Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

\ / Szombat, 1976. december 25. 9 MMmm Enyhe ünnepi nyugtalanság N

em kell a bolhából elefántot csinálni! Ezt egy tanácskozáson hallottam, válaszként arra a hozzászólásra, amely néhány visszás jelenséget vetett föl. Nyár van, kint heverészünk a szikrázó ég alatt. A magaslati friss tisztáson pompásan érzi magát a társaság: élvezi a füvet, a bokrot, a napot, a kilátást, a gyerekek bukfencet vetnek örömükben. A levegőben azonban terjeng valami. Mintha nem ienne egészen tiszta a különben harapnivalóan dús ózon, s ez nemcsak nyugtalanító, hanem kellemetlen is. Igen, határozottan bűzlik valami a közelben. Dög, trágya, hulladék — mindegy. Gyerünk, takarítsuk el! Vagy inkább szedjük a sátorfát? Bent ülünk téltől óvottan a falak négyszögében. Jó a meleg, a kenyérillat, a bor, a zsivaj, a hangulat. Kint vad szelek nyargalásznak, ettő] azonban csak meghittebb és féltettebb a benti világ. Valami mégis zavar. Olvasok, s ki tudja miért, felbolydul bennem a sima tükrű békesség, s már állok is föl. Hova tettétek az Ady-kötetet? Hát persze: „Be jó volna a nagy gazoknak / Tiporni, rúgni a hasuk, / Szépen, haraggal, magyarán, / Amíg szuszognak." Miért citáltad éppen ezt? — Miért is? Nem is tudom. Ez a könyv, valószínű. Egy piszok pasas keresztülgázol eleveneken és holtakon, s mégis fut a lova. Nem Amerikában, hanem nálunk. Ne izgasd föl magad! Letelepszem a képernyőhöz. Utcagyerekek elgyámoltalanodoit kóbor kutyát zavarásznak, szerencsétlen pára azt sem tudja, hova bújjon az ütlegek elől. Kivénhedt jószág, vinnyog, sír szegény kínjában, néhány foga sejlik csak, azzal vicsorít (vagy inkább vacog), de nincs kímélet: kiszolgáltatottsága még bátrabbá hergeli a verőket. Szinte koccan a fogam nekem is, Látó elvtárs kicsapatását vetíti a képzelet. Neki ugyan nem törtek az életére, de olyan takarosan kigolyózták az állásából, hogy mire észrevette, már a köszönését is alig fogadták. A bűne? Talán az erénye inkább! Belátott a színfalak mögé, és ártatlan-tiszta szívvel teregette a picsi-pacsi szennyeseket. Nem ordítozott ő soha, nem csapkodta ököllel a tárgyalóasztalt, csak éppen megértve és szó szerint véve a munkásigazságot, kínos szívóssággal forszírozta a tisztdta'an ügyeket. Higgadtan, kifogástalan formában, egészen pártszerűen mond'a a magáét, leinteni azonban nem lehetett. Talán éppen ezért ítélte szinte életveszélyesnek a zavarosban halászék társasiga! Szoktam találkozni vele az utcán, egy zokszót sem hallottam még tőle. csat néha keserűen megie'-'vzi: éjszakánként rá-ráteleíonálnak, és fenyegetik... Látogatók érkeznek. Köszönés, puszi, az egészség megjárja, az időjárás pocsék, nagy a drágaság, a gyerekek vásottak. S máris jön a szöveg, amelyben némi felelősségrevonás ls érződik: Miért kisebb a bizalom a kommunista szakemberek iránt? Honnan ered, hogy a politizáló orvos, vagy mérnök szakmai tudását a kollégák gyakran megkérdőjelezik? Miért kell a mi elvtársainknak háromkor többet tudniuk, mint másoknak ahhoz. hogy elisme-jék őket? Vált a kép a tévében, s egv diák'ány verset szaval: „SzéjiK szélét m-a'ogaió / farkasok gyűl'nek a v?rre." Na, na! M. István közgazdász — szintén kommunista — meglepő panasszal kilin-se get orvoslásért mostanában. Húszan vannak az intézetnek azon az osztályán, ahol ő is hat év óta dolgozik. A többiek pártonkívü'iek, a vezető is az, csak ő piroskönyves egyedül. Most fölmond'ak neki. Lebet, hogy puszta jelenlétévei zavarta az együttest? A párttitkár is kiállt M. István o'dalán, de hiába: a „nem politizáló", de bicskanyitogató politikai vicceken .heherésző szakemberek érvényesítették akaratukat. A vezető — azt beszélik — látványosan teszi-veszi magát protokolláris körökben. Most már én is rászólok magamra, hogy nyugi, hisz' mégis csak a miénk most már ez a lakályos kis ország. Vagy még mindig nem egészen? Azt régen tisztáztuk és bizonyítottuk, a kommunisták nem a maguk hasznáért törték magukat, hogy ilyen lakályos legyen, hanem mindenki érdekében, aki tisztességgel munkálkodik érte, de azért álljon meg a menet: az élharcosoknak sem lehet kurtább a joguk, mint más rendes honpolgárnak. Hova jutunk, ha saját elvtársainkat sem védjük meg a vérszemet kapott, támadó kedvű utastársak e.len. Megállított az utcán egy volt funkcionárius. — Megismersz még? Most már az idegeimmel rendbe jöttem úgy, ahogy, de a szivemmel évenként beutalnak Balatonfüredre. S tudod, menny! a nyugdíjam annyi idegszaggató munka után? Nem mondom, úgysem hiszed el, olyan kicsike. A műsorban cirkuszi adás következik. Üristen, mióta az eszemet tudom, mindig ez megy: az egyik bohóc pofán csapja lekvárral a másikat, . aztán meg lisztet fúj rá a tisztelt nagy érdemű közönság önfeledt mulatságára. 3 az áilaíszámok! Egy ronda csimpánz csupasz fenekét veri a nézőkre, s „mutatványa" körkörös tapsot vált ki. S amikor egy ö-s-'emnrékoyi ku'vaféleság megfélemlít és kiugat a manézsről eg/ indiai ele án.ot, a páholyban ülők közül többen majd kiugranak a bőrükből. Ahelyett, hogy elszomorodnának, röhögnek. Talán azért, hogy a csúfság nem velük történik? Es puffog a dob, zörőg-csattog a cintányér, mintha a gondolati' akarná elnyomni: min-den-rendben. min-den-rend-ben. Jaj, de sokan papolják ezt manapság, mintegy indokolásaként annak, miért fordítottak hátat a közgondoknak. S aki ébresztgeti a munkás-lelkiismeretet? Vagy próbálja makacs hittel egyenesítgetni a hajlott gerinceket? Hát az ilyeneknek — az aranyon ülők és a lelki lusták szerint — alighanem agyára ment a társadalmi tevékenység. Régóta szívesen olvasgatom egyik hetilapunk szenvedélyes hangú vezércikkeit. Rám üdítően hatnak. A stílusa világos, határozott, és a mi nagy politikánkat igyekszik minden kalapácsemelgető és vasvillaforgató számára hozzáférhetővé tenni. De mit ad isten, e jóízű írások szerzőjét is megpróbálta lejáratni egy névtelen szakmabeli. Egy afféle tanult tollforgató, aki presszósarkokban újságokból gyűjti életélmányeit, aztán gloszszát • kanyarít az ÉS-be arról, hogy a hosszú ékezetek kirakása milyen rettentően fontos dolog a szocializmus építésének jelenlegi szakaszában. Azt mondják, kevesen vannak ezek, a minden forradalmiságtól riadozó, a valószínű életet meszsze elkerülgető hazánkfiai. Lehet. Ebből a fajtából azonban kettő izgágább szokott lenni, mint ötven békétlen műhelymunkás, vagy falusi magyar. Könynyelműség tehát oda se figyeini rájuk. Ha a mai társadalmi életben otthonosan és jó közérzettel forgolódó emberek rendellenességet szimatolnak, körülbelül tudják annak forrását is, 6 nyilván nem az a megoldás, hogy nyugalmasabb terep után néznek, hanem az, hogy közbeszólnak valamiféle intézkedés céljából S ha már nemcsak kenyérrel él az ember, szeretné látni is, mit akarnak tálalni neki kultúra címén. Legtöbbször azonban csak az „eszi — nem eszi" választás lehetősége marad számára. Netn az a baj, hogy egyre másra kis' és nagy kurtizánok szirupos történeteivel, zsebvágók, bérgyilkosok, kábítószerfalók, és más ingyenélők fölvonultatásával traktálják a népet, hanem az: hónapról hónapra egyetlen munkás-, vagy paraszttéma sem bukkan föl a képernyőn. S a szépirodalomban is alig. Hát tényleg nincs, aki meglássa, miért sir vagy miért nevet mostanság a munkás- és parasztember? Szeretünk szépen élni és boldogulni, terveink szerint. Szeretjük rendesen elvégezni a dolgunkat, de utána otthon érezni magunkat a lakásban is, meg az országban mindenütt. Jólesik fölkeresni a könyvlelőhelyeket, a művészeti otthonokat, a régiségíárakat, a nyáron friss, télen havas ligeteket, ahol nem zavar bennünket semmi és senki. Ennek azonban alighanem az a föltétele, hogy tisztán tartsuk környezetünket, és még nagyon fáradtan se mondjuk soha, nogy csináljon mindenki, amit akar. Ne dörögjünk önmagunkra és másra se, hogy nyugi, ha közerkölcsöt bántó viselkedések, és huncutságok miatt olykor „fölmegy a pumpa". F. NAGY ISTVÁN Bölcsőnk otthonunk A

Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk mindvégig a bölcsőben. Ciolkovszkij fogalmazta meg ezt a gondolatot, az az orosz tudós, •aki a rakétameghajtás elméletével és gyakorlatával foglalkozva, alighanem elsőként látta előre, s fogalmazta meg írásaiban azt az utat, amelyet az emberiség majdan megtesz a világegyetemben, s amelynek első, tapogatózó lépésein immár túljutottunk. A Szputnyik, Gagarir., az Apolló holdutazása, s az első sikeres szovjet és amerikai Vénusz- és Mars-szondák, s a naprendszer halárai felé tartó Pioneer a kezdet mérföldkövei. De éppen a kezdet legmámorosabb pillanataiban, éopen a legszebb eredmények óráiban és napjaiban vált egyre világosabbá, hogy bölcsőnknek, a Földnek nemcsak az emberiség csecsemőkorát kell kiszolgálnia, hanem otthont, lehetőleg komfortos otthont- kell nyújtania ifjú- és felnőttkorunkban is. Világossá vált, hogy idegen világok vesznek körül bennünket, életfeltételeket egyáltalán nem (Venus és a Hold), vagy nagyon hiányosakat és rosszakat (a Mars, ahol legalább a hómérséklet közel elviselhető) kínálva. Világossá vált, hogy a naprendszeren kívüli utazásokra a rakétameghajtás végkéDP nem alkalmas, s egyelőre más eljárásokat és módszereket nem is igen tudunk elképzelni. (Természetesen egy-két évtized, vagy évszázad múlva változhat a helyzet, de ehhez legalább akkora változások szükségesek a fizika tudományában, mint amekkorát a magfizika hozott a newtoni mechanikai világkép után.) Most már az űrből ismét bölOPŐnk, s egyúttal mai és leendő közös otthonunk felé fordult az emberiség telqntete, ,s a manapság föllőtt műholdak nagy töobsége nagyon is prózai, földi célokat szolgál: meteorológiai, ásványtani megfigyeléseket végez, telefonbeszélgetéseket és tévéműsorokat továbbít. De akármilyen szemmel ls nézzük a Földet az űrből, egy végtelenül fontos szemponttal gazdagodunk űrhajóink által: a távlattal. Mert ez az egyetlen számunkra elérhető bolygó, amely az élet csodás színeiben pompázik, amelyen kéken fénylenek az óceánok, a habfehér felhők között, amelyről növényzetük zöldjét villantják a messzi űrbe a kontinensek, s az egészet kékes párával ö'eli körül az oxigendús, éltető légkör. Ez az egyetlen é.eiet hordozó kék bo.ygó, szemben a Hold élettelen, ezüstös, s a Mars vöröses sziklást valahaival, s a Venus minden p jk' lókat megszégyenítő forró világával. Az egyellen kék bolygó a Föld, amelyről az űrben és az űrből tudatosodhatott számunkra igazin, hogy kicsiny és egységes világ. Igaz. határok között él az emberbég, s minden ország népei számára éppen elegeidő gondot ad önnön fejlődésének biztosítása, problémáinak felszámolása, de a Föld, kék bolygónk csak egv kicsiny labda az űrben, amelyen együtt utazunk. Együtt ke!l utaznunk. Együtt! — nagy srö. De hogyan tesszük mindezt? A tények nagyon is elgondolkodtatok. Jelllyés Gyula Kapkodás, ha jő a hideg Nem tavasszal, de ősszel lesz izgatott a táj, ahogy sok karja jár. ahogy a szelbe szállt lombot szaporán összekapkodná, — mire már? hogy újra egybe-kösse? akár a piaci kuíár, ha a hirte'en támadt vihar dönti a sátrat és ő — bukása a kár! — menti a portékát, a sok tűt, szappant, szalagot, filléres kacatot, mit gonddal kirakott, hátha vevőre talál — (oly hosszú a nyár!) ősszel nézd, ne tavasszal, ha kapkod ijedten a kopasz gally, eze.,et is. a reszke.eg mozdulatú vén szemeket, aszú arcokat: megriadt szökdelő mosolyaikat — hogy szedik mag 'kba a fényt, az örömet, mit még lehet, beh zsugorian a reményt, a maradék meleget! Ha lám már szétverve itt is a vásár s magasan száll, szebben, mint eleinte, bár hófelhőkbe keringve a szalag, a csipke!... lenleg a Föld népességének 25 százaléka élvezi a Földön megtermelt javak 75 százalékát. Svédország 8 millió lakója körülbelül annyi energiát hasznai föl, mint India 500 milliót is meghaladó lakossága. Vagy fogalmazzunk másként: az Egyesült Államok energiafelhasználása akkora, mintha minden egyes lakosát körülbelül 400 rabszo.ga szolgálná, Indiában pedig egy energia-rabszolga jut legföljebb egy lakosra. Korunkban mind fontosabb problémává válik a planetárs egyenlőtlenség. Az, amelyet nz energiafelhasználásban meglevő különbségek fejeznek ki a legpregnánsabban. Hiszen ez az adat magában rejti az Ipar fej. letlenségét, vagy hiányét, a raezőgazuasag eimai&doiiságat, mmüenneK összes követKezmenyeivei — az élelmi6zer-eüátas, az egészségügyi és a lakásviszonyok, az oktatás, az iparcikkfogyasztás —, hiányosságaival együtt. A Föld népességének tele hiányosan vagy rosszul táplálkozik, a mezőgazdasági termelés nem képes lépést tartani a fejlődő országokban a népesség növekedésével, hiszen a Fold lakossága az utóbbi 35 esztendőben annyival növekedett, amenynyi a két Amerika, Európa es Afrika népessége együttvéve. Egy-két .éviizeden beiül neg kell többszörözni, két-harom^zorosára emelni az élelmiszer-termelést. Am ehhez előfeltétel a tudományos-ipari háttér fejlesztése, s az energiatermelés növelése. Mindehhez pedig olyan ipari, mezőgazdasági és energiatermelési eljárások kifejlesztésére van szükség, amelyek jóval kevésbé szennyezik környezetünket, a bioszférát, mint a mostaniak. S mindenekelőtt új energiahordozókra és -forrásokra van szükségünk, hiszen az olaj- és gázkészletek a legoptimistább számítások szerint is csak 25—30 évre képesek fedezni a növekvő energiafelhasználást. Az áremelések okozta világméretű infláció még az olajtermelő országok szamára sem hasznos, főként ha eimartidott gazdasági és társadalmi rendszerük nem teszi le.ne.ővé az így megseerzett tőke hasznos befektetését. Az árak emelkedésinek legföljebb egyetlen haszna van: kevésbé gyors ütemben növekszik az o aj felhasználása, talán valamivel tovább 'a-tanak a kész'.e.ek, több időnk lesz űj energiaforrásokat kidolgoznunk. Végtelenül bonyolult és hatalmas feladatokat állít elénk bölcsőnk: a Föld. Kikerülhetetlenül szabja meg számunkra e gondok megoldásának kényszerét abban a játszmában, amelynek tétje: otthonunkká lesz-e bölcsőnkből felnőttkorunkban, vagy sem. Nincs más alternatíva számunkra, csak a Föld. S ezt az otthont együtt kell laknunk, határok kőzött élve is egységes emberiségként. Technikai, tudománvos és gazdasági feltételeken múlik a jövőnk, de mindezekelőtt ál) a társadalmi feltétel. Csak a .-kizsákmányolás, az országokon belüli társadalmi egyenlőtlenségek, a pro'it utáni haisza megszüntetése te-emtheti meg a le'-e'őségeket ahhoz, hogy fels-'imol1-ássuk lassacskán a p'ane'áns egyenlőtlenség-- ?t ts, mieiő"? a®ok ígv vagy úgv. de katasztrofál's helyzetbe sodornák a világot. I'aza volt CiotVovs-klj-vak: nem ma-g-rtaüink min-kg nőiesében! Csak^ogv a höi-ső'-ő) otthont te-emteni a mi fe'adatunk. S ezt az otthont itt. a számunkra egve'len elérhető, életet hordozó, evönvö-ul kék biívgín — a Földön k°li m——rtnk SZAVAY ISTVÁN