Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

/ Szombat, 1976. december 25. 9 Hogy megy az iskola? H

a Erzsike csönget, akkor baj van — mondják munkatársai Komlósi Istvánnéra. Nem valami titokzatos pedellus ó, hanem a technológiai csoport „veszteségjelzője". Kiderült az gyorsan, miből áll ez a foglalkozás, és az is, hogy csak a fantázia szülte ezt a beosztást Veszteségjelző. Ilyen státuszt még nem kreáltak sehol. A Szegedi Konzervgyárban az anyaggazdálkodás mérésének egyik módja ez, ha az üzemekben mondjuk vastagon hámozzák a gyümölcsöt, vagy ha nem megfelelő mennyiséget tölt a dobozokba a gép, esetleg alacsony hőfokú a lé, mindez kimutatható. Ilyen esetekben ha bajt észlel, gyorsan serceg Erzsike tolla, küldi az észrevételt a gyártó részlegeknek. Elkerülhetetlen és illik is ilyenkor, a beszélgetéskor röviden visszatekinteni az elmúlt néhány esztendőre. Az élet hogyan alakította, formálta a fiatalasszony sorsát, ki kétkezi munkásból lett főiskolai hallgató, levelező tagozaton. Tudvalevő, hogy mindennek ára van. Bizonyc* pozíciókért meg kell izzadni, ki kell érdemelni. Erről a témáról nehezen, gátlásokkal küszködve beszélt: — Békés megyében. Dombegyházon nevelkedtünk, a szüleim elváltak, s édesanyám tartott el hármunkat. Akkoriban dolgozott itt Szegedén, a konzervgyárban eg" falumbeli kislány, és ő mondta, próbáljam meg én is. Tudtam, középiskolára nem jutna pénz, ezért eljöttem. Ittragadtam, megszerettem a szakmát. A Fodor József Élelmiszeripari Szakmunkásképző Intézetben tanultakat már a gyümölcsüzem dolgozójaként hasznosította a sterilizálásnál, a léfőzésnél. Kiderült, végig kitűnő tanuló volt, sót még három hónappal hamarabb is végzett, mint társai, mert a szakmunkástanulók versenyén, az országce döntőben szépen helytállt, így korábban száradt meg a tinta a bizonyítványán. Ezután sem feledkezett meg a továbblépésről. Beiratkozott az emelt szintű iskolába. A tanulmányi eredménye itt is kitűnő. Közben férjhez ment, majd leérettségizett. A KISZ Szeged városi bizottságának is tagja volt. Ennyit dióhéjban a múltról. Ezután jön az újabb többlet. Törvény írja elő, hogy a vállalatoknak nem szabad akadályt gördíteni a középiskolában továbbtanulni vágyók elé. Sőt, segíteni kell azokat. Megkérdeztem: tette-e ugyanezt a közösség, mikor a főiskolára jelentkezett? — Ha valakinek segítettek, nekem igen. Az akkori ifjúsági parlamenteken a gyár vezetői már emlegették a rekonstrukciót, hogy majd új, korszerű gépeket kapunk, odaálltam a főnököm elé, hogy az új gépek mellé új ismeretek kellenek, ö is javasolta a továbbtanulást. Most már, hogy a második évet járom a Szegedi Élelmiszeripari Főiskolán, azt mondhatom, segítség nélkül nem menne. Nagy előny, hogy a gyakorlatban is azt csinálom, amit elméletben tanulok a technológiai szakon. De igazán akkor vagyok boldog, ha munkatársaim megkérdezik, hogy megy az iskola, Bözsi? Mindezt úgy mondta, mintha ő maga nem is lenne részese ennek a nem mindennapi teljesítménynek. Ha gyomán az egyik kezünkre vesszük, mit is kell tennie naponta a levelező hallgatónak — alig fér el rajta. A munka, a tanulás, az otthon, a mozgalom, mert ha egy asszony mozog, arra még „rá is lehet sózni" különböző társadalmi munkát is. Főleg, ha ó is akarja, és örömmel csinálja. Jelenleg szakszervezeti bizalmi, szocialista brigádtag. Két gyermek anyja, huszonöt éves. önkéntelenül ls idekívánkozik: hogyan bírja? — Ha valami problémám van, mindig számíthatok a férjemre és a munkahelyi kollektívára. Az uram ugyanitt, a gyárban lakatos. Még a gyermekpelenkázást is vállalta, mikor én tanultam. — Nem haragszik érte, hogy főiskolára jár? — Egyáltalán nem. N3 is járt a Rózsába, középiskolába, de úgy határozott, amíg én be nem fejezem, addig ő abbahagyja. MAJOROS TIBOR Petri Csathó Ferenc In memóriám P. Cs. F. az utolsó feltámadásig nem lesz többé sötétben nem lesz több éhe mosolya mióta Charontól az obulust visszaszerezte megszerzett sebeivel végleges és nem sebezhető fölötte ég a háztető 6 nem gyullad meg tőle a teste Végiil (Nóvák Andrásnak) szemközt az alkotás a világablak vászon néma a füstivó száj a teremtés után csikkek poharak a teremtés hamujában a megérdemelt fáradtságban megjö a megnyugvás [kegyelme • * Egy szobor nem létező talapzatára N

émeth László „zseniális dilettánsokénak nevezte pálya- és nemzedéktársait. Azokat az „őstehetségeket", akik Papp Zsigmond dal együtt a két világháború között a magyar földből vétetve művészetet csináltak képben, szoborban — világszemléletben, tiszta szándékú, romlatlan valóságábrázolásban. Divatja volt akkoriban a naivaknak, s minden divathullám áradásával magasra emelt sok parasztírót, festőt és faragót, de legtöbbjüket elnyelt a hullámvölgy, satúl közé szorította a megsejtett lehetőség és a való élet realitása. Nem véletlen szüleménye ez a Szabó Pált ábrázoló, karakteres gipszportré sem. S nem véletlenek a népi írók egyik vezéralakjának dedikációsorai sem Tíz esztendő című regényének első oldalán: „Papp Zsigmondnak, testvéri szeretettel ajánlom ezt a könyvem. 1944. február 17-én, Szabó Pál". S nem véletlenek azok a kézzel írott levélsorok sem, amelyeket Szabó Pál irt 1969-ben: „Papp Zsigmondot jól ismertem, jártam nála Gyomin.ő A göngyölegraktár drótkerítése mentén, a rézsútos partoldalon a gaz magasra nőtt a nyáron, és a szárak még most is versengve nyújtogatják érett magvakkal telt fejüket, pedig a decembert zölden egyik sem érte meg. A telep őre körüljárja a ládamáglyákat, még egyszer összeszámolja, mennyi van, s türelmesen várja a leltározókat. A téeszben mindig karácsony előtt kezdik meg a leltározást a ládák megszámolásával, ellenőrzésével. Az idén is az volt a terv. Már az előző napon szóltak, hogy a göngyőIegraktárban rendben legyen minden. Ahogy számolgatja a ládá kat, hutelen megakad a szeme a kerítés melletti száraz kórókon. — No, majd ellátom a bajotok! Rátalál a kaszájára. Előveszi, és összeállítja. Az él vékony volt már a sok kaszálástól, fenéstől. Megnedvesíti a kaszakövet, és hozzálát a fenéshez. Gyakorlott mozdulattal húzza a követ az élen. Nem csoda, hisz alig volt még 20 éves, mikor summásként már aratni jért. Inai, az utóbbi Időben egyre ritkábban kell kézbe venni ezt a szerszámot. Csak a jószágnak kell alkal•nnnként füvet, lucernát kaizálnl. Amint befejez! a fenést, gondosan megnézi a penge és a nyél szögét, megigazítja a szarvát, s aztán nagyot suhint a levegőbe. Megrázza kicsit, moz.oe-e. s nagv léntekkel indul a csú'olódó gazok felé. A kaput maga után behajtja, s a nyitott lakatot a pántba illeszti. Ahogy a partoldalon Leltár a keményre száradt növényekhez ér, kalapját kicsit feljebb tolja, csakúgy megszokásból kezdi e] vakargatni homlokát. Végül mégis rászánja magát a munkára. — öreg kasza, az Igaz, tán csak nem eszi meg a fene. Nagyot suhint Kissé megdöntött dereka megnyilall a hirtelen mozdulattól. A kasza éle nyikorogva vágja el a kemény szárat. A gaz ledól. Aztán újra suhint, sikerrel. Már izzadni kezd, ezért megpihen egy kicsit. Előtte két méterre nőtt mácsonyacsoport áll. Felemell kaszáját Egyszerre felkapja a fejét. — Ez a héjakut mácsonya. Héjakut... Igen. Régi emlék jut eszébe. Legényke volt még, de már munkára járt az apjával. — Ez a héjakut mácsonya — mondta egyszer az apja, amikor átvágtak a sömlyékes réten, és ilyenforma növényre mutatott. — Döntsd meg a szárát, és a gyűszűként öszszenőtt levelekben meggyűlt vizet öntsd a markodba, és most meg az arcod! Ez különleges víz — tette még hozzá. — Miért — kérdezte akkor csodálkozva. — A t tartja a babona. Most. hogy itt áll előtte ez a növény, közelebb lén hozzá. Nézegeti. A száraz levélörvökben már nincs víz. — Jó napot, András bácsi! — köszöntenek rá n leltározók. Hárman érkeznek, az ellenőrző bizottság képviselője. a vezetőség egyik tagja, és az állattenyésztéstől a baromfinevelő ágazat vezetője. — Jöttünk a ládákat számolni. Csak nem kaszáltál? — kérdi az egyik. — Megpróbáltam, de nem ment — mondja, s még hozzágondolja: csakhogy megjöttetek, így hamarabb végzünk. — Hozzákezdhetünk — szól aztán hangosan, ahogy kezet ráznak. Papír, ceruza kerül elő, gondosan körbe járják a máglyákat, szoroznak, összeadnak, hogy mielőbb kijöjjön a végeredmény. — Nem egyezik a készlettel, András. A zöldséges ládákból elég nagy a hiányod, de a paprikás ládákból is hiányzik néhány, meg a tízes rekeszekből is. A göngyölegraktáros elcsodálkozik erre. Nem érti, hiszen háromszor átszámolta, s mind a háromszor egyezett a könyveléssel. — Várjatok — kiált a távozó leltározók után —, elfelejtettem, hogy az üvegháztelepre ma reggel adtam kl a hiányzó mennyiséget. — Tudjuk, csak kicsit rádijesztettünk — nevetnek viszsza a leltározók. — Nem jó tréfa az flven — csóválja meg felét András. Aztán a má'sabázhoz megv. Fatörm°lzket s^ed e'ő. és jól megrakla a kis vaskályhát. — Tavaszig még ki kell minden ládát iavítani! A duruzsoló kályha oirosan izzik, s időnként nagvokat roppan benne egy-egy égő fenyödeszka. RADICS FERENC is járt nálam Ugrán... Tudtam, hogy Sinkit is, engem is »megmintázott«, tudtam, hogy ő készítette el az ottani templom remek orgonáját... Bizonyos, hogy Papp Zsiga is »;futott volna az Óceánbaha nem halt volna meg ilyen hamar. Hogy most mit mondanak róla a -művész-kisasszonyok nem lényeges. Egykor talán majd helyére tevődik ős is..." Jogosan merülhet fel ezek után a kérdés: ki i6 volt tulajdonképpen Papp Zsigmond, aki a Viharsarok szegletéről, a Körös által ölelt álmos mezőváros tanyájából befuthatott volna az Óceánba? Ki volt ez az ember, akit Szabó Pál barátságba fogadott, akivel egy volt elképzelésük, céljuk a legnehezebb, legtragikusabb időkben ls? Ki volt ez a gazdaember, aki saját készítésű fotográfiák alapján a tisztelet és megbecsülés jeleként mintázta meg Szabó Pál élethű arcmását? Ki volt az, aki vette a bátorságot, hogy parasztember létére orgonatervezésre és -építésre adja fejét? A választ elintézhetnénk puszta felsorolással is, ami önmagában ámulatra és bámulatra készteti az embert. Papp Zsigmond a század első felében gazdálkodó ember volt Gyomán. Mindenekelőtt gazdaember, akit eltéphetetlen szálak és oldahatatlan szerelem fűzött a földhöz. Sziket javított, gépeket konstruált, disznóhizlalással és téli csirkeneveléssel kísérletezett, szövetkezeteket, társulásokat szervezett. S mindemellett festett, szobrokat készített, bútort faragott, építkezéseket vezetett. Nagyszerű képeket festett környezetéről, családjának tagjairól, dokumentatív értékű ábrázolásokat a korabeli községről, a munkáról, a paraszti életről; karaktetes-szép szoborokat, művészi síremlékekeket készített; gyönyörű bútort faragott kemény vadkörtefából; fényképezett; v°zette a gyomai református templom átépítésének munkálatalt, közben hivatásos mérnököket megszégyenítve tervezte és építette meg a templom máig híres orgonáját; mechanikus márványvágót és szobrász! pontozógépet szerkesztett munkájának megkönnyítésére; és sorolhatnánk... Magam is ismerhettem volna, találkozhattam volna vele, ha a tizenévesek érdeklődése a művészeteket, a helyi értékek feltérképezését célozná. Am, tíz-egynéhány évesen, amikor Papp Zsigmond már múltjából élve búcsúzott az élettől, nemcsak nekem, hanem mindenkinek tabu, bezárt világ volt. Gazdag életpályája éppúgy, mint hátrahagyott művészete. „ „Születtem Gyomán, 1888. év június 25-én, Rákóczi út 30. szimú házban. Szülőházam egyszerű nádas, 2 szoba-konyhás alföldi parasztház. A ház végénél kint az utcán egy rendkívül nagy jegenye nyárfa volt, de már akkor is nagyon öreg, töredezett ágakkal. Bármerre jártunk a községben, mindenütt lehetett látni, olyan magas volt" — ezekkel a szavakkal kezdte 1954 júniusában torzóban maradt önéletírását. Hogy hogvan kezdődött jegyessége a művészettel' Maga igyekszik megadni a választ, bár meglehetősen szűkszavúan. „Az egész úgy kezdődött, hogy édesapám mészárosboltjára cégtábla kellett. Gondoltam, megfestem én, de másként, mint a mázolók szokták. Azt gondoltam, legyen az írás olyan, mintha feldobott szalag esett volna vissza betűalakokra. Tetszett is mindenkinek, kivált a pesti piktornak, aki akkortájt községünkben járt... Madarak kitömésével is foglalkoztam. Ezeket lerajzoltam, majd kifestettem. Így fokozatosan képeztem magamat a rajzban és a festészetben. A faragást a harctéren tanultam, míg mintázni néhány éve kezdtem" — nyilatkozta egy korabeli újságnak. Ehhez hozzátartozik az is, hogy amikor legénykorában édesapja hízóit árulta Bécs és Budapest piacain, a hamar nyélbeütött vásár után a császári képtárat és a Szépművészeti Múzeum kincseit bújta. Megfordult Velencében is, töviről hegyire megnézte a Doge-palota világhírű műgyűjteményét. Papp Zsigmond hagyatékának Ismeretében kötelességemnek érzem e kivételes tehetségű ember sokoldalú művészetének pontos és objektív feltérképezését. Ennek a munkának egyik állomása ez a cikk, a Szabó Pál-szúoor nei>-. létező talapzatára szánt sorok egybefűzése is. Nein „művesz-kísaszszonykent" közelítünk Fapp Zsigmond hagyatékahoz, melyet szinte teljességgel őrzött meg a család és Honti Antal gyomai grafikusművész, hanem azzal a becsületes és tudományos szándékkal, hogy Papp Zsigmond szivár ványgazdagságú művészete, sokhúrú hagyatéka kitörölhetetlen része a magyar művészetnek, an-» nak az óceánnak tartó tevékenységnek, melynek egyetemes harcosa és művésze volt a testvéri barát, az író, Szabó Pál is. Legyenek ezek a sorok méltó emlékeztetők — koszorú helyett — e szobor nem létező talapzatán. TANÚI LAJOS