy érzi alattomos-magányában, hogy most ő következik. A folytatás néhány éve sablonosnak látszik. Haverok, ital, káemká, párnapos elzárás, három alkalommal. A - munkakönyvben alig találni üres helyet, az utóbbi négy évre üzemből kilenc, munkából csupán másfél év jut. Igaz, nehéz olyan munkát találni, amelyet gyenge szív is bír, s az is igaz, hogy csokoládébarna bőrű fiútól legtöbb helyen a súlyos betegség tüneteit is szimulálásnak veszik, így aztán csaknem ' mindenütt nehezebb munkát végeztettek vele, mint megengedhető lett volna. Általában azt is rossz szemmel nézték, hogy könyvekről, s művészetről beszélt. Imént azt írtam, hogy a történet folytatása sablonosnak látszik, valójában nem az. Nem lehet az, ha szereplője egyszer csak megpróbál kilábalni belőle. „Az utcán a többiekkel voltam, de mintha a túloldalról láttam volna önmagamat... a falak szörnyűek, amikor kijöttem, megszédültem a napsugártól." önmagában nem érnek sokat e szavak, de tényleges változás is bekövetkezett. Költészetet, művészétét, muzsikát kedvelő emberek társaságába került, s az elmúlt hónapokban minden tőle telhetőt megtett, hogy számára megfelelő munkához jusson. Gondolta, hogy olyan változatos látványt nyújtó munkakönyvvel, mint az övé, nehezen boldogul egyedül, bárhova megy, nem látnak belsőjébe, nem gondolják, hogy ez az ember most tényleg dolgozni akar. így hát támaszt keresett. Egy embert, aki elmondja valahol, hogy igen, az a múlt is az övé. de most végre szeretne mindig napfényben élni. Dolgozni, pénzt keresni, öltözködni, mint a többi fiatal ember... és nem félni a rendőrségtől. Először még gyermekkorából ismert paphoz fordult, akitől jó szavakat, megértést és segítséget kapott. Nem érdemes leírni a sorát, lényeg, hogy nemrég akadt munka számára, éppen olyan, amilyenre régen áhítozott. Eddig a történet, amelynek ismeretében legalábbis kétféle folytatásra lehet gondolni. Egyik, hogy minden megy tovább, amint eddig is volt, de jobb szívvel és erős hittel látom a másikat: dolgozni fog tisztességgel. S ha netán újra éri keserűség, lenyeli, hogy tovább dolgozhasson. SZIRÁK JÓZSEF Veres Péter Munka közben A

pályaudvaron dolgozunk. Síneket és talpfákat cserélünk. A munka nehéz es kínos: gyorsaságot, 6 egyben pontosságot és figyelmet követel. Körülöttünk sétálgató utasok jönnek-mennek. A kis faluban minden nadrágos ember, minden kereskedő és tisztviselő ismerős az állomásfőnökkel, tehát senki sem mondja nekik, hogy tilos a sínek közt járkálni. A szabályok különben mindig és mindenütt csak az emberek egyik részére vonatkoznak. Az utasok hát bejönnek a sínek közé, a vonat késik, s ők unják magukat. Karjukon a feleségük, akit kötelességük a várakozás bosszantóan unalmas perceiben minden lehető módon szórakoztatniuk. Odajönnek hozzánk. A férj tekintélyes fűszer-, rőfös- és mindenféle kereskedő, ö nem alakítja a valóságot, csak cseréli. Ezért nem is sokra becsüli. Az alakítás élményét, a jól sikerült munka feletti örömöt nem érzi. ö csak a sikerült csere, a jó tipp, a nyereség feletti örömöt érzi. Egyébként magas, jól öltözött, te. kintélyes úriember. Halkan gömbölyödő pocakján aranylánc fénylik, nagy, dülledt toka, szemei élénken pislognak, örökké vizslatnak, s nem állnak meg rajtunk sem. Nézi, de nem érzékeli, hogy mit csinálunk. Annál inkább a I felesége, a nagysagos asszony. Ö már ismeri az alakítás, a teremtés örömét, ö ruhákat, befőtte: ket, süteményeket és ebédeket szokott teremteni. Sajno6, többnyire csak mint parancsoló van jelen, s a kínlódásokért, a sikertelenségekért nem önmagát, hanem a cselédeket okolja. Azok harapják meg az ujjaikat, azokat égeti meg a tűz, ők ütnek rá a körmükre, s a nagyságos asszony ráadásul úgy vigasztalja őket, hogy „maga egy hülye!" így valójában mindig kielégítetlen marad a cselekvés-éhsége. Ezért kibírhatatlan zsarnok úgy a férjével, mint a cselédeivel 6zemben. De ő ezt nem tudja magáról. Egyáltalán semmit sem tud. Nem tudja, de nem is látja, hogy mi úgy nézünk rá, ha egyáltalán ránézünk, mint egy ellenségre. Velük van a gyerekük is. 8— 10 éves fiú. Örökké kérdez. Egyáltalán, az úrigyerekek nem is gyerekek, hanem kérdezőgépek. A parasztgyerekek viszont nemigen kérdeznek. Azok bámulnak, jól megnéznek valamit, s azután utánapróbálják. Holnap már beém'tik a látottakat a játékaikba. Ez azonban sohasem fog beépíteni semmit. Ez csak kérdez: Apu, miért rontották el a síneket? Apu, most már hol megy a vonat? Apu, hol vásárolják a síneket? Apu, az a nagy kalapács miből van? Apu, miért festik feketére a fákat? Apu, ezek az emberek hova mennek, ha majd jön a vonat?... és így tovább, a végtelenségig. Apu higgadtan, pár szóval válaszol, a boltban és a családban ő a fő mindentudó. Neki értenie kell ezekhez a dolgokhoz is. A válaszai minket dühítenek: vannak bennük helytállók, vannak mellébeszélők, de vannak buta válaszok is. ök persze nem veszik észre, hogy minket bosszant a jelenlétük, és a buta locsogásuk, vagy akár a hallgatásuk is. Csak néznek, néznek bennünket, mint valami Ismeretlen állatfajt. Közben mi persze dolgozunk, és úgy teszünk, mintha nem is ügyelnénk rájuk. De itt-ott öszszevillan a szemünk, és gonosz praktikákkal próbáljuk elriasztani őket Egyik-másik megcsikordítja a lapátot élével visszafelé a sínen: kibírhatatlan hangot ad. Ordító hórukkolóssal továbblendítjük a kidobott síneket és talpfákat mint kellene, hogy hátha a szétpattanó kavicsok közül egy közibük vágna, csak úgy véletlenül. Ez azonban nemigen sikerül. A valóság alakítása, a munka olyan izgalmasan érdekes, hogy a bámészkodók nem könnyen tágítanak. S ez megzavar bennünket. Teremtő munkásokból át kell alakulnunk színészekké, akik a világ számára játszanak. Elveszítjük a biztonságunkat. s a munka gyors és biztos menetéhez szükséges felkiáltásokat és ritmusokat is. A becserélt sínt nagy kínnal illesztjük a helyére, semmiképpen sem akar passzolni, hosszabb, mint lennie kellene, azonkívül görbe is. Elakadunk: mi van evvel, hiszen pontosnak kell lennie! Majd jön az elöniunkás, aki nem áll a bámulok szuggesztiója alatt, mert folyton jön-megy egyik csoporttól a másikhoz, ő nem színész, hanem rendező és nincsen lámpaláza. — Nem látjátok — kiabál ránk —, hogy az a másik oldalra való sín? ... Kanyarba vagyunk ... Nem csudálnám, ha most csinálnátok először! — mondja szemrehányóan, s diadalmas tekintetet vet a bámészkodókra, amelyben az van, hogy „lássátok, ez vagyok én, nálam nélkül nem érnek ezek semmit!" S ez bosszant minket, mert csak mi tudjuk, hogy ő is mit ér. De baj még ezután is adódik. A kibontott és meglazult vagy kicserélt talpfákat alá kell verni, hogy keményen álljanak a vonatok alatt. Az aláverésnek van valami sajátos taktusa, amely úgy hangzik, hogy tu-ta-ta-ta. Ezt a taktust nem könnyű megtanulni, de ha megtanulta az ember, könnyen megy a munka. Ez szükséges hozzá. De ha nézik, akkor az ember nem tud olyan egyszerűen beleütni, s ez bosszantó. Mások a hevedereket illesztik fel, a síneket kötik össze. A hevederek nem illenek össze, a csavar nem megy át a lyukon. Ha kalapáccsal odaüt az ember, lehúzza a menetét, s akkor meg az anyacsavar nem megy rá. És ha nagy kínnal mégis ráment, akkor az ember elkezdi a csavarkulccsal húzni, mégpedig mivel nézik, bűvészi ügyességgel és gyorsasággal. A kulcs persze kopott és nagy a csavarra. Lemarja a sarkát, s aztán körülszalad rajta. Az ember megadja az erőt, és a semmibe szalad a kulcs. A kezét hozzácsapta a sínhez, leütötte a bőrt, vagy fekete vérhólyagot kapott. Most a sínhez kellene vágni a kulcsot, és káromkodni egy égreszállót, de nem lehet, ne lássák a bámészkodók, hogy milyen ügyetlenek vagyunk. Avagy a szeghúzó vagy a tyrefond-csavarkulcs tízszer egymás után lepattan a szegről és a tyre. fond-csavarról, s az ember nem szidhalja nyugodt lélekkel és elszabaduló káromló fantáziával a gazdáját, az államot és minden közbeeső hatalmat, amely bűnös a rossz szerszámokért: nem, mert bamba civilek állják körül, akik a sikertelenségért az embert röhögnék ki. Végre bejön a vonat a másik vágányra, s a bámészkodók elmennek; mi magunkra maradunk. S ekkor azon mulatunk, hogy mit is kellett volna velük csinálni. Rábillenteni egy sor mázsás sínét a lábujjaikra csak úgy véletlenül, kidönteni a kátrányosibriket. s a szétfolyó kátrányra rádobni egy ócska talpfát, hogy csak úgy loccsant volna széjjel. Befröcskölte volna a nagyságos úr hófehér ingét, s a nagyságos asszony rózsaszín blúzát, de még a képüket és a nyakukat is úgy, hogy leette volna róla a bőrt Ilyen gonosz kívánságokkal fizetünk meg a jóakaratú érdeklődésért. Meg olyannal, hogy szeretnénk magunk mellé venni ezt meg azt az urat egy kissé, a kátrányos taloíákat fogdosni, a nehéz. rozsdás síneket eme'<»etni, s krampácsolás közben nv»regvengettetni a derekukat. Biztosan nem kívánkoznának többet bámészkodni a szegény ember kínján ... (Nyolcvan eve, 1*97. január f áll született Veres Péter. Fhb, az alkalomba! küzoljük a fenn részletet, Munka kü/ben cumi, 1936-ban írt novellájából.)