Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

/ Szombat, 1976. december 25. 9 Üzenő füzet \ Kovács apuka (akkor kapta ezt a nevét Kovács Lajos osztályvezető-helyettes, amikor Attila nevű fiúgyermekét beíratta az iskolába) eleinte kimondottan kellemes tárgynak tekintette a kicsi, kék irkát. A felirata is kedves: Üzenő füzet Milyen szép, már-már játékos két szó. Az 6 és a két fi betű olyan gügyögő, sen gyermeki, a z-k kevéske muzsikát adnak a két szónak. Mintha cimbalmon játszanánk. Igen, igen. határozottan szén szavak. Mert milyen csúnya például ez: atombomba, vagy a kevésbé hátborzongató jelentésűek közül ez: birka, bödön, hatósági hússzék stb. Ez ellenben. üzenő füzet, valóban gyönyörű. Még jobban megszerette Kovács apuka a kis irkát, amikor Attila esténként feléje rohant a kitárt füzettel, piros pontot, játéknyomdával odalehelt mákuskát, nyulat, puffatag elefántot mutatott. Jó munkáért, példás magaviseletért kapta valamennyit. Október táján egy napon Attila nem futott apja elé, sőt úgy belemerült a Közgazdaságról mindenkinek című tv-műsor élvezetébe, mintha maga Colombo hadnagy magyarázta volna ott az értékarányos árakat, vagy Bubo doktor játszotta volna a magyarázó filmben a kamatlábat. — Az üzenőben semmi? — kérdezte vidáman, majdnem hetykén Kovács apuka. — De... — felelte a gyermek bátortalanul. — És nem is mutatod meg apucinak? Hadd lássam hát! Attila most nem nyitotta ki a megfelelő lapnál Hátranyújt->tta az irkát, s meg~-r';ítánélkül nézte a lábasokból rakott grafikonokat. s az előttük hadonászó kovász bácsit. Nem pont, nem mókus: betűk voltak ezúttal a füzetben, összeolvasva, ilyen értelmet kaptak: ..Kedves Szülő! Értesítem, hogy gyermeke a folyosón futkározott. Társait is lökdöste, ezért figyelmeztetésben részesítem." Dátum aláírás. — Aláírod, apa? — kérdezte félénken a gyerek. — Miért ne imám? — Mert a Kelemennek nem irták alá. hanem .. — Hanem? — Elverték ... — No. majd máskor én is elverlek. Most aláírom, és figyelmeztetlek: ne történjen ez máskori Ja), dehogynem történt! Egyik nap azt közölték. hogy Attila beszélt a sorakozánál másnap. hogy otthonfeledte az egészségügyi csomagot, legközelebb, hogy kérdezés nélkül beszélt, s ezzel megzavarta a közös munkát. Ko. vács apuka utóbb már vacsora után merte csak kérdezni, ínilyen beírás jött ma, különben a gyomra összeszűkült, enni alig tudott, s a vacsora utáni sört is úny itta, mint a fuvarosok, nem a régi jóízű csettintgetéssel. Eszébe jutott ugyan, hogy helyesebb lett volna Kelemenék módján eljárni az ügyben, vagyis az első bejegyzés után mindjárt megnyakalni a gyereketf aztán mégis úgy gondolta, ez nem lenne helyes. Bizonyára nem ezt várja tőle a korszerű iskola. Ezen az estén mégis betelt a mérték. Attila két beírást hozott. Az elsőt a napköziben kapta. íay szólt: „Gyermeke a navközíben meglökte társát, akinek teája emiatt kiömlött." Jó. ez is megtörtént. Délután azonban az iskolai tanító néni is beírt. Ezt: „Amint látja, Kedves Szülő, Attila a napköziben is minősíthetetlenül viselkedik." Kovács avuka aláírta mindkét bejegyzést, de nem adta vissza gyermekének az Üzenő füzetet amelyet időközben retterie'esen meggyűlölt — Ma'd később — mondta egykedvűen. — Most menj fürödni! Aztán — este tiz'-or amikor a gyerek már a'ud* — ma na elé tette a füze'rt s irni '~ezdett belé „Kedves Tanító Néni! Közlöm hogy Attila ma vonakodva ment fürödni, este föbbszőri figyelmeztetés után rakta csak össze 'átékait. Egyáltalán: itthoni magatartása nem kielégítő stb." Hétfőn még beirta, hogy a fiú hét végén meglehetősen rendetlen volt a villamoson, amikor a nagymamához mentek, s ott meghúzta a macska farkát, tehát kínozta az állatot. Ez a bejegyzés az előre megszámozott füzet tizenharmadik oldalára került. Ma is ott tartanak. Azóta senki nem irt bele semmit. ANNUS JÓZSEF Ne ijedjen meg, s ne botránkozzék fölösen a kedves Olvasó: sem morbid, sem szürrealista sztori nem következik e fura cim alatt. Csupán egy igaz történet — diákkorom éveiből. Karácsony előtti produkcióra készülődtünk a vidéki városka protestáns templomában. Nyolcadikos diákok roitunk, s jókedvűen és boldogan dideregtünk — az ádventi jelevet szereplőiként — a cúgos templom padjaiban. Jókedvünknek kettős oka volt. Egyrészt nem kellett a délelőtti német-, s matekórákon és más cidris stúdiumon izgulnunk, mert a próbák délelőttönként zajlottak. Másrészt hölgyszereplők is óhatatlanul kívánkoztak a szereplőgárda közé. Két aranyos „licistát" — leánygimnáziumi tanulálányt — tudhattunk a magunk közvetlen közelében — s urambocsá' — egyikünk-másikunk térde is hozzá-hozzákocődott a lányok térdéhez, a szent padokban, nagy igyekezetünkben. Igyekvésnek nem volt híján a produkció. Vallástanárunk Márk is Máté apostolok evangéliumai alapján állította össze Keresztelő János fejevételének szomorú történetét. Maga a szent történet nem szűkölködött tragikus fordulatokban. Csak ott esett a hiba, hogy Heródiás vérszomjas leányának szerepére — épp egy galambszelid. bociszemű kis licistát szemelt ki a végzet (alias, a vallásta„János fejét egy tálban P nár), » mi, néhányan, kamaszsőrtés férfiak, előre röhögtünk magunkban, mi történik majd, ha ez megszólal... „Heródes király", akitől — ledér tánca futaimaként — a királyné felbu)tisára,+Keresztelő Jánosnak, a Messisás aszkéta hírnökének fejét kellett kérnie a szelídszemű, szőke kis licistának — legbasszusabb hangú évfolyamtársunk volt épp ... Ki is csúszott a kuncögás a szent falak között, amikor barátunk öblös hangjára, hordómélyből zengő biztatására („Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom néked"), megszólalt a lehelathalk, vékonyka, bizonytalan csengésű leánykahang: — Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Keresztelő János fejét egy tálban! Erre basszushangú barátunknak a kővetkezőképp kellett válaszolnia: — Megparancsolom, hozzák el annak a fejét! Visszafojtott röhögések zajától t fenyegető tanári mutatóujjtól övezve, végbement valahogy a három próba — de a premier ... Pedig tele volt a templom — áhítatosan tippelő hallgatósággal —. hisz újítás volt ez az előadás, soha nem hallott, ismételhetetlen produkció. Az is maradt... Pedig jól kezdődött: Tamás barátunk — alias. Heródes király — harangszó mélységű basszusán bongott a nagy csendben: — Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom néked! S a vérszomjas leány hangja is felcsendült, ám az izgalomtól a vártnál is cérnavékonyabban: — Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Keresztelő János fejét egy tálban! Nagy ijedtségünkre — nem következett el a királyi intézkedés, nem hangzott fel az öblös hangú parancs: „... hozzák el annak a fejét!" Mert Heródes király, aki a próbákon nem vihogott velünk, nyilván az izgalomtól és a komikusan elvikonyult lányhdngtól összekuszálódva, olyan röhögöaörcsöt kapott, hogy nekünk. vitáz trónSrzóinek kellett kivezetnünk a komoran világoló csillagok alá... Keresztelő János feje a nyakán maradt... Am Heródés királyét kis hiján leharapta — a vallástanár. DÉR ENDRE Betegség Potornai Bandit otthon szomorúság fogadta. Kriptahangulat. Bandika betegen, lázasan feküdt. Félelmetesen elhagyta magát, a szeme megöregedett, mozdulatlanul hevert, a hasa horpadtan fújtatott, ment a béle, cserepesedett a szája, acetilénszagúvd vált a lehelete. Anyja sopánkodott, ápolta, hideg vizes ruhákat kötött kezére, lábára. Teával, keksszel kínálta. Pityergett. Hideg csend fojtogatta a házat Major János né hangtalanul bolyongott a szobában. A betegség kiemelte a 1iú fájdalmas mozdulatait, csontos testét vékonnyá csupaszította. — Gyomorrontás — mondta Rozika bágyadtan —, cseresznyézett — A dokinál voltatok? — Igen — bólintott Rozika, idegesen a hajához kapkodott —, kórházba küldi, ha váreset székel. Bandinak elfacsarodott a szive. Ezerszer vállalta volna a betegséget. Elszontyolodottan a lázat homlokra tette a kezét tehetetlenségében vad haragja kitört, darabosodtak a mozdulatai, mély, reszelős hangon pattogott. — Sohasem parancsol magának. Nem ehet eleget? Tüntetően az éjjeli lámpához vonult, az olvasást mímelte. Gyerekével szenvedett, a fájdalom és a tehetetlen kiszolgáltatottság verte. Felesége nem közeledett, elvadította szúrós pillantásával. Rövid idő múlva a beteghez lépett, tüzelő testét tapintotta. — Mid fáj? — kérdezte érdesen. — Semmim. Virrasztottak. Kora hajnalbon véreset székelt Bandika. A rettegő Rozika tanácstalanul tekintett férjére. — öltöztesd. Hamarjában kapkodták a ruhákat. Sötétlett még, a tanár mellére szorította fiát, vad iramban, megállás nélkül loholt a dokiig. Mögötte neje. Szánnivalóan csüngött Bandika, erőtlenül, mint kócbibú. Erős, fullasztó, akácvirág illatú levegőben iszkoltak a betonjárdán. A gyerek nem panaszkodott, nem nyöszörgött, félelmetesen lógott az ölében. Az ál mos, mámoros doki szemét alig nyitotta meg, a székletről kérdezett, telefonért nyúlt. Mentőket hívott. Rozika már-már elvesztette önuralmát, sírásba csapott. Szája szélét harapdálta. Potornai Bandi arra gondolt, gyarló, kiszolgáltatott az ember, vergődik bölcsője és koporsója között, kórházak, konyhák, iskolák, gyárak, gazdaságok falják hétköznapjait, szerény vasárnapi ünnepek lökik vissza az újratermelődés ritmusába, őrök ismétlődések láncolata lohasztja kedvét, méltatlanul esendő, tlhitetni magával, hogy boldog, boldogtalan. Szivéről szomorúság áradt. Jelzett a múlt, az aljas, olcsó kis létküzdelmekben mindig népéből került áldozat. Éles képek mozdultak egymásra: rimánkodó anyja gyötrelmei, bibliai reménykedései, a szegénység félelmetes alázata, a betegségnél betegebb rák, az olcsó, sablonos vigaszok hazugságai, az önigazoló kéztördelések, a naftalinba áztatott fekete gyászok, a tehetetlenségre, küzdéstelenségre kárhoztatott életek, a nincstelenségek foglyai; nem látták a faj tragédiáját, a megújulás tisztességének lehetetlenségeit. Megszomorodva, megszelídülve várakoztak. Bandika mozdulatlanul feküdt betegségének fehér asztalán. — Ne csüggedjetek — javasolta a modern kuruzsló halkan. Hosszú nyakú üvegből öblös poharát teletöltötte, fenékig hajtotta —, az élet tartozéka. Világszépe-Rozikából szürke-Roztka, ráncosRozika. őszülö-Rozika, komolyabb-Rozika, szomorúbb-Rozika lett. Szívénél sebezte meg az elmúlás jelenléte, lüktető életénél, tudta már, érzelmek fűzik a valósághoz, a szeretet pusztításra is képes. „Másik gyerekem születhetne — gondolta bágyadtan —, könnyebben viselném. Könynyebben? Akkor kettőért reszketnék." Mentőautó szaladt velük. Szorosra fogott félelem. Remény. Potornai Bandi menekült, kis rés mutatta a földeket, a fákat, a teremtő nyár igéretét. Bronz reggel közeledett, elefánttalpakon. A kórházban Bandika duzzogott, sirt, nem akart megválni a szüleitől. Idős doktornő vizsgálta. A tanár megismerte. — Nem maradok itt, inkább öngyilkos leszek — hisztériázott a gyerek. A fájdalom következett. Megjegyezték örökre a szivük helyét. Magányosság sütött róluk, az összetartó kapocs nélkül ténferegtek a piroslámpás folyosón, dübörgött fülükbe fiuk kiabálása, csillapíthatatlan vergődése. Szürke-Rbzika remegő kézzel markolászta a zsebkendőjét. Tépetten meredt a fehér csempékre, mint a kifosztott, viharvert átmenti kőkrisztus. — Ne zavarják — mondta bölcs tanácsát a lelkiismeretes gyógyító asszony —, könnyebben felépül. SZ. LUKACS IMRE Változatok egy témára 4 A