Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-16 / 13. szám

Vasárnap, 1977. január 16. II MAGAZIN Böngésző J

ól tették a kiadó szerkesztői, amikor 1977. első könyveként Veres Péter Bölcs és balgatag őseink című könyvét jelentették meg. Nemcsak az író születésének nyolcvanadik évfordulójához méltó a kiadvány, Veres egész írói életművét jól reprezentálja ez a darab. Itt látható ugyanis legvilágosabban, hogy miképpen veszi birtokba egy évszázadok óta elnyomott osztály, a parasztság képviselője a nép politikai fölemelkedése után immáron saját múltját, történelmét is. Veres Péter, a magyarság legősibb kultúrateremtő közegéből származó és attól soha el nem szakadó íróként szembesiti a maga osztályszempontjait az elmúlt korok historikusainak véleményével. Nyíltan és bevallottan a paraszt szemével tekinti végre át azokat az évszázadokat, amelyekről jobbára csak a mindenkori uralkodó osztályok céljainak, akaratának megfelelő források maradhattak az utókorra. A középkori krónikák, levelek létrejöttének pszichikus indítóokait vizsgáló kommentárgyűjtemény sok szép észrevétellel gazdagítja nemzeti önismeretünket, az ősi nemzeti jellegről alkotott elképzelésünket. A gyomai Kner Nyomda jog. gal nagyhírű műhelyéből került ki a formás kiadvány. (Szépirodalmi, 1977.) A „Magyar História" sorozatának sikerét mindenképpen növeli majd a most megjelent hatodik kötet. Hegyi Klára Egy világbirodalom végvidékén című könyve számos előítélet, tévedés, romantikus elképzelés felülvizsgálatára, vagy éppen cáfolatára vállalkozik a törökök magyarországi hódításaival és berendezkedésével kapcsolatban. A könyv szerzője bemutatja a török birodalom kialakulását, a despotikus uralom tündöklését majd annak belső bomlás által bekövetkező bukását. Bennünket különösen azok a fejezetek érdekelhetnek, ahol a kettős, török és vármegyei adóztatás alatt élő alattvalók életét mutatja be a szerző. Talán idegenül hat, de történelmi tény, hogy bizonyos területekről a nemesi kizsákmányolás türhetetlensége miatt olykor még inkább a török fennhatóságot választották a magyar jbbbágyak. Hegyi Klára sort kerít a török valláspolitikájának és a török kultúra hatásának vizsgálatára is. Ennek jegyében sok érdekes képzőművészeti, irodalmi, zenei és nyelvi tényt dokumentál. A könyvet mintegy félszáz korabeli fénykép, számos térkép és időrendi áttekintő táblázat teszi izgalmassá és ugyanakkor könnyen kezelhetővé. (Gondolat, 1976.) Hálák László írta az „Iránytű-sorozat legfrissebb darabját, a „Tenni vagy nem tenni" címűt. Ez a könyv elsősorban a serdülő gyerekeikkel bajlódó .szülőknek segíthet tanácsaival, de — a szerző stílusából következően — ugyanúgy hasznát vehetik a szülőkkel bajlódó serdülők is. Hálák könnyed, csevegő hangnemben veszi sorra a szülőgyerek viszony problematikus pontjait, foglalkozik a kamaszok intellektuális fejlődésének jellemző sajátosságaival, többek között a példakép szerepével. Olyan, kérdésekre keres választ, mint hogy inkább engedelmes legyen-e a gyerek, vagy legyen inkább kritikus, hogyan tisztelje szüleit, hogyan legyen jó hazafi és így tovább. A beszélgetések, fesztelen kitárulkozások hangján megszólaló szerző szerencsésen kerüli el munkájában a tudománytalan, felesleges szószaporítást, az oly sokhelyütt megfigyelhető fecsegést. (Móra, 1976.) „Akit az isten nem szeret" címmel jelentette meg Zelk Zoltán válogatott verseinek kötetét. A jelenlegi a huszonnyolcadik a szerző könyvei közt, így meglehetősein nagy távlatokat nyit. Egy hosszú pálya elegáns költői ívére épül a kiadvány negyvenhét év verseiből. A pályakezdő évek erényét, a földközelben lebegő expresszionizmus képeit kísérhetjük végig a kötet; darabjain. Zelk költészetére is érvényes, a jelenlegi kötet tanulsága szerint is, ami kortársaira, vele együtt induló pályatársaira: lírája az eltelt hosszú everc során nem az egyhangúság, az elsxíntelenedés, a modorosság, hanem a gyakori megújulás és a folytonos gondolati tisztulás irányába fejlődött. S jóllehet a költő korábbi közéleti szereplése nem volt éppen szerencsés, költészete ettől nemhogy gyengült, inkább izmosodni látszik. (Szépirodalmi, 1976.) Páskándi Géza írja „A papírrepülő eltérítése" címet viselő legújabb verseskötetének előszavában, hogy „... közérthető az, akinek van gondolata". A közérthetőség fogalma persze szűkebb annál, minthogy mindenki beletartozzék. A modern líra, sőt talán a vers és az olvasók közti ízlésbeli szakadékot tekintve sajnos nem is meglepő ez. Páskándi tudatoséin vállalja a kétfrontos harcot egyfelől a „közérthetőségért", ami nála a racionális, logikus gondolkodás hagyományaihoz való ragaszkodást jelenti, másfelől olyan új törvények felderítéséért, amelyek ugyan eddig is adottak voltak a magyar nyelvben, de kiaknázásukra máig sem került sor. Fölvetődik a kérdés; vajon maga a nyelv vált ezek szerint költészetének tárgyává? Korántsem. A versekkel váltakozó esszék egyikében írja, hogy „a magyar filozófiai gondolkodás... itt van már rég elosztva a magyar lírában, képeiben." Így tehát meglehetős mérnöki számítással, szándékosan jöttek létre a nyelv filozófiájára épülő, a zsenialitás és a talmi fölött egyensúlyozó költeményei. S ha a szikár, múmiaszerű, dísztelen lírára törekvés jelszavának a nyelv törvényeire, a vers önmagát író jellemzőire hivatkozva gyakorta nem is tesz eleget, a kötet egésze biztosan sok hívet toboroz a mai magyar lírát olvasók táborába. (Magvető, 1976.) TÉGLASV IMRE LIPPAI TAMÁS: MADÁRIJESZTŐ Útközben A

kezemben két bőrönd, a vállamon sportszatyor. A feleségem a gyereket cipeli. El-el sodornak bennünket egymástól a tömegben. Szombat van. Utazik az ország A hangosbeszélő már harmadszorra figyelmeztet bennünket, hogy a Budapestről érkező Szegedre induló gyorsvonat 15 percet késik. - Evekkel ezelőtt már megtettem ugyanezt az utat, ugyanezekkel a bőröndökkel, csak ellenkező irányban. Pontosan olyan idő voit, mint most. A ceglédi állomás bebalzsamozott öreg gőzmozdonya ugyanilyen szürkés reflexeket vetett a hóra. A kupéban csak egy hely van. Kinnmaradok a peronon nézgelődni. Nagykőrösön aztán az addig az ablak mellett ülő barna nő leszáll. Mire leülök én is, a fiam már lelkesen magyarázza az útitársaknak: — Szegedre megyünk, vonattal. A szókincséből egyelőre nem telik többre. Kétéves, és mostani minőségében bevándorlónak fog számítani, mert ugyan a Ti„A hátam mögött rend legyen..." Olvasom a róla szóló születésnapi megemlékezést — s mindig az tolakszik fölülre: micsoda bátor, szinte könnyel, műen nagyvonalú volt. Látogatóba készülve, átböngészem a nyolc évvel ezelőtt készült magnófelvétel szövegét, melyben 1919-ről beszél — s megint csak bámulok: honnan vette az a húszéves lány a kurázsit? Frontokon vágott át Kun Béla üzeneteivel; asztalra fölpattanva vitatkozott a szociáldemokratákkal a kommunista párt megalakításának szükségességéről; büszkén fölmutatta pártigazolványát a kihallgatáséra -rendelt francia tisztnek; mikor azt mondták neki, hogy kivégzik kommunista tevékenységéért — így felelt: „De vegyék tudomásul, ha én száz évig élek, nem tudok olyan propagandát csinálni, mint hogy ha agyonlő, nek, a halálommal!".,. Széli Juliska szerette a veszélyt. Hányszor szökött úgy, hogy a halál mellett osont. Máskor meg csak föl a fejjel, gyanútlanul vágott át franciák és fehérek zárain. Most, hogy nyolcvanadik születésnapját ünnepelte a kommunista párt egyik szegedi alapítója és szervezője, megkerestem őt Űjvidéken, a Kosta Abrasevica utcai kis házában. Friss, a memóriája pontos, s ma is olyan kemény, akaratos, mint tizenkilenc forradalmi viharában volt. Mindjárt azzal is kezdtem: még most is olyan kemény ember? — Olyan vagyok, amilyennek születtem — mondja vidáman. — Most is az az elvem: merészen, bátran kell élni. Nekem az életem parancsolta ezt. Szegény embernek nem volt más választása, ha fordítani akart az életén. Az igazam tudatában mindenbe Látogatáson Széli Juliskánál belevágtam, le sem lehetett fogni. Még az elvtársaim is azt mondták, mikor fölszólalásra jelentkeztem: Előbb hozzatok kötelet... Meg kell kötözni, mielőtt megkapja a szőtt És szó szerint úgy fogalmaz, mint más visszaemlékezéseiben: — Arra törekedtem, hogy a hátam mögött mindig rend legyen, mert a jövőért csak úgy lehet igaz hittel és teljes odaadással harcolni. Ha nem zavarja az embert semmi a múltjából. Tizenkilenc szegedi forradalmi mozgalmában Széli Juliskát már a történelem jegyzi. Ezért tüntette ki Népköztársaságunk a Tanácsköztársa, sági Emlékéremmel; ezért emlékeznek rá szeretetttel és jó szívvel a szegedi kommunista veteránok; ezért örült annyira az MSZMP Szeged városi bizottsága születésnapi köszöntő táviratának. De mi történt azután? Széli Juliska 1920-ban Szerbiába szökött a fehérek elől. Űjvidéken találkozott más magyar kommunista emigránsokkal — egyebek között Kun Béla titkárával —, és természetesen vitte a lába ott is az illegális kompiunista pártba. A pártot azonban ott is szétverték, kapcsolatai megszakadtak, tagkönyvét egy meleg pillanatban el kellett égetnie, 1 házkutatás, megfigyelés — vennie kellett a vándorbatyut ... Férjhez ment, gyerekeket szült, s a nehéz időkben nem talált vissza az illegális szervezethez. Azután meg, amikor a jugoszláv párt legálisan kezdett működni, két régi ajánló kellett volna, de nem volt ismeretsége & párt illegális tagjaival, meg vitába keveredett elvtársaival — s nem engedett. Kívül maradt, de nem távol. — Dolgoztam, agitáltam, s azóta is azt teszem, de az idő is sietősebb lett... Ugyanazzal a szívvel és ésszel élek én ma is, de már inkább csalt a közvetlen környezetemben dolgozom, politizálok. A családom 6zinte szabályosan eltiltott a politikától, rengeteg gonddal éltem, nem tudtam kedvem szerint megújulni a harcban... Így él Széli Juliska nyolcvanévesen. Tisztesség veszi körül, mert ott is tudják, hogy miként iratkozott föl a kommunista mozgalomba, és mostanában különösen 6zíves szeretettel emlegeti a szegedi elvtársakat, akik levéllel, üzenettel, üdvözlettel gyakran megkeresik. És ezekre a figyelmességekre így válaszol; — Nagyon hálás vagyok, liogy nem felejtettek el, és különösen örülök, hogy olyan nagy gonddal és figyelemmel gyűjtik a forradalmi múlt emlékeit. De legjobban annak örülnék, ha egyszer még találkozhatnék azokkal az elvtársakkal, akikkel együtt harcoltunk a Magyar Tanácsköztársaságért. Egyre hullunk, egyre kevesebben maradunk, ami időnk még van, abból erre föltétlenül szakítani kellen... Hazafelé jövet. Széli Juliska életmottóját forgatom a fejemben: „A hátam mögött mindig rend legyen ..." Azt hiszem, megelégedésére lehet az ifjúság áldozataiért, hogy immár történelmi rend van mögötte. És ez a rend egyúttal a jövő is. Sz. S. I. sza partján született, de vagy kétszáz kilométerről feljebb. A velem szemben ülő, ötven év köriili szikár férfi a kere formája után ítélve fizikai munkát végez. Kibámul az ablakon. — Ez a sok finom hó jó a vetésre — mondja aztán, de csakúgy önmagának, nem vár választ. — Én Szegeden voltam katona — mondja később. — A vasutasba jártam táncolni, tudja hol van? — Tudom. — Én félegyházi vagyok. Ismerős ott? Bólintok. Ismerősnek tényleg ismerős vagyok, végigcsavarogtam az elmúlt években az egész Alföldet. — Szeged azért szebb — gondolkodik el a férfi —, bár nekem Félegyháza kedvesebb. Ott születtem. — Mindegy az, hogy hol lakik az ember, csak lakása legyen meg jó állása — szól közbe a másik oldalról egy férfi. — Gondolja? — kérdezi a szikár. Csönd lesz ettől a kérdéstől, még az eddig folyton csacsogó kétéves emberke is elhallgat. A probléma lényegét persze még nem érti, de a társaság hangulatát már fel tudja fogni. Hallgat ő is. A közbeszóló az újságjába mélyed. Kecskemétig egyetlen szót sem szól. Ott száll le. Félegyházán elbúcsúzik a másik férfi is. — Ha arra jár, igyon egy sört az egészségemre, tudja a vasutasban ... Ha arra járok, megiszom az* a sört. A fiam felkeredzkedik az ablakba. — Szegedre megyünk, vonattal — állapítja meg újfent. Hát szegedi srác leszel te is — gondolom —, végigjárod majd te is ugyanazokat az utcákat, nagyobb korodban biztosan te is ki fogsz majd szökni a sancerakhoz, pedig ugyanúgy meg fogom neked tiltani, ahogy nekem tiltotta meg az apám. És talán focizni fogsz, és csúszkálni, ha esik az eső. Mondjuk az alsóvárosi focipálya nemlétező gyepszőnyegén. Itt fogod az első osztályfőnöki intőt megkapni, és itt meg fogod először bámulni a lányokat. Szegedi leszel. De végül is mitől válik valaki szegedivé? A környezettől, az emlékeitől? — Egymás után szívod a cigarettákat, ideges vagy? — szól rám a feleségem. — Mindjárt hazaérünk — mondom aztán. A srácnak biztosan élmény lesz. Szegeden az emeletre érkezik meg a vonat... Fehértónál járunk már. A távolban fel-felröppen egy madár. Az állomás előtti tér ragyog a napsütésben. Már a villamosra várunk. A srác valahogy kikecmereg az anyja kezéből, és futásnak ered, aztán megcsúszik és lehuppan a fenekére. Azt mondja: hoppá és feláll. Hazaérkezett. PETRI FERENC